Vízcseppek pötyögésére kezdem lassan fel-felemelni pilláimat. Először általában a hallásom ébred, aztán kerül sorra a szaglás, a látás, majd végül a fájdalomérzet. Az idő múlásával talán a szemem vesztett magából a legtöbbet és így, szemüveg nélkül nem is várok magamtól túl sokat. Elhalva veszem a levegőt, miközben végre konstatálom, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Az eddigi érzet, miszerint ez csupán egy álom egyre inkább kezd valósággá válni. A megmagyarázhatatlan szagra fintorogva nyitom ki bevéresedett szemeimet, hogy először a hófehér lábat pillanthassam meg. A levegő bent ragad, és érzem, hogy „liftezni” kezd a gyomrom. Szavakat nem találok. S ugyan kihez intézném azokat? Szédülök. Sajog mindenem. És ahogyan megjósoltam… a látásom a félhomályban egyáltalán nem közelíti meg százszázalékot. Noha a halott lábfej beleégett agyamba, s fájdalmasan tekintek a mennyezet felé, hogy ott viszont egész szépen kivehessem fekete szempárommal, hogy fellógattak, akár egy disznót. Ébred az ösztön. Ébred a pánik. Rángatni kezdem magam rajta, és fájdalmasan kiáltok egyet kétségbeesésemben. A szívem kalimpál. Az ereim tele dühvel és félelemmel.
– Mi a fasz? – rángatom karjaimat, de azok nem szabadulnak az aprólékos kötözésnek köszönhetően. Pánik. Levegő. Fuldoklom. Szaggatottan veszem a levegőt, ahogyan körbe tekintek a mocskos helyiségben, majd egy ismerősen ismeretlen alakon akad meg a szemem. Remegni kezdek. Tovább rángatom magam, majd egyszer csak elfogy az erőm. Nem szólítom meg… talán ő sem él már. Csak egy fájdalmas könnycsepp hagyja maga után fényes csíkját megterhelt vonásaim között. Mibe keveredtem?

A szürke szobához egyre jobban idomulnak látószerveim. Fájdalmamnak és kétségbeesésemnek hangosabban adtam hangot a kelleténél. De mégis ki gondolta volna, hogy a közelben hasonlóan kikötözött alak életben van? Ezért nem is tartottam rajta sokáig szemeimet, hanem a traumák legmélyebbikét kezdtem el magamba szívni. A kérdésem után viszont a nosztalgia érzését felidéző női alak megszólal. A hangra gyorsan, szinte nyakamat megrántva fordulok irányába. Sötét tekintetem találkozik az ő fakó lélektükreivel. Kiszáradt, felrepedt ajkaim megnyílnak és egy ideig csak szótlan figyelem arcát. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhet el. Nem fogom fel a látványt. A megtépázott bőr, a mély, elfertőződött sebek. A mocsok. A bűz. S egyszerre a szívem dobban és sajog belé. Nem tudok megszólalni. Azonban a következő szavaira, csak eszelősen rázni kezdem a fejem. Beleszédülök. Ez nem történhet meg. Ez… nem lehetséges. Az olykor kecses és tökéletes lábfej megtépázott körömmaradványairól végül felnézek Otília arcába. Szemeim remegnek és könnyesek. Egyszerűen nem hiszem el, amit látok. A vízcseppek egyre távolibbak. A halott nő lába hirtelen a feledésbe merült. Mégis mi történik? Könyörgöm… csak fel akarok ébredni.
Ha tehetném, most mélyen arcomba marnék körmeimmel. Ezt akarta elmondani, amikor segítségért jött hozzám. Azon a reggelen, amikor Elektra is nálam volt. Elutasítottuk. Elutasítottam. Minden egyes lélegzetvételem tompán visszhangzik fejemben, majd egyre eszementebben kezdem rázni fejemet.
– Merlinre, Otília – suttogom, és engedem, hogy nyakam elengedje minden izmát, hogy állam szinte mellkasomat verje. Ekkor az erőtlenségből mérhetetlen düh alakul, amire fogaimat csikorgatva kezdem újra rángatni magam a húskampón. Fájdalmasan üvöltök egyet. Le akarok szállni innen. A tehetetlenség egyre inkább eluralkodik rajtam, majd könnyesen ideges szemeimet az egykori kedvesre emelem. – Kiviszlek innen… hallod?! – suttogom remegő hangon, s félmosolyát látva összeszorul a szívem. Nem akarom megkérdezni, hogy mit tettek vele; látom, hogy ez nem élőlénynek való.
A beszédközpontom teljesen leállni látszik, majd már csak akkor engedem a nő tekintetét, amikor a Szőke ismét előttem áll. Fel sem tűntek a közeledő hangok. Minden érzékemet kiütötték egy időre. Zúg a fejem. Lüktetnek a szemeim.
Hallom Otília leírt sorait, és a mély szomorúság kerül feketéimbe. Akkurátusan emelem hát arcomat a Féreg irányába, hogy szavaira csupán a maradék nyálat összegyűjtve számban köpjem a lehető legpontosabban arcon. Vagy szemen. Ahol találom.

A kántálás, a vízcseppek, a szívverésem. Ezeket hallom csupán egy ideig, majd a kétségbeesett húzásom – miszerint jól szemen találom a Szőkét – hozadékaképpen az ágyékomban érezhető, cseppet sem kellemes lüktetés veszi át az irányítást. Fájdalmasan ordítok egyet ezen szimfóniába, majd a görcsbe ugrott alhasam ritmusára kezdem szaporábban venni a levegőt. Az arcomat ért fájdalom mit sem éreztet magából az érzékenyebb testrészt ért rúgásoktól. Hörgök. Mint egy vadállat, akit a vágóhíd vár. Mert ez vár rám, nem igaz? De Őt nem szabad, hogy még több fájdalom érje. Nem engedem. A lihegésem múltával összegyűjtöm a vérrel keveredett nyálat a szájamban és magam elé köpök, hogy aztán a fémes ízt lenyaljam vöröslő fogaimról, és egy eszemet vesztett vigyorral nézzek a pengét rántó férfira. Éppen szólnék, amikor az él végig hasítja Otília mellkasát. Arcom lesápad. Először a puszta döbbenet látszik ráncaim között, majd fogcsikorgatva, nyálat fröcsögtetve üvöltök a Szőkére.
– Te elmebeteg állat! – buknak ki első gondolataim felrepedt ajkaim közül, majd ahogyan a mellkasból felserkenő vérre tekintek, hirtelen elkomorodok. A levél, amit Otília írt a farmernadrágom zsebében pihen. S ahogyan a mellkasából lefelé csorgó vérre tekintek, sajogni kezd szívem környéke. Minden külső zaj megszűnik. Csak a furcsa lüktetést érzem odabent. Egyre szorít. Egyre hangosabban hallom a bennem száguldó vért, majd eljut tudatomig, amit eddig figyelmen kívül hagytam. A mellkasom. A becenevem. A hegem. A bennem lüktető „motor”… A szívedben. Ér villámcsapásként a felismerés, s ha kötözött kezeim engednék, akkor oda is nyúlnék hosszú ujjaimmal.
De mégis mit keresnek? Mi van a szívemben? Mi van a mellkasomban?
– Hagyd békén – mondom erőtlenül. Halkan. Elkezdem hát a színjátékot, hogy Őt megmenthessem. Hangomban mély fájdalom és megadás hallatszik. Ezt akarod, nem, te Féreg? Hogy összeomoljak és elmondjam, amit szeretnél… – Elmondom, hogy hol van… – megremegtetem hangom, hogy végképp éreztessem, hogy ő nyert. Közben minden erőmet próbálom összeszedni, hogy a következő lépésekhez legyen bennem elég mágia… csak nem volt ennyire elővigyázatos ez a Hulladék. Várom közeledését.

A kimerültség olyan szintjét kezdem elérni, hogy már a levegővétel is borzasztó nagy erőfeszítések árán sikeres. A felszakadt ajkak körül már haloványan csöpög a vörös vér, és hullik alá a mocskos padlóra, miközben pihegve figyelem az előttem zajló, egyre szürreálisabb jelenetet. Voltak már olyan helyzetek, amikbe sosem gondoltam volna, hogy keveredek, mégis méltósággal és helyesen tudtam kezelni azokat. Most minden más. Kétségbeesett vagyok és egyre gyengébbnek érzem magam, de tudom, hogy nem adhatom fel. Most nem. S ugyan az sem segít összeszedetlenségemben, hogy halvány lila fogalmam sincsen, hogy mindez miért történik, mégis meg kell próbálnom a lehetetlent; kiszabadítani Otíliát, még ha én oda is veszek. Nézem az egykor gyönyörű, erős és szerelemmel szeretett alakot, s érzem, hogy szívem egyre csak szorul. Én kevertem őt ebbe a helyzetbe? Vagy ő maga okozta ezt? Mindkettő helytálló, hiszen amikor segítségért fordult hozzám, én ugyanazzal a lendülettel mutattam meg neki, hogy merre van az ajtó. Drága Otíliám… mit tettünk? Ostorozom még magam néhány percig, aztán a Szőke ismét felszólal, és ezzel egyidejűleg újfent megfagy a bennem maradt csekély mennyiségű vér. A tükör rémképeire pupillám egyre tágul, és Erikát megpillantva undorodva hörgök egyet.
– Mocskos féreg – nyögöm már elveszítve a megadott szerepet, hiszen senki nem várhatja el, hogy a kislány látványára ne lépjen színre bennem az agresszió. – Ha csak egy haja szála is görbül, akkor… – de nem tudom befejezni kétségbeesett fenyegetésem, mivel ő folytatja a játszmát, és egyre sötétebb kártyákat húz elő. Meghaltam? Ér az újabb meglepetés. Alaposan kijátszott terv ez, drága barátom, de nem az lesz a végkimenetel, ahogyan te azt gondolod. Ismét rángatni kezdem magam a kötélen, a húskampó fájdalmasan nyikorogni kezd felettem. Kezdem elveszíteni a józan eszem… Anna? Tekintek a holttestre, majd vissza a tükörre, ahol már Edmund és Zsófi jelenetének vagyok szemtanúja. Fintorba csúful már egyáltalán nem sármos vagy jóképű arcom, és fogaimat csikorgatva emelem fekete szemeimet a Szőkére.
– Nyögd már ki, hogy mi a faszt akarsz tőlem! – üvölteném, de csak egy csendes kiáltás szökik ki felsebzett ajkaim közül. Ekkor zsebem megmozdul. Valamiről… valakiről megfeledkeztem; a főnixemről. Izeg-mozog, ezért én is tovább ficánkolok, hogy ezzel ne hívjam fel madaramra a figyelmet, és továbbra is azt mutassam; rettentően kétségbe vagyok esve. És miért is jó egy „zsebfőnix”? Súlyának többszörösét képes elbírni. A jókban reményt kelt a hangja, ám az Ördög zsoldosait megrémiszti. Emellett a könnye is jól fog jönni. Ha egyáltalán túléljük ezt az egészet. Amíg a Szőke Otíliával foglalkozik, főnixem kirepül zsebemből, hogy egyenesen a férfi jobb szemének essen éles kis karmaival. Itt repül a kismadár! Mindeközben én minden létező mágiámat összeszedve mormolok el egy diffindo bűbájt, amire a kötél némiképp megszakad, így a földre esve, kezeimmel megtámaszkodva tekintsek a férfi szemeit kaparó madárkára. Ellököm magam a mocskos padlóról, hogy a jobb kezemben maradt kötéldarabbal a férfi mögé osonjak, és hátulról, a torkát szorítsam azzal, kissé megemelve lábait a stabilitásból. Sok erő nem maradt bennem, de az összeset a műveletre összpontosítom.

Akármennyire volt nagy a lendület, most érzem, hogy az akció minden erőmet felemészti. Hallom a hörgését. Érzem, ahogyan csapkod kétségbeesésében, de nem engedek. Leszállt az a bizonyos vérvörös köd, és már csak az érdekel, hogy elérje őt a vég. Én? Gyilkolni? Vált át hirtelen az agyam, és engedi vissza a civilizált gondolatokat, miközben lassan távozik a túlélési ösztön – az erőmmel együtt –, aztán amikor már feladnám a fojtogatást, előlép valaki a sötétből, hogy kést döfhessen a Szőke szívébe. Minden homályossá válik. Érzem, ahogyan az elernyedt test rám hull, s együtt ájulunk el a földön. Eközben a vértócsa egyre csak gyarapszik körülöttünk, és már nem tudom, hogy ez az egész egy rossz álom volt, vagy valójában megtörtént. Utolsó pillantásaimmal, le-lecsukódó pillákkal figyelem az ismerősen csengő hang tulajdonosát, a sziluettet, majd kicsit hosszabb időre hunyom le szemem. Vagy a fene sem tudja… nem érzékelem már a teret, időt, környezetet. Egyszerűen még utoljára felnyitom a szemem, hogy Otília felé nyújtsam csontos ujjaimat, ám a mozdulatban félig maradok, és végül halkan puffan jobb kezem a véráztatta padlón.

Óvatosan nyitom fel szemeimet, amiket az erős, fehér fénynek hála fintorogva össze is szorítok. Hallom saját szívverésem, embereket a távolból zsizsegni és azt is, ahogyan meg-megreccsen jobb vállam, ahogyan hajamba szeretnék túrni. De még nem tudok. Erőtlen vagyok. Az érzékeim ismét lassan térnek magukhoz, azonban most a fájdalom hamarabb jelentkezik, mint bármi más. Fájdalmasan felnyögve nyitom hát fel újra lélektükreimet, és meglátom, hogy hol is vagyok; egy kórházi szobában.
– Mi a… – próbálok meg lassan felülni, hogy most már szemeimet dörzsölve élénkítsem a bennem dolgozó, megmaradt vért. Szédülök. Zsong a fejem. És mintha valami teljesen más világon léteznék. Cseng a fülem. Lüktet a halántékom. Ám nem úgy, ahogyan azt már megszokhattam; bájitaltól kábán, mégis érezve a fájdalmat. Homályosan látok, nem vélek egyelőre mást felfedezni a szobában, csak a kék kórházi köntösre emelem fekete szemeimet, és egy hitetlen sóhaj távozik cserepes ajkaim közül. Még ébredezek. Nem gondolkodok… az elég lesz kicsit később.