A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=844230#post844230][b]Szigethy Sándor - 2022.03.09. 13:27[/b][/url]

Sós tengervíz illatát fújja felénk a langyos, késő délutáni szellő. Ma már a harmadik napja, hogy itt töltjük a vacsora előtti órákat. Naptól kissé kifakult, egykor talán bézsszín törölközőn osztozunk ketten, noha – természetesen – hagyom, hogy a nagyobb, kényelmesebb rész Jules-nak jusson. Hátam mögött támaszkodok karjaimon, miközben vaskos ujjaimat a kézmeleg homokba fúrom. Jobbom a nő háta mögött játszik a part porával, és egy kellemes, mély sóhaj hagyja el papírvékony ajkaimat. A tenger egyre bátrabbnak bizonyul; lassan már lábujjainkat csiklandozzák az ifjú hullámok. Smaragdzöld szemeimmel a távolba révedve merülök ismét gondolataimba, fejemet kissé oldalra billentve. Majdhogynem annyira, hogy jobb orcám széles vállamat érje. Kellett már ez a kiskapcsolódás szerintem mind a kettőnknek. Az iskolai hangzavar mintha soha nem is létezett volna, s a hétköznapok monotonitását is elzártam a bungaló széfjébe, az értékeinkkel együtt. Napközben egészen erősen tűzött a nap. Ennek egyértelmű jele orrnyergemen is megmutatkozik, hiszen kissé megharapdálták a napsugarak. Testem többi része egész szépen barnult, s arcomnak is egészséges színt kölcsönöz ez a nyaralás. Zöld szemeim még az átlagosnál is jobban világítanak. A magam elé meredést egy fölöttünk elszálló madárféle szakítja meg, amire megrázom magam, és óvatosan Jules felé fordulok, hogy ajkaimmal egy apró, kedveskedő csók cuppanjon kecses vállán. Kicsit így, arca alá hajolva tekintek fel rá egy halvány mosollyal.
– Ezt el tudnám még viselni egy ideig – mondom ideiglenes szótlanságunk után kissé rekedten, majd felegyenesedek, és karjaimat a levegőben kinyújtva mozgatom át testemet. Arcomat a napfény irányába fordítom, szemeimet lehunyom. Távol mindentől és mindenkitől. Egyszerűen tökéletes ez a néhány nap a spanyol partokon. Isteni ételeket eszünk, esténként sétálunk egyet a parton, napközben süttetjük magunkat – illetve én annyit töltök a vízben, amennyit nem szégyellek –, végül este a kényelmes, aprócska bungalóban hajtjuk álomra a fejünket. A nyújtózkodás után kicsavarom termetes felsőtestemet, hogy a mögöttünk lévő tálca felé nyúljak. Fényes, ezüsthatású tálca, amin kettő pezsgőspohár és egy vödör pihen, egy Moët & Chandon Imperial Brut pezsgővel. – Azon gondolkodtam – kezdem, miközben módszeresen felpukkantom az italt, és kitöltöm a két pohárba. – Hogy többször csinálhatnánk ilyet – engedek meg egy kedves mosolyt, majd Jules felé nyújtom a poharat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=844479#post844479][b]Szigethy Sándor - 2022.03.17. 11:47[/b][/url]

Van valami báj abban, hogy most nem nála vagy nálam vagyunk, hanem egy teljesen független helyen. Ahol semmi másra nem kell koncentrálnunk, csupán egymásra. Egymás illatára, rezdüléseire. A másikban keltett érzetekre. Ilyenkor valamiért máshogyan látom magunkat. Ezért kellenek ezek a nyaralások. Ilyenkor megkapjátok egymásból azokat a dolgokat, amiket otthon kalitkába zársz és letakarod a hétköznapok szürke leplével, hogy csak hallgasson. A fel-felerősödő szellő egyre erősebben hozza a sós, kissé algás tengervíz illatát, így lehunyom egy pillanatra szemeimet. Arcomra a nyaralás néhány szeplőt varázsolt, amire már kölyökkorom óta nem volt példa, hiszen jó könyvmoly lévén nem is nagyon kerestem a napsütötte részeket. Biztosan a korral jár, hogy egyre inkább becsülöm a természet nyújtotta szépségeket, és már nem csak könyvek leírásai alapján képzelem el magam lakáson kívülre. Hiszen nekem ez jutott gyerekként. Szüleimmel nyaralás nem igazán volt. Táborokra pedig még kevésbé volt lehetőség anyám és apám kanárizsebpénz mértékű fizetéséből. Így én vagy a szobámban gubbasztottam vagy – miután Lenke húgom öntudatra ébredt – a fészerbe kényszerültem, ha olvasni támadt kedvem. Most nincsen ilyen menekülési fészer-kényszer, hiszen úgyis minden visszaáll a megszokott kerékvágásba, amint hoppanálunk az országból. Szemem sarkából sandítok Jules-ra. Smaragdszín tekintetem lágyan, simogatón szánt végig testén, miközben felém fordul, immáron a pezsgővel finom ujjai között. Hunyorít. S mivel az imént faltam fel a szemeimmel, ezért teljesen más folytatásra számítok. Nem a naptól hunyorít, hanem… ismerem én ezt. Én magam is felveszem azt a bizonyos tekintetet, és ezzel egyidőben nagyot kortyolok a buborékokkal teli italból. Látványosan megmozdul ádámcsutkám közben, ám… félúton mégis megakad, hiszen itt nem arról lesz szó, amire én idióta ösztönlény először gondoltam. De nem ám. Valóban nincsen nap, amit külön töltünk, de olybá tűnik, hogy ez mégsem együttélés. Hívtam én valaha annak ezt az állapotot egyáltalán? Szemeim kissé kidüllednek – habár nagyon próbálok tenni ellene –, állkapcsom pedig jellegzetesen megfeszül, így sokkal kockább arcot varázsolva nekem, mint amit valójában viselek. – Öö… – jó kezdés, Szigethy. – Mármint… ne haragudj – törlöm meg ajkaimat a félig-meddig kifröcskölt pezsgőtől, és jobb kezemen támaszkodva hajlok át a tálca irányába, hogy a poharat ráhelyezhessem. Szemöldökömet hunyorítva összehúzom, és közelebb húzódok Jules-hoz. Nem akarom, hogy félreértsen; nem maga az összeköltözés rémít meg. Vagy… nem a szó, hanem… oly’ sokszor hallom, hogy elromlik minden, ha címkét adunk neki.
– Gondolod, hogy készen állunk rá? – készen állok? Bennem akadt a levegő.