Bocsáss meg.
Csak nézlek, de már nem látlak téged, bármennyire is vágytam szavaidra, arra, hogy hangod, lelked öleljen, nyugtasson, hogy ne érezzem magam egyedül, hogy elhiggyem, az vagyok, mint te nekem, a Világ, édes cirógatás helyett pofont, sőt, tovább megyek, tőrdöfést kapok tőled, semmi mást. Érzem, ahogy a fájdalom a húsomba mar, belé mélyeszti karmai, ahogy minden szavad sebembe hulló sóvá változik. Hogy vagy erre képes?! Angyal vagy, vagy talán sosem voltál az, mindig is ördögi voltál, de én nem akartam látni, nem akartam tudni, hogy mi is vagy, mert én csak téged akartalak. Mit számít, hogy angyal vagy ördög? Nem érdekelt, míg csak az enyém. Az enyém. Péteré. Owené. Ki tudja, kié. Hiszen, ha ilyen könnyedén vetsz véget, vajon akartad-e erősen tartani valaha is.
- Olyan vagy, mint ők.
Suttogom magam elé, eltorzult képpel, undorodva. Akarom, hogy hallja, hogy lássa. Akarom, hogy érzékelje, mennyire megvetem most, mennyire csalódtam benne. Ennyi volt hát, nem lettem más, mint egy megunt, untig kihasznált játék, törött szívű Keljfel Jancsi. Korábban adományoztak, kézről kézre jártam, emberről emberre. Az anyám, Cara, Mrs Bournaby… bennük legalább annyi emberség volt, hogy épen megőrizték lényem egy részét a következőnek, nem hitegettek, nem kívántak nekem fájdalmat. Layla szemétre vetett. Barátok. Legyünk barátok. Mit is jelent ez? Nézd végig Nathaniel, ahogy más ölel, más csókol, más szeret. Örökítsd meg a pillanatot, ahogy társ leszek, ahogy anyává válok, ahogy élek. Mással, hiszen te magad nem érdemled ezt.
Már nem látlak. Agyam tompa, zsibbadt állapotban kong, miközben érzem, ahogy a szörnyeteg, melyet az Angyal tartott kalickában, tudatomat nyaldossa. Mérgező nyála cseppen, vörösre és feketére festve mindent, mit eddig védett. Érted éltem, miattad létezhettem. Nathaniel Alexander Wright itt és most, ebben a pillanatban szűnik meg végleg, és ahogy üveges tekintete fénytelen, szinte halott feketébe vált, egy másik történet kezdődik. Olyan, amire senki se volt igazán felkészülve. Milyen kár.
Érzem, ahogy ujjaim megfeszülnek, ahogy a bőröm alatt minden görcsös merevvé válik, ahogy egyre zsibbad, majd szúr, és végül pulzál. Már nem akarok ellenállni neki, már nem akarok jó lenni. Most nem akarok én lenni az, aki hátramarad, még akkor is, ha tudom, Őt hagyom ott, és még akkor is, ha tudom, hogy én nem megyek tovább. Magamban már tudom, hogy hogyan is fog mindez végződni, hogy merre visznek majd lábaim, de valami más lett, valami, ami miatt már nem akarom, hogy ő tovább haladjon. Azt akarom, hogy a földön feküdjön, hogy szenvedjen, ahogy engem szenvedtetett.
- Sosem voltam jó neked.
Szólalok meg hideg - keserűn, ám nem érdekel a válasza, nem érdekel, hogy mit akar mondani, mert nem tud szólalni. Itt és most, nincs Nate, nincs a fiú, akinek a világot jelentette Layla Robillard mosolya. Már nincs. Az, aki itt van, a szörnyeteg, ujjait a másik torkára fogva, erősen kényszeríti őt maradásra, akkor is, ha fullad, akkor is, ha sápad, nem ereszt. Ujjai markolják a vékony nyakat, miközben a pillekönnyű testet egyre hátrébb és hátrébb taszítja, neki a falnak. Nem menekülhet.
- Nem érdemelsz kedvességet. Nem leszek a barátod. De megkapsz most mindent, amit nem adtam meg neked.
A hangja is más, a lehelete is, nincs jelen. Az, aki érte volt, meghalt, a lélek, amit a lány éltetett, elhagyta a testet, azonban a szörnyeteg még nem lakott jól. Egy lélek nem elég. Falni akar, elvenni mindent. Izmok feszülnek a férfiú ruhája alatt, ahogy tépi, szaggadja a lány ruhájáté. Látni akarja, meztelen. Látni úgy, ahogy senki még. Ahogy kiszabadulnak a mellei, fájdalmasan szorít rájuk, és ajkaival, fogával erősen követeli a csókot, tépi az ajkakat. Nincs kegyelem. Volt egy pillanat, volt egy pont, ahol minden elveszett.

E sorokat olvasva, nyilván sokan éreznek szánalmat, az egyik, a másik, vagy talán mind a két fél iránt. Sokan érezhetik azt, hogy olyan kicsin múlott. De vajon, tényleg olyan kevésen múlt ez? Én nem hinném. Az elvakult rajongás, a beteges vágy, a sérült lélek, a féltékenység, az elnyomás. Mert rengeteg mindent elnyomott mind a két fél. Nem azok, akik most itt vannak, a tettes és az áldozat, hanem azok, akik az utolsó veszekedés előtt voltak.
Mert Nathaniel szíve akkor mérgeződött meg, Kitárta a szívét, segítségért nyúlt, és arra vágyott, hogy az Angyal átölelje, hogy megvigasztalja azt az elveszett kisgyereket, aki fél a sötétben. Nem így tett, hiszen túl nagy, túl súlyos volt a csomag. A helyzet az, hogy Layla reálisan cselekedett, időt kért, és most, amikor megpróbálta helyrehozni, a rossz szóhasználat miatt elpattant valami, és ennek következtében most egy idegen tesz örök kárt valakiben, akinek annyi volt a hibája, hogy valós reakciót adott egy helyzetben.
És az, aki vagy ami Nathaniel lett, nem kegyelmez. A textildarabok szétfoszlanak a lány testén, darabok hullnak a földre, makacs anyagok vájnak a lány bőrébe, miközben a másik követeli, hogy adja meg magát az anyag. A különösen makacs alsószegély védeni akarja a kapálózó lányt, mind a kettő annyira feldühíti, hogy gondolkodás nélkül vágja pofon szerencsétlent, olyan erővel, hogy esetünkben szó szerint a fal adhatja a másikat. Layla törékeny, hiába a sport, az a valaki, aki fogva tartja sokkal erősebb nála, sokkal nagyobb nála, sokkal vadabb nála. Nem fog megmenekülni, ez már nyilvánvaló, hiszen, ahogy a lány felső teste szabaddá válik, úgy indul a férfi lejjebb, vérük egymás ajkán keveredik, majd vékony csíkokban-foltokban lepik el a lány bőrét is, melyek csakhamar alvadnak majd, húzva bőrét. Megbélyegzi. Fogaival kíméletlen ostromot indít a hófehér szépség ellen, harap, fájdalmas, helyenként sebes nyomokat hagyva rajta. Jobb alkarjával a torkát tartja szorosan a falnak nyomva, míg baljával altestét próbálja minél jobban megszabadítani a ruháktól, és amikor végre sikerül, felpillant rá tekintetét a lány tekintetébe mélyesztve, ördögi mosolyra húzva ajkait. Türelmesen megvárja, hogy Layla ránézzen, és ha érzi tekintetét, saját ujjaiból kettőt ajkai közé vesz, megnedvesít, és közelebb lép hozzá.
- Élvezni fogod. A testednek nem tudsz parancsolni.
Ezeket a szavakat mondta neki anno Cara, és most ezeket mondja ő, a szörnyeteg is, aki élvezi, hogy pirosló arcú áldozata alig pár pillant múltán, akaratán kívül fog pihegni. Mert Nate nem lenne feltétlenül rossz szerető, és talán egy nap jó társ lett volna, jó férj, jó apa, de ahhoz az kellett volna, hogy a kommunikáció működjön, hogy a kinyújtott kéz ujjakra leljen. Ha mindez meglett volna, akkor talán jó lett volna. Így azonban, ezt már sosem tudjuk meg. Visszafordíthatatlan az összeomlás, ahogy - ha kell - a lány combjait térdével szétfeszítve, megnedvesített ujjait a lány csiklójára simítva, előbb finoman ingerelni kezdi, majd szép fokozatosan válik intenzívvé, mert azt akarja, hogy Layla élvezze. Mert azt akarja, hogy a jövőben bármikor, bárki, legyen férfi vagy nő, izgatni kezdi, eszébe jusson az, amikor először élvezte azt, hogy más érinti meg. Mert azt akarja a vadállat, aki feltört, hogy ne csak a fájdalomban, hanem az élvezetben is őt lássa, rá emlékezzen.

Minden mozzanat valós. Minden érintés, minden foggal, ujjakkal követelt testi rebbenés valódi. De nem Nate teszi, ő jelen pillanatban ugyanúgy sikít, küzd, és próbálkozik visszaszerezni az irányítást, mint Layla, azonban, ahogy a lány, úgy ő sem elég erős. Nate jelen pillanatban haldoklik. Megfojtja őt a szörnyeteg, akit oly sok évig sikerült elnyomnia, és akit egyre csak tápláltak a nők, akik eltaszították. Bárcsak az, akit a világon a legjobban szeretett, akiről tudta, hogy szeretné sérülten is, valóban szerette volna. Úgy vélem, akkor ez az egész eset elkerülhető lett volna, de van abban valami, hogy a döntéseink határoznak meg. Layla pedig döntött.
Ahogy teste megremeg a kéjtől, ahogy akaratlan reagál, agya tévesen érzékeli a helyzetet, és az ingerlés egyre jobban célt ér, úgy lesz a szörny egyre magabiztosabb, és úgy érzi, mit érzi, tudja, hogy ezzel egy örök életre tartó traumát okoz majd. És élvezi. Most már nem csak ő szenved a világban, most társat alkot magának, egy másik lényt, akinek szíve és lelke összetört, akinek világa összeomlott.
Az érintés. Nathaniel Alexander Wright első összeomlása és a szörny születése akkor történt, amikor édesanyja nem ért hozzá többé, amikor nem ölelte, nem szerette már. Amikor a nő, aki a világa volt, magához vonta, cirógatta húgait, de őt nem. És éppen az érintés az, amire Nate mindig figyelt. Kerülte az emberekkel, mégis, közel engedte Layla-t, míg a szörnyeteg az Angyalt éppen ezzel, éppen az érintéssel pusztítja el.
- Minden kéjben, minden vágyban, mindig ott leszek veled.
Suttogja a hang a lány fülébe, amikor érzi, hogy teste ernyedni kezd. Nem lesz ez így jó, nem akarja, hogy ne emlékezzen. Kezeivel átöleli a lányt, és a helyzethez képest igen finoman, már-már védőn helyezi a földre. A mozdulat ismerős lehet, ezzel a gyengédséggel Nate bánt vele, aki egyfajta Istennőként tekintett Layla-ra, azonban, ahogy a lány teste a földön van, megint változik a mozdulatsor, sietősen, mielőtt még eléggé magához térne a másik szabadítja ki férfiasságát, és elé térdelve ellentmondást nem tűrően, sőt, talán kissé fájdalmas vadsággal rántja szét a lány combjait, és ahogy néhány másodperccel később, nem törődve azzal, hogy szűz, hogy ártatlan, hogy szereti, teljesen belé mélyeszti magát, gondolkodás és finomkodás nélkül.
Jóleső nyögéssel konstatálja elmélyedését, és fokozatosság nélkül, azonnal heves mozdulatokba kezd. Gyönyörrel az arcán, figyelve azt, hogy a másik szenved-e. Nem titok, hogy egy másik szörnyeteg teremtésén fáradozik. Layla nem lett Nate társa, de vajon az, akit a szörnyeteg kreál, lehet-e? A kérdéssel nem foglalkozik, most csak arra törekszik, hogy saját élvezetét feljebb korbácsolja a másik reakciója. Szenvedjen, szülessen újjá. Jobb keze ujjai mellére szorítanak, erősen, kegyetlenül, gondoskodva arról, hogy meredező bimbója külön figyelmet kapjon, ahogy hüvelykujjával simítja, míg a bal masszívan tartja a lány arcát és nézi, egyre csak nézi azt az érzelmi világot, ami végigfut a lányon. Van-e ennél szebb látvány?

Bárcsak megérintené, bárcsak felfogná, mit is tesz éppen. Habár… vajon, ha felfogná, segítene? Én nem hiszem. Ezen a ponton már nem. Alig pár pillanattal ezelőtt végleg elvett valamit, amit sosem kaphat vissza a lány: Az ártatlanságát. Nem, itt nem csak Layla szüzességére gondolok, hanem arra a tisztaságra, arra a fényes aurára, ami átjárta őt. Layla azon kevesek egyike, akiket csakis a tiszta szóval lehet illetni. Akik lelke ép, mosolya lelket öltő, kedvesek a világ minden emberével. Akik a jót látják, még akkor is, ha az ember sérült, rossz. Akik valóban képesek olyan mély érzelmekre, mint amelyeket ő tanúsított Nate iránt.
És bárcsak, ó igen, bárcsak képes lett volna az ifjú Wright arra, hogy legyőzze a szörnyeteget, hogy megmentse a hercegnőt és vele együtt a herceget is. De, mint a mellékelt ábra jól mutatja, a mesék azért vannak, hogy elmismásolják a szörnyű felnőttkort. A szörny pedig nevet, mélyen, legbelül, ahogy egy elveszett fiú könyörög egy halálra ítélt tiszta lélek életéért, a szörny hahotázik. Az emberek gyengék, a szívük jó, az eszük kevés. Nem értik, hogy az erősebb marad életben. És itt gyors és fájdalmas lökések egymásutánja megy végbe, anélkül, hogy akárcsak egy szemernyi tekintettel lenne a vérző lányra. Mert övé lett az élvezetben, most övé lesz a nyomorúságban is. Mindig vele akar lenni, a tudatába fészkelni magát, és nem engedni, sosem elfeledtetni magát.
A gyors tempó, ami már így is egy kész kínzás, mostanra eszeveszetté fajul, alig pár lökés, de olyan egymásutánban, hogy azt még olyan ember se élvezné, aki teljes beleegyezéssel vonódott bele az aktusba, és aki nedvességével segíti azt. Ez a pár azonban tartogat még valamit, a tényt, hogy eddig bírta csupán, testében az évek óta fokozódó vágy gyors elélvezést eredményez, képtelen elnyújtani, hosszan szenvedtetni a lányt. Pedig akarja, egyértelműen tovább akarta volna, hiszen a felmorajló hörgés nem elégedett, sőt, érződik, bár ezt Layla alig ha érezheti, hogy ő maga még tovább akarta, de nem volt rá képes. Kirobban belőle, olyan hevesen, olyan váratlanul, hogy attól az eddig oly kemény férfi teste egészen összegörnyed, és fájdalmasan, mint akit belülről éget a pokol, görnyed össze, és terül el Layla mellett. Teste vonaglik, fájdalomtól üvölt. Ha most valaki látná, azt hihetné, hogy egy gyermek, aki anyját hívja. Talán így is van, hiszen az érthetetlen hangok között, mintha a “mama” többször is elhangozna.
Teste fájdalma nem szimultán, valódi fájdalomtól rándul az arca, a teste, és hosszú pillanatokig tart, míg végül képes kinyitni szemeit, az elváló pillákon könny gyűlik, tekintete homályos, zavarodott, lágy. Furcsát lát, lehunyja szemeit, kivár. Az álom, melyet álmodik, rossz álom, olyan álom, melyet sosem akar átélni. Olyan álom, melyből fel akar ébredni. Olyan álom, melyről tudja, hogy mit jelent. A szörnyeteg éhezik, Laylat akarja. Nem kaphatja meg, nem adja át neki, őt nem. Távol kell maradnia a lánytól, hogy ne bánthassa. Útra kell kelnie, messzi tájra menni, ahová a lány nem követheti. Afrikába.
Fáj a hasam. Csukott szememen át is érzem, hogy könnyekkel teli. Érzem a kemény padlót, biztos leestem az ágyról, miközben álmodtam. Fáradt vagyok, elgyötört, de elszánt. El kell mennem, itt kell hagynom mindent. Meg kell védenem őt. Meg kell védenem.
- Nyuszi.
Suttogom csendesen. Még nem tisztult ki a világ, még nem érzékelem, még kell az a bizonyos pár perc. El kell engednem őt. Messzire kell mennem. Afrika, igen, Afrika tökéletes lesz. Milyen szépen csillanna a nap a haján…

Búcsúznom kell kedvesem, mert a történetem itt véget ér.
Sosem tudhatod, hogy egy ember milyen múlttal érkezik életedbe, és sosem ítélheted el azért, ami vele történt. Mert minden éremnek két oldala van, minden történetet két fél mesél el hitelesen. Vannak emberek, akik hangosan kiáltanak hazugságokat, és olyanok is, akik némán zárják ajkuk mögé az igazságot. Ha traumát élsz át, ha igazán átéled azt, ritkán beszélsz róla azonnal. Napok, hetek, hónapok, évek, de olykor egy élet is eltelik, mire szólni mersz. Talán sosem mondod ki, magaddal viszed a sírba, talán találsz valakit, akinek a kezébe helyeznéd egész életed. Nem csak a jelent, nem csak a jövőt, hanem a múltat is.
Minden történet más, minden ember más. Ha hasonló dolog történik veletek, szívetek és lelketek másként dolgozza fel. Én, Nathaniel Alexander Wright, több, mint húsz évet vártam rád, Layla Robillard. Húsz évig vártam rád, és bár régóta ismerlek és szeretlek, csak most, amikor egészen biztosan tudom, hogy nélküled nem élhetek, akkor döntöttem úgy, hogy elmondom neked. Elmesélem életem történetét.
Nyögve fordulok a hátamra, lassan nyitom ki, majd csukom a le a szemeimet. Nem reggel van, alkonyodik. A színek nagyon hasonlóak tudnak lenni, ám a reggelben mindig benne van a finom lágyság, az észrevétlennek tetsző selymesség. Az alkony nem ilyen. Az alkony tele van a nap terhes gondolataival, fáradtsággal, fülledtséggel. Nem szoktam napközben aludni, de amióta elrohantál, már nem érdekel semmi. Szükségem van rád, te vagy az egyetlen dolog az életben, ami segít embernek maradnom. Te vagy az egyetlen, és bár most messze készülök menni, ember fogok maradni, ígérem, azért, mert csak így maradhat tiszta mindaz, amit irántad érzek.
Tudom, hogy sokan azt gondolnák, ha a fejembe látnának, hogy megszállott vagyok, de erről szó sincs. Te vagy a menedék, az otthon. Ahogy rám pillantasz, közelebb ülsz, ahogy durcásan jegyzed meg, hogy téged nem csókolt meg senki. Ahogy elmélyíted ajkaink táncát, ahogy szeretsz. Emlékszel még arra, hogy milyen nagyon készültem a vacsorára? Annyira féltem, hogy elrontok bármit is, hogy végül éppen azt nem adtam meg neked, amit szerettél volna.
Nem lehetek én Layla. Nem lehetek én az az ember, aki mindezt megadja neked. Nekem szükségem van rád, de te nem ragadhatsz le nálam. Neked élned kell, szárnyallnod, és olyan ember mellett boldognak lenned, aki egész. Én sosem leszek az, lássuk be, róhatok ekkora terhet rád. Én nem… képtelen vagyok bántani.
- Sosem bántanálak.
Suttogom magam elé, ahogy szemeimet eltakarom, hiszen az alkonyi ég egyre bántóbban férkőzik a tudatomba. Ébreszt. Érzem, ahogy orrom közelébe ér a karom, hogy azon vér van, friss és olyan is, mely már alvadni kezdett, érzem, húzza a bőröm. Ilyen nagyot estem volna? Lehetetlen. Kezdek magamhoz térni, lassan megébredek. Ismeretlen a mennyezet, ismeretlen a fal, az ablak, melyen bevilágít a nap. Minden ismeretlen, mégis ismerős. Jártam itt, és te is itt voltál, de nem értem, hogy mit keresek még itt. Sosem fájt még ennyire semmim, és sosem éreztem mégis ennyire kellemesen magam. Mintha valami eltűnt volna belőlem, mintha távozott volna.
Részeg vagyok? Felülve azonnal fejembe hasít a hirtelen jött fájdalom. Nyögve nyomom szemeimbe tenyerem élét. Nem szokásom inni, hiszen félek attól, hogy ha megteszem, elveszítem önmagam. Nem akarom, hogy azt lássák, akit elnyomni próbálok mindig. Nem láthatják, de még inkább, nem tapasztalhatják. Megdörzsölöm szemeimet, lassan oldalra pillantok, és érzem, ahogy a gombóc a torkomban teljesen elszorítja azt. Fuldoklom, mégsem teszek semmit.
- Nem. Nem. Nem. Mit tettél?! Mit?!
Riadt hangon indulok meg, mégsem érintelek meg, mert nem érinthetlek meg. Sosem féltem még annyira, mint most, sosem remegett még úgy a hangom, mint most. Mit tett? Mit tette? Nem Laylahoz szólok, ez egyértelmű, mintha egy harmadik alakhoz beszélnék. A fulladás szapora lélegzést követ, hajamba túrok, fejbőrömet kaparom. Érzem, ahogy testem remeg, ahogy a könnyek a szemembe szöknek, majd kitörnek. A nevedet ismétlem kedvesem, olyan sokszor, hogy szinte beleszédülök. Keservesen sírok afölött, amit én műveltem, könnyeim sebeidbe hullnak, de nem gyógyíthatom be őket. Nem én voltam, nem voltam ott. Én nem. Hát nem érted? Ezért kellett volna elmennem. Nem. Sosem lett volna szabad a közeledbe mennem. Én láttam az angyalt, az első pillanatban láttam, és tudtam, hogy a szörnyeteg, aki bennem van, vágyni kezd rá, olyan mérgezőn, hogy azzal megöli őt.
Nem haltál meg, de tudom, hogy megöltem benned egy olyan részt, ami tökéletessé tett, elvettem a lényed, elvettem a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Nap, mint nap azért harcoltam, hogy sose kaphasson meg, de képtelen voltam ellenállni annak, hogy az enyém se legyél. Mert te voltál a minden. Mert te voltál az egyetlen ember a világon, aki a világommá válhatott. Én pedig megöltem benned a jóságot, az ártatlanságot. Neked, Nyuszi, neked sosem lett volna szabad szenvedned. Sosem lett volna szabad ezt megélned. Sírok, mintha holttested mellett térdelnék, sírok, mert tudom, hogy gyilkossá váltam. Megöltelek.
Nem tudom mennyi telik el így, hogy másodpercek vagy percek is, mire megmozdulok. Nem ujjaim vállad fölé siklanak, de megállnak a levegőben, nem érintelek, soha többé nem érinthetlek. Elvettek tőlem, meggyaláztak, de aki tette, attól nem szabadulhatok. Bennem él, mérgez, mert engem is megmérgeztek. Az évek során született, az elnyomásból táplálkozott, és kitört, de miért éppen most? Miért veled? Nem állíthatom meg… nem? De. Véget vethetek ennek.
Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, ahogy megértem az egészet. Van egy mód, egyetlen mód, ahogy az egésznek véget vethetek. Soha többet nem érhet hozzád, megmenthetem azt, ami benned még meggyógyulhat. Nem adhatom vissza lelked tökéletes tisztaságát, fényességét, de megtehetem, hogy meggátolom, hogy bármikor máskor hozzád érjen. Nem fog többé bántani, ígérem. Nem félek. Határozottan kelek fel, lépek el melletted. Nem nézek rád, nem vagyok képes, nem akarom, nem tudok, ha látnálak, ha még egyszer rád néznék, képtelen lennék megtenni. El kell mennem, messze kell lennem tőled, nem maradhatok melletted, mert ha megteszem, ő megint bántani fog. El fog nyomni engem, és nem tudlak majd megmenteni. Most kell megtennem.
Elpillantok, a nap utolsó sugarai még meg-megreszketnek az üvegablakon, vérvörösre színezve a világunkat. A bűn ott úszik a falakon, ott a lelkünkben. Bűnös vagyok, hiszen megígértem, hogy megvédelek, bűnös vagy, mert Angyalként az égben kellett volna maradnod. A Földön nem létezhetünk egyszerre ketten. Nem lehet, hogy te és én egyszerre lélegezzünk, legyünk egy helyiségben, vagy a világ két, ellentétes pontján. Ne gondold, Layla, hogy gyáva vagyok, hogy azért menekülök, mert nem tudok ezzel szembenézni. Egy nap, amikor már megengeded majd, hogy a gondolataidba férkőzzek, engedd elhinni, hogy azért tettem, mert szerettelek, mert védeni akartalak. Egy nap, Layla, engedd, hogy láthatatlan szeresselek. Talán látlak még, másként, máshol. Talán meglátsz majd másban. Egy villanásra. Amikor már nem gyűlölsz. Megpróbáltam ember lenni, de elbuktam. Elveszítettem egy harcot, amiben te vagy az áldozat. Nem gyógyíthatlak, de megmenthetlek.
Ahogy a nap alábukik, ahogy utolsó fényével elvakít, úgy indulok el az úton, az utolsón, amit meg kell tennem, annak érdekében, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Ujjaim között szorítom a kamerát, az egyetlen tárgyat, amit jobban védtem, mint az életem, vagy mint téged. Az egyetlen dolog volt, amit sosem engedtem el, és amit sosem fogok. A lépteim gyorsulnak minden lábemeléssel, és csak remélni merem, hogy nem mozdítod a fejed, hogy nem látod azt, ahogy fellépek egy apró dobogóra, és ellökve magam átzuhanok az ablaküvegen. Még érzékelem, ahogy lenyomódik a gomb az ujjaim alatt, egy utolsó fénykép, búcsú az élettől, búcsú a bűnbeeséstől.
Érezlek magam körül, védő, ölelő karod, ahogy átölel, ahogy ujjaid hajamba simítanak. Érezlek, meleg tested oltalmaz, nem félek. Karjaid között sosem féltem. Istennő vagy, Angyal vagy, a Jóság vagy maga. Én veled leszek mindig, és talán lesz egy nap… talán lesz, de nem reménykedem.