25. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 28 29 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Czettner L. Zoé
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 425
Összes hsz: 7554
Írta: 2014. január 14. 21:40 | Link

Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Utoljára módosította:Czettner L. Zoé, 2014. január 14. 21:46
Hozzászólásai ebben a témában


keresztbaba | elektro manipulátor | Muci
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1353
Írta: 2014. január 27. 14:32 | Link

Szeged (Egy januári hétköznap este, egyelőre egymagamban)

 Miután a szilvesztert Keresztapámmal töltöttem, (amiről jó pár fotó is készült, még az utcán is...a népszerűség átka...) úgy döntöttem kicsit kitolom ott tartózkodásom idejét és nála maradok. A helyiek által "Napfény városa" néven emlegetett település számomra keserédes emlékek tömkelegét takarja, minden épület mesél nekem. Itt operáltak meg, többször is, itt kaptam a ritmusszabályzómat és igen, itt készült a megbűvölt kövem, mely életben tart. Dél-Magyarország legszebb városában Szegeden töltök tehát most még pár napot, mielőtt visszatérnék a Kastélyba.
  Egymagamban sétálgatok a Tisza partján, majd megállok s az árvízi emlékmű tövében csendben figyelem a fények játékát a víz színén. Elgondolkozom az elmúlt idők eseményein. Túl gyors, túl szép és tökéletes mindez, hogy igaz legyen, valami úgyis elrontja ezt a csodát, ami köztem és Ádám között kialakult.
 Apjától kapott medálom színe tiszta, átható vörös, tehát kedvesem jól van és ez nyugalommal tölt el, ám mégis belül a lelkem mélyén félelem ébred és kúszik felfelé torkomig, hogy elszorítsa azt. Ott kezdődött, azon a vallatós délutánon, erős dobbanásokkal, melyek felhatottak szegycsontomig. Pedig nem féltem, nem volt okom rá, mégis megremegtem beléjük és szinte fájtak az ütések.
 Lassan ideje visszamennem a keresztszüleimhez, nem laknak messze, pár perc séta a Dómon át, még pár pillantás és elindulok hát. Lépteim lassúak, komótosak de erőteljesek. A kihalt szűk utcák sötétje körbevesz, mintha nem akarna elereszteni, s én megint érzem azokat a fájdalmas szívveréseket.
 A félelem hirtelen utat tör magának bennem, s szinte fuldokolni kezdek. Tudom hol vagyok, az Apáthy utcában, de hiába szándék, ha torkomra forr a sikoly, a kiáltás. Lerogyok a földre, erőm elszáll, szemem előtt mindent fehér "rizspor" von be, hányingerem támad, forog velem a világ. Nincs más reményem a hideg földön fekve utolsó erőmmel előveszem kabátom zsebéből pálcám, közben mélyeket lélegzem, ami segít pár pillanatra visszanyerni tiszta öntudatomat. Átjár az emlék, egy másodpercre csupán, de most ennyi is elég.

- Expecto Patronum!...

 Mondom remegve, mire pálcám hegyéből előszáll a kékesen derengő fénysugár, hogy kisvártatva egy apró macskává inkarnálódjon. Sikerült a varázslat, még éppen időben az újabb kínzó roham előtt. Patrónusom előttem áll és mintha várna, pedig csak erőm tartja ott, az emlék ereje. Újabb lélegzetekkel enyhítem a görcsös fájdalmat és odahajolok az állathoz, hogy suttogjak néhány szót neki.

- Hívj segítséget...Siess...Kérlek...

 Alig ejtem ki e szavakat a kékes fénylény szertefoszlik, elillan szemem elől, akár a füst. A szívem, mint rab, kit bordák rácsa tart féken ismét eszeveszett tombolásba kezd mellkasomban, ám ezt már nem bírom elviselni éberen. Fejem lehanyatlik és függesztőszálait vesztett marionettbábuként heverek a fal tövében, egymagam a sötétben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
INAKTÍV


Miss Kobak (by Nedra)
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6730
Írta: 2014. január 27. 22:15 | Link

Ha megkérdezte volna valaki Doléance-t, miért ül egy párnán a társalgóban, és ez a bizonyos párna miért egy szekrény tetején van, biztos valamilyen magától értetődő válasza lett volna rá. De ezen a késői órán senki sem volt már a társalgóban. Egyszer egy prefektus benézett, de nem vette észre a beszűrődő holdfényben a szekrény tetején törökülésben gubbasztó lányt. Az csak forgatta ujjai között a pálcáját, és néha motyogott maga elé. Amikor egy sugárzó fénymacska osont be a helyre, azt sem vette észre. Amikor az illető állat a szekrény tetejére próbált felkepeszteni két mancsával kapaszkodva, Doléance odafordította a fejét és némán segített a fénypamacsnak szilárd talajt érni. Szórakozottan hozzáért ujjával a macska orrához, gondolatban pedig még mindig annál a bűbájnál járt, aminél egész nap. A cicának beletelt egy kis időbe, mire végre a bolondos házvezető teljes figyelmét magára tudta vonni, de ezután már könnyen ment a kommunikáció.
Szerencsére Doléance nem az a mérgelődős-átkozódós lány volt, ezért nem tett megjegyzést arra, milyen butaság vészhelyzet esetén is feloldhatatlan hoppanálásgátlót vonni az iskola egész területére. Az erejét a rohanásra tartalékolta, két lefelé vezető lépcsősor múlva pedig már a bejárati csarnokon söpört kifelé. Amint engedte a védelem, köddé is vált nyomban.

Karjában a kedvenc állatát formázó patrónussal érkezett az utcába, majdnem egyensúlyát vesztve a lendülettől és még fújtatva a rohanástól. Pár sietős lépés, és oda is ért a földön fekvő nőhöz. Leguggolt, megvizsgálta helyettesét, de fogalma sem volt, mi baja lehet és mi a teendő - nem erre szakosodott.
- Hova? Hova? - sürgette a macskát, már annak a küszöbén volt, hogy elveszítse örök higgadtságát. A patrónus tudta az utat.
Percek sem kellett hozzá, Doléance és az ájult hölgy feltűntek a közeli klinikán, a macska addigra eltűnt. A levitás lány nem volt hozzászokva a kiabáláshoz, már épp felkészült, hogy a pálcájával hívja fel a figyelmet magára, de előbb vették észre, hogy ezt meg kellett volna tennie. Egy magát Dr. Darányi Zoltánként bemutató férfi első pillantásra tudta, mi a helyzet, így Doléance-nak nem kellett elmagyaráznia, amit maga sem értett. A Bagolykő professzorasszonyát röptében megvizsgálták, de már gurították is el egy ágyon másfelé, Doléance pedig magára maradt a kavalkádban.
Utoljára módosította:Doléance Arslí na Fírinne, 2014. január 28. 10:23 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1353
Írta: 2014. január 28. 16:10 | Link

Doléance (A Klinikán, pár órával később)

 Az ébredés a legrosszabb. Altatás után a fejem kavarog, benne kósza szürreális képek járják útjukat, míg szemem fel nem nyitom. Először egy szempárt látok tisztán, azután az arc is élessé válik előttem. A felettesem az, akit én magamban csak Kékasszonynak hívok, annak ellenére, hogy jó pár évvel fiatalabb nálam. Torkom száraz, akár a sivatag pedig még lélegeztetőgépre sem voltam kötve. Hangom halk, erőtlen, mégis megszólalok.  

- Ne haragudjon...Remélem a patrónusom nem zavarta meg semmi fontos dologban...

 Szabadkozom, mert nem rá számítottam. Szüleim, Öcséim, Keresztapám és Ádám voltak azok, akikre akkor gondoltam amikor megidéztem a macskát, s ő mégsem egyiküket értesítette. Nem értem mi vezette Doléancehoz, ám ez már nem számít mert sikeresen eljuttatott a Varázsragály Kezelő Központi Klinikáig, mely a mugli Sebészeti klinika igézetekkel elrejtett ikerépületében található.
 Már épp folytatnám, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. Fejem az üdvözlő szavak forrása felé fordítom és halványan elmosolyodom. Egykori párom, jelenkori jó barátom áll az ajtóban, nevezetesen Dr. Darányi Zoltán aneszteziológus. Besétál miközben gyorsan, érthető szavakkal elmondja mi is történt tegnap este velem. Inkább hozzám beszél, a mellettem ülő nőre csak ritkán pillant, talán mert nem ismeri és nem is emlékszik rá, mint családtagomra.

- Nem akarlak megijeszteni, de tegnap este megtapasztalhattad milyen az, ha a köved felmondja a szolgálatot és lemeríti a ritmusszabályzód telepét. Szerencsére időben érkeztél, hála a melletted ülő hölgynek. Gyorsan kicseréltük a telepet és a gyógyító kollégák új köveket programoztak be a varázsvilági működésre. Az a fekete kő, ami eddig volt ugyanis teljesen működésképtelen lett.
 Az okát nem tudták megmondani, úgyhogy most a lilák, azt hiszem Ametiszt a nevük, na azok lettek a vezérlők. Letesztelték őket, ezek teljesen biztonságosak. A nagyobb lett a fő vezérlő, a kisebb pedig a vésztartalék. Így legalább hat évig megint bírnia kell, sőt tudod, mivel van saját ritmusod is néha, ezért talán még tovább is kitart a telep szuflája. Szóval nincs okod aggodalomra. Most mennem kell vizitre, de még benézek. Vigyázz magadra!


 Mielőtt bármit is mondhatnék orvos barátom már el is tűnik a szemem elől. Visszafordulok hát Doléancehoz, látom rajta, hogy fáradt és talán nem ért semmit abból ami az imént elhangzott. Vagyis lehet, hogy mindent ért, csak nem akar rákérdezni a történtekre. Nagyon tapintatos és barátságos, ezt becsülöm benne, még ha néha szédült és furcsán habókosnak is tűnik megvan a maga bája és jósága.

- Köszönöm, maga nélkül már biztosan nem lennék az élők sorában...Tudja betegen születtem és több műtéten estem át, de nem akartam, hogy ennek alapján ítéljenek meg...Ezért titkoltam szinte mindenki előtt, hogy mi is a helyzet...Kérem bocsásson meg nekem. Tudom talán nem alkalmas rá az idő, de el kell, hogy mondjam nagyon jó önnel dolgozni. Azért fogadtam el a felkérését, mert különlegesnek találtam, olyannak akinek a kiegészítője lehetek. Kihívás egy önhöz hasonló különleges emberrel munkálkodnia egy hozzám hasonló különcnek. Aztán később az Igazgató úr megbízott azzal, hogy figyeljem és ellenőrizzem a módszerei helyességét. Visszautasítottam a kérését, mert nem tartottam etikusnak, ahogy akkor úgy most sem. Főleg az eltelt idő tükrében, tudom helyesen cselekedtem.

 Kezdek fáradni, a sebem, mely a rekeszizmom felett van fáj, a kartotékomban benne áll, hogy nem kérek mágikus eltüntetést, így most szenvedek a gyógyulás első jelétől. De hamar lohad a kín ereje így megint teljes figyelmemmel a felettesemre tudok koncentrálni, várva reakcióit az általam elmondottakra. Mert biztosan lesz hozzáfűzni valója, miután bevallottam, hogy kémévé kellett volna avanzsálnom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
INAKTÍV


Miss Kobak (by Nedra)
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6730
Írta: 2014. január 29. 21:38 | Link

Doléance a kórházi ablak szürke sötétítőjének most nyitott lapjait piszkálja a varázspálcájával. Az árnyakat figyeli, amit a lapok vetnek az ablakpárkányon. Nagyon bele tud merülni az ilyesmibe, de most mégis észreveszi a perifériájában megmozduló beteget.
Halk lépteivel gyorsan ott terem az ágynál. Udvariatlanság vagy nem, Rubya professzor fölé hajol, és ahogy gondolta: helyettese épp akkor ébredezik.
- Nem - mondja révetegen a lány, próbálva visszaemlékezni, mit is csinált, amikor elhívták a kastélyból. Fogalma sincs. - Semmi fontos dologban.
Ő nem is készül mást fűzni a dologhoz. El volt itt a maga kis világában egész éjjel, aludt is kicsit, amúgy pedig a szokásos kép és gondolatkavalkádot élvezte a fejében, amik sosem hagyják unatkozni. Hajnalban küldött egy rövid üzenetet a kastélyba, hogy a kék vezetőség kihagyják ezt a napot. Nem, mintha ilyen felelősségteljes lenne a lány amúgy, most valahogy mégis eszébe jutott, hogy ezt kell tennie. Talán, amikor nincs senki más kéznél, aki figyel az ilyen "normális" dolgokra, akkor hajlandó megerőltetni magát.
A tegnapról megismert férfi toppan be a szobába, Doléance, hogy helyet adjon neki, felkuporodik az ágy közelében lévő székre. Ellenőrzi: nincs rajta cipő. Nem fognak rászólni, hogy ne koszolja össze a szék ülőkéjét. Figyel arra, mit mond az orvos kollégájának. A szavak csillogó kék-szürke ködként bekacskaringóznak a fülén, okos kis feje egy-két dolgot leszűr belőlük, némelyek mindenféle egyéb gondolatokkal összecsomózódnak, későbbi kibogozásra várnak, de Doléance-t ekkor már az ágy gyűrődéseiben lévő minták varázsolják el. Azért fél füllel mindig figyel.
Azt is észreveszi, amikor hozzá szólnak. Nemigen jut eszébe semmi jó válasz arra, amit a professzor elmond neki a betegségéről. Húsleves. Ez az egy dolog. Talán ez nem ideillő. Inkább nem próbálkozik meg vele. Még egy rendes mondatba foglalva sem lenne semmi haszna.
A továbbiakban, a közös munkájukra és saját jelenlétére vonatkozó megjegyzésekre már tényleg illene reagálnia. Sosem ment jól ez a komoly beszéd. Nem hatja meg, el sem jut a tudatáig, mit jelenthet az, hogy ellenőriztetni akarták a "módszerei helyességét".
- Ügyesek vagyunk együtt - böki ki végül egy mosolykával. Okosan csillogó szemei árulják el mindig, hogy nem egy buta fruska, még ha zöldségeket is beszél olykor.
- Szervezhetnénk egy kirándulást a gyerekekkel - néz a professzor szemébe a ki tudja honnan jött ötlettel. - Egy kastélyban például. Vonattal utaznánk oda.
Fájdalmat lát beszélgetőpartnere arcán, és saját szíve gyorsabban kezd ettől dobogni. A fájdalommal igazán nem tud mit kezdeni, és mást szenvedni látni igencsak kicsalja belőle a pánikot.
- Szüksége van valamire? - teszi fel a kérdést, egy végre igazán helyén való mondatot jelen szituációban. És még magázódni sem felejtett el.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Merkovszky Ádám
INAKTÍV


Mindenki apukája :3 | Berci férje <3
offline
RPG hsz: 353
Összes hsz: 1475
Írta: 2014. február 10. 15:43 | Link

Temi, Dol

Sosem éreztem még ilyesmit. A szívem olyan erősen dobog, hogy már kezdem úgy érezni, képes akár a bordáimat is áttörve kiugrani a mellkasomból. Talán nem is lenne olyan rossz, ha a tündőmnek több helye lenne, most ugyanis úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. A torkom összeszorul, a szám száraz, alig tudok nyelni. A kezem remeg, gyengének és elesettnek érzem magam. Mintha elvesztem volna a ködben, vagy valami szürke mocsárban bolyonganék, ahol nem látszik a kijárat. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül, és a jövő, ami az előbb még oly kecsegtetően ragyogott, hirtelen nem számítana.
Hiába tűnnek súlyosnak a tüneteim, nem szenvedek semmilyen betegségben. Egyszerűen félek. Félek attól, hogy elveszíthetem.
Azóta érzem így magam, mióta megtudtam, hogy kórházba került. Azonnal idesiettem, most a folyosón rohanok észre se véve a nővérek figyelmeztetéseit és megrovó pillantását. Már éppen odaérnék az ajtóhoz, amikor azon kilép egy fehér köpenyes férfi, valószínűleg az orvos. Névtábláján a Dr. Darányi Zoltán név szerepel, végignéz rajtam, sejti, miért jöttem.
Zavar, hogy feltartóztat, de szavai meg is nyugtatnak, mégis a félelem továbbra is velem marad. Talán csak akkor múlik el teljesen, ha már láthatom őt, ha foghatom a kezét, ha szól hozzám. De az is lehet, hogy ez az érzés, hol erősebben, hol gyengébben mostantól mindig velem lesz. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy mit jelent a betegsége, legtöbbször meg is feledkeztem róla, de ez az alkalom örökre az eszembe, és a szívembe véste. Erről a félelemről soha nem fogok elfeledkezni.
A doki végre félreáll, és én beléphetek a szobába. Biccentek a levita házvezetőjének, majd Temihez sietek. Szerelmem sápadt, nagyon kimerültnek tűnik, vonásai fáradtságot, fájdalmat mutatnak. Lábamból eltűnik az erő, szinte lerogyok az egyik ágy mellett álló székre, majd finoman megfogom a kezét. Tekintettemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon, hogy tőle halljam, hogy minden rendben, vagy legalábbis minden rendben lesz. Kezét az arcomra simítom, belecsókolok a tenyerébe, és közben olyan megnyugvást érzek, mint még soha. Itt van velem, él, csuklójánál érzem vére lüktetését, szívének dobbanásait.
- Örülök, hogy vagy. - Mást nem tudok mondani, félek, hogy hangom elcsuklik, így inkább csak némán gyönyörködöm benne. Majd mégis megerőltetem magam, elvégre azért jöttem, hogy támogassam őt. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! Itt maradok veled.
Az utolsó három szót csak suttogom, jobb kezem ujjaival végigsimítok a nő homlokán, haján. Doléancról már rég el is feledkeztem. Arcomon lágy mosoly, szám széle azonban remeg, jelzi, hogy a félelemtől még nem szabadultam meg teljesen. De Temi itt van velem, most már nem lehet semmi baj.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Kérdezz.. // Év tanára 4 tanéve (Köszönöm nektek. Love Pirul Q_Q *teljesen meghatódott*)
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1353
Írta: 2014. február 10. 17:56 | Link

Dol és Ádám <3

 Sok téma feljön beszélgetés közben, kolléganőm nem vette nagyon a lelkére vallomásomat, aminek jelen körülmények között nagyon örülök. Most már tudja és ez a lényeg, hogy a későbbiek folyamán mit kezd a birtokába jutott információkkal, konfrontálódik-e esetleg az Igazgatóval, az már csak rajta áll. Ezek után felhozza egy kirándulás ötletét. Nekem rögtön beugrik az egyik ismerősöm és az ő élmény építménye.  

- Van egy szellemes-logikai és ügyességi játékokkal telerakott varázskastély Norwichben, Angliában. Esetleg meg tudok beszélni oda egy időpontot. Régi ismeretség fűz a tulajhoz. Szerintem a Levitásoknak is tetszene, mert nem csak az eszüket, de az erejüket is próbára tudnák tenni. Lovagrendünk beavatását is megejthetnénk ott egyúttal. Mi a véleménye?

 Még a nő kérdésére nem is jutott időm felelni, máris, szinte a semmiből berobban közénk Ádámom. Nagyon zilált és szemében félelem csillan. Túlzott aggodalma most jól esik, látom felfogta mivel is jár velem élni és engem asszonyának tudni. Cirógat, mint kincsét a fösvény. Szerencsére nem kegyetlen, irigy ragaszkodással érint és fordul szíve szívem felé.

- Minden rendben van, Doléance időben behozott és most már kutya bajom...Ne aggódj Kedvesem.

 Rámosolygok előbb a Kékasszonyra elodázón, majd igyekszem erősnek lenni és megnyugtatni a mellettem ülő magába roskadt férfit, életem jövendő társát. Remélem érzi milyen jó, hogy itt van, de nem viszi túlzásba az aggódást. Tudom, csak szerető féltés az övé, mégis ha fojtogatna egy percig sem hagynám, elűzném mint elődjét, aki nemrég lépett ki a kórterem ajtaján.

 
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
INAKTÍV


Miss Kobak (by Nedra)
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6730
Írta: 2014. február 10. 18:36 | Link

Logikai játékok - a lány már itt eldöntötte, hogy meg fogják látogatni a helyet.
- Kiváló! - bólogat, csak úgy szálldos a haja bele.
- A vizsgák után, addigra biztosan meggyógyul - ezt inkább reménykedve mondta, nem meggyőződéssel -, indulhatnánk.
A lovagrendről nem sokat tudott, mert azt végig Rubya professzor intézte, ő csak be-besegített.
- Ha a lovagok is jönnek, mindenképpen. - Neki aztán mindegy, ő csak néző lesz.
Ekkor toppan be a férfi, akiről még az örökké álmodó Doléance is tudja, hogy elemi mágiát tanít az iskolában, hogy ex kviddicssztár, és hogy házvezető-helyettese vőlegénye az illető.
- Csókolom - mondja egészen nem odafigyelve, mit is ejtett ki éppen a száján. A beteg és a látogató ettől fogva nemigen törődnek vele, ő csak lábát lógázva nézelődik, kibámul az ablakon, figyeli a plafon és a falak összeértét, kukucskál, hogy lássa, ki halad el éppen a kórterem ajtaja előtt... Aztán ráébred, hogy el vannak macskásodva a tagjai - nyújtózik egyet -, és hogy tulajdonképpen itt már nincs rá szükség, ellenben a Levitában mindig jól jön egy házvezető, ha valakinek valami gondja-baja támadna.
- Viszontlátásra - mosolyog Artemisiára és Merkovszky professzorra, majd mindenféle egyéb magyarázat nélkül kisétál a betegszobából. Addig gyalogol, míg végre nem talál egy kihalt helyet, ahol biztosan nem látja varázstalan ember. Pördül egyet a sarka körül, és Bagolykő váránál bukkan fel újra.
Utoljára módosította:Doléance Arslí na Fírinne, 2014. február 10. 19:03 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Rellonos blogger


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 626
Összes hsz: 6084
Írta: 2014. március 8. 15:04 | Link

Székesfehérvár

~ Michelle drágám és kedves családom, avagy az első lány otthon.

A könyvtárban való egymásra találás nem is csúcsosodhatott volna ki annál szebben, minthogy másnap kora hajnalban a fiatalok már vonaton zötykölődtek az Ombozi család otthona felé. Noel még előző este bagollyal üzent haza, hogy érkezésére plusz egy fővel számítsanak. Az nem érdekelte különösebben, hogy ehhez az otthoniak mit fognak szólni, valószínűnek tartotta, hogy édesanyja kitörő örömmel fogja fogadni mind fiát, mind az első szerelmet, akivel ő hazalátogat. Elegáns, fekete ingbe bújt, és erős illatot fújt magára, aztán egy utazótáskába pakolt néhány dolgot. Nem tudta, hogy mégis mit vigyen haza, ahol mindene megvan, mégsem akart üres kézzel hazatérni, így pár könyvet, és pólót pakolt a táskába, majd a klubhelyiségben megvárta nehézbombázó barátnőjét, hogy kéz a kézben, szerelmesen andalogjanak ki az állomásra. Noel biztosította Michellet arról, hogy szülei kedvelni fogják, Sára valószínűleg otthon sem lesz, a két kisebbik lánnyal pedig ne törődjön, mert felesleges. A vonatúton végig egymással foglalkoztak, fekete humorú vicceken nevettek, és a fiú azt is elmesélte, hogy miképpen ásott ki egy ötszáz éves kardot a határmenti temetőben. Egymás fülébe duruzsoltak, tekintetük percekig csak a másikéban vesztegelt, hogy éhező ajkaik végül forró csókokban érjenek össze. Noel le sem vette kezét a lány vékony combjáról, folyamatos volt kettejük között a kontaktus, a hangos nevetések, az intenzív flörtölés. Elérte őt a szerelem, és ha ezt egy aprócska lénynek is köszönhette, végtelenül hálás volt érte. Michellenél szebbet nem hordott még hátán a Föld, és az a magabiztosság, ami abból áradt, ahogy a lány szépségét tudatosan kezelte, a végletekig fokozta a fiú vágyálmait, s ébredező kíváncsiságát. Az út gyorsan telt el, az egyszeri átszállás után szinte azonnal szállhattak is le.
- Szerintem apám fog értünk jönni autóval - mondta a lánynak, miközben lesegítette őt a vonatról. Bőröndjét megfogta, hogy neki ne kelljen semmivel sem bajlódnia, csak arra figyeljen, hogy ilyen csinosan, és vonzón tipegjen mellette. A rellonos fiú ajkait beharapva nézte a rájuk eső pillantásokat, a férfiak Michellet mustráló tekintetét, és arra gondolt, hogy ha most féltékenységében nem végez senkivel, akkor soha sem fog. A lány gömbölyű feneke billegett előtte, ahogy az állomás pihenőrészén áthaladtak, és fütyülnie kellett elégedettségében. Hihetetlen, kész tébolyda. Ezt a lányt megkapni furcsamód egyszerre gyönyör, és veszett érzés. Féltékenysége csillapíthatatlanná válva ült ki tekintetére, ami a többi hímre nézve fenyegető volt.
Ahogy kiértek a napsütötte parkolóba hamar meglátta fekete BMW-jüket, ami bár mugli találmány volt, tagadhatatlanul imádta. Apja és anyja helyett Sára szállt ki a volán mögül, amitől Noel izgatottságában gyorsuló szíve először kihagyott egy ütemet. Nem hitt szemeinek, csak amikor a lány már a nyakában volt. Túl régen látta testvérét ahhoz, hogy ne örüljön neki hangosan. Sára barátságosan üdvözölte Michellet, majd gyorsan a hátsó ülésekre tessékelte a párost azzal az indokkal, hogy otthon nagy készülődés fogja fogadni őket, és sietniük kell. Nagyjából húsz percnyi, jó hangulatú, egymás szavába vágva beszélgetős út után Sára leparkolt a házuk előtti füves területre.
Odabent huhogás, sikítás, és örömkönnyek várták a fiatalokat, Noel anyukája nemcsak fiára, de Michellere is ráborult, hogy mellére szorítva őket könnyek között örvendjen boldogságuknak. Apja a háttérben maradt, két kisebbik húga pedig az asztalt készítették ebédhez. Noel szótlanul hagyta a családnak, hogy mindenki saját módján örüljön nekik, majd már az asztalnál mutatta be a leggyönyörűbb sárkányleányt kis családjának.
- Háztársak vagyunk, de elhihetitek nekem, hogy az iskola legjobb nője lett vele az enyém - vigyorgott apjára, majd az oldalán ülő szőkére. Apja gazdasági, s politikai témában társalgott fiával, míg a többiek Michelle szüleiről, testvéréről, róla, és persze Noelről kérdeztek. Mindent tudni akartak, igazi női pletyka indult világnak az asztal túlsó végén. A fiú addig elmesélte édesapjának saját nézeteit, miközben a mugliknál közelgő szavazásra is kitértek. Az ebédből bőségesen fogyott, a család elmondása alapján sokkal jobb ízűt ettek így, hogy együtt voltak. Miután mindenki befejezte az ebédet, édesanyja és a kisebb lányok elpakolták a maradékot, s a tányérokat, Sára pedig londoni dolgairól mesélt.
A délután további része is kellemes családi idillben telt, a fiú régen érezte már magát ilyen jól, és önfeledt boldogságban. Michellet körberajongták a lányok, és ahogy ő látta apja is közeledni próbált. Kérdezgette őt a szülei politikai nézeteiről, és a galleon árzuhanásáról, amit személy szerint nem tud hova tenni. Noel csak mosolygott a háttérben, és néha búbon csókolta szőke kedvesét.
- Jól érzed magad? - kérdezte tőle este, zuhanyozás után. Végre kettesben lehettek szobájában, ami a rellon színeiben pompázott, tele mozgó kviddicses plakátokkal, és tűzokádó sárkányokkal. Polcai roskadoztak a nehéz könyvek súlya alatt, seprűi a sarokban álltak, a szekrények, és tárgyak rendezett küllemben várták haza régen látott tulajukat. Kétszemélyessé varázsolt ágyára dőlt, és a lány szőke tincseivel játszadozva húzta őt magához. - Gyere már ide, egész nap azt vártam, hogy végre este legyen.
Michelle jókedvűn bújt a fiúhoz, aki nem volt rest további okokat adni a jó hangulatnak.

7 nap múlva

Kipattanó szemeiből dörzsöli ki a csipát, közben felül az ágyon, s mint minden hajnalban, most is hamar öltözködni kezd. A belül alvó lányt eddig felébresztette reggelente, hogy együtt nézhessék, amint felkel a Nap, de most nem érzi rá a késztetést. Mintha valami az éjszaka alatt megváltozott volna. Ránéz a döglesztő testre, aztán érzelmeit keresve nyúl egy cigaretta után. Kisétál szobájából, és egy létrán felmászik a padlásra, hogy az ablakon át a tetőre ülhessen ki. Még hűvös van, és a Napot ő ma is megelőzi. Rágyújt a dohányra, és az elmúlt egy hétre gondol. Nem élt át még ehhez hasonló egyetlen érzelmet, és fizikai megvalósulást sem, mint amit eddig Michelle neki ajándékozott. Lyrát sem tudja hozzá hasonlítani, mert annak a kapcsolatnak még csak esélyt sem adott. De most mégsem úgy dobog a szíve, mint ahogy a könyvtár óta járt. Mellkasára szorítja tenyerét, és hosszasan engedi érezni a dobbanásokat. Végül megrázza a fejét, és a rózsaszín sugarakra emeli pillantását. A tüdejébe érő füst nyugtatja testét, a színek közben elméjét élénkítik. Talán csak fáradt, vagy megfázott, és azért vannak ilyen gondolatai. Nincsen semmi baj.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

egy nap itt, egy nap ott
Michelle Angelique Saint-Venant
INAKTÍV


III. Az Uralkodónő
offline
RPG hsz: 292
Összes hsz: 2151
Írta: 2014. március 8. 18:36 | Link

Székesfehérvár
Noel édesem és családja

    Minden a könyvtárban kezdődött, amikor az a szárnyas szörnyeteg eltalálta a két fiatalt. Őrült szerelem dúlt közöttük, amely fellobbant és nem akart kialudni. Nem vesztegették az időt, azonnal Noel otthonába indultak, mint egy kis gerlepár. Michelle olyan izgatottan készülődött reggel, mint még soha. Hiszen a szerelme szüleivel fog találkozni! Elegáns inget vett fel, természetesen női kiadásban, melynek felső gombját szabadon nyitva hagyta, hozzá egy feszes csőfarmert, egy magas sarkút, mely feketén virított lábain és végül a kedvenc karpereceit. A bőröndjébe mindent bepakolt és még így sem volt nagy a csomag. A lehető legízlésesebben szexis cuccok lapultak a táska alján, úgy rohant ki párjához, hogy mielőbb elindulhassanak. A vonatút kifejezetten kellemes telt, végig összebújva, csókokat váltva, beszélgetve közeledtek a célállomás felé, s az idő csak úgy repült. Mire észbe kaptak, már ott is voltak Fehérváron.
- Kicsit izgulok – suttogta, de válaszra már nem maradt idő, szálltak is le a vonatról. A kíváncsi, vagy épp kéjenc tekintetek jártak Michelle csípőjének vonalán, dekoltázsa mentén, vagy épp szőke, zabolátlan tincseit méregették. Hozzászokott? Igen. De még így is érezte, ahogy kedvese féltékenyen tekint végig minden hímneműn, aki csak rá mer pillantani. Hát nem édes? A napsütésbe kiérve Noel egy fekete BMW-hez vezette, ahol egy lány ugrott a nyakába. A hangos köszöntés megmosolyogtatta Michelle-t annak ellenére is, hogy alaphelyzetben forgatná a szemét és csípős megjegyzéseket tenne. Aztán hipp-hopp, már a hatalmas ház felé tartottak tántoríthatatlanul, közben elejtett információmorzsákat csipegetett össze, miszerint nagy lesz a fogadóbizottság. Hát így is lett. Noel anyja végtelen kedvességgel és kitörő örömmel fogadta a szőkeséget, no meg persze a fiát, nem győzte hangoztatni, mennyire odavan azért, hogy Ombozi végre talált magának egy lányt, ráadásul nem is akármilyet!
    Az ebéd is kellemesen telt, míg a családfő üzleti dolgokról tárgyalt párjával, addig Michelle-nek olyan kérdésekre kellett válaszolnia, melyekbe rendre belepirult. Ezt leszámítva illedelmesen felelt, szépen sorban a felmerülő dolgokra, megerősítette a szülőket és rokonokat, ő bizony él-hal Noelért. Így is volt, de ezt le sem tagadhatta volna. A délután és este szintén családias hangulatban telt, ami a lány számára teljesen új volt. Köztudottan ramaty a kapcsolata a szülőkkel, így egész gyermekkorában csak Mihaelre számíthatott és ez fordítva is igaz volt. A nővéreik is aranyosak voltak, de sosem volt az igazi az a kapcsolat. Nem csoda, hogy ez az idilli kép letaglózta és ámulatba ejtette őt: máshogy is lehet, nemcsak feszengő tekintetekkel, elfojtott indulatokkal, gyanús méregetésekkel és fájdalmas szavakkal. A sok mosoly a szerelem mellett az ő szívét is örömre fakasztotta, így hát kijelenthetjük, ezt megköszönheti a szárnyas galádnak. Végre olyan családot láthat, amilyenre mindig is vágytak ikrével. Eközben persze Noellel néha váltottak egy-egy titkos érintést, fejbúbra adott csókot, de ez ott és akkor elég is volt.
    Az este közeledtével végre visszavonulhattak, így Michnek alkalma nyílt lezuhanyozni és kicsit rákészülni az estére. A szobába belépve falatnyi hálóingében mászott be a fiú mellé az ágyba. Szép szoba volt, mindenhol színek és tárgyak emlékeztettek arra, hogy a Rellonból szöktek most el, a zöld szín dominált a helyiségben.
- Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el, majd hagyta, hogy magához ölelje. Az éjszaka további részében nem beszélgettek, de nem is volt rá szükség.

7 nap múlva

    Csend. Az egész szobában csend honolt, mikor Michelle óvatosan kinyitotta szemeit. Aztán feltámaszkodott és fáradtan körülnézett, de nem látta Noel, ráadásul nem is érezte annak hiányát. Nagy nehezen felült és törökülésbe húzta a lábát, majd végigjáratta szemét a falakon és tárgyakon. Nem érzett semmit. Az elmúlt egy hét olyan érzésekkel volt tele, amiket soha nem hitte, hogy megtapasztal, most mégis, hogy túlesett rajta, nem bánta meg. Közel sem éreződött az a hév, ami eddig hajtotta, nem érzett fájdalmat, hogy nincs mellette a fiú, de még csak ürességet sem. Mintha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba. Egyetlen éjszaka alatt elvágtak egy zsinórt, ami elérhetetlenül eltávolodott, majd egyszerűen végképp eltűnt. A lány idegesen túrt bele hajába. Itt vannak Noel házában, a szülők már magukban a lagzit tervezgetik, a vizsgák már megkezdődtek és itt csücsül Ombozi ágyában, miközben baromira nem érez semmit. Gondolkodás nélkül a táskájáért nyúlt, hogy kivegyen belőle egy farmert, egy pólót, majd magára kapja a tornacipőjét. A cigijét zsebre vágta és a padlás felé indult, mert tudta, hogy a másikat ott találja. Beszélne kellett vele, mielőbb. Talán még nem késő. A helyiségbe szinte nesztelenül nyitott be, majd behajtotta maga mögött az ajtót és a félfának támaszkodva kattant az öngyújtó. Figyelte a neki háttal lévőt, de még nem tudott megszólalni. Ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy kimondani. Aztán szívott még egyet a dohányból és belekezdett.
- Nem tudom, mi volt ez az elmebeteg egy hét, de eltűnt. Nem dobog hevesen a szívem és nem érzem, hogy ugyanolyan lenne minden, mint volt. Noel, én… - és megakadt. Nem tudta kimondani azt a bűvös szót. Sajnálom. Nem értette, hogy jutottak idáig, de ha nemcsak ő érez így, akkor nem kell tartania a szavak súlyától, nemde? Talán csak valami trükk áldozatai voltak, de ezt ilyen kegyetlenül kimondani… Főleg azok után, amilyen kedvesen itt bántak vele. De nem volt más választása. Muszáj volt kimondania.
- Szerintem menjünk haza és felejtsük ezt el. Valaki megtréfált minket. Jól éreztem magam veled, a családod tündéri, de én nem vagyok idevaló. Sem melléd való. A legkorábbi vonattal ma visszautazom. Az lesz a legjobb, ha egy ideig most nem találkozunk – halálos nyugalommal szívott bele a cigijébe, a keze mégis remegett. Talán mégsem volt olyan higgadt, mint gondolta, vagy szerette volna. Most merre tovább innen?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Noel
Független varázsló, Rellonos blogger


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 626
Összes hsz: 6084
Írta: 2014. március 8. 20:43 | Link

Székesfehérvár

~ Michelle drágám(?), és kedves családom

Az a néma üresség, ami a tetőn ülve tölti el akkor sem múlik, amikor meghallja a lány közeledő lépteit. Tudta, hogy amint felkel utána fog jönni, de most képtelen bármit is mondani neki. Bár érzi illatát, és halk szuszogását is hallja - pontosan úgy, mint az elmúlt egy hét során oly közel magához, nem fordul hátra, egyelőre nem akar a szemébe nézni. Helyette is szóra nyitja viszont ajkait Michelle, de amit mond csak megdöbbenést okoz, ami után csalódottan fordul a cigarettára gyújtó lányhoz.
- Ne mondd, hogy sajnálod - emeli fel kezét intő szándékkal, mert már számít arra az utálatos szóra, amit ő is használt egyszer, pedig tudta róla, hogy csak fájdalmat idéz a másikban. Michelle szívéből tehát nyomtalanul tűnt el minden ami kettejük között történt, és ő sem találja sajátjában azt a közel tíz napot, most mégis remegés fut végig testén. Végighallgatja a másik gondolatait, a megváltozott hangszínen közölt tényeket, majd visszamászik a tetőről, egyenesen Michelle mellé, hogy egészen közelről válaszolhasson.
- Én drágám, itthon vagyok - suttogja a hideg kék szemekbe nyugodtságot erőltetve saját magára. - Te pedig nem mész sehova, az biztos. Velem lehet játszani, de a családommal nem. Itt maradsz addig, ameddig eredetileg terveztük, és az oldalamon húzod ki ezt a maradék két napot, hogy aztán egymás kezébe kapaszkodva szálljunk fel arra a vonatra, ami idehozott minket. Értve vagyok? Egyébként meg mi az, hogy jobb, ha egy ideig nem találkozunk? Normális vagy te?!
Nem vár választ, idegesen indul vissza a szobájába, hogy felöltözzön, és elvégezze a reggeli rutint. Feszülten vágja be a padlásajtót, nem gondolván arra, hogy a házban rajtuk kívül még mindenki alszik. Szekrénye ajtaját is csapkodja, de nem tudja, hogy mi idegesíti jobban: a veszteség vagy, hogy ez neki fáj.
Talán így kapja vissza a sorstól, amit Lyrával tett. Vannak mondák, melyek arról regélnek, hogy mindent mit teszünk, egyszer végül visszakapjuk, s még gondolataink is visszaszállnak ránk. Fekete pólót húz, és farmert, aztán pálcáját felkapva robog le az emeletről. A régi lépcsősor minden lépte alatt fájdalmas nyikorgással jajdul fel, hogy amint leér, minden hangja elhaljon. Rettenetesen érzi magát, mintha valami egészen cudar betegséget kapott volna el, vagy valódi, hosszan tartó kapcsolata ért volna most véget. Az ebédlőasztalnál töltött több percnyi kanállebegtetés után aztán feláll, és visszasiet a padlástérre, hogyha ott találja még a szőke lányt, megragadva őt fájdalmat okozzon neki. Szorítja vékony karjait, és dühösen néz szemeibe, had lásson ő is igazán bele az övéibe.
- Fáj?! Mert nekem igen. - mondja hangosan, kipiruló arccal. - Valódi érzelmeim voltak irántad, és ha játék is volt az egész, nem felejtettem el. Érzem idebent, érted?
Egyik kezével elengedi Michelle karját, és saját mellkasa felé mutat. Nem hiszi, hogy azzal, hogy bántja a másikat, közelebb kerül hozzá, de hát ilyen az, ha az ember nem kezeli túl jól az ilyesfajta helyzeteket.
- Szerintem te hazudsz. Menekülni akarsz, csak tudod én a Rellonban is ott vagyok, és utolérlek - mondja mind hangosabban, saját magát is biztatva azzal, hogy igaza lehet, és Mich is érzi mindazt, amit ő. Képtelen volna tiszta aggyal elviselni azt, ha csalódnia kellene, mert talán már Cupido előtt is érzett valamit, ami most szaporán járja át szívét.
- Árnyékot vetsz a szívemre.
Nincs több, mit mondhatna, másik kezét is ellazítja, és maga mellé engedi. Lesüti szemét, aztán lebiggyeszti ajkait is. Kiül arcára a keserűség, a düh és fájdalom keveréke, minden, amit eddig egyszer sem engedett ki. Úgy érzi, hogy nem lesz több szép napja, s ezzel a pár nappal talán véget is ért minden ami szép lehetett.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

egy nap itt, egy nap ott
Michelle Angelique Saint-Venant
INAKTÍV


III. Az Uralkodónő
offline
RPG hsz: 292
Összes hsz: 2151
Írta: 2014. március 8. 21:33 | Link

Székesfehérvár
Noel és a ház üressége

   Csend fogadta. De nem is bánta, mikor belépett, csak várta, hogy valami isteni erő megszólaljon helyette, elmondja, amit el akar, igazságot tegyen és túlessen ezen az egészen. De sajnos az élet nem megy ilyen könnyen, kegyetlen és vérszomjas, a leggonoszabbak pedig mindig az őszinte emberek. Széttörik mások álmait, szívét és jövőjét egyetlen apró szóval, vagy mondattal, de nekik ez a dolguk. Michelle is az őszinte kategóriába sorolható, sosem okozott számára nehézséget az igazság mások szemébe vágása, most mégis rossz érzés fogja el, mikor szóra nyitja száját. Noel intése is meglepi, de ha akarná sem tudná úgy befejezni a mondatot. A gondolatmenetet azért még befejezi, a várt hatás pedig megtörténik. A fiú ráemeli tekintetét, a lány ereiben pedig kis híján megfagy a vér. Ahogy közeledik felé, szívesen kihátrálna, de sem a büszkesége, se a merészsége nem engedi ezt. Ha már belekezdett, be is fejezi. Csakhogy a válasz meglepi és a döbbenet valószínűleg arcán is mutatkozik. Noel egyértelműen dühös. Pedig őt is átverték, nem? Ez az egész csak varázslat műve volt, akkor meg miért ez a heves reakció. Nyitná a száját, hogy válaszoljon neki, de akkor elmegy mellette és bevágja az ajtót. Michelle-t sem kell ám félteni, pillanatok választják el, hogy eldurranjon az agya, de ahelyett, hogy utána üvöltene, csak magában motyogja végig a választ, villámló, jeges kék tekintettel.
- Nem vagyok a bábud. Akkor megyek el innen, ha majd nekem úgy diktálja kedvem. Egyébként pedig teljesen felesleges ez a kirohanás, normális reakció, hogy miután beszerelmidrogozva idáig hurcoltam magam, utána a magamhoz térésemkor el akarok tűnni a fenébe. A francba… - hangja alig hallató, a fiút sem fogja már elérni, de ha magában tartja, megpusztul. Megvárta, míg a szobaajtajuk becsapódik – ekkor jött csak igazán jól, hogy Noel ideges -, majd leosont és minden holmiját berakta a bőröndjébe, amit elhozott, majd a táskát a fal mellé állította. Gyorsan végzett, így felment a padlásra újra, hogy szívjon egy újabb cigit. Az ideg majd megölte, legszívesebben megfojtotta volna az első szembejövőt, így nem csoda, hogy kezében kést forgatott. Aztán kivágódott a padlásajtó és Ombozi dühödten ragadta meg Michelle mindkét kezét, jó erősen megszorítva. A finom kezekből egy pillanat alatt hullott ki mind a kés, mind a cigaretta. Fel sem fogja a hallottakat, így mikor a fiú vasmarka lekerül a lányéról, egyszerűen pofon vágja, majd kezével becsapja a padlásajtót, de ő maga a helyiségben marad.
- Szerinted nekem nem esik baromi rosszul?! – az addigi kellemes hang, üvöltéssé változik. Az egész padlás visszahangzik. Mich még soha életében nem üvöltött senkivel. Soha. – Azt hiszed azzal, hogy idekötsz, majd könnyebb lesz neked? Mert nem! A következő két nap egyenes szenvedés lesz, amihez nem tudok és nem is akarok jó pofát vágni! – a hangja betölti a teret, Noel valószínűleg megdöbbenhet a mindig higgadt, halk szavú lányon, aki jelenleg épp állati módon kel ki magából. Felbőszített vadként támad csak úgy, mint társa, bár az elhangzott szavak eljutnak a tudatáig és a szívéig is, de kényszeríti magát az ellenállásra. Nem hajlandó. Nem, ha belehal sem.
- A menekülés nem az én asztalom. De ami kettőnk között történt, az nem természetes úton kezdődött, hanem valami nyomorult bájitallal, vagy tudom is én! Szerettem veled lenni! – fakad ki, majd széttárja karjait. – De ez nem ilyen egyszerű. Én nem egy belőtt szerelmes akarok lenni, sőt, tudod mit? Semmilyen sem. De ha úgy hozza a sors, akkor azt akarom, hogy valóban én kezdjem el ezeket az érzéseket érezni. Itt belül – szívére mutat egyenesen és a szemkontaktust végig tartja. Kemény a lány, magához is és Noelhez is. De most képtelen tisztán gondolkodni. Egyszerűen nem megy. – Az érzéseim az emlékekből fakadnak. És a tieid is. Nem azért érzed azt, amit, mert a sors hozta így, vagy mert tényleg ez lett a vége. Hanem mert együtt töltöttünk egy hetet – a kimondott szavak szinte visszhangoznak az üres térben, közöttük lebegve, egyre csak növelve a feszültséget. Az utolsó fiú által kiejtett mondatok pedig végképp felteszik az i-re a pontot. Michelle szeméből sugárzik a sajnálat és a lemondás. Neki ez kevés. Eddig egyetlen embert szeretett, de ahhoz nem volt szükség segítségre. A szíve választotta. Noelt viszont nem. Lehet, ez később változna, de ehhez idő kell, sőt, annál is több idő. Ami most, jelen pillanatban nincs nekik.
- Nézd. Szeretnék hazamenni. Megértem, hogy a szüleid miatt aggódsz, de megmondjuk, hogy vizsgáink vannak, sietnünk kell haza. Ami pedig ezt illeti… - ezzel célozva kettejükre – Szerintem egyelőre hagyjuk. Én erre most képtelen vagyok. Ez nekem sok egyszerre. Nem tudom, hogy az idő mit fog hozni, de jelenleg nem vagyok képes komoly érzéseket táplálni senki iránt. Megrémített az elmúlt pár nap, talán ha csitul ez az egész, beszélhetnénk újra. De most nem megy – a bűvös szó továbbra is ott lapul benne, de nem bírja kimondani. A hangja immáron nyugodt, némileg csalódott, de határozott. A tartását lassacskán visszanyeri és lehajol a földön lévő késért, majd megint forgatni kezdi, miközben a másik válaszát várja. Nehéz ügy.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Noel
Független varázsló, Rellonos blogger


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 626
Összes hsz: 6084
Írta: 2014. március 9. 09:39 | Link

Székesfehérvár

~ Michelle elengedése, a család szüksége

Míg a földszinten tölti idejét biztos abban, hogy a szőke nem tétlenkedik, és ha nem is készíti indulásra csomagját, valamit művel, elszív még egy cigarettát, vagy felgyújtja szobáját, nem tudni. Ő odalent már érzi vesztét és remegő kézzel tartja pálcáját, amivel egy ezüst kanalat lebegtet a levegőben. Arra gondol miként alakulhatott volna kettejük kapcsolata, és hogy ha most csalódnia kell, akkor azt hogyan fogja megélni. Túléli?
A kanál koppan az asztalon, ahogy egyik percről a másikra engedi ki bűbája fogságából, ő pedig már rója is a recsegő lépcsőfokokat. Nem hiszi el, hogy ezt váltja ki belőle Michelle, viselkedését önmagában a sikertelenség fájdalmára fogja, amit még nem tanult meg kezelni, hiszen általában mindenben eléri azt, amit akar, tűzön-vízen keresztülviszi akaratát. Most is szeretné, ha így történne, fizikai erejével kötné magához a lányt, amiről pontosan tudja, hogy nem lehet. Az élet egy fájdalmas nehézsége az, hogy hiába tennél meg bármit a másikért, hiába vágod ki szíved, s teszed elé az asztalra, ő ettől még nem fog téged jobban szeretni. Viszont a csalódás erősít, és ezt még nem tudja Noel. Csalódnia kell, hogy a későbbiekben jobb lehessen, többre értékelhesse napjait, és az őt kedvelő embereket. Hogy érettebb, s türelmesebb legyen.
Szorító markaiban benne van minden: vágy és könyörgés, megtört ember utolsó kiáltásai. A lány kiejti kezéből bicskáját, égő cigarettáját, és kiabálni kezd a fiúval, aki mintha meg sem hallaná amit mond.
- Neked? - kérdezi emelt hangon, felhúzott szemöldökkel. - Szerintem csak játszod itt az eszed nekem, mintha meg sem történt volna ez az egy hét.
Háztársnőjével ellentétben ő nem kiabál, meghűlve viseli a pofont, és egy pillanatra azt hiszi, hogy Michelle elmegy, de az csak az ajtót csapta be, ezzel is hergelve a robbanásszélen álló fiút. A lány további szavaira képtelen felelni, a sajátjaival ellentétben, melyek hatástalanok voltak, ezek eljutnak elméjéig, és nagyon mélyre hatolnak. Hagyja, hogy a szőke kiadja magából összes bánatát, és élettapasztalatát, aztán pedig csöndesen válaszol neki.
- Megértem, hogy nem így szeretnél bárkit is közel engedni magadhoz - mondja, és eltapossa a cigarettát, a bicskáért pedig lehajol, hogy aztán átnyújtsa azt a lánynak. - Rám bizonyára nagyobb hatással volt ez az egész, mint rád, de ez nem a te hibád. Alakulhatott volna jobban is, de hát ilyen az élet.
Kényszeredetten mosolyodik el szavaira, majd a szobájába siet, hogy kivegye szekrényéből bőrkabátját, aztán pedig Sárához kopog, hogy ha lehet jöjjön, és vigye őket ki az állomásra. Míg testvére öltözik, ő Michelle mellett áll, és utolsó gondolataira gyűjti erejét.
- Nagyon köszönöm ittléted, szavakban ki sem tudom fejezni. Kavarog, és csíp amit érzek, reszkető és nem is tudom. Nem volt még ilyenben részem, és akárhogy is végződött, csak neked köszönhetem.
Sára a szobájából jövet is mosolyog rájuk, olyan megértőn, és szelíden, amire talán most mindkettejüknek szükségük van. A kocsiban csendben utaznak, Michelle és Noel is az ablakon bámulnak ki. Nem tudnak mit mondani a másiknak. Hát ennyi volt. A pályaudvaron Sára jó utat, és sikeres vizsgákat kíván a lánynak, aztán hagyja, hogy a fiú kikísérje őt a vonathoz.
- Afelől nem kell aggódnod, hogy zaklatnálak, nem foglak keresni - mosolyodik el szomorú szemekkel, és a felszálló lány után emeli annak csomagját. - Majd találkozunk, ha szeretnél. Minden jót!
A vonat indulását nem várja meg, búcsúja után azonnal hátat fordít, és testvéréhez igyekszik, hogy megölelhesse őt. Olyan közhelyekre vágyik, amit egyébként ki nem állhat, és most is csak Sárától fogadja el őket. A lány mindenkinél megértőbb, és ő áll legközelebb Noelhez. Az úton végig tartja benne a lelket, de sok esetben csak hallgatja Sárát, de megérteni nem tudja. Kifelé bámul az ablakon, és az jár a fejében, hogy milyen szép is lehetett volna. Szerelmes lehetett volna, és önfeledt boldog. Az érzései megszűnésről mesélnek, amelyek nem engedik szabadulni. Emlékképek ugranak lelki szemei elé, nemcsak Michelleről, de Lyráról, és az összes lányról is, akivel közelebbi kapcsolatba került. Lehunyja szemeit, és zenét kér nővérétől, aki először nem haza viszi öccsét, hanem a közeli erdőbe, hogy ameddig kell, együtt maradhassanak, és csak azután térjenek vissza szerető otthonukba.
- Túl fogod élni, öcsi - öleli meg ismét őt Sára, fülig érő mosollyal, és kapaszkodó karokkal. - Ha vissza akar jönni hozzád, vissza fog. Csak adj neki időt.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2014. március 9. 09:54 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

egy nap itt, egy nap ott
Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 19. 22:08 | Link

Székesfehérvár
Médea
A veszekedés után


Amikor a cuccait cincálva lépdelt a kastélyban, összefutott Médeával. A veszekedés utáni éjjelen nem aludt, csak sírt. Szemei alatt fekete karikák futottak, fáradt volt és megtörten pillantott fel a lányra. Csak annyit kérdezett tőle, vele jön-e a fehérvári birtokukra, ő pedig beleegyezett. Nem is tudta, mit csinált volna, ha egyedül marad.
Biztos volt benne, hogy Noel még mindig haragszik rá és élénken él a fiúban a csalódás, amit okozott. A veszekedés mellett olyan sebeket tépett fel az öcsikéje, amelyek még be sem gyógyultak teljesen. Erős nőnek gondolta magát mindig is és aszerint is viselkedett általában, most viszont megkérdőjelezte. Elgondolkodott azon, meddig lehet ezt bírni, meddig lehet ugyanúgy folytatni az életet, mosolyogva-vigyorogva továbblépni és eltemetni magában mindent.
Amíg kiértek a vonatállomásra, nem is mondott semmi mást, nem szokott csendben lenni, most viszont túlságosan el volt merülve a gondolataiban. A vonatra felülve pedig csak leült a levitás lány mellé. A kemény éjszaka miatt hamar elszundikált, feje oldalra biccent és végül Médea vállán talált támaszt. Az utat szinte végig aludta, de amikor felébredt, csak még nyúzottabbnak érezte magát. Erőltetetten vigyorgott egyet, amikor előredőlt és kicsit próbálta kisimítani az arcát, ráncosnak érezte magát. Vett egy mély levegőt.
- Ne haragudj, tisztára ki voltam ütve. Már mindjárt odaérünk. - Állapította meg, miközben kipillantott az ablakon. Hamisan mosolygott az üveg felé, majd amint meglátta benne visszatükröződni magát, elfordult. Inkább idegesen az előtte lévő ülést nézte. A megfelelő megállónál pedig ugrasztotta Médeát is, hogy le kell szálljanak. Aztán amint lecincálta a csomagját is, körbenézett.
- Ja igen, nem jönnek értünk, nem szóltam, hogy jövünk. Ilyen gyors ötlet volt, de nem lesz baj, hidd el. Csak gyalogolnunk kell.
Biztatta a kis levitást, mert ismerte már annyira, hogy tudja, ettől be fog pánikolni. Gyorsan el is kezdte terelgetni a lányt az irányba, mielőtt még fennakadhatott volna a tényeken. Lassan sétált, elgondolkozott közben. Biztos volt benne, hogy nem teheti meg a barátnőjével, hogy nem mond neki semmit. Valószínűleg folyamatosan azon gondolkozik, mi is lett vele, talán aggódik is amiatt. Sára maga is megijedt attól, amit látott magán... hát még egy kívülálló? Nehezére esett azonban beszélnie ezekről.
- Biztosan érdekel, mi a fene folyik itt. - Mondta hamisan mosolyogva, táskáját maga mögé vette, háta mögött kulcsolta össze kezeit. Kicsit hátradöntötte a fejét, lassan lépdelt, noha még viszonylag hosszú út volt előttük. - Hosszú és szomorú történet. Biztos hallani akarod?
Meg kellett kérdeznie. Biztos volt benne, hogy ez egy olyan történet, ami súlyt rakhat az ember vállára. Ennek ellenére úgy gondolta, Médea elbírja majd, nem ismerte gyengének vagy igazán érzékenynek. Javasolta, hogy ehhez üljenek le egy padra, kényelmesebb lesz és ő is jobban össze tudja szedni a gondolatait.
A lány válaszától függően kezdett bele a mesébe. Az elején kezdte, Angliával. Hogyan akarta kihasználni a tanárát, Andrew-t, hogy sikeres lehessen és előnyhöz juthasson. Azt is elmondta, hogyan vált ez eszeveszett, mindent felrúgó szerelemmé. Azzal folytatta, hogyan romlott meg a kapcsolatuk, hogyan esett kétségbe attól, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok és a férfi vele tervezi a jövőjét. Hogy mennyire fájt neki, mégis szakított a férfival, otthagyta Angliát, az életét. Hazamenekült, aztán Noelhez. Itt jött a képbe Noel, akivel a veszekedést is elmesélte részletesen, illetve az érzéseket, amik benne kavarogtak akkor és ott.
- És... ezért jöttem most haza. - Fejezte be végül, nagyot nyelve. Aprókat bólogatott. - Tudom, hogy ez így most nagyon sok volt és rád zúdult, emésztgesd csak. A kérdésekkel pedig ne kímélj. - Biztos volt benne, hogy a lánynak vannak homályos foltok, felmerült benne pár kérdés. Itt voltak, itt volt az alkalom, megbeszélhetik. Ha már padlón van, mindegy, hányszor rúgnak bele, egyszer úgyis fel kell állni... nem?
Utoljára módosította:Ombozi Sára, 2014. április 20. 00:10 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 20. 00:03 | Link

Székesfehérvár
Sára


Igazán meglepett, amikor megláttam Sárát a folyosón útra készen a csomagjait cibálva maga után, meglehetősen rossz állapotban, meg se gondoltam, hogy nemet válaszoljak a kérdésére. Természetes, hogy vele tartok, elvégre mire jó egy barát, ha nem erre, és én meg szeretném azt hinni, hogy igenis a barátja vagyok, és ő is az nekem. Ilyen gyorsan se szedtem össze útra még a dolgaimat, mint most. Röpke tíz perc alatt dobáltam az egyik táskámba pár ruhát, aktákat, telefont, pénztárcát, cipőt, és biztos, hogy valamit úgyis sikerült nem elcsomagolni, ami majd természetesen nagyon kellene, de nem jutott idő ezen töprengeni, így is csak rohanva sikerült utolérni Sárát és elérni a vonatot. Kérdeztem volna már akkor, hogy mi a baj, de olyan csendes volt, az úton zötykölődve meg el is aludt, hát nem zavartam fel. Gondolkodtam inkább a lehetőségeken, próbáltam rájönni, mi zaklathatta fel annyira, hogy nem sokat aludhatott, mint az első ránézésre látszik, sőt, bizonyára sírt is. Hagytam inkább pihenni, nagyon is úgy tűnt, hogy ráfér. Magától is felébredt úgyis, és első dolga bocsánatot kérni. Megrázom a fejem válaszul egy vérszegény mosoly kíséretében.
- Semmi baj. Igazán rád fért némi alvás, ezért nem kell elnézést kérni. - teszem még hozzá, elvégre nem látok benne semmi kivetnivalót, ráadásul még így is eléggé elgyötörten néz ki, de majd megpróbálom meggyőzni, ha megérkeztünk, hogy nyugodtabb körülmények között pihenjen szépen, mert síneken zötykölődve is jó az alvás, de mégsem az igazi. Nem is tudom, mi mást mondhatnék, így hát magam elé meredve próbálok pár ép mondatot fogalmazni azzal kapcsolatban, hogy valahogy rá kellene kérdezni, mi is történt, de mégse érezze erőltetésnek, meg talán azt is elmondhatnám valahogy, hogy rám számíthat. Igaz, hogy tanácsot nem tudok adni többnyire, akármi is a baj, de legfeljebb meghallgatom, meg ilyesmire tudok e téren gondolni. Félig-meddig sikerül is összerakni már egy mondatot, épp szóra nyitnám a szám, amikor azt közli, hogy leszállunk, így sikerül is ezt a művet elfelejteni, amíg a csomagomat szedem le, aztán meg igyekszem a talpamon érni földet, és lehetőleg nem elhasalni a leszállást követően. Hirtelen ötlet volt? Na erre máris szemöldököm ráncolva meglepetten pislogok rá, mert ez nem biztos, hogy jóhoz fog vezetni, de ha ő mondja, hogy rendben lesz, inkább szusszantok egyet és igyekszem lenyugodni.
- Az nem baj, ha gyalogolni kell, de a családodat nem fogja zavarni, ha csak úgy hívatlanul beállítok? - kérdezem azért mégis fél percen belül, mert nem szeretnék senkinek sem terhére lenni. Követem azért én is lassú tempóban, majd pusztán bólintani tudok a szavaira, amikor hozzám fordul és gyakorlatilag kijelenti, hogy biztosan érdekel, mi történt. Leülök mellé a padra, és tovább bólogatva, meg hümmögve hallgatom végig mindazt, amit mond. Egy része átfolyik rajtam, úgy nem tudom átérezni, még ha érzem is a súlyát, meg látom közben, hogy neki ez mennyire nem könnyű. Kicsit sajnálom is, már ha így lehet nevezni azt az érzést, hogy mindenféle szokásomtól eltérően most igenis szeretném megölelni. Kezdem azt hinni, hogy valami történt velem, mert korábban sose sikerült még senkinek így belopni magát a szívembe, mint Sárának, hogy tényleg meggondolom, miben tudnék segíteni neki, és még csak el se ítélem. Én meg a morális ítéleteim - külön fejezet vagyunk. Mindig pontosan tudom, mi hogyan jó, és még akkor is, ha nem látok mindent jónak, most a világért ki nem mondanék ebből semmit, mert félő, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Nagy levegő, Médea, és akkor most tessék úgy viselkedni, mint bármely normális ember, aki a barát szerepében van éppen. Hogy kérdésem lenne? Lenni lenne, de nem tudom, jó lenne-e feltenni őket. Sóhajtok egy nagyot, és ölemben pihentetett kezeimre pislogok, majd a gyűrűmet is el kezdem csavargatni az ujjamon, és egy perc is eltelik, mire megszólalok, majd még jó pár, mire fel is nézek közben.
- Én... igazából nem volt még senkim, és nem értem az egészet... úgy közelről. Testvérem sincs, de ha az lehet kicsit is olyan, mint nekem apuval veszekedni, mert apun kívül nincs már senkim, akkor kicsit világosabb. Azt... azt látom, hogy nehéz, és megvisel... és akármi van, amiben segíteni tudok, hát szívesen. Illem szerint most meg kellene kínálnom téged legalább egy csésze teával... de az nincs... úgyhogy nem is tudom... megölelhetnélek. Sajnálom, hogy így... kifogtad. - mondom ki nehezen, mert most tényleg nem tudom, mit mondjak, és úgy érzem, hiába idéznék statisztikát, attól végképp nem lenne jobb semmi, helyette esetlenül közelebb hajolok, és próbálom megölelni, miközben legyűrni kellene minden bennem lappangó ellenérzést. Nem vele van a baj, csak apun és Annus nénin kívül még senkit nem öleltem meg, de ezt is el kell kezdeni valahol. A kérdéseim meg ráérnek később, egyszer fel kellene bukkanjanak, de az majd csak akkor esedékes, ha leülepedik mindez és kicsit is átlátom az összefüggéseket. Egy-két hosszú percbe beletelik, azt hiszem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 20. 00:30 | Link

Székesfehérvár
Médea <3
A veszekedés után


- Nahát, igazán kedves. - Jegyezte meg a lány megállapítására, miszerint ráfért már az alvás. - Ilyen rosszul nézek ki? Jó, nem kell válaszolni.
Pontosan tudta magáról, milyen rosszul néz ki. Nincs szokásosan beállított frizura, szép, mindennapos smink, tip-top öltözet, ami mindig is jellemezte Sárát. A bőre a szokásosnál is fehérebb, a szemei alatt fekete karikácskák díszelegnek, ajkai kiszáradtak és kissé cserepesek. Talán ezért is ijedt meg annyira a tükörképétől. Inkább nem akarta nézni magát, nem is akart rá gondolni, hogy így néz ki. Hogy mások így látják őt. Csak reménykedett, hogy nem fut össze Fehérváron úton-útfélen régi ismerősökkel. Hiszen nekik sem tudna rendesen magyarázkodni, nem is akar. A háta közepére sem kíván most ilyesmit. Haza akar menni, rendbe akarja rakni magát. Kicsit az anyukája karjai között vigasztalódni. Hiszen nagy testvérként az egyetlen támasza a nála is idősebb nő, a többieknek neki kell menedéket és védelmező öleléseket nyújtania. Noelnak is ez az idilli lény akart maradni, azt akarta, hogy a fiú ugyanúgy ezt lássa. Egész életében ezért dolgozott, mindig azért törte magát, hogy még ha el is meséli bánatát a fiúnak, sose lássa gyengének vagy sírni. Meg akart maradni a tökéletes testvér, akire bármikor számíthat, aki a legjobb barátja is egyben és akiben bízik. Most viszont elrontott mindent és úgy érzi, képtelen visszacsinálni. Meg nem történtté nem teheti az eseményeket, a felejtőátok pedig nem etikus.
- Dehogy fogja zavarni őket. Úgysem leszünk nagyon útban, majd bevetjük magunkat a szobámba, meg megmutathatom a birtokot... majd kitaláljuk, mit csináljunk még. - Ahogy sejtette, Médeát nem hagyta nyugodni ez a tény. Már majdnem ismerte, igazából egyik oldalát sikerült egész jól feltérképeznie. Mosolyogva biztatta tovább, hogy nem lesz semmi baj, hátha végre tényleg elhiszi és nem görcsöl annyira ezen. Felesleges. A szülei már amúgy is megszokták, hogy Sári a spontaneitás hercegnője.
Aztán jön a forró kása, nem szabad tovább kerülgetni, mindent ki kell adnia magából. Meg sem lepődik, amikor barátnője elsőre semmit nem tud mondani, csak ül és gondolkodik. Ő közben leengedi kicsit a vállait, egy pillanatra az égre emeli tekintetét. Biztos benne, hogy túl lesz ezen a pár nehéz napom és ismét minden jóra fordul majd. Féloldalas mosoly kúszik az arcára, amikor arra gondol, hogy ezt nem kell egyedül végigcsinálnia.
Éppen a lányra pillant, amikor az elkezdi a mondanivalóját. Nem túl összeszedett, de Sára közelebb hajol, nagy szemekkel néz rá és koncentrál, hogy mindent felfogjon elsőre. Egyre inkább meghatottnak érzi magát, ahogy a lány beszél, de esze ágában sincs sírni előtte, még ilyen okból sem. Kicsit megremegnek az ajkai tőle, de nyel egy nagyot és visszafogja magát. Helyette széles mosoly terül el az arcán. Aztán pedig kicsit meglepődik, amikor Médea - kissé sután, ugyan - megöleli, nem ilyennek ismerte meg. De hihetetlenül jól esik neki, elvigyorodik és visszaölel. Lehunyja a szemeit egy pillanatra, hogy átérezze az ölelés nyújtotta melegséget és védelmet.
- Tetszik ez a cuki éned. - Jegyzi meg közben tovább vigyorogva, majd arrébb böködi a lány haját, mielőtt még a szájába kerül. Kicsit még kiélvezi, hogy bújhat hozzá és dorombolás közeli állapotban ücsörög, majd elengedi és újra felül. Vett egy mély levegőt lehunyt szemmel, összeszedte magát. Majd újra Médeára pillantott, egy kicsit vizsgálta az arcát, tekintetét, mielőtt megszólalt volna.
- Ki vele. - Kérte, hiszen a lány arcára volt írva, hogy tele van kérdésekkel, csak még nem sikerült megfogalmaznia őket. - Megbirkózok vele, elég erős vagyok. Jobb lesz, ha túlesünk rajta. - Biztatja a lányt ismét. Nem tehet róla, hogy ő ilyen extrovertált lett, át kell adnia kicsit a lányba az önbizalmából és a határozottságából, ezt már érzi. Egy csomó dolgot viszont neki sem ártana elsajátítania tőle. Úgy érzi, mindkettejüknek jót fog tenni, ha több időt töltenek együtt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 20. 14:10 | Link

Székesfehérvár
Sára


Hazudnék, ha mást mondanék, de ha nem szeretne választ, inkább nem szólalok meg újra. Egy bocsánatkérő pillantást vetek rá és sóhajtok egyet, ennyi minden reakcióm egyelőre. Őszinte voltam, de próbáltam kedves is lenni közben, ám mint már kiderült, ez nem éppen sikerült. Nemsokára megérkezünk az állomásra, és a leszállást követően ébredek rá csupán, hogy a családjának bizonyára meglepetés lesz majd, hogy én is megérkezem Sárával, gondot okozni viszont nem szeretnék, sem terhére lenni másoknak, de barátnőm máris a kétségeimet igyekszik eloszlatni.
- Csak tényleg nem szeretnék senkit sem zavarni. - mondom el már nem is tudom hányadszor, aztán meg társítok hozzá egy bocsánatkérő mosolyt is. - De ez határozottan jól hangzik. - jegyzem meg még, hogy véletlenül se legyen annyira idegesítő, mint amennyire néha lenni tudok ezzel az állandó görcsöléssel. Mindig mindenki azt mondogatja, hogy nem kellene, de jön ez magától, nem tehetek én róla annyira, változtatni meg igyekszem, de egyik napról a másikra nem megy. Majd megnyugszom, ha látom, hogy tényleg nem zavarom a családját, addig azonban talán jobb lesz, ha mégsem emlegetem ezt tovább. Majd szólnak, ha zavarok, akkor meg itt a vonat és kész. Pillanatnyilag amúgy is jobb lesz, ha ezek helyett Sárára figyelek. Hajlandó elmondani mi is a gond pontosan, én meg végighallgatom, csak éppen mondani erre bármit is nehezemre esik. Próbálok olyan szavakat kipréselni magamból a végén, amelyek őszinték, és lehetőleg nem statisztikákat és tudományos tényeket hordani össze, amitől a legtöbb ember amúgy is kiborul, mert hogy jövök én ahhoz, hogy ezzel vigasztaljam. Jobb, ha nem teszem, helyette inkább annak érzem szükségét, hogy megöleljem. Azt mondogatta mindig Annus néni, hogy az embereknek fontos, hogy érezzék, hogy támaszkodhatnak rád. Sára kifejezetten az az ember, akinek még hagynám is, úgyhogy bármennyire nem az én asztalom az ilyesmi, itt az ideje kilépni a komfortzónámból. Visszaölel ő is, majd a megjegyzésén kuncogni kezdek.
- Sose mondták még, hogy cuki lennék. - teszem hozzá magyarázatként, valahogy ez az egyik olyan jelző, amit nem társítanak hozzám, mert egyszerűen távol áll tőlem minden, ami cuki. Még egy ideig ölelem, aztán amikor elenged, elengedem én is és hátradőlök a padon. Kényelmesen megtámasztom a gerincem, és eljött a kérdéseknek is az ideje. Az agyam kattog, de annyi minden kering összevissza... Ki vele? Nem biztos, hogy jó ötlet, ha ezt az ember lánya nekem mondja, mert én és a megfogalmazások nem vagyunk jóban, és már megint nem tudom, hogyan is tegyem fel őket. Veszek egy nagy levegőt, ismét forgatni kezdem a gyűrűm, mintha segítene, majd megszólalok.
- Na jó... igazából most az első dolog, ami eléggé foglalkoztat, az az, hogy nem értem, az öcséd mitől akadt ki annyira. Te is ember vagy, mint bárki más, és akármennyire bonyolultnak tűnik ez az ügy a tanároddal... nem is tudom... nekem úgy tűnik, nagyobb ügyet csinált belőle, mint amekkora. - mondom ki, elvégre annyira egyértelműnek tűnik nekem, hogy ami múlt, az jól van ott, és nem kell bolygatni, főleg, ha jelen pillanatban már se nem oszt, se nem szoroz. Rápillantok a mondandóm végén, majd eszembe jut még valami és újra szóra nyitom a szám.
- Egyébként segített szakmailag előrehaladni az... tudod, hogy megkörnyékezted a tanárod? - kérdezem meg máris, érdekel, hogy ilyen szempontból megérte-e az egész, de most már tényleg elhallgatok egy időre, hagyva, hogy nyugodtan reagáljon mindenre.
Utoljára módosította:Weöres Ioana Médea, 2014. április 20. 14:36 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 20. 16:30 | Link

Székesfehérvár
Médea <3
A veszekedés után


- Nem fogsz. - Szögezte le végül és nem is állt szándékában még több szót fecsérelni erre. Hiszen pontosan ilyen volt, hozzá tartoztak a légből kapott, őrült ötletek. Az, hogy most nem egyedül jön haza, az már csak egy picike plusz. Mindegy, mekkora meglepetést okoz, nem? Valószínűleg úgyis örülni fognak nekik.
A mesedélután után Médea kicsit tanácstalannak tűnik, Sára ezt abszolút megérti, hiszen ő sem tudna egyből mit mondani egy ilyen történetre. Még akkor sem, ha számára ez nem olyan elképzelhetetlen róla. Az ölelést viszont imádja, sütkérezik benne kicsit, aztán mielőtt tolakodó lenne, elengedi őt. Médea kuncog azon, hogy cukinak nevezi, Sára pedig visszavigyorog rá.
- Nem, általában nem szoktál az lenni, de ez határozottan az volt. - Biztosította róla aprót bólintva. Ha már őszinték egymással, megmondta az igazat. Tényleg nem szokott kifejezetten cuki lenni, legalábbis nem mondta volna ezt rá, de ő aztán abszolút nem bánja. Sosem csak a habos-babos vattacukrok voltak neki szimpatikusak, sőt, gyakran csak kihasználta őket. Viszont ez az ölelés az volt és pontosan erre volt szüksége. Amikor visszaültek mindketten és arra várt, hogy a lány megfogalmazza a kérdéseit, egyik kezével hajába túrt, hogy kicsit megigazítsa tincseit. Hiába, mindig fontos volt neki a külső és egyre jobban zavarta, ahogy kinéz. Érezte magán az összeszedetlenséget és ez még jobban lefelé húzta. Úgy érezte tőle, hogy elengedheti magát, már úgyis mindegy. Viszont neki nem ez kellett, hanem ambíció és erő, amivel felrántja magát a padlóról és ami segít neki elnyomni minden nemkívánatos érzést és reakciót. Ez túl nagy kérés lehet ebben a helyzetben? Nos, talán. Az arcát is megdörzsölte kicsit, háta attól rendezettebb és feszesebb lesz. Majd amikor megszólalt, Médea felé fordult és rá figyelt.
A kérdésén halkan kifújta a levegőt, ironikus, nevetésszerű hang közepette. Tekintetét egy épületre függesztette inkább, összeszedte kicsit a gondolatait. Szomorú mosoly ült az arcán.
- Tudod, három kistestvérem van, én vagyok a legnagyobb. És mindig szerettem volna én lenni a tökéletes testvér, amilyenre mindenki vágyik és mindig arra ügyeltem, hogy a kisebbek tökéletesnek lássanak. Hibátlannak, én lehessek a támaszuk, bármikor fordulhassanak hozzám, kérjenek tőlem tanácsokat. És Noel... ő különösen fontos nekem. - Itt meg kellett állnia kicsit, vett egy nagy levegőt, lassan fújta ki. Ezek a szavak nem írták le hűen az érzéseit, de nem talált jobbakat. - És csalódott bennem, most kénytelen lesz elfogadni, hogy nem én vagyok a tökéletes és ez úgy bánt. Sosem akartam előtte sírni. Nekem a testvéreim... többet jelentenek mindennél, érted?
Ha valamiben, hát a nagy testvér szerepében tökéletes volt, mindig igyekezett is az lenni. Hibái ellenére nagyon szerette a kicsikéket és tényleg nem tudtak olyat csinálni, hogy haragudjon rájuk. Noel borzasztóan bánt vele, egyáltalán nem válogatta meg a szavait, mégis ő érzi magát rosszul és azon gondolkodik, talán ezeregyedszer is bocsánatot kéne kérnie tőle. Talán még jobban meg is alázkodna, térden is csúszna, jelenleg legalábbis el tudja képzelni, de csak ha ez az egyetlen megoldás. Valószínűleg még sosem volt ennyire kétségbeesett, elszánt, romantikus hős. De a testvéreiért? Akármit.
Aztán jött a következő kérdés, erre már sokkal könnyebb volt válaszolnia. Egyenesen Médea szemeibe nézett, a vonásai kicsit megkeményedtek.
- Igen. Rengeteg jó kapcsolatot építettem ki általa, felfigyeltek rám, megkaptam a lehetőséget. Hogy a kis akcióm nélkül is tartott-e annyira tehetségesnek, hogy segítsen, azt már sosem tudjuk meg.
Nem volt jellemző rá, de lazán megrántotta a vállát. Kezeit térdei közé zárta, egy picit lepillantott a földre. Kicsit szégyellte magát emiatt, hogy így ki kellett használnia a férfit. Megérdemelte, hogy felfigyeljenek rá, ügyes volt és tehetséges. Elszánt, ambiciózus. Mindene megvolt a sikerhez, csak egy kapocs kellett és az ő történetében Andrew volt az. Oldalra döntötte a fejét, elmosolyodott a következő gondolataira.
- De nem ez volt a legjobb, amit nyertem vele. Hanem az, hogy megtanított igazán szeretni. - Még ha igazán fájt is, még mindig mosolyognia kellett, ha visszagondolt a férfire. Nem tudja, mit gondolt, amikor belement ebbe az egészbe. Ő egy 17-18 éves, hebrencs lányka volt, aki nagy kanállal falja az életet és képtelen megállapodni. Andrew pedig egy felnőtt, felelősséges férfi, komoly állással, komoly felelősségekkel. Mégis... olyan gyönyörű volt minden perce, amire visszagondolt, hogy azonnal visszavágyott azokba az időkbe.
Megbánta volna, hogy elhagyta és feladta az egészet? Valószínűleg. Helyrehozhatja még? Soha. Erre a gondolatra pedig sóhajtott egyet, majd újra visszatért a valóságba és Médeára figyelt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 20. 20:23 | Link

Székesfehérvár
Sára


Ilyen kategorikus kijelentésre, amilyet Sára most is tesz, nem lehet már ellenkezéssel válaszolni. Egyik percről a másikra képes elhallgattatni, még ha minden kételyem nem is törli el, de kimondva már egy sem lesz a továbbiakban. Helyette rá figyelek inkább. Miután mindent elmesél tövéről hegyire, valóban tanácstalanul igyekszem összeszedni a gondolataim, mondani bármit, ami ide illene, jó lenne, őszinte, de nem az a fajta, ami már bántó. Nehéz. Nem is értem, hogy képes valaki pszichológusként, tanácsadóként ezt huzamos ideig végezni. Én az első alkalommal elvéreznék. Megölelem inkább, az talán jót tesz, majd nagy meglepetésemre cukinak nevez, és hamarosan azt is megértem, hogy miért. Jólesik egyébként, már csak azért is, mert igazán volt eddig ilyenre példa, és valószínűleg ezután sem lesz magamat ismerve. Amint elengedem, a kérdéseimet, hozzáfűzéseimet igyekszem szavakba önteni, és figyelek a válaszokra bólogatva néha, így jelzem közben, hogy figyelek a mondandója félbeszakítása nélkül. Hallgatom, amit mond arról, hogy mindig is ő akart a tökéletes nagy testvér lenni, és értem is, hogy miről szól, nem is, utóbbi főleg azért jelentkezik, mert sose volt testvérem, akinek én kellett volna példakép legyek. Maga a törekvés lényege, pontos értelme kissé homályos, de erre rá is kérdezek, amint befejezte.
- Nem gondoltál arra, hogy minél tökéletesebbnek igyekszel mutatkozni előttük, annál nagyobb esést ígér minden egyes hiba? Azt hiszem, értem, hogy miről szól az egész, de senki nem tökéletes, és erős sem attól erős az ember, hogy nem sír, hanem attól, hogy utána feláll, és ha kell, akkor elölről kezd mindent, de nem adja fel. A nagynéném mindig azt mondta, hogy ha nem buksz el soha, az azt jelenti, hogy nem is próbálkozol. - minden eszembe jutott hirtelen, amit Annus néni hosszú évek tapasztalataiból levont bölcsességekként próbált közölni velem és természetesen megértetni. Azt legalább biztos megtanultam, amit most elmondok racionális alapokon nyugvó vigasztalásnak szánva. A második kérdés sokkal egyszerűbb ehhez képest, a lényege az, hogy megérte-e kapcsolatot kialakítani a tanárral, és mint kiderül, Sárának megérte. Bólintok a válaszára, majd átvillan az agyamon egy újabb gondolat.
- Akkor elég sokat nyertél, főleg ezzel, amit mondasz... hogy megtanított szeretni. - jelentem ki, és úgy lenyelném most azt, ami körül a gondolataim futnak, csak nem sikerül. Szusszantok egyet, majd némi szorongással vegyes kíváncsisággal telve emelem rá a tekintetem a gyűrűmről meg úgy egyáltalán a kezemről.
- És... milyen szeretni? - tényleg kimondom, hangosan kimondom, már késő a számra tapasztani a kezem, bár ettől még megteszem, aztán meg a mozdulat értelmetlenségével szembesülve ismét visszaengedem a térdemre a jobbomat.
- Nem muszáj válaszolni igazából. Nem is számít. - visszakozom gyorsan. Olyan túlzásnak érzem hirtelen erről kérdezni, amikor úgyis biztos alapból változik, meg nem lehet egyforma két embernél, és végképp semmi közöm hozzá. Most kellene az illemtankönyvet a fejembe verni jó alaposan Deres tanárnőnek, vagy legalább leszidni, pont úgy, mint akkor, amikor megkérdeztem tőle... már nem is tudom mit kérdeztem, csak az rémlik, hogy valami nagyon személyeset, amit nem illett volna. Most is úgy érzem, hogy a mérhetetlen érdeklődésem éppen túllépett egy határt, hát igyekszem visszavonni, amennyire lehet, ha már meg nem történtté tenni nem fogom tudni sehogy sem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 21. 16:51 | Link

Székesfehérvár
Médea <3


Amikor Médea válaszol Sára kijelentésére a testvéreivel kapcsolatban, kicsit megakad rajta. Úgy látszik, a lány nem ismeri még eléggé, viszont most ideje felvilágosítania kicsit, hogy is működnek a dolgok nála. Felemeli a fejét, zöld szemeivel komolyan néz rá.
- Médea, én majdnem tökéletes vagyok. - Kicsit oldalra fordította a fejét. Olybá tűnt, a lány még mindig nem érti, Sára mennyire az élet császárnője. - És nem szoktam elbukni, nem szoktam sírni, mert nincs okom. Lehet, hogy beképzeltnek hangzik, de két lábbal állok a talajon, mindig nyerek és abban is biztos vagyok, hogy ebből is kijövök valahogy.
Na igen, gyakran elragadtatta magát, de ettől függetlenül tényleg így gondolta. Ha valaki, hát ő életrevaló személy volt, aki sosem adja fel egyszerűen. Ambiciózus, élelmes, szerencsés, ez mind-mind jellemző volt. És egész élete során ehhez szokott hozzá, tehetséges volt, szép, szerencsés. Mindenki kedvelte, úgy mentek a dolgok, ahogy szerette volna és ha nem, hát akkor úgy csinálta, hogy végül ő jöjjön ki belőle jól. Úgy gondolta, semmi sem állíthatja meg és ez az önbizalom volt az, ami mindig előrevitte az életben. Viszont itt jön a csodálatos szó a "de". Lehajtotta kicsit a fejét.
- Ezért olyan nehéz, hogy jön Noel és jobban megsemmisít, mint bárki vagy bármi más. Ő a legnagyobb gyenge pontom.
Még ha fintorgott is és nagyon nem volt ínyére, be kellett ismernie. Ilyenkor azt érezte, bárcsak még erősebb lenne, hogy Noelen felülkerekedhessen. A fiú legyen az, akinek meg kell alázkodnia, nyelnie és hallgatnia, ahogy kiabál vele. De sajnos most nem képes erre, nincs elég ereje hozzá. Nem tudja eléggé gyűlölni a testvérét ahhoz, hogy ne erőszakolja meg önmagát és ne kerüljön vele ilyen helyzetbe. És most, ez az egészt felbolydult helyzet nehezedett rá a vállára. Büszke volt magára, amiért volt annyi bátorsága, hogy sírjon, mások előtt így mutatkozzon, hogy ne válassza az egyszerűbb utat és fojtsa el magában az indulatait, mint általában. De sajnos Médea nem értette őt ennyire, ezt pedig elmagyarázni sem lehet.
Amikor Médea megjegyzi, hogy sokat nyert ezzel, csak elmosolyodott és bólogatott kicsit. A kérdésére pedig nagy szemekkel pillogott rá. Nem gondolta volna, hogy érdekli, de látszik a lányon, hogy éppen a legbelsőbb gondolatát sikerült kimondania. Pedig talán szívesen megtartotta volna magának a kérdést. Ő pedig nem bírja ki, hogy ne kuncogjon a reakcióján és az azonnali visszakozáson.
- Szeretni...? Igazán keserédes dolog. Néha úgy érzed, ez az érzés tart életben, néha pedig biztos vagy benne, hogy belehalsz. De szerintem ez így van rendjén, egy kapcsolat sem zökkenőmentes és a rózsaszín felhő sem tart örökké.
Vigyorgott a lányra már a végén, aztán visszagondolt a régebbi mondataira. Úgy látszik Médea nem éppen a szociális kapcsolatok szakértője, mégis igyekszik. Talán ez alkotja ezt az aranyos oldalát, ahogy botladozik, szerencsétlenkedik másokkal, de mégis jó szándék vezérli végig. Kicsit irigyeli is Sára ezt a pozitív tulajdonságot, hiszen őt gyakorta csak az önös érdekek motiválják.
- Azt mondtad, nem volt még senkid, ugye? Hogyhogy? Szép és okos vagy, igazából tiéd a világ.
Valóban, ha Médea belátná végre ezeket és elhinné magáról, biztosan többre vihetné. Sára egyre tisztábban kezdi átlátni a helyzetet, de nem feltett szándéka megváltoztatni a lányt. Úgy döntött, csupán megmutat neki egy másik módját az életnek. Ha tetszik neki, rákap, ha nem, akkor sincs semmi baj.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 22. 01:27 | Link

Székesfehérvár
Sára


Inkább azt mondanám, hogy még mindig nem értem, mert sose voltam ilyen kapcsolatban senkivel, csak a külvilág felé igyekszem a legjobb formámat adni, de az mégis más. Könnyebb. Magam felé már nehezebb, de magammal szemben azért a hibáimat elfogadtam, és tudni, hogy nem vagyok tökéletes, úgy adni a lehető legjobbat kissé más. Bólintok azért arra, amit mond, és aláhúznám azt a majdnemet, de inkább nem teszem, csak hümmögök. Nem akarok beleszólni, és végképp nem akarom megbántani, ha már kezd összeállni bennem a kép, hogy nekem ez a helyzet történetesen magas. Túlságosan is. A második kérdés már sokkalta érthetőbb válasszal kecsegtet és szolgál, abból a szempontból, hogy mintha jobban rálátnék erre. Az eleve kizárt, hogy legyen nekem is testvérem, akivel ilyen kapcsolatom alakulhatna ki, mint amilyen Sárának van az öccsével, de az még lehetséges, ha nem is tartom valószínűnek, hogy legyen valakim egy szép napon. A csodák esélye szinte nulla figyelembe véve a természet rendjét, de mivel nem ismerem az összes szabályszerűséget, mégsem zárhatom ki őket. Érdeklődve hallgatom a válaszát, majd sikerült kimondanom egy olyan kérdést, amit aztán azon nyomban visszaszívnék, csak éppen már késő. Meglep, hogy kuncog, és érzem, ahogy fülig vörös leszek. Zavaromban újra nekilátok a gyűrűm csavargatásának, és fel se merek nézni, bár válaszol a kérdésre. Ismét csak hümmögni tudok, nem látom értelmét megjegyezni, hogy nem hiszek a rózsaszín felhőkben, sem az idilli kapcsolatokban, racionálisan végiggondolva mindkettő lehetetlen, vagy ha nem is az, hát legalább értelmetlen. A rózsaszín köd tulajdonképpen csak lassítja az igazság pillanatának elérkezését és súlyosbít egy esetleges katasztrofális végkifejletet, a problémamentesség meg éppen súlyos gondokra utal, például az értelmes kommunikáció teljes hiányára. Pszichológia az egész, és egyiket sem akarom megtapasztalni. Nagy levegőt veszek, talán mégis hozzáfűzhetnék valamit az egészhez, hogy ne fagyjon meg a beszélgetés, mint ahogy sűrűn megesik velem, ha ilyen témákra terelődik a szó, de nem igazán találok másik témát, hiába keresgélek. Talán az idő, de még mielőtt megszólalnék, Sára kérdez, olyat, amitől egy pillanatra ledermedek, és csak tátogni tudok, mielőtt hang jönne ki a torkomon.
- Én... nekem Asperger szindrómám van, enyhébb fajtájú autizmus... és szociálisan visszamaradott vagyok. Nem tudok kommunikálni, mint mindenki más, és általában túl hamar unalmasnak találnak. Senkit se érdekel, mennyit tudok a kígyókról vagy a mérgekről, vagy éppen a sakkról, mert csupa furcsa témával foglalkozom. Egyébről viszont nem nagyon tudok beszélni, és az emberek nem szeretnek hallgatni. Hamarabb hiszik el, hogy büszke vagyok, vagy bunkó, mint azt, hogy nehezemre esik egyébről beszélni, amíg meg nem szokom őket. Persze, ha nem ittam alkoholt, mert ha ittam, akkor az teljesen más... bár attól eltekintve mérget vennék rá, hogy Mihael is pont olyan idegesítőnek talált, mint bárki más ital nélkül. - mondom ki, amit ehhez most így hozzá tudok fűzni, majd felhúzom a lábaim magam elé a padra, átölelem a térdeim és mögülük pislogok rá. Kíváncsi is vagyok rá, mit fog mondani, tartok is tőle, noha megszoktam, hogy nem mindenki értékeli, hogy én más játékszabályok szerint játszom. Eddig viszont neki legalább nem volt baja vele, remélem, hogy ez ezután sem fog változni, mert hiába van olyan csúnyán hangzó neve a problémámnak, annyira azért mégse vagyok más én se, mint sokan gondolják. Na jó, szeretném azt hinni, hogy nem.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 22. 20:57 | Link

Székesfehérvár
Médea <3


Médea hű önmagához és csak figyel, látszik rajta, hogy lassan sikerül felfognia a helyzetet. De csendben marad, nem mond semmit. Sára is úgy véli, hogy néha jó ötlet hallgatni, főleg, ha az ember nem tud mit mondani, de vele sajnos ilyesmi még nem fordult elő. Valami igazán nagy csoda kell ahhoz, hogy valaki vagy valami belefojtsa a szót. De a lány nem ilyen, ő pedig megérti és jelen helyzetben nem is zavarja. Az ölelése elmondott mindent, a hallgatása pedig talán nagyobb kincs jelenleg, mint a megjátszott okoskodás. Hiszen igazi átérzés nem lehet benne úgysem, főleg mivel Médeának se testvére, se szerelme.
Aztán amikor megkérdezte a lányt, hogy miért nem volt még senkije, hallgatta a válaszát. Nézte őt, nagy szemekkel. Szinte még be sem fejezte, amikor elkezdte kifejteni a véleményét.
- Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. - Talán elég túlzás volt a valaha dolog, de akkor is, összevonta a szemöldökeit, úgy nézett rá. - Még ha tényleg létezik is ilyen betegség és nem csak beléd beszélik, hogy ez a bajod... akkor is csak egy borzalmas kifogás arra, miért nem volt még valakid.
Na igen, egy dologban tökéletesen hasonlított Noelre: hirtelen személyiség volt és gondolkodás nélkül vágta a másik szeme közé az igazságot. A saját bőrén tapasztalta, ez mennyire fáj, de most mégsem volt eszében, egyáltalán nem. Csak Médea tekintetét kereste és elkapta a kezét, amikor ismét a gyűrűjét piszkálta volna, már komolyan idegesítette az is, hogy ennyire feszeng és így látszik rajta.
- Ez csak rajtad múlik, Médea, ne fogd erre a baromságra. Ha ezt mondogatod magadnak, hogy beteg vagy és nem kellesz senkinek, hát, akkor minden bizonnyal nem is fogsz.
Na igen, ismét kimondta a gondolatait, nem félt tőlük. Tényleg így gondolta és büszkén felvállalta, ami ritkaság a mai világban. Közben inkább elfordult Médeától, tudta, hogy ilyenkor szikráznak zöld szemei és nem valami kellemes érzés, ha éppen felnyársalnak velük. De úgy döntött, jobb lesz, ha túlteszi magát ezen a helyzeten, legalábbis nem szedi szét a lányt darabokra. Nem, nem tudja megvédeni magát, fegyvertelennel pedig túl könnyű küzdeni, nincs benne semmi kihívás.
- Gyere, induljunk közben, sosem fogunk odaérni. - Mondta, miközben felállt és leporolta a popsiját. Gyorsan megigazította a haját, hogy normálisan nézzen ki. A táskájából elővett egy napszemüveget és felrakta, hogy eltakarja a szemeit. Sokkal összeszedettebbnek nézett ki, az ember meg sem mondta volna, hogy pár órával ezelőtt még élő zombiként járkált. Majd felvette a csomagját is és megvárta Médeát, csak utána indult útnak. Nem volt ő mérges rá, csak jobbnak látta nem ellene fordítani a haragját... még jobban.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 24. 03:19 | Link

Székesfehérvár
Sára


Jobbnak látom nem mondani semmit, ha nem lenne se okos, se hiteles dolog, úgyhogy inkább hallgatok egészen addig, amíg Sára nem kérdez tőlem. Egészen őszintén válaszolok, de még szinte a végére sem érek, máris kitör belőle a véleménye. Olyan vehemens és határozott, hogy hátra is hőkölök a meglepetéstől, majd amikor betegséget mond szindróma helyett, mégis sikerül visszanyerni a lélekjelenlétem és kezem megemelve szakítom félbe, már ha sikerül.
- Ez... ez nem betegség. Ez egy mentális állapot, és azt jelenti, hogy a nagy többség számára furcsa lehetek, de igazán lehet vele élni. - mondom, amint szóhoz jutok, hiszen azért én sem gondolok úgy magamra, mintha beteg lennék. Ezt nem oldja meg gyógyszer sem, bár inkább azért nem szeretem a betegség kifejezést használni, mert az olyan végzetesen hangzik, ebbe viszont nem lehet belehalni. Túlzás lenne. Az sem kevésbé meglepő számomra különben, hogy elkapja a kezem, és bár érzem valahogy ösztönösen, hogy a szemembe nézne, mint mindenki más, mégis igyekezni kerülöm a tekintetét, mint általában bárkiét, még a saját apámét is, mert megőrjít a szemkontaktus, elveszítem tőle minden józanságom, racionalitásom, összezavar és szétesik a kép tőle. Nem hiányzik. Inkább magam elé pislogok továbbra is, és megrázom a fejem az újabb hozzáfűzésre.
- Csak furcsa vagyok, és még nem találtam egy másik olyan furcsa embert, amilyen én vagyok, hogy el tudjon viselni minden rigolyámmal. - mondom felpillantva az arcára, és el is mosolyodok. Nem gondolom, hogy ne lenne kint valahol valaki, akivel jól megérteném magam, csak még nem találtam meg. Talán azért nem, mert várni könnyű, keresgélni viszont önbizalom kéne, és nekem olyanom se nagyon van, de ettől még hiszem, hogy lesz valahogy. Ennél jobbat nem tudnék most mondani, mint amit közöltem, de tartok tőle, hogy akad még válasz részéről. Várakozásaimmal ellentétben azonban teljesen más ötlettel jön elő, amire hálásan szusszanok fel, kiengedve a gyűlni kezdő szorongó érzést a gőzzel együtt, és felkelek én is. Igazítok egyet a ruhámon, leporolom, arra az esetre, ha poros lennék, majd  vállamra veszem a táskám, és részemről már mehetünk is.
- Messze van? - kérdezem, amikor már elindultunk, hogy annyira csend mégse legyen most már, csak éppen ennél jobbat nem tudok hirtelen kitalálni, akármennyire is szeretnék. Úgy érzem, ez az egyik legfőbb baj velem, hogy itt bukom a beszélgetéseket, de ha Sárának nem gond... nem is értem, hogy nem tűnik fel, hogy nem gond, de inkább nem kérdezem meg. Most nem. Még nem. Az utat figyelem inkább, hogy orra ne essek véletlenül sem, és hallgatok szépen.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Manósapka Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. április 27. 15:36 | Link

Székesfehérvár
Médea


Kicsit meglepődik Sára is, amikor Médea megemeli a kezét. Csupán ezt a kis meghökkenést használhatta ki arra, hogy beszéljen, de ez épp elégnek tűnt számára. Sára még figyelt is rá, arra, amit mondott. Jó, legközelebb nem nevezi betegségnek, mert valóban nem az.
- Az, hogy minek nevezem nem változtat a mondandóm lényegén.
Le kellett szögeznie, mielőtt még folytatta volna. Médeán látszott, hogy nem tetszett neki a helyzet, de Sára ingerült volt. Nem találta magát, kicsit elvesztette az önkontrollt. Persze, ha igazán kifakadt volna, valószínűleg a levitás már rég sírva menekült volna haza. Visszafogta magát a kedvéért, de még így sem mert rá nézni, fel sem pillantott. Ez is zavarta, de nem jegyezte meg, hiszen nem irányíthatja minden mozdulatát. Már azt is megbánta, hogy Médea gyűrűjét megállította. Nem, ő nem az a basáskodó, ingerlékeny szörny, amivé most vált. Mégis, mit tett a lány, hogy ennyire ellene kell fordítania a haragját? Semmit nem tett. Nem hibás semmiért, ő mégis úgy kezeli most, mint valami háborús bűnöst.
Nem is válaszol a következő megállapítására a furcsa emberekkel kapcsolatban. Már régen rossz, ha elhatározza, hogy ő furcsa, szerinte nem is az. Sára szerint egyszerűen olyan, amilyen és nem kéne törődnie azzal, hogy milyen is ez valójában. Akármilyen is, mindig lesznek személyek, akiknek ez nem tetszik majd. És olyan is, mint Sára, akinek tökéletes úgy, ahogy van. Ezért áll fel inkább, menni akar, el akarja takarni a gyengeségét. Túlságosan megnyílt neki, nem tesz jót a kapcsolatuknak, már most érzi. Inkább visszazárkózik a kis szerepébe, amibe folyamatosan beleerőlteti magát. Élvezi még egyáltalán? Ez senkit sem érdekel.
- Már nem annyira. - Mondta, miközben megigazította vállán a táskát. Aztán persze haját is megigazgatta kicsit. A ház közelébe érve vett egy mély levegőt, megfeszítette magát, erőt vett magán. Az ilyenekhez mindig fel kellett készítenie magát némileg. - Sajnálom, semmi jogom nem volt beleszólni.
Csak halkan mondta a lánynak, fejét kissé lehajtotta. Olyan feldúlt volt még mindig, a vihar tombolt benne. Képtelen volt normálisan viselkedni, visszafogni magát. Szomorú mosoly kúszott arcára.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 28. 04:40 | Link

Székesfehérvár
Sára


Igazán érdekes itt ülni, és arról beszélni Sárának egy egész mondat erejéig, hogy miért is nem sorolom magam a betegek csoportjához. A válasz egyszerű: nem tartom magam betegnek. Van egy kis bibi velem, ahogy azt kiskoromban az orvos megpróbálta megfogalmazni, mostanra meg úgy írom le az egészet, hogy a magas IQ-hányados alacsony szociális és érzelmi intelligenciával jár együtt, mindezt pedig enyhe figyelemzavar fűszerezi, hogy véletlenül se legyen unalmas az életem. Nem fogok sírva menekülni, bár meglep a kifakadása, csak hát ezzel együtt is tudom, hogy az emberek ezerféleképpen fogadják és reagálnak rá. Ő éppen így. Apu például kezdetnek nagyon letört, emlékszem, hogy nem tudta, mihez is kezdjen velem igazán. Aztán felfedeztük, hogy egyformán rajongunk a kígyókért. Na jó, én egy kicsit jobban, de ő is szereti őket, ez nem vitás, és onnantól már jobb volt minden. Veszek egy nagy levegőt, kifújom lassan, és közben elszámolok tízig. Összezsugorodott a gyomrom, de nincs semmi vész. Semmi vész. Azt már tényleg nyugodtan jelentem ki, hogy tudatában vagyok a furcsa mivoltomnak, de ezzel nem kell mindenkinek egyetérteni, és gond egy szál se. Remélem, hogy van valahol egy másik ember, akinek majd pont én fogok kelleni, ha meg nem, akkor szerzek egy terráriumot és pár kígyót, legyen mire ráhúzni, hogy fallikus irigységtől szenvedek, és megrekedtem a ki tudja melyik freudi korszakban, de kit érdekel. Várom, hogy folytassa, amit elkezdett, még fel is pillantok rá, de nem teszi, helyette az indulást szorgalmazza. Felkelek, vállamra veszem a táskám és mehetünk is, amerre vezet, hiszen én nem ismerem az utat, és még csak ki sem ismerem magam errefelé, mert sose jártam. A bocsánatkérés azonban váratlanul ér. Meglepőbb, mint az iménti reakciója, azt hiszem, annyira, hogy meg is állok. Ráemelem a tekintetem, majd megrázom a fejem, sőt a végére el is mosolyodom.
- Semmi baj, tényleg. Igazából nem szoktam elmondani sok embernek, mert nem tartom mentségnek arra, hogy kevés emberrel vagyok jóban. Azt például kifejezetten nem szeretem, hogy minden intézményben a pszichológus az első, akivel beszélgetek, és mindenki az integrációmat igyekszik elősegíteni, amikor a legtöbb emberrel egyszerűen nem akad közös témám. Cseppet zavaró tud lenni... - húzom el a szám a végére, mert így is érzem, majd szusszantok egyet megkönnyebbülten, aztán megvonom a vállam.
- Azért egy kis itallal egész normális tudok lenni, azt hiszem. Valami hihetetlen, hogy önszántamból belebámultam Jamie szemébe például, mert általában zavar a szemkontaktus, de akkor pont olyan volt, mintha enyém lenne a világ. Mondjuk a vége azért égőre sikerült, de amúgy... azt hiszem, egészen jó hatással vagy rám - mondom, miközben újra elindulok, és csak szemem sarkából pillantok rá. Soha senki nem volt még olyan kitartó, hogy elcibáljon bulizni, meggyőzzön egy tetoválás szükségességéről és értelmességéről - még akkor is, ha ezzel Japánban például elestem mindenféle munkalehetőségtől, ha egyszer az jutna eszembe, hogy ott akarok élni -, vagy csak úgy rávegyen, hogy jöjjek vele családlátogatni pár napra. Hogy csinálja, hogy nem, kiforgatja a világomat a sarkaiból, és bármennyire is tudom, hogy furcsa vagyok, mindig sikerül ezt újabban valahogy feledtetnie. Egészen normálisnak érzem magam utóbb, hiába tudom, hogy azért még megvannak a magam furcsaságai bőven.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Manósapka Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. május 9. 16:47 | Link

Székesfehérvár
Médea


Hallgatja Médeát, de nem úgy tűnik, mintha rá figyelne. Az utat nézi, az embereket körülöttük, szemét napszemüveg takarja. Nem siet sehova, nem is akar, miért is tenné? Ahogy a külváros és a nagy birtok felé érnek, lassan a természet legyőzi a betonrengeteget. Az örök csata eldőlni látszik, egy út, egy-két oszlop maradt csak csupán utolsó katonaként. Termőföldek, mezők, a távolban erdők bukkannak fel, mégis olyan elérhetetlennek tűnnek számára innen, az útról. Mintha az a világ másik vége lenne. Persze miközben a távolba réved kicsit, eljutnak hozzá a lány szavai.
Felé fordítja a fejét és már kezdené is elmondani, mennyire hülyeségeket gondol megint. Nem akad közös téma? Keresni kell. Mindenki tud az időjárásról, az iskoláról, az életről, a környezetéről beszélgetni. Jó, nem lesz attól hihetetlen jó társaság, de ez ismét egy hülye kifogás, amit Médea magának felállít - legalábbis szerinte. Már éppen nyitná az ajkait, de végül visszacsukja őket és nem szól semmit. Néha csendben kell maradnia, hogy helyrerakja magában a dolgokat, jelenleg sebzett, fáj a szíve. Nem önmaga, fáradt, őrjöngene és mégis erőtlennek érzi magát. Az ellentétek szaggatják belülről, de jobb szeretne nem beszélni róluk, nem is akar mutatni belőle semmit. Egyszerűen csak hűvös a megjelenése, a szokottnál komolyabb és tiszteletet parancsolóbb.
- Nincs szükséged italra ahhoz, hogy normális légy. - Visszaszerezte az önkontrollt, nem volt egyszerű, de mindig is jó játékos volt. Újra tartotta magát, elfojtott magában minden nem kívánatos érzést és ismét visszarángatta magát a tökéletes szerepbe. Lassan megtörte a fagyosságát is, elmosolyodott. Kényszerítette magát, erőszakos volt magával, hogy végre az a Sára legyen, aki szokott lenni. - Anélkül is normális vagy.
Ebben biztos volt, na meg persze abban is, hogy Médea legnagyobb problémája, hogy ezt nem hiszi el magáról. Közben a távolban kirajzolódik az ominózus épület, ami felé tartanak, a kerítés és a végeláthatatlan birtok körülötte. Sára egy ideig azt nézi, el is gondolkodik, milyen kevés időt töltött itt az elmúlt években. Kicsit később ér el hozzá Médea utolsó pár szava, úgy tűnik, mintha nem mondana rá semmit. Pedig csak elkésett az információ, végül felemeli a fejét, félig a lány felé fordul és elvigyorodik.
- Én mindenkire jó hatással vagyok, szívem. - Közölte, mintha ez lenne a leginkább egyértelmű dolog a földön és vigyorogva karolt bele a lányba. Halkan kuncogott, úgy sétált vele tovább.
Biztos volt benne, hogy ez a pár nap, amit itt fognak tölteni... segíteni fognak neki. Felépül és minden rendben lesz, önmagaként térhet vissza.
Befoltozza a szívét.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Weöres Ioana Médea
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 10. 04:01 | Link

Székesfehérvár
Sára


Nem igazán figyelem, merre is megyünk, Sárára bízom e tekintetben magam, miközben befele irányul minden figyelmem, és próbálom megtalálni magamban a válaszokat az általa felvetett kérdésekre. Vannak válaszaim, de ahogy elkezdi megkérdőjelezni, vagy éppen megcáfolni egyiket a másik után a maga deontológiai, de talán éppen ezért ellentmondást nem tűrő érveivel, bennem összekuszálódik minden, ami eddig olyan rendezettnek és átláthatónak tűnt. Mi van, ha nem ez van? Nem tudom. Hét évesen két hetet voltam iskolás Kolozsváron, két hét után pedig fél évig más sem volt, csak pszichológus. Ezren ezerféleképpen mondhatták el, de ugyanazt az egyetlen tényt állapították meg rólam, és ez azóta nem változott. Azt mondták, hogy javulhat, hogy megfelelő hozzáállással talán képes leszek beilleszkedni, de lehet, hogy éppen ez a megfelelő hozzáállás az, ami belőlem hiányzik. Megtanultam illedelmesnek lenni, megtanultam a kötelező témákat felhozni, megkérdezni ez-azt, akkor is, ha nem érdekel, csak mert jó, de még én is érzem, hogy erőltetett az az egész. Talán gondolatot olvasni kellene megtanulnom ahelyett, hogy felruházom az embereket a szerintem éppen aktuálisnak vélt gondolati sémákkal. Nem tudom már igazán, hogy is kellene kezelni az egészet, mit kellene tennem, változtatnom. Elhatalmasodó káoszt érzek, zűrzavart, lassan már pánikot, ahogy igyekszem meggyőzni magam közben, miszerint ez mégis csak úgy kell legyen, ahogy eddig hittem, különben kirántható lenne a lábam alól a talaj, és ebbe az egészbe Sára kijelentése bevágódik, olyan mértékű pusztítást okozva, mint a Little Boy kódnévre hallgató amerikai gyártmányú atombomba 1945 augusztus 6-án Hiroshima városában. Felszívódnak a gondolataim egyik pillanatról a másikra, helyettük ez az egy mondat visszhangzik a fejemben, hogy ital nélkül is normális vagyok. Még soha nem mondta ezt se senki. Olyan hihetetlen. Vagyis hát, apu ezt mondja, meg Annus néni is mondta, hogy normális vagyok, csak a családtagjaidnak miért hinnéd el, amikor minden szülőnek a saját gyereke a legszebb, legokosabb, legügyesebb, szóval a legek legebbike, ezt mindenki tudja. Sárának viszont nem kell ezt mondani, mégis ezt mondja, ami annyira meglep, hogy nem csak a szór fojtja belém, de a szerinte hülye gondolataimat is. Még mindig elképedve pislogok rá, és meg is állok.
- Köszönöm... - ennyi telik tőlem hirtelen, és igazítok egyet a táskám fülén a vállamon, aztán ismét útnak indulok én is, és a lábam elé nézve haladok mellette.
- Egyszer neked is el kell jönnöd hozzánk. Igaz, hogy most üres a ház, mióta meghalt a nagynéném, apa meg csak karácsonykor jön haza és a születésnapomon, de Kolozsvárt attól még megmutathatom... már persze, ha érdekel. - hozakodok elő nemsokára az ötlettel. Igazából apának is büszkén bemutatnám, hogy lássa csak, van ám nekem barátom, és megnyugodjon szegény, hogy nem leszek teljesen egyedül, ha vele valami történik, mert ettől azért fél, csak őt még én is ritkán látom. Nem azért van ez így, mert nem szeretne, de az ország másik felében dolgozik, nagyon fontos munkakörben, én meg nagyon büszke vagyok rá, csak nehéz elkapni. Ez azonban még ráérős részlet, előtte az érdekel, ehhez az ötlethez van-e barátnőmnek bármi hozzáfűznivalója.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Manósapka Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2014. május 13. 20:02 | Link

Székesfehérvár
Médea


Amikor Médea eltűnik a perifériás látóköréből, lassít a léptein, kicsit hátra is fordítja a fejét. A végén megnézi, jön-e egyáltalán, már éppen kérdezi is akarja, amikor köszönet hagyja el ajkait és lassan magához tér, meg is indul. Sára ajkaira csak széles, megértő mosoly kúszik. Úgy néz ki, szegény lányt még senki nem látta igazán, legalábbis biztos nem annyira, mint Sára. Hiszen ő vette a fáradtságot, hogy a felszín alá ásson, hogy ne csak a távolságtartó, tárgyilagos felszínt kapargassa. Emellett pedig bizalmat szavazott meg a lánynak és ez jó döntés volt, hiszen bizalommal válaszolt. Könnyebb közel kerülni hozzá, mint az ember hinné elsőre, csak tudni kell vele "bánni". Vagy talán csak rellonos szőkeségünk passzol hozzá túlságosan, hogy ne kelljen megerőltetnie magát e téren. Hiszen ő direkt semmit sem csinált, egyszerűen jöttek a spontán ötletei és így hozta az élet.
De hogy is? Jelenleg a házukhoz ér ezzel a lánnyal, holott még a helyi barátait sem hozta ide soha. Elmondta neki a legmélyebb fájdalmait, látta őt jobban szétcsúszva, mint valaha, ahogy még a tulajdon rokonai sem. Ahogy ránéz, már nem az a lány néz vissza rá, aki akkor a réten, valaki egészen más. A tekintete kicsit zavart, de őszinte, érzelmes. Médea kinyílt, mint egy édes kis rózsabimbó, csak kicsit ki kellett csalogatni és máris kilométerekre illatozik. Sára mosolyogva figyeli, de biztos benne, hogy még nem végzett, még nem végleges a folyamat. Médea lehet még nyíltabb, nagyobb, gyönyörűbb, illatosabb és az is lesz, hiszen ott van benne, csak némi csalogatást igényel. Ha pedig más nem vállalkozik erre, majd Sára lesz az. Ő élvezi végignézni ezt az egészet.
- Viccelsz? - Vigyorog szélesen, amikor felmerül az üres ház és a karolás helyett inkább a lány nyakát kapja el karjával vigyorogva, úgy húzza magához kicsit közelebb a kobakját. - Az üres ház a legjobb! Ott lehet mindenfélét csinálni zavartalanul.
Nem, most nincs lelki ereje kérdezni Médea családjáról. Nagynénje? És hol az anyukája? Mióta hanyagolja az apja? Sok kérdés felmerül benne, de majd kipihenten, nyugodt körülmények között. Most csak random puszit nyom a lány halántékára, majd elengedi a nyakát, hogy beengedje őt a lakásba.
Bárgyú mosoly ül az arcán, miközben a kulcsával babrál és a jelentőségteljes épületbe vezeti őt. Biztos benne, hogy jól meg fogják ismerni egymást addig, amíg itt lesznek. Sóhajtott egyet, amint beértek a szobájába.
Érzi, hogy túl fogja élni ezeket az itthon töltött napokat, már biztos benne. Túl fogja tenni magát ezen. Jobban lesz.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
László Dalma
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 21. 20:59 | Link

Alexi ^^

Fertőd, otthon
Valamikor júniusban egy teljesen szabad hétvégén
Vasúton  reggel 9, Fertődön dél körül...

Egy hónapja ezt a hétvégét vártam. A csomagom már időben összekészítve, ahogy az anyunak, apunak, és Biusnak vett kis ajándékaim is. Az ágyamon egy nagy bőrönd fekszik, ami a téli, kora tavaszi ruháimmal van tele. Itt az ideje, hogy hazaköltözzenek és helyükre a nyári göncök jöjjenek, de nem csak ez az okom van hazamenni.
A csomagom tetején ott egy műanyag, kerek, perec formájú tárgy is, aminek a tokja nem létező fogalom...
Már csak a cipzárat kell összehúznom, és utazásra készen vagyok. Odalépek a cucc mellé, megteszem ezt a rövid mozdulatsort és máris húzom kifelé a szobámból, le a lépcsőkön, az előcsarnokig, hogy aztán társaságot kapva együtt induljunk el a vasútig.
- Ha nem haragszol, most inkább nem borulok rád, a reggeli úgyis alig fél órája lett vége.
Vigyorodom el, amivel csak annyit akarok kifejezni, hogy ma már egyszer kapott megfelelő üdvözlést.
Előszedem a pálcám, amire korábban nem is gondoltam, elvégzek egy lebegtető bűbájt, mire a csomagjaink előttünk kezdenek lebegni, ki az ajtón, át a birtokon, a kapun, a faluba vezető ösvényen, na meg a falusi poros utakon is.
A vonatunk nemsokára indul, így jobb lesz időben felszállni rá. Segítünk egymásnak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, majd az egyik fülkében elhelyezkedve máris megered a nyelvem.
- Izgulsz?
Vágok egy fura fintort, ami a vigyor és a kíváncsiság keveréke, aztán befészkelem magam az egyik sarokba, hogy a korakelést kompenzáljam egy kis pihenéssel.
Körülbelül három óra az út, aminek a végét éles sípszó jelzi, így könnyű felébrednem. Megdörzsölöm a szemem, ásítok egyet, felkecmergek, és egy olyan "Isten hozott Fertődön" puszit nyomok a szájára, majd nem engedve, hogy bármin is elidőzzünk, fogom a cókmókunkat, és kézzel, pálca nélkül cuccolunk le, ahol már vár a kis kocsi.
- Anya meg apa is dolgozik, így taxival megyünk hazáig. Bianka még suliban van, körülbelül délután négyig, szóval önkiszolgálónak kell lennünk.
Mosolyodom el, majd a kijárathoz érve máris kerítek egy taxit, akinek a sofőrje kedves gesztusokkal segít be a hátsó ülésre minket, majd hajt a kijelölt cél felé. Haza...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dolánszky Alex
INAKTÍV


Hakuna Matata
offline
RPG hsz: 498
Összes hsz: 14900
Írta: 2014. május 21. 22:31 | Link

DApplehouse

Anyu nem nagyon örült annak, hogy a hétvégére Fertődre megyek. Ekkor emlékeztettem rá, hogy már húsz éves vagyok. Ez mondjuk nem győzte meg. Az a baja, hogy nem ismeri Dalmit... de hát melyik srác csacsog bájosan a szerelmi életéről az anyjának? A családomat szeretem kihagyni ebből, viszont megígértem anyunak, hogy nyáron elviszem a lányt magunkhoz. Erről ő még nem tud, de mindjárt megtudja. Úgyis ez volt a terv, még mielőtt szakítottunk volna anno, úgyhogy azért akkora sokk nem fogja érni, én pedig nagyon örülnék neki, ha egész más közegben is együtt lehetnénk. A suliban azért nem olyan, no meg nem is lehetünk sülve-főve együtt.
- Hát nem tudom még, megharagudjak-e - mosolygom a nagyterembe tartó eridonos bollyal érkező barátnőmnek már a bejárati csarnokban. Nekem nincs annyi cuccom, a hátizsákom a székem támláján lóg pukkadásig tele. Nem a gönceim foglalnak helyet, és a szépítkezős szettem is kimerül egy tusfürdőben meg egy izzadásgátlóban, viszont beraktam két tankönyvet is, hogy ha nem is magolok a hétvégén náluk, legalább a lehetőséget megadjam magamnak, hátha.
Dalmi lebegésbűbájjal emeli meg a cuccait, én pedig két nagy lökéssel megindítom magamat az úton.
- Döntöttem. Nem haragszom - jegyzem meg mellékesen, vigyorogva. - Majd bepótolod.
Időben odaérünk a vonatunkhoz, még marad tíz perc indulásig.
"Izgulsz?" - kérdezi Dalmi. Válaszadás előtt átcsoportosulok én is az egyik ülésre.
- Aggódom egy kicsit - vallom be őszintén. Főleg az apjától tartok. Odamegyek, kapásból egy egész hétvégére. Rosszarcú szemét gyerek vagyok, aki megrontja a kicsi lányát, meg minden ilyesmi... Most, hogy belegondolok, még sosem voltam konkrétan "bemutatva" egy barátnőm szüleinek sem. És elmondás alapján jó fejnek tűnnek, nincs okom becsokizni a helyzettől, mégis... ha még frissen borotvált babapofimmal is rossz benyomást keltek, két nap kín lesz a hétvége.
- Be vagyok tojva - helyesbítek. - Be fogok jönni nekik? Apádnak nincs puskája, ugye?
Ez itt egy félkomoly vicc volt.
Hamarosan a lány bealszik, én pedig nem nyúlok a tankönyveimhez, helyettük bámészkodom meg a telefonomon játszom, amint mágiamentes vidékre érünk. Barátnőm pont jó helyen ébred fel, amikor már kezdek aggódni, hogy elhagytuk a célállomást.
- Jó reggelt - cuppantok én is, és cihelődöm szintén. A vonatról le még észrevétlenül segíthetek magamon a kerekesszéken ható bűbájjal - anélkül kábé meghalnék ezeken a régi szutyok vonatokon... -, de sajnos itt vége a könnyebbségnek, a taxidolog pedig egészen elkomorít.
Amíg Dalmi bepattan a túloldalt, én magam bekászálódom az innenső ülésre. Mióta folyik a járás projekt és meg tudok állni a lábamon, ez lényegesen könnyebben megy. Nem is tudnám nem használni az új lehetőségeimet, de ez felveti azt a bibit, hogy Dalminak még egy szót sem szóltam a tényről, hogy javul a lábam. Meglepetésnek szántam, de tekintve, hogy Bálint és Tolland - lévén nem hülyék, ráadásul a szobatársaim - rájöttek maguktól, Dalmi elől sem fogom tudni elrejteni, no meg nem is akarok titkolózni. Fogalmam sincs, feltűnt-e neki, hogy máshogy mozgok. Talán nem, mivel nem szokta bámulni. Összehajtom a székemet, a taxis pedig elveszi és begyűri a csomagtartóba. Ezt zavartan megköszönöm, és becsapom a kocsiajtót.
Az jó hír, hogy legalább az elején egyedül lehetünk, és csak utána kell bemutatnom a szüleinek, mennyire rendes és értelmes gyerek vagyok. Érdeklődve bámulok ki az ablakon az épületekre, terekre, emberekre. Fogalmam sincs, milyen a házuk, és még sosem jártam Fertődön sem.
- Majd megmutatod a kedvenc helyeidet? - fordulok a lány felé, az ujjaimat az övéi közé fűzve.
Utoljára módosította:Dolánszky Alex, 2014. május 21. 22:47 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 28 29 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek