Lyra

A nevét kiabálták, de nem ismerte fel a hangot rögtön, úgyhogy hátrafordult, hogy megnézze, ki szólt utána - és igencsak meglepődött, amikor meglátta Lyrát. És arra is rájött, miért nem esett le neki rögtön: talán még nem is nagyon hallott ennyi vidámságot a lány hangjában,  sőt, rohanva jött felé. Oké, melyikük kergült meg, de úgy istenesen? Nem mintha nem örült volna neki, hogy Lyra boldog - megérdemelte, de komolyan -, viszont annyira furcsa kontrasztot alkotottott az általa megszokott tendenciával, hogy hirtelen nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Talán Kahlil vidámsága ragadt rá, de még ha nincs is így, azt mindenképpen leszögezte, hogy úgy vette észre, jót tesz Lyrának a férfi jelenléte. Valahogy nyitottabbnak tűnt. Gondtalanabbnak.
A lány lefékezett előtte, mielőtt belerohant volna - Seren pedig végignézte volna az eseményt, mozdulni alig volt kedve, nemhogy félrepattanni az útjából, de végül nem is vált szükségessé az óvintézkedés.
 - Heló - köszöntötte lelkes prefektusát. - Csak sétáltam - vonta meg a vállát.
A menekülés jobb szó lett volna - azon volt minden erővel, hogy a lehető legkevesebb emberrel fusson össze, és mivel a legtöbben ilyenkor már bőven a kastélyban voltak, értelmesebbnek tűnt errefelé próbálkozni, mint a birtokon. Nos persze Lyra valahogy a legtöbb dolog alól kivételt képezett.
 - Te hogyhogy itt? - kérdezett vissza, már csak azért is, hogy ne vele foglalkozzanak. Szeretett volna kilépni egy kicsit a saját gondolatai közül, és ezt többnyire csak két ember tudta elősegíteni nála, ők ketten viszont mostanában inkább egymással voltak elfoglalva, érthető okokból, ez pedig nem vádaskodás, még Seren részéről sem, egyszerű tény.
 - Mehetünk - egyezett bele, és valóban a kastély felé vette az irányt. Eiri most Alexával volt, úgyhogy valószínűleg a macskát is arrafelé kellett keresni - Seren ki nem állhatta a kuncsorgó kis dögöt, úgyhogy nem kifejezetten bánta, hogy most unokatestvére kanapéját szőrőzi össze, és nem az övét, bár annak igazából már mindegy volt.

Lyra és Mesélő

Néhány bólintással reagált a hallott történetre, miközben a kastély felé indultak. Oké, tudta, hogy egy kicsit jobban is lelkesedhetne, vagy legalább valami rendes választ adhatna a lánynak, de valahogy képtelen volt bármi adekvát reakciót kicsikarni magából, és egyébként sem hangzott volna túl hitelesen.
 - Közel semennyi, nem nagyon íratok dolgozatot - vonta meg a vállát. Úgy döntött, drasztikusan csökkenti a megmérettetések számát, ami valószínűleg azt fogja eredményezni, hogy még kevesebb diák fog átmenni a vizsgán, de lehet, ott is lejjebb rakja kicsit a szintet. Nem volt kedve ezzel szenvedni. - Szóval lényegében csak az óratartás marad, azok közül meg az elméletet rendszerint lepasszolom a tanársegédnek - folytatta, ugyanis lett új tanársegéde - nehéz szülés volt, de megérkezett -, egy levitás másodikos, Daniels. Többnyire a kékekre szerette bízni az ilyen típusú munkát; akármennyire is jók voltak a rellonosok az átokszórásban, többnyire túl lusták voltak a rendszeres munkához, és szétszórtsághoz elég volt saját maga.
Nem volt elég a fásultsága, fáradni is kezdett, de vészes gyorsasággal, míg a végére már nem is tudtak tovább menni. Az utolsó hang, amit hallott, a baljós  kacaj volt, és a következő pillanatban elsötétült körülötte a világ.

Patadübörgésre ébredt. Lassan kinyitotta a szemét, próbálva megállapítani, hogy mégis mi a fene történt velük, Lyra még mindig ott volt mellette, ami határozottan jó pont, de valami ürge ott ugrált előttük és kiabált valamit, amire Seren nem akart odafigyelni, és mivel Lyra rendezte is a dolgot, nem is kellett.
Minden más volt körülöttük, de úgy őszintén minden, még a ruhájuk is.
 - Rohadt életbe - nyögte, és inkább visszadöglött a talajra. Pont erre volt szüksége, igen, élete nem volt teljes valami újabb agybeteg balhé nélkül. Vajon hogy találják meg ezek mindig őket?
Végül aztán csak összeszedte a maradék lélekjelenlétét, és sikerült felvakarnia magát a földről, mert azzal nyilván nem segít semmit, ha eldönti, hogy inkább megvárja az éhhalált, vagy valami.
Előszedte a pálcáját, hogy leporolja magukat - legalább ne keltsenek feltűnést -, de a varázslat eredménytelenül hullott le róluk. Mi a...ezt már elsős korában is meg tudta csinálni, ennyire nem béna. Elemi mágia szintén nuku, nada, zilch, semmi.
 - Próbáld meg te is - kérte Lyrát, hátha a lány több szerencsével jár, és már megint csak neki van valami defektje. - Induljunk valamerre. Amilyen szerencsénk van, esélyünk sincs rá, hogy tíz perc múlva az egész csak visszaváltozzon - sóhajtott.

Lyra és Mesélő

 - Jól indul - konstatálta, milyen remek környezetbe kerültek. Nem volt védtelen varázslat nélkül, de fegyverarzenált sem hordott magánál, miért is tette volna, amikor többnyire nála van a pálcája? Ja, hogy a sokéves gyakorlatból már sejthette volna, hogy az semmire nem elég? Milyen meggondolatlan lett öregségére.
 - Tőlem - vonta meg a vállát, majd követte a láthatóan minden értelmet nélkülöző zombit-robotot-agynélküli szolgát, de kisvártatva elvesztették őt a szemük elől - hogy lehetséges? Az előbb még az orruk előtt ment!
 - Hát ez lelécelt - közölte Lyrával, majd ő is észrevette, ahogy a téglafal ajtóvá avanzsál, de esze ágában sem volt bemenni, ennyire nem volt hülye.
 - Takarodjunk innen - javasolta, de mire tettekre válthatták volna a gondolatsort, két csuklyás alak érkezett, s hurcolta őket magával. A templomszolgák pont annyira gondolatoktól mentesített, járkáló-beszélő gépeknek tűntek, mint az előbbi pasas, és Seren mindenféle különösebb ellenkezés nélkül követte őket az épületbe - mégis, mit csinálhatott volna? Menjen át karatekölyökbe, és rúgja őket tarkón néhány pörgő-forgó ugrással? Ugyan már.
A szolgák lényegében sarokba hajították őket - és csodálkoznak az emberek ezek után, miért vannak Serennek önértékelési problémái? -, majd egy furcsa nő érkezett.
Serennek kedve lett volna megkérdezni tőle, hogy mégis milyen agyament gondolat vezette oda, hogy felvesz egy ilyen fejdíszt, és nem lesz-e kicsit sok a sminkből is, mert még a halántékára is jutott a szemfestékből, de végül úgy döntött, ha a saját életét nem is értékeli túl sokra, Lyrát talán nem kellene helyben megöletni a hülyeségével. Amikor azonban a nő megszólalt, nem volt képes visszafogni a kikívánkozó gondolatot.
 - Mondasz valami újat is? - nézett rá közönyösen. Bőven elege volt már abból, hogy ő - élete, gondolatai, emlékei - notóriusan egy másik személy játszóterévé változik. Nem sok küzdeni akarás maradt benne, és pillanatnyilag egyébként sem volt esélyük arra, hogy kiszabaduljanak, úgyhogy kicsit talán megadóan várta, hogy legalább induljanak az események, vagy legyen mit csinálnia - ha pedig valami emberáldozatot akartak bemutatni a napistennek, legalább azt közöljék.