28. tanév, vizsgaidőszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:
Megjelent az Edictum legújabb száma! Love

Még akadnak nyitott pozíciók a Bogolyfalvi Tanácsban, csekkold a híreknél! Wink
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Turnman Katalin összes RPG hozzászólása (93 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Le
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 16. 22:49 Ugrás a poszthoz

# Ophelia

Valami fura rossz érzés kavarog bennem, de nem tudnám megmagyarázni miért. Már elmúlt takarodó, nem is vagyok beosztva járőrözni, mégis a parkot járom, mint valami holdkóros, valószínűleg ezért. Bűnösnek érzem maga, amiért idekint vagyok.
Pocsék egy napom volt, amit egy kis csöndes esti olvasgatással akartam jobbá tenni, de nem jött össze. Bár általában nagyon jól kijövünk a lányokkal, most volt egy kis összezördülésünk. Igazából tudom, hogy én reagáltam túl az apróságokat, és viselkedtem lehetetlenül, de már mindegy. Majd bocsánatot kérek, és különben sem lehetek mindig nyugodt és vidám. Nekem is lehetnek rossz napjaim, és érezhetem úgy, hogy a legjobb lenne lelépni a suliból. Ez a kósza gondolat, vágülis ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy az iskola kapuja felé ballagjak. Csak egy kicsit. Mostanában előjöttek nálam olyan kérdések, mint például, hogy mit is akarok én csinálni majd az életben. Amire egyelőre nem tudom a választ, ebből kifolyólag pedig elég nyomasztó a mókuskerék, amiben élek. Órák, kajálás, tanulás, mindennapi általános beszélgetések, járőrözések, alvás. És újra az egész. Ha legalább már tudnám, hogy miért csinálom, ha látnék magam előtt valami célt. De nem, nincs olyan dolog egyelőre, amire azt mondanám, hogy na igen, ez az, ami nekem való. És, hogy hogyan került ma napirendre ez a téma? Nemes egyszerűséggel kaptam egy H-t, a bájitaltan házi dolgozatomra. Pont az a tantárgy, amit szeretek, szerettem(?). Másrészről viszont nem akarok én ilyenekkel foglalkozni.
A hideg levegő meg is teszi a hatását, mert a jövőmről szőtt gondolatok helyett, a lefagyni készülő lábszáram jelenleg jobban foglalkoztat. Jobban is felöltözhettem volna, mert a rajtam lévő farmer, póló, pulcsi, dzseki összeállítás nem valami meleg. A kapuhoz közeledve, ténylegesen eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiszöknék. Bár valószínűleg semmi, mivel se pénz nincs nálam, se nem vagyok túl melegen felöltözve, így max egy sétát tehetnék a faluba. De ez csak fantáziálás marad, mert egyrészt amúgy nem tenném meg, legalábbis egyedül, ok nélkül nem. Másrészt pedig cipőkopogást hallok, ami hamarosan abba is marad, és a hold sápadt fényében megpillantok a kapunál álldogálni egy lakot. El nem tudom képzelni, hogy kerül ide valaki ilyen későn, úgyhogy kíváncsian közelebb megyek az illetőhöz, aki valószínűleg még könnyebben kiszúrt engem, mint én őt, mivel világítok a pálcámmal. Közelebb érve megnyugodva konstatálom, hogy egy elsősnek kinéző lányhoz van szerencsém, nem valami baltás gyilkoshoz.
- Helló! - köszönök kissé zavartan a lánynak. - Miért ácsorogsz itt? - kérdezem aztán tőle. A hangomon még érezni, hogy nem vagyok a legjobb formámban, de egyébként kedvesen és segítőkészen állok a helyzethez.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 16. 23:51 Ugrás a poszthoz

# Ophelia

A lány reakcióját máskor talán komolyan venném. Elvörösödnél a hülye kérdés miatt, vagy éppen felhúznám magam a gúnyos hangnemen, mindenesetre látványosan reagálnék. Most azonban csak egy unott grimasz suhan át az arcomon, és egy cseppet sem hat meg a lány stílusa. Vagyis, de, azért belül eléggé ingerel, de kicsit negatív hangulatom erősebb. Egyébként sem lenne értelme túl komolyan venni a beszélgetésünk indítását, mert ha már egyszer a lány csak most érkezett, akkor nagy valószínűséggel amúgy is szüksége lesz a segítségemre, hogy eljusson a körletébe.
Erre ő is rájön a következő pillanatban, mert valamivel megnyerőbb hangon bemutatkozik. Arra, hogy már itt kéne lennie egy pár hete felvonom a szemöldököm.
- És akkor miért csak most jöttél? - teszem is fel azonnal az ártatlan kérdésemet. A hangom egyáltalán nem kérdőre vonó, sokkal inkább az egyszerű kíváncsiság érződik benne. Így, hogy van más akivel foglalkozhatok, a nyűgösségem kezd elpárologni.
- Bocs, semmi közöm hozzá - teszem hozzá az előző kérdéshez egy pillanattal később. Elvégre csak most találkoztunk, úgyhogy egyáltalán nem tartozik válasszal nekem. Az előzőekből tanulva, igyekeztem elejét venni annak, hogy a lány a fejemhez vágja a dolgot. Elvégre jobb a békesség. Valahogy magamban ízlelgetve az előbbi szavait, egyébként is az az érzésem, hogy ő nem az a közlékeny fajta.  
- Ezek szerint háztársak vagyunk. Ja, amúgy Turnman Katalin vagyok. - válaszolok a kérdésére, majd én is bemutatkozom.
- Felőlem mehetünk is fel a kastélyba. Ha gondolod segítek a csomagjaiddal - ajánlom fel, hogy induljunk is, mert eléggé fázok már. Amin - nem sok sikerrel -úgy próbálok enyhíteni, hogy átkarolom magam. A pálcám készenlétben van, ha Ophelia engedélyt ad, szívesen felreptetem a cuccait a kastélyba, ha meg nem..hát az az ő dolga.
- Na és merről jöttél? A LaFonde franciásan hangzik... - próbálok valamiféle könnyed kis csevejt kezdeményezni, remélve, hogy Ophelia is vevő lesz rá.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 17. 19:39 Ugrás a poszthoz

# Ophelia

Kicsit meglep, hogy a várakozásaimmal ellentétben, a lány nem zárkózik be teljesen és válaszol a kérdésemre. Így viszont csak attól érzem magam még bénábbnak, hogy mentegetőzni kezdek látszólag a semmi miatt. De nem tehetek róla, nem szeretem a konfliktusokat, és az első benyomásból úgy vettem le, hogy Opheliával nem lehet túl nehéz konfliktusba kerülni. Néha kifejezetten idegesít, hogy ilyen gyámoltalan tudok lenni, mert most annak érzem magam. Ami csak még jobban frusztrál, elvégre Ophelia itt az új lány, úgymond én vagyok hazai terepen, még ha az ebből fakadó alapvető magabiztosságom nem is látszik a fellépésemen.
- Az jó lehetett - villantok egy mosolyt. Igazából sosem voltam divatőrült, de azért mindig figyelemmel kísérve az aktuális trendeket, még ha jórészt nem is követtem őket. Itt úgyhogy talárban kell lenni a tanítási idő alatt, utána meg inkább a kényelem volt nálam a fő szempont. A csinosabb ruhadarabjaim akkor kerültek elő, ha szabad hétvége volt vagy valami programot csináltunk a többiekkel.
Nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjam amikor a lány felvonja a szemöldökét, és és visszakérdez. Számomra érthetetlen és kicsit vicces volt, hogy ilyen gyanakodva ízlelgette szót, mintha legalább azt mondtam volna, hogy mostantól aztán "öribarik" leszünk, és majd mosdóba is mindig együtt járunk.
- Ugyanabba a házba vagyunk osztva. Ennyi - válaszolok végül nagyon egyszerűen. Jobban nem tudom megfogalmazni a dolgot, annak ellenére, hogy amit elmondtam Ophelia nyilván magától is tudta.
Amint a lány elfogadja a segítségem, kimondom a varázsigét meg elvégzem a pálcamozdulatot és a lány csomagjai máris a levegőbe emelkednek.
- Pedig hasznos dolog ám ez a "fadarab". Pár év múlva valószínűleg nem szívesen mozdulsz majd nélküle - jegyzem meg a lány szavait hallva. Nem sok olyan újonccal találkoztam, akit ennyire hidegen hagyott volna a pálcahasználat és egyáltalán a mágia, mint a szemforgatásból, és a szülői kényszerből ítélve Opheliát. De abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ez változni fog.
- Szerintem szépen beszélsz, találkoztam már itt olyannal, aki nagyon durván törte a magyart. - mesélem neki. Egyébként furcsa dolog, hogy az ember néha elsiklik egy-egy részlet felett, kiszűri mások bizonyos szokásait, egész addig, míg valaki felhívja ezekre az apróságokra a figyelmét. Ahogy Ophelia megemlíti, hogy azért még nem megy olyan könnyen neki a magyar, mintha valóban sokkal erőteljesebbnek érezném az akcentusát.
A házakkal kapcsolatos témára elemembe jövök. Nem mintha szeretném az általánosításokat, és próbálom nem az alapján megítélni az embereket, hogy melyik ház tagjai, de azért na.  
- Szerintem nagyon jó kis közösség vagyunk, segítőkészek és cukik. - nevetek fel röviden. Majd rátérek a többi házra is.
- Igen, összesen négy ház van. A rellonosokra azt mondják elég undokok tudnak lenni, de van egy jó pár ismerősöm onnan, és jófejek. Aztán van még a Levita, rájuk azt mondják, hogy ők az okoskák, az Eridonosak meg lelkesek, és jókedvűek, és barátságosak. - nem vagyok valami nagyon összeszedett, de azért remélem sikerült átadnom az egyes házak "lényegét".
Miközben beszélgetünk, lassan haladunk a kastély felé.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 18. 20:32 Ugrás a poszthoz

#Endree

Kedvetlenül konstatáltam ma délelőtt, hogy bizony a eléggé kifogyott a bájitaltan kellékes készletem. Más szóval le kellett mennem a faluba, hogy vegyek ezt-azt. Ez a tény pedig nem dobott fel különösebben, ugyanis nem sok kedvem volt kimozdulni. Bezzeg régebben minden ok nélkül is szívesen sétálgattam a falucska utcáin, mostanában viszont nem igazán mentem le, ha nem volt rá okom. De mivel a futóféreg nyálka meg a jobberknolltoll nem veszi magát és sétál fel hozzám a Navinébe, muszáj volt elhagynom a szoba kényelmét. Kinézve az ablakon nem tűnt olyan hidegnek az idő, vastag cicanadrágot vettem fel egy hosszú inggel, aminek a tetejére csak a vastag kabátomat kaptam magamra, és bokacsizmát húztam a lábamra. Nem mondom, hogy nem éreztem a kinti hideget, de nem volt kinek nyavalyognom, úgyhogy nem is foglalkoztam a hideggel. A faluban gyorsan elintéztem a vásárlást, de ha már amúgy is ott voltam, úgy döntöttem, beülök a cukrászdába valami finomságra. Kellemest a hasznossal.
Pár perc múlva, két túrós rétessel a gyomromban lépek ki cukrászdából, amikor is  meglátok elhaladni egy srácot az úron. Elsőre nem is foglalkoztam vele, csak egy volt a járókelők közül, de valahogy nem hagyott nyugodni az érés, hogy ismerem őt valahonnan, annak ellenére, hogy most csak profilból láttam. Nem úgy ismerős, mint az iskolatársaim, akiket számtalanszor látok a folyosón, meg a nagyteremben, csak éppen sosem beszélünk, abban egészen biztos vagyok, hogy nem láttam még a kastély falain belül. Egy gondolatbeli vállvonással el is intézem a dolgot, mivel egyelőre nem jut eszembe, hogy találkozhattunk. Egy rövid ideig ezen a talányon törve a fejem állok az utcán, aztán hirtelen elhatározásból elindulok a fiú után. Nem igazán tudom, mit is akarok tőle, igazából semmit. Csak helyretenni magamban a dolgokat.
 Ugyanakkor amilyen természetes dolognak tűnt az első pillanatban elindulni a fiú után, pár méter megtételét követően ugyanolyan őrültnek és bogarasnak éreztem magam, hogy ilyeneket csinálok. Vívódok is emiatt magamban, hogy jobb lenne szépen visszamenni a kastélyba, és nem követni random embereket, hiszen valószínűleg csak azt hiszem, hogy ismerem a srácot. De a logikus érvelésem ellenére, a lában csak vitt tovább, egy tizenöt méterrel lemaradva a sráctól. Aztán végül erőt vettem magamon, hátat fordítottam neki, és akkor beugrott.
Rájöttem, hogy honnan volt ismerős. Nem is olyan rég, anyámék elrángattak valami esküvőre. Egész konkrétan anya gyerekkori barátnőjének az esküvőjére, ami nem volt egy nagy buli, nem is szívesen mentem, hiszen senkit sem ismertem. Igazából gyanítom, hogy én csak azért kellettem oda, hogy anyám megmutathassa a barátnőjének, hogy neki már ekkora lánya van, amikor ő még csak most megy férjhez... Lényeg a lényeg, hogy ott találkoztam Endrével, a vőlegény öccsével.
El is múlt a rossz érzésem, és inkább a kíváncsiság lett rajtam úrrá, hogy ugyan merre tarthat. A kíváncsiságom csak nőtt, amikor már távolabbról is láttam, hogy a temető előtt állt meg, és a szél mintha beszédfoszlányt hozott volna. Ezt jó alkalomnak találtam arra, hogy utólérjem és megtudakoljam hogyan került ide. Ezzel meg is gyorsítottam a lépteimet, sőt egy rövid szakaszra átmentem kocogásba is.
- Enreee! - kiáltottam rá már olyan öt méterről, ha esetleg eddig nem szúrt volna ki.
- Jahj,szia! - köszönök neki, mikor odaérek mellé, és üdvözlésképp azonnal át is ölelem, csak hogy a következő pillanatban elengedjem.
- Mi jót csinálsz erre? - kérdezem kíváncsian, kicsit még gyorsabban szedve a levegőt a normálisnál a sietség miatt. Igazából a kérdésem egyszerre vonatkozik Bogolyfalvára, illetve konkrétan a temető előtt való ácsorgásra is.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 20. 20:41 Ugrás a poszthoz

Endree

Igazából nem tudom, mit vártam, vagy milyen indíttatásból is éreztem létszükségesnek, hogy kommunikációs kapcsolatot teremtsek Endrével. Mert kicsit jobban belegondolva nem sok közös témánk van az esküvők kívül, arról meg igazából nem sokat lehet beszélni. De én már csak ilyen vagyok, ha meglátok egy ismerőst köszönök neki, főleg ha el nem tudom képzelni, mit csinálhat az illető az adott helyen. A fiú makogása hallatán fordul meg a fejemben, hogy nem elképzelhetetlen, hogy azt sem tudja ki vagyok. Elvégre én könnyen megjegyeztem azt a pár fontosabb családtagot, mint a vőlegény, a menyasszony, örömapa, örömanya, meg Endre, mint mondjuk neki észben tartani az összes vendéget, akivel csak beszélt. Akik közül én csak egy voltam, és a jelek szerint nem tettem nagy benyomást rá.
- Kata - segítem ki, két "öö" között jókedvű mosollyal az arcomon. Nem veszem a lelkemre, hogy nem jut eszébe a nevem. Sőt még én érzek valami lelkiismeretfurdalás félét, amiért így letámadtam szegényt a semmiből, és a jelek szerint kicsit kényelmetlen helyzetbe hoztam. Visszább is veszek egy kicsit a lelkesedésemből, és egy lépést hátrálok, hogy kikerüljek Endere intim szférájából. Kíváncsian, egy széles vigyort visszafojtva, várom mit is fog kinyögni végül. De értelmes szavak helyett csak felnevet, és bólint egyet. Ezt a jelenetet pedig már én sem tudom megállni egy rövid kacagás nélkül. Végül kapok rendes választ is. A látnivalókat nézni. Aha. Erre a kijelentésre felszalad a szemöldököm, mert talán neki nem tűnt fel, de éppen a temető előtt állunk, az utca végén egy jobb napokat is látott ház áll. Az én értelmezésemben ezek nem éppen látnivalók, így meg merem kockáztatni, hogy a srác válasza mögött a valóság inkább csak az volt, hogy mondjon valamit. Erre már éppen rá is világítanék - persze csak finoman -, mikor a srác elfordul tőlem, és egyszerűen faképnél hagy. Jó pár másodpercig csak megkövülten állok egy helyben, tágra nyílt szemekkel bámulva a srác távolodó alakja után. Épp csak az állam nem esett le. Nem mindennap szoktak fiúk - meg egyáltalán bárki - csak úgy faképnél hagyni. ~Ennyire azért nem lehetek kibírhatatlan...~ Elég rosszul érint a dolog, az első meglepetésemből felocsúdva a következő lépés az lenne, hogy halálosan megsértődök a fiúra, de mégsem teszem. Nem teszem, mert látom, hogy egyenesen bemasírozik a kísértetházba. Ez újra felkelti a kíváncsiságom, és kicsit más fényben világítja meg a helyzetet. Legalábbis számomra, hiszen szeretek mindig mindent továbbgondolni, mint ami valójában.  Arra sokkal szívesebben gondolok, hogy mondjuk szegény eltévedt, vagy valamiért rossz passzban van, csak nem akarta bevallani, vagy szimplán nem elég mély hozzá a kapcsolatunk hogy megtegye, mint arra, hogy egyszerűen nem bír engem elviselni. Gondolatban bele is élem magam, hogy valójában igenis jól esne neki, ha lenne vele valaki. És ebben egyre biztosabb vagyok.
Így, hogy ez a gondolat megérik bennem, gondolkodás nélkül indulok Endre után - ismét. A kísértetház, ahogy emlegetni szokták annak ellenére, hogy nem igazán kísértett, nem ismeretlen terep már nekem. Igaz mindössze egyszer jártam benne Balázzsal, és akkor is világos volt... Bár ez is lényeges, hiszen odabent még verőfényes napsütésben is félhomály uralkodik, pálca meg úgyis van nálam. Gond nélkül jutok keresztül a házat övező, így ősszel félig-meddig kopasz fák és bokrok gyűrűjén. Endrét nem látom sehol, de így másodjára már nem akarok a nevét üvöltözni. Igazából nem tudom, hogyan akarok másodjára a szeme elé kerülni. És ha már odakerültem, mit fogok mondani. De csak mindent szép sorjában. Először találjam meg. Odamegyek az egyik, félig bedeszkázott, üres ablakkerethez, és bekukucskálok. De a hanyagul felszögelt deszkák pont olyan helyzetben vannak, hogy állva nem látok semmit. Igyekszem magam az ablakpárkányba kapaszkodva olyan pozícióba juttatni, hogy lássak. Ezt viszont nem kellett volna. Ahogy a keretre támaszkodom, egy üvegszilánk, amit a sötétben nem vettem észre, megvágja a bal tenyerem. Hangos "Ááh" hangot hallatok és utána fel is felszisszenek, miközben automatikusan elugrom az ablaktól. ~ Gondolhattam volna, hogy tele van üvegszilánkkal! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? ~ Jut eszembe, de már mindegy. Nem szándékozok sokáig folyatni a véremet, úgyhogy gyorsan előkapom a pálcám. Először egy lumost mormolok el, hogy lássam, mennyire mély a seb. Nem túl szép látvány, de nem is túl mély. De nem intézem el azonnal egy sebgyógyító bűbájjal, mert nem akarom, hogy esetlegesen apró szilánkok maradjanak a bőröm alatt.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. november 22. 22:33 Ugrás a poszthoz

Endre

- Oo-ké - ejtem ki lassan, óvatosan ezt a semmitmondó szócskát, mintha Endre egy időzített bomba lenne, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat, ha nem vigyázok. Úgyhogy igyekszem vigyázni, annak ellenére, hogy akármit mond, a srácnak nyilvánvalóan nem sikerül elsőre beazonosítani engem, és ráadásul még felsőbbrendű villanást is látok a szemében. Így minden jogom meg lett volna, hogy ezen kicsit kiadjak, felszívjam magam és hagyjam őt a fenébe. De hát ugye nem így tettem. És ehhez vajmi kevés köze volt Endre bocsánatérésének mielőtt ott hagyott volna. Apró tüskeként azért megmaradt bennem a nem túl szíves viszontlátás, de nem kerítettem neki nagy feneket. Nem szoktam komolyan venni az ilyen kisebb akadályokat. Nem mintha gyenge elméjű lennék, és nem fognám fel, amikor valaki közli, hogy nem tart igényt a becses társaságomra, csak éppen szeretem azt hinni, hogy ilyenkor az emberek 90%-a nem gondolja komolyan, amit mond. Endrét pedig most kétség kívül ebbe a 90%-ba sorolom. Ha a besorolás megvan, jön a második lépés, miszerint nem hagyom magam lerázni, kitudom, mi Endre baja - mert kell, hogy legyen neki - aztán vidáman elbeszélgetünk, és ehhez valami barátságosabb helyet választunk, mint a kísértetház. Röviden happy end lesz.
Elméletben gyorsan megvan minden, és nem is késlekedek mindezt átültetni a gyakorlatba. Csak a gyakorlatban sajnos vannak olyan tényezők is, amelyeket nem kalkuláltam bele a tervbe. Az egyik ilyen, hogy nem tudom hogyan szólítsam meg Endrét másodjára is, anélkül hogy ajtóstól rontanék a házba, így jön az a zseniális ötlet, hogy előbb benézek az ablakon. Ezzel is húzva az időt. A másik dolog, amivel nem számoltam, az az önnön szerencsétlenségem meg az üvegszilánkok. Főleg magammal foglalkozom, de azért a kis vágás okozta fájdalom még nem homályosítja el az érzékszerveimet, így tökéletesen hallom, ahogy Endre ismerkedik a ház egyébként elég szegényes berendezésével. ~ Eltört valamit... észrevehette a fényt... elesett... ~ Kommentálom magamban az eseményeket a zajok alapján. Zajok. Mostanában gyakrabban fedezem fel a mindennapi dolgok meg a melodimágia - néha nyakatekert, de számomra logikus - kapcsolatát. Most például, akár echo-val is követhettem volna Endre mozgását, eleve nem kellett volna az ablaknál próbálkoznom, már ha ez mindennapi és magától értetődő dolog lenne számomra. De egyelőre sajnos még nem az. Most azonban - hiába lenne hozzá kedvem - inkább úgy döntök, Endre jelenlétében nem gyakorlatozom.
A srác az ablakoz ér, és úgy tűnik, igencsak meglepődik, amiért engem talál ott álldogálni a véres tenyeremet szemlélve. Amiben szerencsére nem találok eltévedt üvegdarabokat. Az első kérdésére, csak pár hosszú másodperc gondolkodás után, és akkor is félszegen válaszolok. Az ilyen keresztkérdésekre sosem tudom megtalálni a legjobb választ, ami kifejezi, hogy hogyan érzek a dologgal kapcsolatban. Most konkrétan nem esett jól Endre kérdése.
- Gondoltam, azt sem tudod, hol vagy... - az ártatlan hangom ellenére, azért kíméletlenül közölöm vele, hogy mi járt a fejemben, mikor utána jöttem.
- Óh, persze - mosolyodom el halványan, és lepillantok a sebemre, és egy Valetudo-val be is gyógyítom. Csak egy halvány csík marad a helyén, de hamarosan az is el fog tűnni.
- Várj, mindjárt bemegyek - motyogom, és meg sem várva, ha netán Endre tiltakozna véghez is viszem, amit mondtam. Sietősen eltrappolok a házsarkon túl lévő ajtóhoz. Ugyanis eléggé frusztrált a helyzet, hogy az ablakon keresztül beszélgessek vele. Odabent aztán már lehetetlen eltéveszteni a nappalit, ahol Endre van.
- Szóval mi jót csinálsz Bogolyfalván? És mire föl a rossz kedv? - kérdezem tőle kíváncsian. Nagyon várom a választ, mert ha fiú még ezek után is ellenségesen viselkedik, vagy netalántán kijelenti, hogy miattam rossz a kedve, akkor le fogok mondani róla, és tényleg visszamegyek a kastélyba.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. december 7. 22:36 Ugrás a poszthoz

Endre & Áki Cheesy

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt kellene csinálnom. Mármint nem arra gondolok, hogy a csonttá fagyni a főutca közepén, amennyiben nem mozdulok valamerre, hanem, hogy a csárdába menni. Mármint, az egy rossz hely, nem túl bizalomgerjesztő vendégekkel tele, nem az én helyem. Ebből következik, hogy nem kellett volna, hogy megforduljon a fejemben, hogy odamenjek. De mégis megfordult. Elvégre miért mondom, hogy valahová nem akarok menni, ahol még sosem jártam, mert azt mondtam magamnak, hogy nem akarok oda menni. Néha már magam sem tudok kiigazodni a percenként változó világnézetemen és döntéseimen. Mostanában nagyon elegem van abból, hogy kiszámítható, megfontolt és logikus legyek. Nem is voltam mindig ilyen, csak valahogy az évek során így kellett viselkednem, hiszen prefektus vagyok, példát kéne mutatnom. Csak éppen azt nem tudom már, hogy mi az amit azért csinálok és mondok, mert úgy akarom, és gondolom, és mi az, amit azért, mert azt hiszem, hogy azt kell tennem, mondanom. Frusztráló.
Abban azonban holtbiztos vagyok, hogyha még sokáig tyúklépésben araszolgatok az úton, jégtömbbé fogok fagyni. Talán öltözhettem volna rétegesebben, mint hogy egy vastag leggings, csizma, póló, hosszított kardigán meg persze télikabát van rajtam. Ez az igen elrettentő lehetőség végülis arra ösztönöz, hogy gyorsabban szedjem a lába a csárda felé, ahol remélhetőleg meleg van, vagy ha nem, hát egy vajsör majd átmelegít.
Tehát az egyik oka a kis kiruccanásomnak, az, hogy kirúgjak a hámból, csináljak valami tőlem szokatlant, a másik pedig az, hogy Ákost csekkoljam. A múltkor, talán az egyik edzés után, vagy már nem is emlékszem, mikor, futólag váltottunk pár szót. Ezalatt a rövid csevej alatt, szóba jött valahogy a csárda, meg hogy Ákos lehet, hogy majd lenéz oda a hétvégén, mire én megjegyeztem, hogy talán lemegyek vele. Egyszóval nem volt éppen egy komoly megbeszélés, később sem egyeztettünk, de eljött a hétvége. Én pedig - mint a mellékelt ábra mutatja - tényleg úgy döntöttem, hogy le kéne menni a csárdába. Kerestem is a srácot a navinében, de nem találtam, úgyhogy végül egyedül indultam a csárda felé. Ha esetleg Ákos is ott lenne, nagyon örülnék, ugyanis totál egyedül nem szándékozok sokáig ott maradni.
Kipirosodott arccal lépek be a koszos helyiségbe. Mert ez az első, amit megállapítok róla; a kosz. A második a bűz. Az emberek és maga a helyiség annyira nem köti le a figyelmem. A pulthoz megyek, és veszek egy vajsört, majd a pultot támasztva, az italomat kortyolva kezdem az embereket fürkészni, hátha ismerőst látok. Vagy legalább egy aránylag szimpatikusnak tűnő személyt, akit megközelíthetek, ha a pultnál ülő nehézsúlyú ivóbajnok le akarna szólítani. Szerencsére erre nem kerül sor, mert nagy meglepetésemre meglátom Ákost az egyik asztalnál. Nem is tudom, miért futott át rajtam a meglepetés, őszintén szólva nem hittem, hogy ő tényleg itt múlatná az idejét. Azonnal a fiú felé indulok, és csak menet közben veszem észre, hogy áll az asztalán nekem éppen háttal valaki. Ahogy megkerülök egy másik asztalt, az új szögből már látom a csávó profilját is, és Endrére ismerek benne. Megfordul a fejemben, hogy hátulról ráijesztek vagy valami, de inkább elállok ettől az ötletemtől.
- Sziasztok! - köszönök neki vigyorogva, megállva Endre mellett.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. december 8. 21:57 Ugrás a poszthoz

Endre & Áki

Nem tudom hová tenni az Endre arcára kiülő meglepettséget, de nagyon remélem, hogy hamarosan én is megtudom, mi folyik itt. Endre közben leül az asztalhoz. ~ Milyen udvarias...~ Jegyzem meg egyelőre csak magamban, mert ha józan vagyok és jókedvű, nem szokásom szóvá tenni az ilyen apróságokat, hogy egy fiú nem enged maga elé valahol, vagy történetesen leül az asztalnál egyetlen üres székre.
Endre kérdését hallva értetlenül nézek előbb rá, majd Ákosra siklik a tekintetem. Azt hittem, ő tudni fogja mire akart utalni Endre, mert ott volt a hangjában, hogy valami konkrét dologról beszél. Ákos viszont nagyon szépen kikerüli a választ. De ez a tény számomra eltörpül amellett, amit mondott. Ugyanis Endre eddigi megnyilvánulásaiból egyáltalán nem úgy tűnt, hogy most találkoznak először.
- Ákos, Ő Endre; Endre, Ő Ákos - mutatom be egymásnak a két fiút vigyorogva.
- Igaz, azt már neked is mondtam, hogy kviddicsezek, nem? - fordulok egy pillanatra Endréhez, majd újra Ákosra fókuszálok.
- Le fogjuk nyomni a Főnixeket! Ha olyan formában leszel, mint a múltkori edzésen, egy gólt se fognak dobni! - váltok át lelkesítő üzemmódba, és tartom a jobb tenyerem, hogy lepacsizzak Ákossal. A nagy lelkendezésben pedig valahogy, úgy rákoncentráltam Ákosra, hogy Endre szavai valahol eltűnnek az éterben, vagy inkább mintha száz méterről hallanám őket. Még mindig nem értem miért rákvörös Ákos, de nagyon szeretném tudni. Aztán a srác feláll, de nagyon úgy tűnik, hogy a menés már nem biztos, hogy menne neki. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a srác valami erősebb piát választott a kelleténél, vagy ami még elég valószínű, hogy nem bírja az alkoholt. Ettől függetlenül nagyon lovagiasan felajánlja, hogy majd ő hoz egy széket magának, én meg csak üljek le. De eszemben sincs hagyni, hogy még a végén Ákos beessen itt valamelyik asztal alá.
- Jaj, hagyjad, megoldom - intem le egy mosollyal. Elég egy fél lépéssel eltávolodnom Ákosék asztalától, hogy a legközelebbi üres széket elérjem, és Ákosé mellé húzzam, mivel az az oldal volt közelebb a szék eredeti helyéhez is. Én is leveszem a kabátomat meg a kabátomat meg a sálam, és leülök a frissen szervált székemre. Mivel Ákos amúgy is fura most nekem, nem fogom a jeleit, hogy ne üljek mellé.
- Jaj, Endre, bocsi, mit mondtál az előbb? - fordulok hozzá a vajsörömet kortyolva, mert még rémlik, hogy valamibe belekezdett, csak nem figyeltünk rá. Választ várva magamban gyorsan megállapítom, hogy mégiscsak jó ötlet volt idejönni.  
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. december 9. 12:22 Ugrás a poszthoz

Fiúk Cheesy

Miután gyorsan bemutattam a fiúkat egymásnak, Ákossal azonnal a kviddicsről kezdek beszélni, mivel jószerével ez az egyetlen közös témánk. Nem tudom, hogy a fiú miért van ilyen zavarban, meg miért ilyen önbizalom hiányos szegény. Nekem is szoktak szerencsétlen pillanataim lenni, ha olyan a társaság, de hát nem hinném, hogy mi Endrével rátettünk volna még egy lapáttal Ákos zavarára. Én biztos nem akartam semmi ilyesmit tenni. A kviddicset sem értem, hogy miért kell kimagyaráznia, ahhoz képest, hogy még nincs valami sok tapasztalata igenis nagyon jól játszott, és különben egész tanulékony. Vagy csak még nem ismerem őt eléggé?
Leülve az asztalhoz, próbáltam utólag helyre hozni, hogy nem figyeltünk Endére, de a fiú leintett. Már eddig is ott motoszkált bennem, hogy ez nem volt szép dolog, de Endre arckifejezését látva aztán legszívesebben elásnám magam. Amúgy sem indult a legeslegjobban az ismertségünk, és hiába, hogy a kísértetházban tett látogatás óta jóban lettünk, azért félek, hogy ez a barátság túl törékeny. Én pedig nem akarok rosszban lenni Endrével. Már épp kezdenék bele, hogy de tényleg ne durcizzon a fiú, és "bocsibocsbocsi", de Ákos közben rákérdez, hogy honnan ismerjük egymást.
- Endre bátyjának az esküvőjén találkoztunk - válaszolok a kérdésére mélyen Endre szemeibe nézek, igyekszem tekintetemmel üzenni, hogy "Bocs, hogy bunkó voltam" és hogy ha egy mód van rá ne vágjon már ilyen fancsali képet. Aztán meghagyom a lehetőséget, hogy ha szeretné, Endre részletezhesse a megismerkedésünk körülményeit. Aztán a vajsörömet iszogatva hallgatom a fiúkat, meg nézem, hogy Ákos kiönt egy adag sört. Még jó, hogy nem hozzám intézi a szívószálas a kérdését, mert is tudom, mit mondtam volna neki. Így csak elkerekedik a szemem a hallottak miatt, amit viszont csak a szemben ülő Endre láthat, és ő sem sokáig, mert igyekszem rendezni a vonásaimat, és kevésbe fennakadni Ákos kérdésén. Ami azért nagy művészet, mert eléggé viccesen fest a lelki szemeim előtt megjelenő kép, amin Ákos szívószállal issza a sört. Tudom, hogy nem szép dolog, hogy lényegében megmosolygom az ötletet, de nem bírok magammal. Remélem Ákos nem veszi észre, vagy ha igen, fel vagyok készülve a mentegetőzésre, hiszen én nem akarok senkit megbántani.
Arra, hogy Ákos miképpen tünteti el a ragacsos folyadékot nem nagyon figyelek, csak az tűnik fel, hogy nem sokkal ez után valami kemény ütközik a combomnak. Felvont szemöldökkel pillantok le, és látom, hogy Ákos bökte nekem a pálcáját. Még jó, hogy a pálca teljesen jó állapotban van, mert egy ilyen felelőtlen böködéssel még akár kárt is tehetett volna bennem. Ákos zavaros magyarázatát vigyorogva hallgatom, ezért nem róhat meg senki, ez a helyzet egyszerűen vicces.
- Igen, holnap - biztosítom Ákost, aki ezek után még magyaráz valamit a nagymamája fájós lábáról. Na ez az a pont, ahol hivatalosan is megállapítom, hogy Ákos kicsit fura. Egyáltalán nincsen vele bajom, csak kicsit fura. Az időközben kiürült söröskorsó oldalán babrálok az ujjammal, csak a csapattársam kérdésére kapom fel a fejem. Kíváncsi vagyok, na. Magamtól pedig sosem szegeztem volna neki ezt a kérdést Endrének. De egy futó pillantás után újra a korsómra nézek. Nem akarok nagyon tolakodó lenni, és végképp nem szeretném, hogy Endre azt higgye, pletykasóvár vagyok, mert tényleg nem vagyok az. Csak egészséges kíváncsiság, meg baráti érdeklődés van bennem.
Ha Endre a pult felé veszi az irányt, még gyorsan megállítom, mielőtt - ha rövid időre is - kettesben hagyna minket Ákossal.
- Endree, ha szépen megkérlek, hozol nekem is forralt bort? - nézek rá csillogó szemekkel, és hajlik a kérésemre, átadok neki pár sarlót. Ha meg nem, akkor elintézem magamnak a dolgot.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2012. december 22. 15:32 Ugrás a poszthoz

Endre & Áki

Elsőre szinte el is hiszem, hogy Endre komolyan beszél, mikor felhozza, hogy milyen csinos is voltam. Szeretném, ha elhihetném, de egyrészt ennél már jobban ismerem Endrét, másrészt meg nekem is megvannak a saját emlékeim az esküvőről. Nem úgy tűnt, mintha Endre tényleg azzal lett volna elfoglalva, hogy hogyan nézek ki, tekintve, hogy amikor először találkoztunk a faluban, nem is tudott hová tenni. Ezért aztán nem értem, miért kellett ezt megjegyeznie. Mindenesetre elpirulok a bók hallatán, amit még ráadásul Ákos is elismétel. Miközben Ákos a sört véletlenül sört löttyint az asztalra, meg megbökdös a pálcájával, én igyekszem telepatikusan gyorsan kérdőre vonni Endrét az előbbi miatt. A telepatikus beszélgetéssel, csak ott a bökkenő, hogy valójában nincsenek ilyen képességeim, így nagyon remélem, hogy Endre veszi a lapot tekintetem és arckifejezésem alapján is. Nem igazán várok tőle választ, csak szeretném, ha tudná, hogy mennyire értékelem ezt a szükségtelen megszólalását. De ennyi is az egész, azon kívül, hogy nem értem Endre logikáját, nem számít az egész.
A fiúk megtárgyalják a szívószál dolgot, majd Endre kitér hozzá intézett kérdés elől. Még jó, hogy ezek után Ákos végül nem teszi fel nekem is ezt a kérdést. Ugyanis én sem szeretem megbeszélni - ha nem muszáj - hogy éppen kivel nem vagyok, viszont valamiért képtelen vagyok ilyen egyszerűen hárítani a személyes kérdéseket, mint Endre. Ezek után Endre feláll, hogy igyon még valamit, meg hozzon nekem egy forralt bort, ha már ilyen szépen megkértem rá.
- Váó! Áki, nagyon cuki a pólód! Miért pont Nadine? - fordulok vigyorogva a fiúhoz, miután Endre a pult felé vette az irányt. Nem nagyon veszem tudomásul a háztársam fészkelődését, meg zavart arckifejezését. Mióta itt vagyok ilyen, és amúgy is tudom, hogy nem nehéz őt zavarba hozni. Szóval már akkor felfigyeltem a nem mindennapi ruhadarabra, amikor Áki levette a pulcsiját, de akkor éppen volt más téma, így nem akartam közbevágni. Azóta kerestem a megfelelő szót a pólóra, ami se nem volt férfias, se nem túl gyerekes, bolondos volt inkább és cuki. Igen, mert a 'cuki' szó mindenre jó, sokan a falra másznak tőle, de akkor is univerzális.
Ezután visszatér Endre, a forralt borommal együtt, amit meg is köszönök neki. Az italomat kortyolom, miközben Áki elkezdi magyarázni, hogy dárcozni szeretne. Ez a kérdés nem az én asztalom, én most vagyok itt először, úgyhogy kérdően nézek Endrére, hármónk közül ő tudja a legjobban, mi van itt és mi nincs.
- Felőlem játszhatunk - vonom meg a vállam. Attól nem félek, hogy esetlen beégetném magam a játékban, és nincs is bennem annyi alkohol, hogy megnehezítse a célzást. A bortól kicsit kipirul ugyan az arcom, de ez a mennyiség még nem fog a fejembe szállni. Ellenben Ákos elnézve nagyon úgy tűnik nekem, hogy bármit is ivott, erősebb volt egy vajsörnél. Az ő kezébe már nem biztos, hogy hegyes végű dolgokat kellene adni.
- Öhm... Tudtommal nincs.  - válaszolok kissé megütközve Ákos semmiből jött kérdésére. Furcsa most hallani így beszélni Ákit, akit egy visszahúzódó fiúnak ismertem meg. Azzal meg aztán végképp nem tudok mit kezdeni, hogy csak úgy megjegyzi, hogy mellesleg én is jól nézek ki, meg hogy biztos foglalt vagyok. Nagyra nyílt szemekkel pislogok, de nem is kell máshogy reagálnom, mert Áki megint témát vált. Most a helyről hadovál, amit annyira nem tudok követni, de nem is érzem nagy veszteségnek. Én egyáltalán nem érzem varázslatosnak a csárdát. Szeretnék válaszolni Áki kérdésére, de hiába pillantok a karomra, nincs nálam óra. Nem úgy készültem, hogy majd hagyom magam olyan tényezők által korlátolni, mint az idő.
Aztán Áki, bejelenti, hogy elmenne oda, ahová a király is gyalog jár, úgyhogy én gyorsan kiengedem őt. Még utána nézek, ahogy a falba kapaszkodva eltántorog a mosdóig.
- Nem kéne visszavinni a kastélyba... vagy valami? - fordulok Endréhez. Nem nagyon jön be ez a szitu, hogy Áki a jelek szerint eléggé felöltött a garatra, és értelmes beszélgetést már nem nagyon remélhetek tőle, Endre meg nem úgy tűnik, mint aki nagyon élvezi a társaságunkat. Két lehetőséget látok, hogy hogyan érezzem magam én is jobban, az egyik, hogy Áki kap egy vödör hideg vizet az arcába, hogy kijózanodjon, a másik egy üveg Kalinka.
- Áh, semmit. - válaszolok a visszatérő Ákinak. Aki ezek után átkiabálva a helyiségen, rendel egy újabb kört, majd rám vigyorog. Egy halvány mosolyt küldök felé. Nem vagyok benne biztos, hogy még innunk kéne. De a fenébe is! Nem pont azért jöttem, mert nem akarok azzal foglalkozni, hogy mit kéne és mit nem?!
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. január 2. 22:36 Ugrás a poszthoz

Endre &Áki - zárás

Hiába, hogy Endre nagyon magabiztosan próbál megnyugtatni, hogy Ákossal minden rendben lesz ha kimegy a hidegre, ettől még aggódok a csapattársam miatt. Egyelőre ugyanis nem vagyunk odakint, bár én már nem bánnám ha arrafelé vennénk az irányt. Illetve komolyan megfordul a fejemben, hogy jobban tenném, ha inkább én is elengedném magam, és kérnék valami töményet. De mindezek helyett csak a forralt boromat iszogatom. Nem lenne okos dolog, ha ahelyett, hogy támogatnám Ákost csak én is kiütném magam. Egyébként sem vagyok az í típus.
Közben Endrének meg aztán a visszatérő Ákosnak hála megvilágosodok én is, a fiú pólóján lévő kis hiba ügyében. Így már teljesen érthető, és tényleg csak egy betűben különbözik a Navine-től, de nekem elsőre mégis a női név jutott eszembe róla. De ez a tény már teljesen jelentéktelenné válik amellett, hogy Ákosnak már kisebb bonyodalmat okoz a beszéd is. ~ Majd támogathatjuk felfelé a kastélyba... Remélem hányni nem akar. ~
Ezek után Endre bejelenti, hogy távozik. Erre aztán igencsak szúrós, szemrehányó pillantásokat küldök felé. Elfelejthetem a többes számot a gondolataimból, mert ezek szerint csak én fogom visszatámogatni Ákost. Majd. De egyelőre kettesben maradunk, ami jelenleg egyáltalán nem jön be. Nem mintha bajom lenne Ákossal, csak jobban szeretem ha józan és lehet vele értelmesen beszélgetni. De hát mit csinálhatnék? Elköszönök Endrétől és visszafordulok Ákos felé. Furcsa dolog így látni őt eléggé kifordulva magából, most nem igazán hasonlít visszahúzódó, aranyos önmagára. Egy darabig még vicces volt, de már nem az.
- Az! Ezért még számolok vele - motyogom Endre után nézve, aki éppen elhagyja a helyiséget, nem hiszem, hogy Ákos rendesen odafigyelne a szavaimra.
- Igaz. Majd legközelebb darcozunk. - hagyom rá a fiúra. Örülök, hogy meggondolta magát, és nem nekem kell lebeszélnem róla.
Eléggé meglepődök, amikor a fiú felpattan az asztaltól, a szavaira meg aztán csak még jobban merednek a szemeim, és elpirulok. Nem értem miért kellett ezt ilyen nagy őszinteséggel közölnie, de lényegében a fiúnak igaza van. Eszem ágában sincs a közeljövőben csókolózni vele, bár, hogy egy másik helyzetben miképp reagálnék, azt nem tudom...
- Nem szeretnék úgy járni, úgyhogy kísérj! - mosolygok a fiúra és én is felállok.
- Szerintem ezt majd ne emlegesd az edzésen. És egyébként sem azzal büntetnélek - jegyzem meg vigyorogva, miközben magamra veszem a kabátomat, és a nyakam köré tekerem a sálam. Ákos is összeszedi magát, némi segítséggel a részemről, ugyanis a jobb keze sehogy sem akarja megtalálni a kabátja ujját, de végül mind a ketten menetkészek vagyunk. Anélkül kijutottunk a csárdából, hogy Ákos akár egy széket is fellökött volna, majd a tél hidegben elindultunk a kastélyba.
Utoljára módosította:Turnman Katalin, 2013. január 2. 22:36
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. március 28. 16:56 Ugrás a poszthoz

Ákica<3
[tanévkezdés utáni első szabad hétvége]

Ahhoz képest, hogy április eleje van valahogy még nem érzem, hogy tényleg itt lenne a tavasz. A múlt heti hó mostanra teljesen elolvadt, szerencsére utánpótlás sem érkezett belőle, de azért még mindig nincs meleg tavaszi idő.
A cukrászda felé baktatva viszont nem is érzem az arcomba csapó csípős, hideg szelet, sőt szinte semmit sem fogok fel a külvilágból.
Miért van az, hogy amikor minden teljesen tökéletesnek tűnik, gondtalan lehetnék, akkor történik valami, és BUMM. Oda az általános jókedv, jönnek a problémák, amelyeken képes vagyok napokig rágni magamat. Pedig azt hittem, sikerült túljutnom ezen az energia pocsékló szokásomon, de nem. A baj az, hogy erről most Ákossal sem tudtam beszélni. Vagyis pont, hogy vele kellett volna már azonnal megbeszélnem, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Kicsit hasonlít a helyzet a Beás szituációhoz, márpedig abból okulva, most jobban akarom intézni a dolgokat.
Azt hiszem, komolyan úgy gondolom, hogy sikerült is egy jó megoldást találnom. Mégis a cukrászda felé tartva egyre kevésbé érzem magam elszántnak, egyre nagyobb hülyeségnek tűnik az egész, egyre idegesebb vagyok. A jobb kezem minduntalan a kabátom zsebébe téved, ahol egy hideg, kis üvegfiolára fonódnak az ujjaim. ~ Nem lesz így jó, nagyon nem~ De rossz előérzet ide vagy oda, valami mégis hajt előre, az nem fordul meg a fejemben, hogy hagyjam a fenébe az egész tervet. Igazából most gondolom át először a dolgot, mióta csak kipattant a fejemből. Eddig valahogy sikerült kikerülnöm ezt a kérdést.
A Czukorvarázsba érve minden bizonytalanságom eltűnik, mintha csak útközben elfújta volna a szél, magabiztos és elszánt vagyok. Lecsüccsenek az egyik félreeső asztalhoz, majd hamarosan megjelenik a pincérnő én pedig rendelek egy limonádét és egy narancslevet. Az utóbbi Ákosé lesz, ha ideér. Délután 3 órát beszéltem meg vele, de most még csak alig múlt háromnegyed 3. Általában én vagyok az, aki kettőnk közöl tovább készülődik, és így később érkezik meg a megbeszélt helyre, de most direkt úgy számoltam, hogy mindenképpen előbb érkezzek nála. Amint megérkeznek a kért italok, és a pincérnő is magamra hagy, előkerül a zsebemből a kis fiola. Nem hagyok magamnak időt, hogy átgondoljam mit csinálok, csak fogom és Ákica poharába öntöm a sötét vörös löttyöt, ami elkeveredik a narancslével, mintha mi sem történt volna. A poharat áttolom az asztal másik oldalára, és már nincs más dolgom, mint megvárni, hogy Ákos megérkezzen. Így, hogy túl vagyok a tervem első szakaszán hirtelen elfog a pánik, hogy rettenetes vagyok, és minden rosszul fog alakulni. A növekvő feszültséget az asztalon való dobolásban vezetem le, míg Ákosra várok.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. március 28. 22:56 Ugrás a poszthoz

Ákica<3

Furcsa mód a hirtelen jött pánikroham csak addig tart, amíg Ákos meg nem érkezik. Azt hittem, ha meglátom őt, majd inamba száll a bátorságom, és egyszerűen csak mindent rázúdítok gondolkodás nélkül, de ahogy meglátom őt belépni az ajtót megmerevedek egy pillanatra, és szinte azon nyomban el is száll a fejemből minden zavaró gondolat. Megint sikerül kizárnom a lelkiismeretemet, és elhitetni magammal, hogy nincs semmi kivetnivaló a tervemben.
Mire Ákica az asztalhoz ér, már az idegesség legapróbb jele sem látszik rajtam, a tőlem megszokott széles vigyorral köszöntöm őt. Na, nem mintha az utóbbi időben színészettel foglalkoztam volna, egyszerűen csak jelen pillanatban tényleg elhiszem, hogy ez egy teljesen átlagos randi.
- Szia - közben a fiúval együtt nevetek. Viszonzom az üdvözlő csókot, és miközben Ákos átölel, én a nyaka köré fonom a karom, bár számomra kicsit zavaró, hogy én ülök, na meg hogy van köztünk egy asztal. De a csók így is nagyon édes. Örülök, hogy Ákos kicsit elnyújtja, nekem ugyanis nem akaródzik elengedni őt, de sajnos nem maradhatunk így örökké. Megint 180°- os fordulatot vesznek a gondolataim, legszívesebben közölném Ákossal, hogy nincs is már kedvem itt ücsörögni, inkább gyerünk vissza a kastélyba és vackoljuk be magunkat a Kan kéglibe. Ezzel együtt elfog a vágy, hogy töviről hegyire mindent elmeséljek neki, azzal bezáróan, hogy Lienaserum van a narancslevében. Mégse szólok semmit, csak elengedem Ákost, és azalatt a pár másodperc alatt, míg ő is elhelyezkedik megint leszámolok a lelkiismeretemmel.
- Rád! - koccintok jó kedvűen Ákossal, néhány másodpercre szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy micsoda egy szörny vagyok. Aztán mikor Ákos a szájához emeli a poharad, erős kényszert érzek, hogy rákiabáljak: "NEEE!", vagy, ami még drámaibb, hogy kiverjem a kezéből a poharat. De egyik megoldásra sem kerül sor, csak kortyolok én is a limonádémból. ~ Csak én érzem annak, vagy tényleg nagyon savanyú? ~ De kész, ennyi. Ákos ivott a narancsléből, most már ha akarnám se tudnám visszavonni a hatást. Oké, hogy a Lienaserum nem olyan erős, mint a Veritaserum, de igazságszérumnak igazságszérum. Az agyam megint a tervezésre áll be, hogy hogyan is kéne elővezetni a témát. Hiszen az egy dolog, hogy Ákos igazat fog mondai nekem, de mégsem csaphatok bele a dolgok közepébe, mert Bordeaux bájitalt nem csináltam. Ezt a részt nem gondoltam át rendesen. Ez a hűvös tervezgetés csak addig tart, míg Ákos meg nem szólal.
- Én is nagyon szeretlek - viszonzom a gesztust és az ábrándozó pillantást. Most egyszerűen csak képtelenségnek tűnik az egész. Hogy is tehetett volna velem ilyet Ákos? Pont ő? Egyáltalán nem az a típus. És mégis, a tények ellene szólnak.
A helyzet ugyanis az, hogy egyik este, ahogy éppen fáradtan bevágódtam az ágyamba egy névtelen levelet találtam. Fogalmam sincs ki a fene írhatta az üzenetet, de elég súlyos dolgokkal dobálózott. Történetesen, hogy Ákos nem is volt olyan kis gyámoltalan, mint amilyennek tűnt, sőt, nagyon hajlandó minden eszközt bevetni, ha szeretne valamit. Így például, amikor az első csókunk elcsattant, a hirtelen jött fellobbanásnak állítólag köze volt a narancsléhez. Egész konkrétan a narancslében szerelmi bájital volt. Ezt persze elsőre el sem akartam hinni, úgy voltam vele, hogy valaki csak szórakozik. Fogtam és el is égettem a levelet. Csak az volt a baj, hogy másnap is kaptam egy újabb levelet. Ezt sem tartottam meg, még mindig csak egy hülye tréfának fogtam fel, de azért mégsem hagyott nyugodni a dolog. Mert valójában volt logika abban, amit az ismeretlen írt. Most pedig már nem tudom, mit hiszek.
- Nem, nem történt semmi - térek vissza a jelenbe, és máris egy átlátszó hazugsággal folytatom. Ezt az érzelmi hullámvasutat, amire jegyet váltottam egyre kevésbé bírom. Ákos közelsége teljesen megzavar. Gondoltam, hogy nem lesz fáklyás menet, ennyire már ismerem magam, de rosszabbul érzem magam, mint képzeltem. Úgymond távolról szemlélve a kapcsolatunkat, visszatekintve az eddigiekre teljesen máshogy tűnnek a dolgok, mint most, hogy itt vagyunk. Megint közel állok hozzá, hogy feladjam, összeroppanjak és mindent kisírjak magamból, de valami visszatart, bár egyelőre nem tudnám meghatározni mégis mi.
- Csak azért gondoltam, hogy ide jöjjünk, mert unalmas mindig csak a kastélyban találkozni, nem? - válaszolok a kérdésre.
- Milyen sütit szeretnél, még nem rendeltem. - próbálom kicsit terelni a témát, húzni picit az időt, míg összeszedem magam és eldöntöm, mi legyen.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. március 29. 22:37 Ugrás a poszthoz

Ákica<3

- Felőlem találkozhatunk extrémebb helyszíneken is, ha neked az bejön - villantok Ákosra egy kihívó pillantást. Mert miért ne? Lehet, hogy tényleg egész jó randi helyszín lenne a kísértetház, vagy akár a kínzókamra. A közeg biztos adna valami pluszt az élményhez. Kicsit elszabadul a fantáziám, de igyekszem gyorsan visszarángatni magam a jelenbe, Én most nem tehetem meg, hogy ilyesmiről képzelegjek. Ha kiderül, hogy az egész kapcsolatunk csak egy jól elkészített bájitalon alapszik... Ezzel ismét problémánál vagyunk. Amilyen gondtalanul fantáziálgattam pár másodperce, olyan erővel nehezedik most rám a bizonytalanság, és az egyre erősödő bűntudat ezért az egész helyzetért.
Azonban úgy tűnik, Ákos nem veszi észre micsoda lelki vívódáson megyek itt keresztül. Ez egyrészt jó, esősorban örülök neki, hogy nem kérdez rá a dologra, nem kell magyarázkodnom, van időm a saját tempómban kitalálni, hogyan tovább. Másrészt viszont, miért nem veszi észre? Nem teljesen nyilvánvaló?
Gond nélkül áttérünk, a ki mit rendel témára. Én azonban mégsem tudom százszázalékban erre koncentrálni, a fejemben kavarognak a gondolatok és már képtelen vagyok gátat szabni nekik. Ákos szemeibe nézve minden teljesen egyértelmű. Szeretem őt, és valaki nagyon csúnyán átvert. De ha megpróbálok az agyammal gondolkodni..., ott kezdőik a káosz. Ezért inkább úgy határozok, hogy a legjobb lesz, ha összességében mellőzöm a gondolkodást, amíg lehet. Majd megoldódik minden magától. Remélhetőleg.
Félrebillentem a fejem és csettintek egyet a nyelvemmel Ákos kijelentésére, miszerint ő fizet. De egyébként nem viszem túlzásba az ellenkezést, helyette mosolyogva küldök neki egy cuppanós puszit.
- Hmm, még nem tudom - elgondolkodom, vajon mit is kéne választanom. Aztán Ákos keze megtalálja az enyémet az asztalon, jól esik az érintése, ugyanakkor megint hevesen feltör bennem a lelkiismeret furdalás az egész miatt. ~ Szörnyű vagyok! ~ A további kínszenvedésemtől - rövid időre legalább - az asztalunkhoz közeledő pincérnő ment meg, aki jókedvűen kérdezi, hogy sikerült-e választanunk. Mintha csak megérezte volna, hogy már épp a rendelést beszéljük meg.
- Én öö hamis túróst kérek - adom le a rendelésem, aztán a pincérnő felírja azt is, amit Ákos szeretne és újra magunkra magunkra hagy minket.
Itt az ideje, hogy előhozakodjak azzal, amire kíváncsi vagyok. Már veszem is a nagy levegőt, de szavak helyett végül csak egy hatalmas sóhajra futja meg egy mosolyra. Hiába, nem gondoltam ezt át rendesen, ahhoz nem vagyok elég számító és megfontolt. Éppen ezért még magamat is meglepem azzal, hogy továbbra sem mesélek el mindent Ákosnak, hogy nem adom fel ezt a hülye játékot, és nem szembesítem egyenesen a "vádakkal". Egyszerűen túl rég óta titkolom, és most már fogalmam sincs, miképp vezethetném be a sztorit.
- Tudod, néha olyan fura... egyszerűen csak képes lennék csendben üldögélni veled, és nem kellene semmi más csak te... És ez most nagyon bénán és nyálasan hangzott. Mint akit nem is tudom. Nem itattál te velem titokban valami durva szerelmi bájitalt? - " Csak poén". Ezt sugározza minden rezzenésem, a hangsúly, a hanglejtés, minden. Csak egy furára sikeredett szerelmi vallomás, az egész arra alapozva, hogy az előbbi sóhajom simán elment egy szerelmes sóhajtásnak is. Mindebben a legrosszabb, hogy minden szavam igaz, és mégis hazugságnak érzem. Létezik ez? Ha lehet, az eddigieknél is rosszabbul érzem magam, eddig még mindent elmagyarázhattam volna Ákosnak, nem lett volna semmi gond. De én mit csináltam? Ki tudja milyen indíttatásból inkább körülményeskedve próbálom megtudni a választ a valójában nagyon is komoly kérdésre. ~ Szörnyű vagyok! ~
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. április 3. 10:56 Ugrás a poszthoz

Ákica<3

A pincérnő felveszi a rendelésünk,és mikor kettesben maradunk belekezdek valamibe, amibe nem kellene. Az a furcsa nyugalom, ami megszállt miközben beszéltem, azonnal tovatűnik, én pedig legszívesebben verném a fejem az asztalba. Lendületesen. De nem lehet, előbb ki kell várni, mit mond Ákos. Alapvetően azt szeretném, hogy csak nevessen az egészen, hogy komolyan se vegye. Másrészt viszont, ha tényleg bebájitalozott volna engem, az legalább valamelyest enyhítene a lelkiismeret furdalásomon. Akkor mondhatni, kvittek lennénk. Erről persze szó sincs, de Ákos nem áll meg ott, hogy ő nem tett semmi ilyet, neeem, ő még mesterien megforgatja a tőrt, amit egyébként én szúrtam saját magamba, ezzel az egész kavarással. ~Ő sosem tudna nekem hazudni... őszintén hangzott ~ Kavarognak a fejemben a hallottak, és elmondhatatlanul nyomorultul érzem magam, még ha tudom is, hogy mindezt magamnak köszönhetem. Azért igyekszem megőrizni a hidegvérem, ami többé-kevésbé sikerül is. A pincérnő gyorsan visszatér a sütikkel meg az üdítőkkel. Lassan, turkálva kezdek neki elpusztítani a finomságot, addig sem kell Ákos szemébe néznem. Mostanra már ugyanis eljutottam arra a pontra, hogy nem is tudok a szemébe nézni. Eljutottam oda, hogy felfogom, mégis mit csináltam, és miért. Nem csak egy poénról van szó, nem csak egy csíny. Ezek után hogy bizonyítom be Ákosnak, hogy szeretem és megbízok benne. Ez érint a legrosszabbul; a tudat, hogy most valószínűleg eljátszottam Ákos bizalmát. Olyannyira el vagyok foglalva saját magammal, hogy csak némi fáziskéséssel jut ez a tudatomig, hogy Ákica közben hozzám beszél.
- Mi...? Ja, igen, igen, benne vagyok a kirándulásban - válaszolok egy zavart mosoly kíséretében. Majd hirtelen felindulásból nagy levegőt veszek, hogy mindent bevalljak, de végül csak egy hatalmas sóhajra futja. Ekkor fordul meg először a fejemben, hogy hát nem kell ebből ügyet csinálni. Egyszerűen csak nem kell semmit sem mondanom, és Ákos sosem tudja meg... De nem én lennék, ha képes lennék ilyen titkolózásra. Ha csinálok valami buta, meggondolatlan dolgot, utána mindig mindent bevallok és még napokig esz a lelkiismeret-furdalás. Most sem tudom elképzelni máshogy. Egyszerűen csak képtelen vagyok hosszabb távon nem törődni semmivel. Egy jó darabig csak szótlanul nézem Ákost - ő akármit is mondjon vagy kérdezzen esetleg, kell egy kis idő, mire összeszedem magam. Az arcomon ekkor már egyértelműen tükröződik a bűntudat, szomorúan csillognak a szemeim.
- Ákos...én... igazságszérumot itattam veled - jelentem ki fojtott hangon, csak így bele a közepébe, és a végén nyelek egy nagyot. Így kimondva csak még rosszabbul hangzik a dolog. Na és persze a bűntudatom sem enyhül egy csöppet sem. Mit is vártam? Gyorsan újra a tányéromra irányítom a pillantásomat, úgy érzem ha állnom kell Ákos tekintetét menten sírva fakadok, vagy rosszul leszek. És mindez miért? Mert mesterien tudom belelovalni magam dolgokba.
- Sajnálom - motyogom a tányéromnak.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. április 5. 22:05 Ugrás a poszthoz

Ákica<3

Utólag megint csak gratulálni tudok magamnak, amiért ilyen szépen, összeszedetten, logikusan felépítve meséltem el Ákosnak, hogy mégis mi nyomja a lelkem. Ezért díjat érdemelnék. Nem merek felnézni Ákosra, pont elég nekem az amúgy is tapintható feszültség. A fiú végül csak egyetlen halk kérdést intéz hozzám, de ez tűnik sokkal jobbnak, mintha teljesen kiakadt volna. Hiszen az én csodálatos vallomásom nyomán teljes joggal kérdőjelezhetné még a belé vetett bizalmam mélységét. De nem teszi, csak választ vár a szintén teljesen jogos és érthető kérdésére. ~ Mert egy bizalmatlan, naiv, hülye liba vagyok...~ Fut át az agyamon, és egy pillanatra elfog a vágy, hogy az egészet hagyjam a fenébe, inkább védekezzek támadással, csak hogy ne kelljen részleteznem, milyen buta voltam. De nem teszem, mert én is tisztában vagyok vele, hogy ez nem éppen a legjobb megoldás lenne, és épp itt az ideje, hogy elkezdjem kicsit értettebben kezelni a konfliktusaimat.
Akármilyen erősen koncentrálva meredek is a semmibe, nem kerül el a figyelmem, ahogy Ákica keze beúszik a látóterembe. Még mindig szeretném kerülni inkább a tekintetét, de nem húzódok el az érintése elől, megadóan hagyom, hogy felemelje az állam, ezáltal barna szemei kereszttüzébe kényszerítve. Megismétli a kérdést, majd leengedi a kezét, de most már kénytelen vagyok rá nézni, és tudom, innen már nincs más hátra, mint mindent elmesélni, bármit is áruljon el rólam a történet. Csak nem tudom, honnan, hogyan kezdjem. Míg én ezzel küszködöm, Ákosnek sikerül kizökkentenie a következő megszólalásával.
- Én is nagyon szeretlek... - suttogom vissza őszintén, majd már veszem is a levegőt, hogy folytassam, hogy mindent megmagyarázzak. Hosszan benntartom a levegőt, de végül csak egy hangos fújtatás kíséretében eresztem ki, amin után közvetlenül az arcom elé kapom mindkét kezem, és csak az ujjaim között pillogok Ákosra.
- Nem tudom, hogy kezdjem el... Egyik este, találtam egy levelet az ágyamon, nem tudom ki írta, de arról magyarázott, hogy...hogy amikor először mentem át hozzád, az a narancslé bájital volt. Azt hittem, csak valaki szórakozik, de aztán kaptam több levelet is, egész hihető indoklással... De ezt nagyon elszúrtam, tudom. Szeretlek, és nem tudom mit gondoltam... Csak nem akartam... nem akartam ezt... - kezdetben még a kezeim mögül, hadarva beszélek, de aztán nem takargatom tovább az arcom, a végére lassítok a tempón és egész töredékessé válnak a mondataim. A hangszínem bűntudatos és továbbra is bűnbánó, kissé riadt a tekintem. Lepillantok az asztalra, majd mégis visszafordítom Ákosra a szemeimet, mert ezúttal látni akarom, hogyan reagál, minden egyes rezdülését.  
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. április 24. 22:12 Ugrás a poszthoz

Ákicamica<3

Azt hiszem, már nem kell ecsetelnem, milyen nyomorultul érzem magam, bár akármilyen terjedelemben képes lennék az önostorozásra, és annak taglalására, hogy  mit, mikor, hogyan szúrtam el. Ezzel szemben Ákos nem akad ki, nem tesz fel több kérdést, egy darabig nem is mond semmit, csak a plafont bámulja, a szájhúzásból meg a tekintetéből pedig nem nagyon tudom megállapítani, hogy mi járhat a fejében. Most jó lenne, ha megnyílna alattam a föld és szépen elnyelne, amíg Ákos nem figyel... Minél előbb túl akarok lenni ezen a beszélgetésen, ha már meg nem történtté tenni nem tudom. Mondjuk tudnám, vannak emléktörlő bájitalok meg bűbájok, szépen kitörölném az egészet mindkettőnk fejéből. Épp hogy csak átfut az agyamon ez az eszement gondolat, de egy picit megijedek magamtól. Nem gondoltam komolyan, de éppen elég, hogy egyáltalán megfordult a fejemben.
Ákos végül újra rám néz, de továbbra is hiába próbálom megfejteni az arckifejezését. Ákos beszélni kezd, én pedig szinte iszom minden szavát, és kissé zavartan, meglepődve konstatálom, hogy nem volt köztük szemrehányás. Nem mondja, hogy csalódott bennem, nem beszél a bizalomról, nem ítélkezik, szinte már lazán veszi a témát. Én meg már nem tudom, hogy ő ilyen elképesztően aranyos, vagy én vagyok az, aki már megint túlságosan belelovalja magát a dolgokba. Valószínűleg mindkettő. Egyedül csak az vág egy picit a húsomba, amikor megjegyzi, hogy nincs szüksége esküdözni, de ezt igazából meg is érdemlem.
- Én sem tudom, hogy ki volt, és mit akart ezzel az egésszel...de tényleg sajnálom, hogy én ilyen ...~befolyásolható?, bizalmatlan?, szerencsétlen? ~...vagyok - fejezem be esetlenül. Még mindig azt próbálom feldolgozni, hogy Ákos milyen hihetetlenül megértő. Ez pedig csak még fokozza a bűntudatomat. Sokkal egyszerűbb lenne, ha kiakadt volna, és kimondta volna mindezt, amire én csak gondolok.
- Megérted? - visszhangzom suttogva, őszinte hitetlenséggel. ~ Jobban ismerne, mint gondoltam?~
- Tudom, és köszönöm, és  tudom, hogy mondanom kellett volna, de nem vagyok jó az ilyesmiben... nem szeretem a konfliktusokat...és először nem is akartam foglalkozni az egésszel, aztán meg már addig húztam, hogy nem tudtam, hogyan kezdjek bele és... - kicsit összevissza reagálok arra, hogy Ákos megbocsájt, bár  én képtelen vagyok magamnak ilyen gyorsan túllépni a dolgokon, és így még visszatérek a korábbi szavaira is. Aztán Ákos belém fojtja a szót, ahogy közelebb húzódik és megcsókol. Iszonyatosan jól esik a fiú gesztusa, miközben lágyan viszonzom a csókot, egészen megnyugszom, kezdem elhinni, hogy minden rendben és nem kell még elásnom magam.
Végül elengedjük egymást, és Ákos szavakkal is fátylat borít a dologra. Én meg még mindig csak hüledezek, hogy hogy lehet nekem ilyen pasim. A kérdésére enyhén én is elpirulok, de nem kell gondolkodnom a válaszon, mivel ezt a kérdést már én is feltettem magamnak.
- Igen...vagyis nem. Mármint nagyon kedveltelek már akkor is, de nem hiszem, hogy megcsókoltalak volna, vártam volna, hogy te csókolj meg engem. De egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. június 2. 00:08 Ugrás a poszthoz

Bál^^

Negyedik éve vagyok már az iskola tanulója, és még soha semmilyen naaaagy iskolai rendezvény, bál vagy tudom is én, milyen elnevezésű esemény sem mozgatott meg különösebben. A navinés álarcos bált leszámítva legalábbis nem emlékszem ilyenre. Egyszerűen nem rajongok az ilyen programokért, meg a kiöltözésért. Persze vannak csinosabb ruhácskáim, de egyik sem olyan, amit hivatalos eseményre illő lenne felvennem, amelyiket meg illene, azt senki nem tudja rám imádkozni. De elérkezett a pillanat, hogy meg kell jelennem egy ilyen összejövetelen és mi több, már azóta készültem rá, hogy sikerült megszereznem a jelentkezési lapot. A készülésem tulajdonképpen abból állt, hogy bagolyban elújságoltam a családomnak, hogy egyáltalán jelentkeztem a Tusára, és tudattam, hogy szükségem van valami ruhára. A nagyim pedig azonnal ráharapott a témára és elvitt dísztalárt venni. Jó volt kicsit kimozdulni a suliból, bár a családom jobban izgul értem, mint én magam. Persze nagyon szeretnék bekerülni, elvégre nem csak viccből jelentkeztem, de igyekszem nem beleélni magam a dolgokba.
Elégedetten nézegetem magam a tükörben, mielőtt még Ákossal együtt elhagynánk a hálótermet. A ruha, ami ilyen nagy elégedettséget okoz, egy egyszerű szabású, karcsúsított derekú okkersárga dísztalár, amely szegélyeit sötétzöld indák futják be.
Végre aztán befejezem a tollászkodást, cipő, smink, frizura, minden megvan. Leballagunk a nagyterembe, ahol a mi érkezésünkig már egész sokan összegyűltek. Köszönök minden ismerősnek, aztán leülünk az asztalhoz.
Miután megtelt a terem, az igazgató kezd beszélni, úgyhogy én is abbahagyom a környezetemmel folytatott csevegést, figyelek az idős úr szavaira és megtapsolom a megnevezetteket. A nevemet hallva széles vigyor terül szét az arcomon és az este folyamán már szinte le sem tudom vakarni. Kilibegek a tanári asztalhoz a jelvényért, majd vissza Ákoshoz. Eddig nem izgultam az egész miatt, de most kicsit megrémít az egész. Pedig tudom, mire vállalkoztam és végig akarom csinálni, csak épp sosem engedtem még magamnak, hogy belegondoljak, mi lesz, ha már bejutottam.


Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 1. 00:38 Ugrás a poszthoz

Kahlil - mm gyakorlati óra

Mélyet szippantok a friss reggeli levegőből.  Ma reggeli után nem kellett a többiekkel visszamennem a lakrészbe, mert Rochard bácsi elkért.  Jó hangulatban vagyok, készen állok az előttem álló különórára, nagyon kíváncsi vagyok, mit talált ki a férfi. A levélben, amit kaptam, csak az időpont, helyszín és annyi állt, hogy most ezúttal továbblépünk a gyakorlásban.  De még ha nem is lenne kedvem a melodimágiához, akkor is legalább van valami, ami kicsit eltereli a figyelmemet a tusa egyre közeledő első fordulójáról, és egyébként is bármi jobb, mint az északi toronyban ülni a többiekkel együtt.  Mióta túl vagyunk az első nagyobb közös gyakorláson, megint kialakult pár újabb konfliktus…  
Mivel ez mégsem egy hagyományos értelemben vett óra lesz, csupán egy farmer shortban, egy passzos kék pólóban meg egy tornacipőben vágok át a kastély parkján. Menet közben a gondolataim akörül forognak, vajon miért a vadőrlakban tartjuk az órát.  Már csak ezért is a szokottnál is érdekesebbnek kell lennie az órának. Úgy okoskodok, hogy egész biztosan lesz valami köze a dolognak az állatokhoz. Morfondírozás közben megszokásból a nyakamban fityegő medált markolászom. A Yaristától kapott kis mozgó unikornis a kabalám, legalábbis azt hiszem, mert arra még nem volt példa, hogy teljesen elveszítsem a fejem és „élesben” használjam.  Arra mindenesetre tökéletes hogy pótcselekvés gyanánt sokat birizgáljam. Vicces, ahogy az állatka menekülni akar az ujjaim közül, de én elkapom.
A vadőrlak közelébe érve elengedem az ékszert, mert Rochard bácsi már ott vár rám a ház előtt. Vagyis gondolom, hogy már vár, és nem csak most érkezett ő is.
- Jó reggelt, professzor úr! – köszönök neki vidáman már jó pár méterről. Odaérve hozzá aztán kíváncsian várom, hogy beavasson a mai tervbe.

Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 9. 00:52 Ugrás a poszthoz

Kahlil- mm gyakorlati óra

- Jól vagyok. Köszönöm. Remélem azért nem lesz túl veszélyes. Mondjuk már nagyon várom az első próbát, jó lesz végre csinálni valamit. Elég frusztráló a többiekkel  együtt lemenni reggelizni, visszamenni, egész nap ülni a lakrészben... - lelkesen csicsergek a témáról. Közben a férfi végez az itala maradékával és int, hogy haladjunk. Megkerüljük a házat, eloldalazunk a ketrecek között, én pedig kíváncsian kémlelem a terepet, nem tart sokáig felismernem, hogy Rochard egy egész rókacsaládot fektetett ki a földre. A férfire pillantok, aki bele is fog a magyarázatba. Egy bólintással veszem tudomásul az elhangzottakat. Nincs hozzáfűzni valóm semmihez, bár az első feladatom kapcsán azért elfog egy kicsit a félsz, hogy mi van, ha nagyon béna leszek és teljesen felsülök. ~ Legalább ne mondta volna, hogy ennek mennie kellene!~Valahogy még mindig nem sikerült levetkőznöm ezt az időszakos önbizalomhiányt, holott többségében jól megy a tanulás, tehát alaptalan a félelmem.
Minderről azonban gyorsan eltereli a gondolataimat, hogy Kahlil boncolást említ. Mielőtt válaszolnék a kérdésére, ösztönösen a rókákra téved a tekintetem, majd megállapodik a letakart egyeden. Elképzelem, hogy a lepel alatt egy megnyúzott állat hever, szét van marcangolva, a szemei pedig üvegesen merednek a semmibe. Vagy nincs szétmarcangolva, csak egyszerűen veszett volt és lelőtték. Vagy azért lőtték le, hogy ne szaporodjanak el túlságosan az erdőben. Vagy beteg volt, vagy egyszerűen csak öreg. Akárhogy is pusztult el, a lényeg az, hogy ott fekszik megnyúzva.
- Igen - jelentem ki magabiztosan, újra Kahlilra emelve a pillantásomat, az arckifejezésem és a tekintetem a válaszom szöget ellentétéről biztosítja a férfit. Egyrészt tudom, hogy ha tényleg gyógyító akarok lenni, akkor előbb utóbb muszáj lesz boncolnom embert is. Jobb, ha minél előbb elkezdtem szoktatni magam az ilyesmihez. Másrészt viszont nem láttam még boncolást, nem tudom, hogy megy ez, és viszolyogva gondolok arra, hogy felvágjuk a tetemet, előszedjük a szerveit, megvizsgáljuk.
- De ugye kell majd fognom a...a részeit? - ötlik fel bennem a kérdés. Tapintás alapján elég sok mindent meg lehet állapítani, de azért remélem, mi kihagyhatjuk ezt, és csak melodimágiával is meg tudom vizsgálni.
Bárhogy is, inkább nem akadékoskodok tovább a boncolással kapcsolatban, csak elfogadom a választ, és inkább igyekszem az első feladatra koncentrálni. Az echo használatával már  tényleg nem voltak gondjaim, sokat gyakoroltam. Az utóbbi időben pedig már kifejezetten élvezem, hogy nem kell attól tartanom,a sötétben nekimegyek valaminek, vagy valakinek, ha nem gyújtok pálcafényt. De ez a feladat most abban más, hogy általában nem koncentrálok külön dolgokra, csak egészben nézem a környezetemet. Igyekszem csak a kölykök rezgéseire koncentrálni, és összehasonlítani azokat.
- Ennek meg ennek van valami baja... - szólalok meg rövidesen, arra a kettőre mutatva, amelyeknél valamiféle anomáliát véltem felfedezni.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 15. 18:19 Ugrás a poszthoz

Zsolt Perott
- valamikor az 1. és a 2. próba között kaptam egy szabad délutánt

Kicsit ki akartam szakadni a tusa világából - megint. Jobban belegondolva egy percet sem akarok már a lakrészbe zárva tölteni. Először még egészen buli volt a dolog, mostanra viszont tényleg rühellem az egészet. Bár nincs is sok időm a rendszer szidásával foglalkozni, mert szorgalmasan olvasgatom a sárkányokról szóló könyveket, vagy épp gyakorlom a különböző használhatónak vélt varázslatokat. Most, hogy legalább kicsit kimozdultam, sem tudom másfelé terelni a gondolataimat, folyton folyvást azokhoz a dögökhöz térek vissza. Pedig igyekeztem elterelni a gondolataimat, kezdetnek sétáltam egy nagyot a birtokon, hogy kiszellőzzön a fejem, aztán a Navine felé vettem az irányt, hogy meglepjem Ákost, de végül nem mentem be. Valamiért nem volt kedvem a társasághoz, még az övéhez sem. Naphosszat a többiekkel vagyok egy légtérben, most viszont inkább egy kis magányra vágytam. Egyébként is, ha csak lehet, Ákos bejön hozzám, meg beszélgetünk a nagyteremben kaja közben. A második próba valószínűleg amúgy is túlnő a képességeimen, és akkor együtt lehetünk megint egész álló nap... Így aztán csináltam egy hátraarcot a déli szárnyban és a bagyolyház felé indultam, hogy elküldjem a levelet, amit még a lakrészben megírtam a szüleimnek.
A helyiségbe belépve a szokásos kosz és a madarak zaja fogad. Felnézek a rudakon ücsörgő tollasokra, amelyek közül egyből három is odarepül hozzám, hogy vihesse a levelemet. Kiválasztom a legszimpatikusabbnak ítélt macskabaglyot, ráerősítem a levelemet a lábára, majd az ablakhoz sétálok vele és kidobom a semmibe, hagy repüljön a címzetthez. A többi madár kissé sértődötten arrébb reppen. Én azonban nem akarok még visszamenni a lakrészbe, csak élvezni akarom egy kicsit az egyedül létet, még ha egy ilyen zajos és büdös helyen is találtam rá. Egy Suvickusszal megtakarítom az egyik ablakpárkányt és környékét, majd lecsüccsenek oda. Az egyik lábamat felhúzom, a másik belóg a helyiségbe, a hátamat a falnak döntöm, és csak élvezem a kilátást.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 15. 22:36 Ugrás a poszthoz

Zsolt Perott

Egy idő után már egészen megszokom a baglyok motozásának, repkedésének, huhogásának, táplálkozásának együttes zaját, csak tompa, távoli zúgás az egész. Egy fülesbagoly a karomat nézi ki ülőkének a rudak helyett, én pedig automatikusan elkezdtem simogatni a kis tollast. Elég sokfelé járnak a gondolataim. Például kezdem azzal, hogy biztos jó-e, hogy itt ülök. Hogy nem lett volna-e jobb mégis megkeresni Ákost, vagy csak egyszerűen kényelmesebb zugot találni magamnak. Ebben a kérdéskörben nem jutok sokkal előbbre, ha kitalálok egy érvet az egyik mellett, azonnal meg is tudom cáfolni valamivel. De főleg ott gyökerezik az egész, hogy megmozdulni sincs kedvem. A másik dolog, ami foglalkoztat, természetesen a tusa. Gondolatban végigveszem a tíz telivér sárkányfajt, megpróbálom elképzelni, hogy harcolnom kell eggyel. Ez azonban nem igazán megy. Aztán lassan egyre kuszábbá, lassabbá válnak a gondolataim, míg végül teljesen belefeledkezem a táj csodálatába, bár azt nem mondanám, hogy látom is, amit nézek. Sikerül ugyanis rendesen elbambulnom. Egészen addig nézek ki a fejemből, az értelem bárminemű jele nélkül, még a karomon ülő madárka mocorogni nem kezd, és a megszokott zajokon túl, lépteket nem hallok a bejárat felől. Hirtelen megrázkódom az új inger miatt, majd  a helyiség belseje felé fordulok.
- Hali - köszönök vissza a bent lévő fiúnak némi fáziskéséssel, és csak a kérdésének értelme is ezután esik le.
- A felkészülés... egész jól. Sokat gyakorlunk. - vonom meg a vállam. Részemről ennyivel akár el is lehetne intézve a dolog, elvégre ő feladta időközben a levelét, akár mehetne is a dolgára, én meg bambulhatnék tovább. De  nem, a fiú közelebb jön és bemutatkozik. Valahonnan nagyon ismerős a neve, talán valamelyik háztársamtól hallottam fél füllel a gyerekről, már nem tudom. Egy kissé meglepődött, de udvarias mosollyal reagálok arra, miszerint illetlenséget követett el, én ugyanis nem vettem észre, hogy így lett volna.
- Turnman Katalin - osztom meg vele én is a nevem, de aztán leesik, hogy ezt nyilván már tudta. De mindegy.
- Persze. Miért ne lennék? - kissé értetlenül válaszolok és kérdezek is egyben, mert fogalmam sincs, honnan jött neki ez a kérdés. Nem úgy nézek ki, mint aki jól van?
- Nem, dehogy! - meggondolatlanul, szinte reflex szerűen csúsznak ki a szavak a számon. Valójában igenis zavar a fiú, nincs sok kedvem a társasághoz, főleg nem egy vadidegenhez. De néha úgy érzem, egyszerűen úgy vagyok beprogramozva, hogy ne legyek képes udvariatlanul lepattintani a másikat, még ha ezt is szeretném valójában. Szánalmas, hogy hány ilyen hazugság elhagyja a számat, és mégsem tudok magammal mit csinálni. Ez a következő tulajdonságom a listán, amin változtatnom kell. De most már késő bánat, nem szívhatom vissza a szavaimat. Várakozva nézek Zsoltira, elvégre ő jött ide, hogy beszélgessünk, én meg hallgatom.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 17. 00:04 Ugrás a poszthoz

Tusa III

Alig egy hét telt el a sárkányok óta. Ez számomra arra volt elég, hogy regenerálódjak. Az égési sérüléseimet, meg a sok karcolást azonnal ellátták, amint megérkeztünk a lakrészbe, komolyabb, maradandó sebet, pedig szerencsére nem szereztem. Arra már nem volt elég a hét, hogy egy újabb megmérettetésre is ráhangoljam magam. Ahhoz képest, hogy először nagyjából egy hónapot semmittevéssel töltöttünk, az első próbát követően nagyon sűrű lett a program. Úgy érzem, szinte egy nyugodt percem sincs, túl gyorsan telnek napok.
A körülményekhez képest kipihenten ébredtem ma reggel, bár nem sok kedvem volt az újabb próbához. Legszívesebben visszabújtam volna a takaróm alá lustálkodni. Fogalmam sem volt, mégis mivel lehet überelni a sárkányokat, és nem is nagyon akartam megtudni... De hát az élet nem kívánság műsor, én jelentkeztem a tusára, most már bírnom kell, és nem pedig nyafogni miatta.
Amint befejeztük a reggelit, a zsupszkulcs már repítt is minket a helyszínre. A lakótelepen, ahová érkezünk, igénybe veszünk egy mágikus bejáratot, amin keresztül csak egy újabb utcára jutunk. Magamban már azt sikernek könyvelem el, hogy egyáltalán sikerül talpra érkeznem a sötétben. Nagyjából tíz perciig követjük Maurice-t, mire kiérünk a sötétből. Egy magas irodaépület tárul a szemünk elé, Maurice pedig elmondja, mi is lesz a feladat. Kissé meglepetten veszem tudomásul a férfi szavait. Én eddig azt hittem, az Edictum szerkesztősége egy helyiség a déli szárnyban, bár gyanítom, hogy igazából bármilyen nevet adhattak volna az épületnek, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy "lesznek akik nem látnak szívesen itt idegeneket". Egyelőre fogalmam sincs, kiről és miféle pletykát fogok kreálni. De előbb jussak be, szerezzek pergament meg pennát, aztán majd kitalálom.
Sofi nyomában lépek be az épületbe, arra gondolva, hogy jobb lesz minél alacsonyabban lévő emeletet elfoglalni, hogy aztán könnyebben ki tudjak jönni. Az elöl haladó Ben megindul felfelé, Sofi elkiáltja magát, hogy övé a második, úgyhogy én nem bonyolítom túl a dolgot, egyszerűen úgy döntök, megpróbálom az első emeletet birtokba venni. Előhúzom a pálcámat, és óvatosan haladok a folyosókon, hogy találjak egy nyugis helyet, ahol írhatok. Közben az jár a fejemben, hogy ez jobban hasonlít arra, amikor a gyerekek bátorságpróbát találnak ki egymásnak, mint az a tusa eddigi profiljára. De nem panaszkodom, örülök, hogy ezúttal semmi nem akar megégetni, megenni, megölni, foglyul ejteni... remélhetőleg.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 20. 16:15 Ugrás a poszthoz

mm gyakorlat

Kissé elgondolkodom Rochard szavain, minden bizonnyal igaza van abban, hogy azért is olyan kényelmetlen együtt lakni a többiekkel, mert kimondva-kimondatlanul ott lebeg köztünk a tény, hogy ellenfelek vagyunk. Ebbe még nem gondoltam bele, mert én nem is veszem véresen komolyan a tusát, örülök, hogy ennek kapcsán új embereket ismertem meg, és inkább fogom fel valaminek, amire szívesen emlékszek vissza évek múlva, egy jó kalandnak, mint versenynek.
Ezt a tényt azonban már nem volt alkalmam megosztani a professzorral, mert közben megkerültük a házat, elém tárult a mai feladat, úgyhogy le is zártam magamnak a tusára vonatkozó gondolatmenetemet és igyekeztem csak arra koncentrálni, amiért itt vagyok. A boncolást nem túl nagy lelkesedéssel fogadom, attól sem vonzóbb a dolog, hogy nem a rókákról, hanem csak a letakart valamiről van szó. Így elmondás alapján nem tűnik egyszerű dolognak belőni, hogy melyik szövetnél pontosan milyen frekvenciájú hanghullámmal kell dolgozni, és aztán mindezt gyorsan és kíméletesen csinálni. De majd minden kiderül a gyakorlatban. Hálás mosollyal fogadom, hogy nem  szükséges hozzáérni az állathoz, és szünetet is tarthatunk, ha mégse bírom. ~Bírni fogom..~
Mielőtt még elkezdeném a ravaszdik vizsgálatát, Rorchard felhívja a figyelmemet az árnyékban fekvő hatalmas kutyára.
- Nagyon szép kutyus! - nem találkoztam még az állattal, és csak hallomásból tudom, hogy a rajzmágia professzoré.
- Rendben - a rókák felé fordultam és mindet vizsgálgatni kezdtem, majd megosztottam Rocharddal, mire jutottam. Megengedtem magamnak egy mosolyt, amiért sikerült a feladat, majd a férfi intésére kicsit távolabb léptem a vörös bundáktól. Rochard varázslatára hamarosan teljesen magukhoz térnek és mind elavel az erdő felé.
A férfi kérdésére a megmaradt két kölyökre koncentrálok, megpróbálom eldönteni melyiküknél bomlott meg jobban a harmónia. De tudom ilyen egyszerűen eldönteni. Érzékelem, hogy nem eltérő módon érkeznek tőlük a rezgések, de hogy melyik a rosszabb eset, abban nem vagyok száz százalékig biztos.
- Ő az... - mutatok végül az "egyes számúra", mert nem akarom nagyon húzni az időt. Enyhe kérdő hangsúly érződik a hangomból, mert ez inkább csak egy tipp, és nem tudnám megindokolni, pontosan miért erre az egyedre tettem le a voksom.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 20. 20:03 Ugrás a poszthoz

Tusa III

Egy darabig minden egész szerencsésen alakul, az itt dolgozók egyike sem vesz rólam tudomást, mindenki a munkába van temetkezve. A folyosó vége felé találok is üres, eldugottabb helyiséget, de mielőtt eltűnhetnék az ajtaja mögött egy ismeretlen csávó megállít, és elkezd nekem magyarázni. Kicsit bepánikolok, mert nem vagyok jó a magyarázkodásában meg mások lerázásában. Pedig most ezt kell csinálnom. Kitérek a válaszadás elől, és megpróbálom neki beadni neki, hogy éppen őt kerestem, mert a harmadikról jövök, és valamiért szükség van ott rá. Nem vagyok valami nagy hazudozó, ég a pofámon a bőr, így maximum csak arra számíthatok, hogy ha már a hazugságom ilyen átlátszó, talán azt veszi le belőle, hogy egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni... Vagy ha nem jön rá magától, felhívom én erre a figyelmét. Ha azonban sehogy sem tudom szép szóval lerázni, nemes egyszerűséggel küldök rá egy elsuttogott konfúziós bűbájt és elküldöm. Általában véve nem vagyok az a típus, aki így oldja meg a problémáit, de ha másképp nem megy, most megteszem.
Ha sikerült megszabadulnom a dumagéptől, gyorsan bevetem magam az üres helyiségbe, pergament meg pennát ragadok és elkezdtem írni a pletykát.

Ahogy azt mindenki tudja, a Mágustusa részvevői a megnyitó bált követően külön lakrészbe költöztek, szinte teljesen elzárva a külvilágtól. Minimális szabadidővel rendelkeznek, csak a mentoraik mehetnek be hozzájuk. Ez a másfél hónap a felkészülésről szólt számukra... elméletben. Ugyan ki hiszi azt el, hogy 16, igaz már csak 7 tinédzser, mindennapjait csak a gyakorlás teszi és még arra sem jut idejük rendesen, hogy egymással szívózzanak? Ugyan kérem! Most azonban lehull a lepel a nagy titokról, hogy mi is folyik a lakrészben!
A beköltözést követően minden normálisan indult, éjszaka párnák repkedtek( aminek ugyan gyorsan vége lett, de Sofi másnap megjelenő csúnya pattanása, meg Robi folyamatos somolygása azért gyanús volt), hajnalban diákok potyogtak a függőágyakról, mások a berendezési tárgyakban buktak fel és estek pofára - véletlenül...
Minden teljesen rendben volt, amíg a rellon gyöngye, Bianca C. Shanes, bájos szárnysegédje, Noel Rainsworth közreműködésével akcióba nem lendült. A fiú nagy odaadással hordott a lánynak kétes tartalmú csomagokat meg üdítőket. Bia pedig nagyon ügyesen használja fel a szerzeményeit. Nem elég neki, hogy jóval képzettebb az évfolyamtársainál, további előnyt igyekszik szerezni magának. A minap például nagyon finom, és igen különleges aromájú muffint sütött puszta szeretetből a drága versenytársainak, de limonádét is nagyon szívesen készít bárkinek. Mert olvasgatás, tanulgatás, gyakorlás közben olyan jó valami szürcsölni vagy nasizni, Bia pedig elérte, hogy a többiek is így gondolják. Hiszen ez a lány olyan kedves, de nem túl kedves vagy rámenős, sokat mosolyog, cserfes, attól függetlenül, hogy rellonos tényleg egy igazi tünemény. Miért is jutna eszébe bárkinek, hogy éppen egy különleges mérget adagol a társainak? Ennek a következménye hát a többé kevésbé idilli állapot a tusázók között (hiába próbált  vigyázni, hogy mindenki megfelelő adagot kapjon.) A rellonos kisasszony ügyködésének tudhatjuk be Aileen Aurora kényszerű távozását is, ugyanis a méreg egyik komponense hozta ki a levitás eddig lappangó betegségét. A méreg a többieknél még nem mutat látványos hatást, szépen lassan fogyatkoznak meg az energiáik, gyengül a koncentrációs és állóképességük, fáradékonyabbá válnak. Bia nem bízza a véletlenre!


Miután végeztem gyorsan sokszorosítom a művemet, biztos, ami biztos alapon. Fogom a papírköteget és a folyosón visszafelé haladva minden irodába bepakolok egy párat a kész, nyomdába szánt cikkek közé. Remélem visszafelé már senki nem fog hozzám szólni, mert ha elfogyott minden másolatom, már sietősen távozom is az épületből egyenesen Maurice-hez.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. július 30. 19:05 Ugrás a poszthoz

Kahlil - mm gyakorlat

Kicsit bővebb reakciót vártam Rochardtól, de csak semmitmondó bólintást kapok. A kérdés, hogy azért bólint, mert megállapította, hogy totál reménytelen eset vagyok, és ez a feladat meghaladta a képességeimet... Nagyon kíváncsi vagyok, mi jár a férfi fejében, és persze, hogy mit kellett volna pontosan hallanom/látnom. Mielőtt azonban rákérdeznék a dologra, Rochard a lepelhez lép, ami alól egy borz élettelen teste bukkan elő. Ezzel pedig már el is terelődik a figyelmem a korábbi feladat eredményéről. Egyáltalán nem olyan visszataszító a látvány, mint ahogy elképzeltem, de azért mégiscsak egy hallott állattal fogunk itt babrálni, ez azért furcsa érzéssel tölt el. Ami elpusztult, az elpusztult, eltemetni kell, nem pedig "széttrancsírozni". Tudom, hogy már megint eltúlzom a dolgot, hajlamos vagyok az ilyesmire, és ha egyszer gondolatban elrugaszkodok a valóságtól, elég nehezen találok oda vissza. Néha magam is meglepődök, milyen profi módon képes vagyok hátráltatni saját magamat a folytonos kombinálással. Annak ellenére, hogy már megbeszéltük, hozzá sem kell érnem az állathoz, nekem mégis az a kép lebeg a szemem előtt. Mikor Rochard felhúzza a kesztyűt és nekilát az állat felnyitásához, inkább elfordítom a fejem és a fákat figyelem, csak a hangjára fordulok vissza. Örülök, hogy azért ad valami támpontot, hogy mivel kezdjek.
- Értem. De... mi a jó, ha milyen mélyre látok? A sejtekig? - kérdezem még kissé bizonytalanul. Persze láttam már nagyított képet minden szövettípusról, tudom, milyen sejtekből állnak, tehát mit kellene látnom, de nem bízok abban, hogy majd úgyis megérzem, ha sikerül eltalálni a megfelelő frekvenciát. Jobb lenne előre tudni, milyen képet kell látnom.
Megfogadva Rochard tanácsát, elsőként a borz vázizmaira koncentrálok.  Először viszonylag alacsony frekvenciával próbálkozok, ami épp csak kívül esik az ember által hallható frekvenciatartományon, de a visszaverődő hullámok nem öltenek rendes alakot. Egyre magasabb és magasabb frekvenciájú hullámokkal bombázom a borz lábát. Ezt így hatékonyabb módszernek képzelem, mintha csak véletlenszerűen próbálkoznék a különböző hangmagasságokkal. Közben néha Rochardra pillantok - szükségem van valamiféle visszajelzésre a ténykedésemmel kapcsolatban.  Jó néhány percig próbálkozok, mire sikerül olyan frekvenciát találnom, amivel egész tűrhető képet tudok alkotni. Amikor viszont még erősebb frekvenciával próbálkozok, olyan , mintha túlexponálna a kép. Valahol a kettő között lesz jó, de egyáltalán nem könnyű eltalálni, hogy pontosan hol. Hosszas próbálkozás után sikerül elfogadható képet kapnom, legalábbis én annak tartom, de megerősítés végett Rocharda sandítok ismét.
De ez még csak egy szövettípus volt, miután a vázizmot sikerült megvizsgálgatnom, áttérek a szívizomra. Fogalmam sincs honnan jön a zseniális ötlet - egyszerűen csak nem akarok ugyanolyan hosszasan próbálkozni, mint először -, hogy ugyanazt a frekvenciát használjam, amit sikerült beállítanom a vázizomnál. Sokkal erősebbre sikeredik a hanghullám, mint kellene.
- Woá - reagálok a nem várt eredményre hihetetlenül összeszedetten. Kissé félve nézek Rocharda, nem értem, hogy konkrétan mit történt, csak azt érzékeltem, hogy  egyáltalán nem jó. Mintha túl nagy részük hatolt volna a szövetbe, de mindenesetre elég furcsán verődtek vissza.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 3. 23:00 Ugrás a poszthoz

Zsolti fiú

Fürkésző pillantásokkal mustrálom a srácot. Nem tudom, mikor elegyedtem beszélgetésbe utoljára random diákokkal a kastélyban. Alapvetően sem voltam ilyen típus, amikor idekerültem. Az utóbbi időben azonban már kialakult a baráti társaságom, az új kapcsolatok is csak úgy maguktól jöttek, szinte nem is kellett tennem érte, hiszen a prefektusságon meg a kviddicsen keresztül sok embert megismertem akaratlanul is. Éppen az ilyen helyzetről való tapasztalatom hiánya miatt, most nem tudom, mire számítsak Zsolttól, hiszen azt néhány perces határt, amíg felemlegeti a tusát, már átléptük és be is mutatkoztunk egymásnak.
Láthatóan nem elégítettem ki a felkészülésre vonatkozó válaszommal, mert még mindig ezt a témát forszírozza. Egy apró sóhaj szakad fel a mellkasomból. Nem sok kedvem van a témához. Még talán a társaságot el is viselném, csak néha egyszerűen könnyebb idegenekkel csevegni, mint közeli ismerősökkel. A tusa azonban minden napomra rányomja a bélyegét, nem akarok most is ezzel foglalkozni.
- Mondhatjuk - bólintok végül a fiú kérdésére. ~ Persze, iszonyatosan érdekfeszítő naphosszat varázslatokat gyakorolni, könyveket bújni, és közben hallgatni Robi meg Yar csipkelődését. ~
- De ha ennyire érdekel, miért nem jelentkeztél te is a tusára? - ezennel a beszélgetés aktív részvevőjévé avanzsálok. Valójában nem túl udvariasan teszem fel a kérdést, egyértelműen érződik belőle, hogy a tusa nincs benne a top10 témában, amiről beszélhetünk.
A fiú következő megállapítása és ajánlata villámcsapásként ér és elég vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Egyrészt nevetni támad kedvem, másrészt pedig értetlen és furcsálló kifejezés kívánkozik az arcomra, miközben lelki szemeim előtt megjelenik a srác feje felett a felirat "CREEPY". Lássuk be, nem vagyok hozzászokva, hogy ismeretlen másodikos levitások ajánlják fel nekem, hogy megmasszíroznak bő öt percnyi ismeretség után. Vagy én lennék a távolságtartó? Nem hinném. Végül inkább hanyagolom hogy úgy nézzek rá, mint egy őrültre - legalábbis próbálok uralkodni az arcizmaimon, de mint tudjuk ezzel alapvető nehézségeim vannak, így valószínűleg most sem sikerül teljesen lepleznem a megrökönyödésem. Szórakozott kacajt - de egyáltalán nem sértőt - hallatok, és egy legyintéssel igyekszem elintézni a dolgot.
- Inkább ne. Masszőrnek készülsz, vagy mi? Mert ha igen, biztos akad más, akin gyakorolhatsz. Sajna én amúgy se lennék jó alapanyag az ilyesmihez, nagyon csikis vagyok.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 17. 14:47 Ugrás a poszthoz

Kahlil - mm gyakorlat

Aprót bólintottam boncoláshoz fűződő újabb megjegyzés hallatán. Egy picit már kezdtem is rosszul érezni magam, amiért ilyen körülményes vagyok. Igyekszem felülemelkedni a viszolygáson, ami kezdetben elég nehézkesen megy. Utána viszont megkapom az instrukciót, hogy nagyjából mit is kellene érzékelnem, és a feladatra koncentrálva sikerül szinte elfelednem a tényt, hogy egy elpusztult borzzal kísérletezek. Még magamat is meglepem vele, hogy miközben a megfelelő hangmagassággal szöszmötölök a tetem lassan csak egy "munkadarabbá" egyszerűsödik a szememben. Nagy sokára sikerül megfelelő hanghullámot találnom a vázizmokhoz.
A szívizmot megkörnyékezve azonban akadályba ütközök, amitől kicsit megijedek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamit nagyon elszúrtam. Rochardra nézve azonban megnyugszom, hogy nincs miért aggódnom, ugyanakkor kicsit el is pirulok, amiért a férfi megmosolyogja a reakciómat. ~ Oké, szóval ezek a csontok~ Annak fényében, hogy immár tudom, mit láttam az előbb, igyekszem felidézni az előbbi képet. Már ha egyáltalán nevezhetjük képnek, amit érzékeltem. Ahhoz, hogy többet lássak egy alaktalan merev falnál, egész biztos majd valamilyen más frekvenciát kell használnom. De egyelőre még az izmokat meg a fontosabb belső szerveket sem néztem végig, így a csontokkal és porcokkal való kísérletezés várat még magára egy kicsit.
Igyekszem az emlékezetembe vésni Rochard szavait, remélem tényleg könnyebben fog menni a dolog, ha az általa felsorolt tulajdonságokat keresem a szövetekben. Végighallgatva a tanácsait újra próbálkozom. Ezúttal megpróbálom a hanghullámokat a bordák alá irányítani. Így hogy az állat az oldalán fekszik és Rochard fel is nyitotta, nem annyira nehéz megtalálni a megfelelő szöget - miután már tudom, hogy mire kell figyelnem. Persze, ha az állat mozgásban lenne, vagy egyszerűen csak álló helyzetben, tutira ezerszer nehezebb dolgom lenne az echoval. Ezúttal már könnyebben sikerül megfelelő képet alkotnom. Ha ezzel Rochard is egyet ért, áttérek a gyomor izmainak vizsgálatára. Megint csak hasonló frekvenciájú hanghullámokkal kezdek, amit a szívizomnál meg a vázizomnál is használtam. Ahogy Rochard mondta, a szövetek felépítésére koncentrálok a legjobban, az alapján igyekszem őket megkülönböztetni.
- Az lehet, hogy a simaizom tényleg simább és puhább a többinél? - kérdezem kíváncsian Rochardot, laikus szemmel ugyanis ez a benyomásom. A vázizmot valahogy sokkal merevebbnek éreztem, és a szívizom is tömörebbnek, "srtapabíróbbnak" tűnt. Igazság szerint mostanra egészen belejöttem a dologba, és szinte már kezdem élvezni, hogy csupán a melodimágia segítségével mennyi mindent "meg tudok fogni".
Kíváncsian várom a választ, és egyúttal a további instrukciókat.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 18. 16:47 Ugrás a poszthoz

Felagund professzor
előzmény

Tekintve, hogy a denevérekkel vagyok elfoglalva, váratlanul ér a testem köré tekeredő béklyó, bár maga a tény, hogy Felgund "leterített", már kevésbé meglepő. Fájdalmas nyögés és puffanás vágódok el kőpadlón. Elég korlátozott a mozgásterem, de azért igyekszem úgy esni, hogy ne az arcomat, hanem inkább csak a vállamat zúzzam szét.
A hisztérikus kacagásom gyorsan elhal és átfordul néma, könnyek nélküli zokogásba. Bár még én sem tudom rendesen definiálni, hogy mit is akar jelenteni a rázkódás, amit produkálok. Már nem tudok mit reagálni a történekre. Elképzelem, milyen szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújthatok gúsba kötve fekve a padlón, piszkosan, csatakosan, a tüskés növénytől meg a denevérektől szerzett karcolásokkal és egyéb apró sebekkel borítva. Mindennek a tetejében pedig a karjaim már teljesen elzsibbadtak, kérdéses, hogy egyáltalán meg tudnám-e még őket mozdítani, ha nem lennék megkötve. A tehetetlenség és tudatlanság nagyobb félelemmel tölt el, mint az, hogy nincs tovább: szembe kell néznem a prefesszorrnal és a büntetéssel.
Igyekszem erőt venni magamon és amennyire lehet megnyugodni. Csak most jövök rá, hogy egészen kimelegedtem a hajszában, és a levegőt is hangosan sípolva veszem. Nincsenek ábrándjaim afelől, hogy Felagund mennyire értékelné, ha hagynám elhatalmasodni a kezdődő hisztériás rohamot. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, hogy érzékeimmel könnyebben koncentráljak a tanárra. A férfi hangja nyugodtan cseng, de azért egy pillanatra sem hiszem, hogy teljesen elült a vihar. Feszülten várom, hogy jöjjön már ide, essünk túl az egészen. Alig, hogy ezt végig gondolom, már meg is hallom a léptei meg a botja kopogását, aztán egy reccsenés és még egy.
- Neeeeeee! A pálcám! - kiáltok fel dühösen, belevágva az öreg szavába. Hagyom, hogy a bennem szunnyadó melodimágia felszínre törjön és a hangomba vegyüljön, ahogy éles, magas frekvencián hosszan kitartva a hangot fejezem ki ellenkezésemet a pálcámat ért támadással szemben. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a meccsnek már vége és "hol a helyem". Elönt a pulykaméreg, nem is gondolom végig, hogy mit csinálok - ma éjszaka már sokadjára -, utólag pedig már nem tudom visszaszívni a hangomat. Megint rémült kifejezés költözik az arcomra, ahogy tudatosul bennem, hogy mit csináltam. Nem akartam, nem volt szándékos... de a hirtelen harag meg a melodimágia nem valami nyerő párosítás. Félve sandítok Felára, hogy megállapítsam mennyire sikerült erősre a gemitus. Most már azt sem mondhatom, hogy nem támadtam meg a professzort, mert a mágikus hanghullám minimum egy enyhe fejfájást vagy rosszullétet okoz a tanerőnek. Bár ha szerencsém van, azt hiheti, hogy mindez csak a korával jár...~Most már a Rocharddal való legközelebbi találkozásom miatt is aggódhatok..~ Gondolom keserűen, még ha Fela bá most nem is vesz elő a melodimágia miatt, Rochard tutira érzékelte, hogy varázsoltam - még ha komoly kárt nem is okoztam senkiben.
- Én... Ön... - nem tudom, mit kellene mondanom, csak zavartan hebegek-habogok.
A saját szerencsétlenségem egy rövid időre szinte feledteti, hogy egyébként meg vagyok kötözve és minden kis karcolásom fájdalmasan lüktet - csak arra térek vissza a valóságba, hogy eltűnnek a béklyók. A hirtelen fény miatt hunyorgok egy sort, de ahogy hozzászokik a szemem, elképedve bámulom a karomat. Mi tagadás, nem valami szép látvány. Nem merek felnézni Felgundra, miközben az szitkozódni kezd, amivel csak még egy lapáttal tesz a nyomorúságomra. Igazságtalannak érzem a szavait. Még ha egyáltalán lenne gyógynövénytan és tanulnám is, miközben a sötétben próbálok elkerülni egy átkot, nem valószínű, hogy előbb nekiállnék beazonosítani minden növényt. Azt nem tudom meg, hogy konkrétan hogy is sikerült így elbánnom magammal, vagy hogy mire számíthatok, de jobbnak látom megtartani magamnak a kérdéseimet. Miközben Fela néhány percre egyedül hagy, hasizomból ülő helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok felállni is, de az nem sikerül, így csak ülve várakozok.
Nem tudom, Felagund mit dörzsöl a homlokomhoz, de mintha enyhülve a viszkető fájdalom. Örülök, hogy nem is kell a járással próbálkoznom, hanem a professzor azonnal a lebegtetést választja.


Nagyon hosszúnak tűnik az út az üvegházból a nyugati szárny második emeletére, amit ráadásul - számomra - kínos csendben teszünk meg. A gyengélkedőre érve a professzor egy ágyra irányít, ekkora a méreg még jobban szétterjedt a testemben. A megérezésünkre a gyógyító is felbukkan, kissé nyúzottan, de élénk szemekkel jön megkérdezni, hogy mi történt. Felagund közli vele, hogy nincs szükség a segítségére, ennél már csak azon lepődök meg jobban, hogy a gyógyító ezt további kérdezősködés nélkül tudomásul veszi, rám alig vet két pillantást és magunkra is hagy minket. Nem tűnik valami nagyon elkötelezettnek a munkája iránt, pedig ha minden igaz, mestertanoncként lesznek vele gyakorlati óráim. Bár, ilyen GYNT tudással talán tényleg nem ártana átgondolnom a terveimet...
- Professzor úr... akkor, ez most... milyen méreg és mennyire súlyos? - kérdezem kissé félénken, az ernyedt végtagjaim felé pillantva. Lehet, hogy jobban kéne tartanom attól, hogy milyen büntetés vár rám, de jelenleg mégis jobban izgat a testi épségem.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 19. 01:25 Ugrás a poszthoz

Nem maga a tény, hogy darabjaira hullott a pálcám, idegesített fel ennyire. Majd veszek egy újat Bogolyfalván. Azért durrant el az agyam, mert nem értem, mi szükség volt erre. Oké, hogy ő a tanár, de akkor sincs joga tönkretenni a pálcámat, vagy akármilyen tulajdonomat. A másik, ami nagyon felvitte bennem a pumpát a gúnyos megjegyzés volt. Ettől függetlenül tudom, hogy nem kellett volna melodimágiát használnom, és hogy egyáltalán nem vagyok olyan helyzetben, hogy még nekem álljon feljebb, de nem tudtam visszafogni magam. Igazság szerint be kell vallanom, hogy némileg elégtétellel töltött el, ahogy Felagund orra alatt megjelent az első kövér vércsepp. De nem volt időm, sem lehetőségem kiélvezni ezt a picinyke revánsot, Felagund szavai elvették tőle a kedvem. Mivel nem szerettem volna a továbbiakban eszméletlen résztvevője lenni az eseményeknek, így befogtam a számat.


A gyengélkedőn már jobban biztonságban érzem magam, mint odakint az üvegházban Felagunddal kettesben. Csak nagyokat pislogok hallgatva, ahogy az öreg professzor elküldi Uff bácsit. Némileg bántotta a piciny lelkemet, ahogy Felgund mind ezidáig  beszélt velem, de nem gondoltam volna, hogy ugyanilyen stílusban szól a "kollégáihoz" is. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak azért van-e, mert nekem már előzetesen sikerült jól az ideire mennem, vagy alapjáraton is ilyen. Eddig biztos voltam benne, hogy velem is csak azért lekezelő és undok, mert mérges, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy sokkal szimpatikusabb ember volt, amíg a bájitaltan órákon a diákság hozzá nem értését taglalta, és nem konkrétan velem beszélt úgy, ahogy. Van még mit fejlődjön az emberismeretem.
Csak félve merek kérdezni, és látom a professzoron, hogy nem is szívesen válaszol. De válaszol, és ez a lényeg, legalább, hogy mi van velem. Rémültem, félelemtől tág pupillákkal pislogok Felagundra, aki totál szenvtelenül közli, hogy mindjárt elzáródnak a légútjaim és megfulladok. Csak nyelek egy nagyot, de nem merem feltenni a kérdést, hogy "most akkor mi lesz?", csak várom a folytatást, mert kell lennie folytatásnak. Egyrészt megkönnyebbülök, amikor közli, hogy van ellenszer, de ugyanakkor egy sötét arckifejezés is átsuhan a képemen. Kezd nagyon idegesíteni Felgund stílusa. Mintha nem lennék már így is elég nyomorultul. Ó, és persze ahelyett, hogy elindulna azért a bizonyos ellenszerért, még szívózik velem egy sort. Észreveszi a jelvényemet. Az önelégült mosolya nem sok jót ígért, érzem, hogy mi fog következni, és nem is kell csalódnom, Fela bá színpadiasan elkobozza tőlem a plecsnit. Szégyenkezve elfordítom a pillantásom a férfiről, de egyébként nem adom jelét, hogy mellbe vágott volna a dolog. Igaz, hogy jószerével prefektus vagyok, mióta idekerültem, teljesen hozzá vagyok szokva a tisztséghez tartozó kötelességekhez és privilégiumokhoz, de nem élem meg drasztikus változásnak, hogy Felgund ezt most elveszi tőlem. Sosem ragaszkodtam igazán a prefektussághoz, és jogosnak is érzem, hogy egy ilyen kirohanás után leváltsanak.  
Fela nagy kegyesen mégis elindul a szekrény felé, hogy idehozza az ellenszert. Ami ezután jön, meg már viccnek is rossz. Yarista ront be a gyengélkedőre sápítozva, aggódva, és egyenesen belerohanva Felagundba. Hitetlenkedve pislogok a fiúra - időközben odáig jutott a méreg, hogy a szemhéjaimon meg a számon kívül semmimet sem tudom mozgatni. Nem értem, hogy az fenébe keveredett ide, meg ha a folyosókon kószált is, hogy jutott eszébe, hogy megnézze mi történik. Most ő is ugyanúgy büntetőmunkát fog kapni, mint én. Na, jó, ő talán valamivel könnyebben megússza, bár Felagundnál sosem lehet tudni. Már épp válaszolni készülök a kérdésére - bevallva, hogy mekkora barrom vagyok, és közben jól leteremtve őt, amiért idejött -, amikor én is meghallom, ahogy a fiola szilánkokra törik. Kell vagy fél perc, amíg eljut a tudatomig, hogy Yar éppen az ellenszert tette tönkre. Ebben a fél percben csak üres tekintettel bámulok magam elé, átengedve Felangundnak a lehetőséget, hogy közölje Yarral mekkora idióta.
Aztán eljut a tudatomig a tény, hogy meg fogok halni. Legszívesebben megütném Yart, vagy legalább a párnámat darabokra cincálnám, de minthogy egyikre sem vagyok képes felüvöltök. Nem érdekel, hogy Fela az előbb emiatt kábító átokkal fenyegetett. Kábítson el, mit bánom én. Jobb is meghalni, ha nem vagyok a tudatomnál. Nagy levegőt veszek és velőtrázó, fájdalmas, egy sebzett vad artikulálatlan ordítása szakad fel a torkomból. Elöntenek az érzelmek, félelem, düh. Tudnom kéne kordában tartani az erőmet, hiszen itt van Yar és a medál, amit tőle kaptam, a kabalám. De hogyan tudna pont a vele eltöltött hétvége, a barátságunk gondolata megnyugtatni, amikor miatt fogok meghalni. Egyenesen Yart célzom meg a hullámokkal, bár túlzás azt állítani, hogy képes vagyok rendesen célozni. Beérem bármivel, amiben sikerül kárt tennem, amit sikerül darabokra cincálnom. Valahogy muszáj levezetnem a feszültséget. Túlságosan megrémít a halál gondolata ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is józanul gondolkodjak. Volt ellenszer, nincs ellenszer. Számomra csak ennyi az egész.
A kiáltásom elcsendesedik, könnyek gyűlnek a szemembe, majd patakként csorognak végig az arcomon. Yart keresem a tekintetemmel. Nem akartam igazán bántani...én csak... ~ Ez életem legelcseszettebb estéje!~
- Meg fogok halni...? - Felagund felé pislogok, a hangomban még ott csendül a remény, és a professzortól várom, hogy eldöntse a sorsomat. Az nem lehet, hogy tényleg csak ennyi, hogy kész, vége, megfulladok. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nehezebben veszem a levegőt, vagy már csak beképzelem a dolgot.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Turnman Katalin összes RPG hozzászólása (93 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Fel