Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Amikor néhány órával ezelőtt, a délutáni szieszta utáni időben beléptem a kastélyba, feszengtem. Lassan megint eltelik egy év, jön a nyári szünet, ami azt eredményezi, hogy néhány kicsikém már nem tér vissza hozzám, hanem ide, ebbe a nagy kastélyba jön, hogy megkezdje a tanulmányait, mint ifjú boszorkány vagy varázsló. Mindig aggódom, minden évben. Hiszen ők a gyermekeim, akiket egész évben vigyázok, és akiknek próbálom enyhíteni a szülői háztól való elválás fájdalmát. Hosszú az a tanév, amit ezek a kicsi gyerekek a szülőktől távol töltenek. Persze vannak szünetek, amikre hazatérhetnek, de olyankor nem hogy vidámabbak, csak még szomorúbbak lesznek, azonban tudom, hogy a szülők csak jót akarnak nekik, és nem dobhat el mindenki mindent, hogy ideköltözzön, és velük legyen mindig.
Kapok új kicsikéket, némelyikkel már találkoztam is, voltam családlátogatáson. Egy egész sor tüneményes és még több rosszcsont kicsikém lesz, azonban az elválás nehéz. Ezért is szoktam ilyenkor eljönni. Elhozom a feljegyzéseimet a kicsikékről, elbeszélgetek az igazgató úrral, hagyok itt neki is másolatot, így ő is, a házvezetők is jobban megismerik az újakat. Idén is elég vegyes a felhozatal. Van, akit idő előtt küldenének, és van, akinek mennie kéne, de még mindig itt akarják tartani a szülők. Van olyan, aki élesebb elmével van megáldva, mint a többiek, ám a kora még nem megfelelő, és bár menne, főleg a családja miatt, mégis talán maradnia kéne még, mert lelkileg nincs felkészülve.
Nehéz ügy mindegyik kicsikém, de szerencsére az igazgató úr azért meg tud nyugtatni. Ismerem én a dörgést itt, hiszen nekem is megvolt a kötelező, sőt, mi még amolyan kísérleti évfolyam voltunk, a nagy elsők. Ezen gondolkozva lépek ki a nagy tölgyfa ajtón, és indulok el az iskola kapuja felé. Kicsit kimaradtam, és lassan takarodó van, így aztán nekem is illendő lenne már visszatérnem, ráadásul a piros ruhámban, amit ma felvettem, igen feltűnő vagyok, ha éppen a szőke hajzuhatagom, vagy a piros keretes szemüvegem, esetleg az élénk rúzsom nem tűnne fel senkinek. Hát igen, ma se sikerültem hétköznapi jelenségesre, pedig megpróbáltam.
- Szia, Cornelia.
A kapuban dohányzó lány mellett elhaladva, ösztönösen köszönök neki, pedig nem is tudom mikor láttam, csak néhány évig voltunk egyszerre az iskola diákjai, és nem is értem, hogyan maradt meg a neve, talán mert valahogy felmerült a minap pár régi Bagolyköves, és ő is ott szerepelt, pedig a mi ismeretségünk csak futólagos. Viszont köszöntem, mégsem mentem el mellette csak úgy, mint manapság az emberek jó része.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Köszönöm jól.
Főleg jól, hogy ennyi év után sikerült megismernem a lányt. Nem rossz az arc és név memóriám, de hát ő is változott, én meg mostanában teljesen a kicsikéim és a szüleik felé fordítottam a figyelmem, így előfordult, hogy a régi emlékeket simán töröltem, de úgy tűnik nem teljes sikerrel. A fejem viszont nem robbant fel, ami már önmagában piros pontot érdemel, hiszen folyton teletömöm mindenféle plusz információval, olyanokkal is, melyekre lehet, hogy többet nem is lesz szükségem.
- Nem köszönöm.
Eddig észre se vettem, hogy dohányzik, bár ez a rellonosok jó részétől nem szokatlan. Ismerek olyan anyukát közülük, aki egészségesen él, ám ha túl sok stressz éri, és azt hiszi, senki se látja, olyankor elszív egy-egy szálat, amit persze a gyerek elmesél, mert otthon nem, de tőlem megkérdezi, hogy akkor ez most hogy is van. Szegény gyerekek, olyan sokszor éri őket paradoxon helyzet, hogy nem is értem, hogyan nem bolondulnak bele ezekbe.
- Tudod a kisiskolások miatt inkább nem dohányzom, elég, ha egy-két szülő teszi, én inkább tiszta maradok.
Persze ezzel nem megbántani akarom, pusztán csak nem hiszem el, hogy egy rágó, némi parfüm és kézmosás megoldás a dologra. A kicsikéim miatt pedig megéri nem bűnbe esni az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Hogy nyomatékosítsam is a dolgot, kicsit megemelem a karjaim között pihentetett dossziékat, amire ugyan semmi szükség, talán csak ösztönös cselekedet colt, semmi több.
- Na és te? Mit csinálsz itt, azt hittem, már végeztél és hazaköltöztél.
Nem is láttam mostanában a lányt, így elég meglepőnek érzem, hogy most mégiscsak itt van, és cigarettával kínál. Pont egy olyan ember, mint Cornelia. Elég bolond ez a világ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Jajjajjaj , azt se tudom, hol áll a fejem. Egy csomó mindent kitaláltam, hogy mivel szórakoztassam a kicsikéimet, és nagyon hasznosnak is tűntek, de aztán realizálnom kellett, hogy gyakorlatilag teljesen kifogytunk mindenből, így nincs se színes papírunk, se gyöngyeink. Ezekért én vagyok a felelős, úgyhogy, amikor realizáltam a problémát, sietve berontottam a főnökasszonyomhoz, hogy jelezzem nagy a baj.
Amikor két felnőtt – tudom, én is az vagyok – nézett vissza rám, nagyon meglepődtem. Elisa viszont jól vette a bénázásomat, úgy, ahogy voltam, a kk ruhámban, meg a citromsárga cipőmben, virágos dísszel a hajamban és élénk rúzzsal az arcomon, bemutatott, hogy én vagyok a nevelő, aki vigyázza a kicsikék minden mozzanatát. Az ziher, hogy ha ezt tudom, akkor egy kicsit visszafogottabban öltözködve robbanok be, hogy pénzt kérjek a megcsappant készleteinkre. Ők, mármint a szülők, eléggé konzervatívoknak néztek ki, és féltem, nem akarják majd ide járatni a kicsikéiket. Ketten is vannak, egy fiú, aki kilenc és egy kislány, aki hét éves. És, minden bénázásom ellenére, mégiscsak ide fogják járatni őket, sőt meg is kértek, hogy figyeljek oda a fiúcskára, mert ő nem túl barátkozós, és félnek, hogy majd kiközösítik. Az biztos, hogy rajta leszek az ügyön.
Most, hogy pénzt is szereztem, jól bevásároltam. Szinte üres kézzel jöttem be, és most kifelé menet vagy hat szatyorral és sok színes kreppapírral jövök ki a harmadik üzletből, amibe bevetettem magam a délután folyamán. Annyira jól sikerült a bevásárlásom, hogy egy rossz mozdulattal a kreppapírok kisesnek a kezemből és szétgurulnak az utcán, én meg bosszúsan kezdem összeszedni őket.
- Kislány! Kislány, segíts kérlek!
Szólok oda a közeledő lánynak, és remélem, hogy tényleg segít nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Nem lenne nagy fáradság?
Nem szeretném itt feleslegesen lefoglalni a fiatalokat, hiszen én is voltam gyerek, tudom, hogy ilyenkor annyi fontosabb dolog van, ami sokkal jobban leköti az embert, mint egy bolondosan kinéző nőnek segíteni, és mégis, volt olyan kedves, hogy összeszedte az elgurult cuccokat, és felajánlotta, hogy elkísér. Nagyon nagy segítség, akit biztos, hogy Merlin irányított felém.
- Az előkészítőben dolgozom, és a tanévkezdésre mindent elhasználtunk. Fel kell töltenem a készleteket, hogy a következő évben se maradjon el a móka. Akik odajárnak még igen kicsik, sokszor kell őket megvigasztalni, mert honvágyuk van. Ilyenkor pedig jól jönnek az extra készletek.
Bizony, az én kicsikéim többsége igen szomorú tud lenni, amikor rádöbben, hogy hiába dörög az ég, nincs ott anyu vagy apu, aki megölelje őt. Ez pedig szomorú. Ilyenkor jövök én, aki addig ölelgeti a kicsiket, amíg egy mosolyt ki nem csal belőlük, és bizony van, hogy az éjszaka közepén neki kell állni lefoglalni a gondolataikat, nehogy felverjék a szobatársaikat.
- Na és te? Vizsgák alatti pihenő? Még mindig olyan kemények a tanárok, mint az én időmben? Semmi puska, semmi súgás, mert különben mehetsz az igazgatóhoz?
Amióta én idejártam persze sok minden változott. Egykori évfolyam és háztársaim állnak most a katedrán, más az igazgató, aki mellesleg egy édespofa ember, és azóta mintha a házak is másabbak lennének. Persze kívülről minden másnak tűnik.
- Melyik házba jársz? Én Eridonos voltam, még az első évfolyamban végeztem, valamikor az őskorban.
Belegondolva, tényleg elég régen volt, szerettem iskolás lenni, persze lélekben most is az vagyok, sőt gyerek, hiszen a kicsikéim mellé kacagás, jókedv és hang kell, hogy ne érezzék magukat úgy elanyátlanodva. Csak remélem, hogy azok, akik most lesznek elsősök, boldogan kezdik majd a mágustanodai életet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Ez nagyon kedves, akkor ezek szerint nem vagy rellonos.
 Elvigyorodom hozzá persze, de ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. A rellonos diákok se rosszak, csak ők nem így kezdik. Inkább úgy, hogy „segítek, ha…”. Az én évfolyamtársaim legtöbbje legalábbis ilyen volt. Nem adták ingyen a segítségüket. Mondjuk engem annyira nem bántott a dolog, világéletemben „magabiztos kiscsaj”-nak tartottak, én is így tekintek magamra, csak most kicsit túlköltekeztem.
 - Akkor mázlista vagy, vagy finomodtak a tanárok.
Nálunk azért tudtak olyan kérdezni, hogy a legmagabiztosabb kezében is megremegett a penna. Sosem felejtem el azokat a vizsgákat, ahol ijedten összenéztünk, és rájöttünk, hogy itt akkor se érünk el elfogadhatónál jobbat, ha még két napot tanulunk egyfolytában, akkor se leszünk ügyesebbek.
- Az én időmben még igen kihalt volt. Az első évfolyamban csak páran voltunk, mire végeztem, addigra telt meg az iskola élettel, sajnos. Persze nekünk is jó volt, csak még nagyon kevesen voltunk ahhoz, hogy tényleg értékelni tudjuk a nagy kastélyt, inkább csak zavaró volt, hogy olyan nagy. Aztán persze, amikor már többen lettünk, akkor örültünk, hogy nagy. Mostanra pedig már kész hadsereg lakik benne. Inkább én kérdezhetném, hogy hogyan bírjátok, hogy ilyen sokan vagytok ott?
Komolyan érdekel, hiszen amíg átverekedem magam a folyosón a kicsikéim ügyei miatt, már az is kész kihívás. Tény, hogy ehhez is hozzászoktam, de azért nem lehet könnyű.
- Nagyon. Mókás volt, meg aztán jól kiakasztottuk a tanárokat, próbáltuk megtalálni mi is a helyes, és mi a helytelen. A második évben már nagyok voltunk, mint akik mindent tudnak. Mókás volt, leszökni a faluba is. Akkor még beszigorították, mikor lehet lejönni, most már lazábban kezelik, ami jó. Na és te, szeretsz idejárni?
Kérdezem vissza, mielőtt befordulunk az utolsó sarkon. Innen már látszik a Boglyas tér és az iskola is.