Kenőkés

Senkitől nem kellett elbúcsúznom, elköszönnöm. Nem volt puszika meg agyonölelgetés, semmi. Amiért igen hálás voltam. Egyszerűen összepakoltam a csomagomat, elrepültem Olaszországba a családhoz, hogy legalább lássam őket - hátha - mielőtt meghalok, beszélgettem velük pár órát és elindultam a helyszínre.
Mondhatnám, hogy minden, ami kell van nálam, de ez nem igaz. Két doboz cigi, két váltópóló, a pálcám - talán használni fogom -, pár könyv, hátha unnám magam, egy váltás zokni és ennyi van a hátizsákomban. A ruha, ami rajtam van szerintem nem számít csomagnak, de a cigi tuti az. Mondom tuti.
Mindig is késős voltam, de most szóljon mellettem, hogy a találkozóhelyre menet véletlenül ültem be egy kocsmába, meginni egy whisky-t, ha ez nem történik meg VÉLETLENÜL, akkor simán odaérek időben, de hát... na mindegy. A szállás előtt elpöckölve a csikket, nyomom le a kilincset, és lépek be a helyszínre. Lassan körbepillantva, fokozatosan víve le a testhőmet, hogy megfeleljen a benti hőmérsékletnek és ne kapjanak a körülöttem lévők hőgutát. Klassz lenne úgy kezdeni a közös kiruccanást, hogy mindenki kidől körülöttem. Nagy élmény lenne!
- Üdv - intek mindenkinek, majd elindulok North felé, hogy kezet foghassunk. A falon lógó órára pillantva, egy elégedett mosoly terül szét az arcomon. Nem is késtem sokat, mindössze 2 percet. Az nálam rekord, főleg, hogy néha az előadásokról is annyira elkésem, már nem is érdemes bemenni rájuk.
A szállás nem volt lerúgott, inkább antiknak jellemezném. Egy ilyen antik székre vetettem le magam, lábam mellé dobva a hátizsákom.
- Lemaradtam valamiről? - intézem a kérdést Northnak, tekintetemmel lassan pásztázva a helyet, hogy minden apró repedést megjegyezzek. Itt indul életem első igazi kalandja.

Kenőkés

Tehát kell egy frappáns sztori, amiért késtem kemény két percet. Rendben! Akkor kitalálok valamit, vállalom a kihívást. Ami igazából sokkal egyszerűbb lenne, ha komolyan venném, de így elég necces a dolog. Körbe pillantva a többieken, valószínűleg, csak én késtem. A szemem megakad egy lányon, aki felém mosolyog kedélyesen, csak biccentek felé egyet. Hatalmas eszmefuttatásom kellős közepére csöppen be hatodik tagunk, ami kicsit megnyugtatja a lelkem, hogy nem csak én késtem. North ugyanúgy kiosztja, majd elmegy.
- Szóval 10 perced van kitalálni egy nagyon pöpec sztorit a késésedre - bólintok egy aprót nyomatékosításképpen. - Ha jót akarsz rakj bele valami halált - dőlök hátra a széken, majd folytatom tovább a gondolkodást. Nincs nekem ehhez erőm, inkább elmondom az igazat és haladjunk, tököm sem akar már gondolkodni a mai napon, csak egy whisky-re vágyom az előző kocsmából. És még a pultos lány is aranyos volt. North pár perc múlva toppan be kezében a kulcsokkal, amik közül az enyém éppen felém repül. Most tudatosan használtam a szélelemem, amivel lassan kinyitott tenyerembe raktam a kulcsot.
- Kösz - biccentettem egyet. - Naná, hogy meg! Véletlenül beültem egy kocsmába, amit idefelé jövet találtam. De vigasztaljon a tudat, hogy a pultos lány cuki volt - vállat vonva tápászkodom fel a székemről, majd hajolok le a táskámért. Vállamra kapva indulok el a szobám felé, amikor meghallom Payne hangját. Szóval valaki másnak is van kedve itókázni egy kicsit, nem csak nekem. Hátrafordulva nézek a lányra, majd elgondolkodom. Mennyi az esélye, hogy csak 2-3 whisky-t iszom ezen az estén? Igazából - nem röhög - elég sok, mert akármennyire hihetetlen van annyi felelősségtudatom, hogy bizony holnap nagy nap van, így jó kondiban kell lennem. Egye fene! Payne-re emelve tekintetemet keresem a szemkontaktust, ami egy velem való beszélgetéshez elengedhetetlen.
- Dobd le a cuccod és 10 perc múlva a szálló előtt találkozunk - intek egyet még az ajtó felé is, hogy tuti legyen a dolog. - Más esetleg? Conroy? - emelem fel egyik szemöldököm, egy féloldalas mosoly kíséretében.

Kenőkés

North beszólásán csak felnevetek, miszerint cukros lettem a lánytól. Ha tőle nem is, de egy másiktól még lehetek, nem? Conroy válaszára hiába vártam, szinte egyértelmű volt, hogy jönni fog, azonban arra nem számítottam, hogy West meg itt marad, mint egy nyugdíjas.
- West gyere már! Lehet holnap-holnap után meghalunk - szólok oda nekik hangosabban kicsit nevetve, hogy biztosra meghallják. - Ne legyél béna - tárom szét a karom. Táskámat jobban a vállamra dobva indulok el az emeletre, ugyanis nekem már itt nincs semmi keresnivalóm, megpróbáltam, amit lehetett, amikor megint egy hang állít meg. Albert? ALBERT?! Ismét megtorpanok, azonban nem fordulok meg és úgy válaszolok.
- Igen, 10 perc - kukkantok hátra, és ha a lány éppen rám pillant, akkor egy gyönyörű és kifejező Denis-kacsintásban lesz része. Öblös léptekkel indulok el az emeletre vezető lépcső felé. Mit is mondott West? Első emelet kilences vagy tízes? A tízes a sanszosabb, nullás számra emlékszem, szóval legyen az. Maximum Conroy-ék kiküldenek. A szobában ledobva a cuccaimat, az első feladatom, hogy a táskámból az éjjeli szekrényemre rakom a könyvet. Fontos, nehogy, ha éjjel felkelek keresgélnem kelljen. Kitúrok egy pólót még a tasi legmélyéről, amit rögtön magamra is rántok, az előző az ágyon tesped. Mintha otthon lennék kérem szépen! Cigimet zsebre rakom, és körülbelül, ahogy beléptem úgy lépek ki a szobából. Ledöngetek a lépcsőn, majd az ajtó felé veszem az irányt, amikor feltűnt, hogy valaki már áll ott. Oké, tény, hogy innen is simán eltudnék késni, de a 10 percből még maradt egy, úgyhogy le lehet kopni rólam.
- Payne - biccent egyet a lánynak, majd lenyomva a kilincset kilép a hűvös éjszakába, kabát nélkül. Előveszi a cigit, majd boldogan meggyújtva, fokozatosan viszi fel a testhőjét, nehogy gond legyen.

Kenőkés

A bár, amit véletlenül megtaláltam idefele jövet, az nem bár. Inkább ilyen romkocsma-zenés valaminek hívnám, mintsem bárnak, de jobb, mint a semmi. Pont megfelel annak, hogy megigyak a többiekkel 3-4 pohár whisky-t és örüljek a fejemnek.
- Az utcában - intek fejemmel a bejárat jobb oldala felé, miszerint majd arra kell elindulni. - Nekem szerintem így is magasabb a testhőm, mint nektek összesen, és - emelem fel mutatóujjam nyomatékosításképpen. - Remélem senki nem happolja el előlem a csajt - kuncogok fel, reagálva Payne megnyilvánulására. Nem is állunk sokáig az ajtóban, csikkemet eldobva indulok meg a cél irányába, amikor Conroy megérkezik. A kocsma előtt megtorpanva nyitok be a helyre és kivételesen nem engedem előre a lányokat. Nem azért, mert paraszt vagyok - most az egyszer tényleg nem -, hanem, mert nem ismerem a helyet. És ha már férfiként vagyok itt, akkor legalább engem érjen az első sörösüveg, ne egy aranyos arcot. Khm...
A pincér tekintetét rögtön el is kapom, aki bólint, majd egy szabad asztalra mutatva elindulok annak irányába. Az asztal köré rakott székek közül lehuppanok rögtön arra, ahonnan belátni az egész helyet, mégis könnyen ki lehet slisszanni, ha netalántán dohányozni lenne kedvem, mert ahogy elnézem, itt bent nemigen szabad.
- Nos srácok - mutatok körbe, ha már mindenki elfoglalta a helyét. - Bemutatom nektek Glastonbury - nem valószínű - legjobb kocsmáját! - mondatom végére toppan be a pincér is, aki készségesen néz végig a lányokon. Remélem akkor akar majd rányomulni Conroy-ra, ha West már ideért. Mekkora poén lenne! Ha Payne-re szeretne, sajnos azt sem hagyhatom, hiszen nagyon fontos tagja a csapatnak. Nem hiszem, hogy jól eső lenne a lelkemnek egy ilyen barom arcát bámulni akármikor. Még pincérnek sem felel meg, de jobb híján...
- Dupla whisky jég nélkül, a legjobból - adom le a rendelést, várva a többiekre.

Kenőkés

- A cuki csaj? - kérdezek vissza, mint egy hülye, aki nem érti a kérdést. De eskü nem erről van szó, egyszerűen nem találom. Amióta beléptünk őt keresem a szememmel, de sehol senki, pedig reménykedtem a dolgokban. Mármint nem abban, amire mindenki más gondol, hanem abban, hogy egyáltalán itt lesz és talán lesz a kutatás előtt egy jó napom.
- Nem látom - válaszolom végül a kérdésre, majd egy könnyed vállvonással elintézve a dolgot, már tovább is lépek.
Gondolhattam volna, hogy feljön a legsnasszabb kérdés eme kis összeröffenés végett, de még így is meglepett, főleg, hogy az kérdezte meg, akitől a legkevésbé számítottam rá. Megmondva az őszintét, egyáltalán nem gondolkodtam el rajta, hogy miért jöttem el. Alapból csak azért jelentkeztem, mert tudok egy hangyaf... akarom mondani hangyabokányit latinul és - asszem - benne volt a pályázatban, hogy ilyen tag is kéne. Így beadtam, de nem tudom, hogy van-e valódi oka. Mindenki simán megválaszolta, ami nem is meglepő, mivel nem egy eget rengető kérdést tettek fel. Az még csak a hab a tortán, hogy Payne keveri a whisky-t, ráadásul gyömbérrel. És ez az információ nem segít a kérdés megválaszolásában sem. Behalok ennek a csajnak.
- Nos... - merengek el még egy kicsit a válaszon, mint egy tényleges hülye, ez már biztos. - Unalomból meg talán kicsit azért, hátha tudom gyakorolni az elemeim - nyögöm ki, majd elmosolyodom a végén. Igen, valóban csak én lehetek ekkora barom, hogy egy ilyen kalandot szimpla unalomból vállalok be plusz pár mellékes dolog miatt. Bár Conroy viszi a prímet, aki csak West miatt jött el, ő sem semmi.
- Én leginkább abban reménykedek, hogy nem kell majd senkit egy szikla pereméről megmenteni, főleg nem akkor, ha én vagyok az - nevetek fel, mert simán el tudom képzelni a szituációt, pedig nem vagyok egy szerencsétlen típus, de bármi megtörténhet ugyebár.
- Na - emelem fel poharam, ha mindenki megkapta a rendelését már, egy koccintás erejéig. - Igyunk a holnapi kezdésre és arra, hogy velem tölthetitek el az utolsó estéteket!

Kenőkés - hol a pincérlányom?!

A társaság jó. Ezen nincs mit szépíteni, vagy elrondítani, ez egy tény. Az itt jelen lévők személyisége nagyon sok jegyben megegyezik, ami lehet közrejátszik a dolgokban, azonban elenyészőnek tekintem. Körbepillantva látszik, hogy mindenki jól érzi magát, kiveszi a részét a társalgásból és minél többet tud az ember valakiről, annál jobb. Főleg, ha én tudok minél többet. Egy elég jó csapatot verbuvált össze az egyik West - a sok közül -, amiért hálás vagyok. Amikor jelentkeztem erre a "kis kirándulásra" eszembe sem jutott, hogy lehet olyan is lesz a csapatban, akit éppen nem kedvelek. De adta a jó ég, hogy nem basz... akarom mondani cseszett ki velem West.
Utolsó gondolatom záróakkordjaként jelenik meg az emlegetett West, aki rögtön le is huppan Conroy mellé, mindeközben megemlegetve a férfi mását az én drága pincérlányomnak.
- Azért te is megfordultál utána - emelem fel a poharam North felé, majd felnevetek.
- Pontosan - bólintok egyet Payne megjegyzésére, majd ráemelem tekintetem és ha figyel ismét kap egy kacsintást.
Lassan felállva, kinyújtóztatva végtagjaim kerülöm meg lassan az asztalt, de nem sietek. Azért még hallani szeretném a beszélgetést, amúgy sem hajt a tatár. Megállok Cath széke mögött és rátámaszkodok, majd ázsiai barátunkra emelem a tekintetem.
- Igen - bólintok egy aprót, miközben lehunyom a szemem egy pillanatra. - Tűz és levegő, de a tűz a főelemem - emelem el egyik kezem a szék háttámlájáról, majd úgy fordulok, hogy a kocsmában lévő többi - nem józan - vendég ne legyen szemtanúja, ahogy tenyerem fölött pár centiméterre megjelenik egy mikro-tábortűz pár pillanatra. Eltüntetve a tüzet, egy enyhe szellővel borzolom össze az előttem ülő hölgy frizuráját.
- És bemutatom a levegőt - nehezen tartom vissza a nevetést, rángatozó vállam valószínűleg el is árul, de még küzdök. Elővéve a cigit, indulok meg a kijárat felé egy kedves nikotin-rúd elszívása reményében.
- Conroy?

Kenőkés - meg van, semmi

Gyorsan ment az idő, mintha nem is létezne. Jól éreztem magam, ami igen meglepő, nem tudom mikor voltam utoljára felengedve. Mondhatnám, hogy a mindennapi stressz az életem része, de akkor hazudnék és én olyat nem szoktam, kérem! Alapból nem vagyok stresszes, a dolgok alakulása legtöbbször tőlem függ, ha mégsem, akkor úgy is úgy alakítom, hogy tőlem függjön. Inkább azt mondanám, hogy még jobban fel vagyok engedve. Bírom a társaságot és most, hogy végre West is csatlakozott a társasághoz - félig-meddig - teljes is lett.
A pincér váratlanul jelenik meg az asztalnál, már épp mondani akarnám neki, hogy húzás van, amikor elkezd sziszegni és megragadja Cath karját. Reflexszerűen ugrok vissza a lány székéhez avval a szándékkal, hogy a férfi arcán kő kövön, bizony nem marad, azonban az illető már elengedi Cath karját. Utána nézve rajzolódik ki a - már szóba jött - pincérlány. Tudta, hogy a kard miatt jöttünk. Direkt akart a közelemben lenni. Visszafordulva az asztalhoz, enyhén égő hús szag csapja meg az orromat. Értetlen nézek körbe, amikor Cath kikelve önmagából kérdezi mi történt miközben a karját szorongatja. Minden más a régmúlt volt, ami az eset előtt történt. Az agyam elfelejtette azokat a pillanatokat és csak a jelenre összpontosított.
Odalépek sérültünkhöz, majd leültetve, miközben a széke mellett guggolok, ujjait lefejtem a karjáról, enyhe szellővel hűtöm az égett felületet.
- West - horkanok fel. - Ez mégis mi a k*rvaélet? Honnan tudta, hogy a kardért jöttünk? - hangom nem emelem fel, talán kicsit erélyesebb, mint kéne lennie. Cath karját elengedem, megsimítom az arcát, majd felállva, bólintok egyet Conroynak.
Nem akarok vészmadár lenni, és életemben nem tanultam rúnatant, mert nem érdekel, de akinek van egy kis magához való esze nagyjából tisztában van a Cath karján ékeskedő rúnával. Kilépve a kocsmából, rögtön Conroy és a saját számba nyomom a cigit, ujjamon már a kis láng. Imádom, hogy nem kell öngyújtót használnom.
- Hát - csúszom le a fal mentén, ismét guggoló pozícióba - Nem indulunk jó esélyekkel - kuncogok egy aprót. A cigim meglepően gyorsan fogy, a fele már köddé vált, azonban még egyre nem lennék képes rágyújtani. Megvárom, amíg Scar elszívja a sajátját, és ha megtette együtt indulunk vissza a kocsmába, az asztalunkhoz. Kb. az asztalunkhoz vezető negyedik méternél döntöttem. Nem kellett több pár másodpercnél.
Az asztalunkhoz érve, megfogva Cath ép csuklóját felhúzom a székről, majd a kijárat felé irányítom, magam után húzva.
- Ne kérdezz, csak gyere - indulok el vele vissza a szállásra.

Kenőkés

Megvallva az őszintét, egyáltalán nem volt tervben, hogy Cath nálam tölti az éjszakát. Nem azt mondom, kellemes fordulat volt, csak valahogy váratlan. Felhurcoltam a szobámba - szerencsére nemigen ellenkezett -, majd valahogy úgy hozta a szituáció, hogy ott is maradt és pont nem foglalkoztam semmi mással. A fáradtság elenyésző volt, és így is csak félálomba tudtam lekerülni. A mély-alvás esélytelen, elszoktam tőle, így amikor Cath felkel mellőlem minden kis neszezését hallom, azt is, ahogy kioson a szobából. Avval a lendülettel fel is kelek, majd gyorsan a fürdőbe kényszerítem magam. A zuhany alatt elmerengve állok, mintha nem kéne egy kicsit sem szednem a lábam. Valószínűleg megint elkések, de West már hozzászokhatott volna. A tegnapi dolog után elég sok szarral indulunk neki a mai napnak. Kilépek a zuhanyfülkéből, áttörlöm magam pár gyors mozdulattal, derekamra csavarom a törülközőt és már megyek is kifelé. Egy pillanatra megtorpanok, amikor megláttam Cath-et. Reméltem, hogy a kínos reggeli szituációt elkerüljük, de avval, hogy hozott kávét, már elkerülte. Kösz!
- Fekete? - lépek oda hozzá intésére, majd elvéve tőle a poharat belekortyolok. - Beletrafáltál - bólintok egy aprót, majd figyelem azt, amire éppen mutat. Nekem is feltűnt a dolog, azonban más helyen. A falba vésve, észrevétlen helyen került elő az írás, egy nyikorgás jelezte a helyét, mintha azt akarta volna, hogy mindenképpen megtalálják.
- Igen, én is láttam már - intek fejemmel az ágykeret felé, majd mögé mutatva hívom fel Cath figyelmét arra, hogy pontosan tudom mit mutat. - Úgy vagyok vele, majd később foglalkoztat. Egyelőre nem ezért jöttem - vonok vállat, majd a poharamat lerakva a kis éjjeliszekrényre, elkezdek felöltözni. Egyszerű fekete szett, mint mindig. Hajam még vizes, kicsit megrázom a fejem, mint valami kutya, majd hátra simítva azt, rámosolygok Cath-re.
- Ennyire unatkoztál? - emelem fel egyik szemöldököm, miközben fejemet áthúzom pólóm nyakán. Ismét eszembe jut a tegnap történtek, West, ahogy szól, maradjunk együtt és akarva-akaratlan őt hibáztattam. Pillanatnyi düh volt, szinte rögtön el is múlt, de mégis. Ez nem egy olyan dolog, amire bólint egyet az ember, majd továbblép. Cath-re nézek, majd elmosolyodom.
- Mehetünk? - kapom fel a kávém és a cigim, majd felhúzva Cath-et elindulok lefelé. Lent már ketten teszik tiszteletüket, biccentve mindkettőjüknek, kilépek a szálló elé rágyújtani. Remek lesz ez a nap! Fújom ki az első füstfelhőt.

Kenőkés

Ahogy kint állok a reggeli hűvösben - mert az van - testem hője szinte automatikusan megemelkedik egy pár fokkal. Senki nem akarja, hogy hidegérzékenységem pont ebben a pillanatban jöjjön ki, amikor végre belevágunk a dolgokba és kezd izgalmasabb lenni. Na nem mintha eddig nem maxoltuk volna ki az "izgalmas" szó minden jelentését, mert azért a tegnap este történtek a kocsmában, majd utána a szobámban mindennek nevezhető csak nem unalmasnak. A szálló falának dőlök úgy szívom el a maradék kátrány-tömböt, belekortyolok a kávémba, majd fordulva egyet a bejárat előtt állok. Nem akaródzik bemennem. Tudom, hogy most vágunk csak bele, de szinte biztos vagyok abban, hogy végig kell hallgatnunk egy monológot arról, hogy meg lettünk fenyegetve és ki akar kiszállni. Remek lesz, és felesleges. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is kihátrálna, az elejétől fogva tudtuk mire vállalkozunk. Lenyomom a kilincset, majd egy könnyed mozdulattal belibbenek a helyiségbe. Intek egyet az újonnan érkezőknek, végül sző nélkül a bejárat melletti falat megcélozva ismételten neki dőlök. A kávémat kortyolgatva hallgatom végig Westet, mindvégig egy gonosz mosoly kíséretében. Vártam már és megint igazam lett. Érezhető volt a feszültség közte és Conroy között, azonban semmi közöm nincs hozzá, hogy rákérdezzek.
Csendben követek mindenkit felfelé, zárva a sort. Szinte muszájnak érzem, hogy utolsónak menjek a tegnapi fenyegetés után, résen kell lenni mostantól nincs mese. Belépve Conroy és West szobájába az ablakhoz lépek rögtön, kifelé tekintgetek. Háttal állva mindenkinek, teljesen jól érzem magam, a fülem így is működik szerencsére. Kiürült kávés poharam lerakom a párkányra, majd megfordulok, neki dőlök a párkánynak, kezem keresztbe teszem és várok a csodára. Szemem megakad Cath-en és ismét eszembe jut a tegnap esti csóka. Nem véletlen rohantam el onnan a cigi után, kénytelen voltam különben a dühöm győzött volna és azt senki nem szeretné. Ha Cath felfigyel egy elismerő mosolyban részesül. Szemem lehunyva várom, hogy West belekezdjen a dolgokba.
- Mondjad West. Nem azért jöttem el idáig, hogy most elmenjek - nézek rá kicsit hidegebb tekintettel, mint azt megérdemelné. Emerald történetével nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nem rejtvényt fejteni jöttem, hanem megkeresni egy kardot, amihez nem hiszem, hogy köze lenne a - valószínűleg - mindenki szobájában felfedezett enigma megfejtéséhez. Ha segít is, akkor gyorsan essünk túl rajta.

Kenőkés

Jelenlegi álláspontom szerint nemigen szeretnék belefolyni a beszélgetésbe. West végre mondja meg, hogy mi a terv, pakoljunk és haladjunk, mert egyelőre nem jutunk előrébb avval, hogy egy bűbájjal védett szobában fecserészünk és képeket bámulunk. Rápillantottam mindegyikre, tény és való, különösebben azonban egyik sem érdekelt. Odamegyek, ahova mondják és azt csinálom, amit éppen kell. Nem szeretem túl stresszelni a dolgokat és nem is fogom. Teljesen felesleges hibákhoz vezet, azonban Conroy megállapításával egyet kell értenem.
- Conroy-nál a pont. Egy próbát megér - bólintok egyet. - Felmérjük a terepet nappal, akár két csoportra is osztva, aztán itt találkozunk és megbeszélünk mindent. Ha mindenképpen szükséges aznap éjjel még vissza tudunk osonni - ecsetelem a kialakult képet a fejemben, remélve, hogy mindenkinek tetszik az ötlet és haladhatunk, mert egyelőre eléggé be vagyunk lassulva.
A tegnapi történés és a csóka rárakta a bélyeget a csoport hangulatára. Feszültség érezhető mindenki között, és nem hiszem, hogy a pasi hibája csak. West a "vezér" (igen, kérlek, igen), így nem csoda, hogy stresszes az első ilyen kaland során. Conroy stresszes, mert mittudomén miért, annyira nem követtem végig az eseményeket. Cath stresszes, mert kapott egy gyönyörű rúnát az alkarjára, amit valószínűleg senki nem szeretne. Ming simán hozza önmagát, nem róható fel neki. Emerald pedig Ádámot és Évát hozza fel, hátha van köze az egészhez. Sokkal egyszerűbb lenne elmenni a helyszínre, körbe nézni és utána levonni a konklúziókat, ahelyett, hogy találgatunk. Elmerengtem, visszaemlékeztem és beugrott. Amikor West bemutatott mindenkit mindenkinek két olyan név hangzott el, akik értenek a gyógyításhoz, az első kapta az átkos rúnát, a másik meg Ádámról és Éváról beszél nekünk. Szemem a hirtelen felismeréstől kicsit jobban kitágul az átlagosnál, majd könnyedén mosolyra húzom ajkaim.
- Tudtommal van még egy gyógyítónk, nem? - tekintetem körbe jár a szobán, majd megáll Emeraldon. - Emerald miért nem könnyíted meg nekünk és segítesz Cath szerencsétlenségén? Ezért jöttél tudtommal, ugye? - mosolygok rá, hiszen erre késztet a hirtelen felismerés, ami belém csapott. Hogy nem jutott el eddig ez senkinek a tudatáig? Ha mázlink van, még ért is a rúnákhoz, ha meg nem egy próbát mindenképpen megért, ha már másnak le sem esett és nekem is csak ilyen későn. Jobb, mint soha, szokták mondani.

Kenőkés

Csendben figyelem az eseményeket a felismerés után. Emerald rögtön neki is áll a dolgoknak - thanks God - és végre haladunk. Valami fényes akármit kapok, amit kényeskedve veszek el, nem szeretem az ismeretlen dolgokat, de azt mondták húzzam a nyakamba és érintkezzen a bőrömmel. Rendben, főnök! Életemben először próbálok meg a lehető legkevesebbet beszélni, amit amúgy sem viszek túlzásba, de most tényleg feleslegesnek érzem. Mégis mi értelme van koptatni a szánkat?
West végre eljutott odáig, hogy közli velünk az információkat, amik ténylegesen érintenek minket, vagy legalábbis engem. Nincs kedvem enigmákat fejteni, és amint a mellékelt ábra mutatja nem is fogok, mert egyáltalán nem kerülünk közelebb a kardhoz, ha Ádámról és Éváról beszélünk. Arthúr király is teljesen más vallást gyakorolt, míg a két fogyingerről a szent fánál ne is beszéljünk.
Átbattyogva a szobámba, mindent beledobálok a táskámba. Leülök az ágy szélére, majd az ágyrács mögé kukkolva szemben találom magam ismét a mondattal. Nem mondd sokat, nem jelent semmit, mégis megigéz, akárhányszor elolvasom vagy eszembe jut. Két egyszerű szó. Megrázom a fejem, és az ablakhoz lépek. Lenézve látom Emeraldot már a gyülekezőhelyen, majd lassan a többiek is feltűnnek. A párkánynak háttal támaszkodok neki, utolsó pillantás a két - kib*szott - szóra, végül elhagyom a szobát. Leérve, azonnal kilépek a hűvös délelőttbe - ismét -, majd lassan felvíve testem hőjét kicsit arrébb sétálva rágyújtok. A nikotin jól esően érkezik le a tüdőmbe.
- Apropó figyelem elterelés... ha segítség kell, szólj - kacsintok Cath-re, figyelmemet ismét a nikotin-rúdra szegezem. El tudom képzelni, ahogy a két hülye - vagyis ő meg én - valami iszonyúan megbotránkoztató dolgot csinálunk, ami egy apátságban nem nehéz, és nem is kell olyanra gondolni ehhez. Áh, király lenne!

Kenőkés

Végre neki álltunk a dolog lényegi oldalának. El sem hiszem! Az apátság felé battyogva, ismét sereghajtóként dugom a pólóm alá az Emeraldtól kapott rúnát. Annyira nem turistás egy ilyen kővel a nyakadban mászkálni, akár mugli vagy akár nem. Itt most a nem a mérvadó, azonban egy muglikkal teli környezetben jobb óvatosnak lenni, főleg a tegnap este történtek után. Senki nem számít semmire, aztán BUMM! Beüt a krach.
Az apátság elé érve gyors szemlével körbe kívülről is lemérem a terepet, amilyen gyorsan csak lehet. Kb 20-25 méter magas, 15 méter széles, gótikus építésű. Megérzés, de - ha mást nem is - valami a kardra utaló dolgot találni fogunk. Lehet nem is jönne rosszul, amikor a másik helyszínt megyünk felmérni, sok segítség lenne, ha legalább egy támpontunk lenne merre is induljunk West elképzelésein kívül. A csoportkép említésére összehúzom a szemöldököm, majd kelletlenül beállok a csoport legszélére, véletlenül sem a kamerába nézve. Utálom a csoportképeket. Ennél erőltetebb dolog nincs is a világon, de ha szükséges, akkor beadom a derekam.
Belépve az apátságba, fejemet automatikusan felemelem, így pont elkapom, ahogy West elhívja Minget. Érdekes fejlemény, és érthetetlen. Miért pont csak őt? Valami amúgy sem stimmel ázsiai barátunkkal, de így csak még hajmeresztőbb a hófehér bőre és az, hogy állandóan napszemüvegben jár. Nem elhanyagolható az sem, hogy állandóan haloványan csillog a bőre, mintha mindig be lenne kenve valamivel. Nem gyanakszom, azonban az tuti, hogy rajta tartom a szemem.
Elengedve az előbbi beszélgetésfoszlányt, ismételten felpillantva indulok meg középen, a két padsor között. Szemem mindent észlel, a legapróbb mozgásig. Ahogy a bejárattól számított második padsorhoz érek, a bal oldalon, rögtön le is vetem magam rá. Szememet lesütöm, kezeim összekulcsolom, azonban a jobboldali padsort fürkészem, leginkább azok alját, hátha van valami eltérés az egyforma sorok között. Isten ments - micsoda irónia -, hogy neki álljak imádkozni.
Kicsit körbepillantva örömködik a lelkem, hogy rajtunk kívül annyira nincs sok turista, ami meglepő. Ki kell használni az időt, mert hamarosan megrohamozzák a tényleges turisták a helyet és akkor igen csak nehéz lesz érdemleges munkát végezni. Fürkésző tekintetemmel Cath-et keresem, amikor megpillantom az apátság jobb oldalán, megnyugszom. A tegnapi eset után fokozottan kell figyelnünk egymásra, akár tetszik, akár nem. Emeraldot és Conroy-t is szinte azonnal megtalálom. Nyugodt szívvel emelem fel a seggem és csusszanok át észrevétlen a másik oldalra, ahol ugyanazt a sémát követem.

Kenőkés

Szememmel minden apró repedést megfigyelek a templomban, remélve, hogy találok valami használhatót. West is befárad közénk, ám ázsiai barátunk nélkül, ami nem tudom, hogy csak nekem tűnt-e fel, de nekem nagyon és eléggé furcsállom is. Valami fura avval a sráccal, de egyszerűen még az én összetett és logikus gondolkodásom sem tudja összerakni, hogy mégis micsoda.
Térlátásomban érzékelem, hogy Cathhez odasétál valaki. Nem feltűnően, mert mégis csak turista vagyok, de odasandítok. Látom és szófoszlányokat is elkapok a beszélgetésből, amiből már sejthető, hogy bizony valami elkezdődik. Cath átsétál Emeraldhoz, majd ringva, mint aki mindjárt szétesik fenn hangom elindul felém és Henry-nek szólít. Fejemet felé fordítom, tizedmásodpercnyi zavar után vállat vonva megyek bele a baromságba. Tudom, hogy nem véletlen, a srácoknak valamire szükségük van és mi vagyunk az elterelés. Na hajrá! Az tuti, hogy Cath-tel nem fogunk csalódást okozni.
- Kérlek Valerie - kezdek bele én is, felemelve hangom, ami így erélyesebbé válik. - Ne kezdd most, előtte a te anyád tanácsára jártunk be hat különböző országban tizenegy különböző helyszínt - pattanok fel a padról, majd elindulok Cath alias Valerie felé, ignorálva a szinte sipítva feltett kérdését, ami az imádkozásra irányult. Persze, csoda, hogy nem köpött ki a templom, nemhogy még imádkozzak. Túl sok dolog van a hátam mögött ahhoz, hogy nekem pofám legyen imádkozni.
- És elmondanám - torpanok meg közvetlen előtte, mutatóujjamat felemelve. -, hogy már rohadtul elegem van ebből az egészből, de legfőképpen az irányításmániás anyádból! - nézek fürkésző tekintettel, mégis komolyan Cath-re, borzasztóan reménykedve abban, hogy nem fogom elnevetni magam, amíg a színjáték tart.
Körülöttünk összegyűlt már pár ember, akik eljátsszák a jó turistát, hogy a falakat, festményeket, szobrokat nézegetik, de figyelmüket nekünk szentelik. Igen megtisztelő, főleg, hogy valószínűleg ez a cél, de még jobb lenne, ha minden tekintet ránk szegeződne. Bár emiatt nem hiszem, hogy aggódnom kellene, hiszen az emberek már csak ilyenek. Szomjaznak a botrányra, valószínűleg pár percen belül az egész templomi turista tömeg minket fog bámulni, akkor már egyáltalán nem diszkréten.

Kenőkés

Az elterelési hadművelet minden bizonnyal sikeresnek mondható, ha már az őrök is felfigyeltek ránk. Mindennemű megerőltetés nélkül sikerült ezt elérnünk Cath-tel, mintha a vérünkben lenne, komolyan. Magát a Henry-nek hívandó pasit, egy laza üzletembernek képzelem el, aki nem szokott rástresszelni semmire, inkább igent mondd, csak hagyják békén. Azonban, ha olyan a szituáció - mint most is - igenis kiáll magáért. Valerie, mint egy mintha feleség, csak költi a pénzt, hisztizik és álomesküvőt akar. Pont, mintha egy amerikai sikersorozatban lennénk főszereplők.
Mindezek tudatában annyira nem is nehéz eljátszani egy ilyen szerepet. Cath... akarom mondani Valerie túl jól játssza a szerepet. Megsértődve, égnek emelt orral fordít nekem hátat, amire csak felemelem egyik szemöldököm, majd legyintek egyet. Legyintésem végén toppan be az őr, aki megkér minket, hogy... hát, hogy konkrétan kussoljunk és hagyjuk el a templomot. Már mindkettő szemöldököm az égnek emelem szerepemhez hűen, de Cath megelőz és nagyon nehezen tartom vissza a kitörni készülő röhögést. Mert ez az lenne, ez tuti, nevetésnek aligha hívnám.
- Mégis mit csináljak? - emelem fel ismét a hangom. - Állandóan beszélsz, az embert nem hagyod szóhoz jutni, mintha te lennél a világ közepe, mert a kedves anyád ezt nevelte beléd, ha már egykeként születtél - mutogatok is közben mutatóujjammal, egyáltalán nem figyelve arra, hogy mit is mondok. A szavak automatikusan jönnek, mintha egy megírt forgatókönyv alapján játszanánk Cath-tel.
- Maga meg - fordulok az őr felé dühös arckifejezésemmel. - Még egyszer ne beszéljen így a menyasszonyommal, mert nem állok jót magamért. Az ember eljön egy porfészekbe - tárom szét a karom körbemutatva, hogy egyértelmű legyen miről beszélek. - megadva a lehetőséget, hogy hátha itt lesz az esküvője, maguk meg kiküldik a csend miatt. Az életben nem történt itt semmi érdekes! - vágom az őr fejéhez a hátha szócskát erőteljesen megnyomva, csak a mihez tartás végett. Valerie-nek szentelem ismét a pillantásom, ahogy megint felhozza a drága anyámat. Monológja végén kis erőlködés után a fejem vörösre vált, egy ér kidudorodik a homlokomon - annyira nem is rossz, hogy tudom szabályozni a testhőmet -, majd belekezdek megint.
- Anyámat hagyd ki ebből! - vágok oda erélyesen. - Ez az első helyszín, amit az ő kedvéért nézünk meg, nem hiszem, hogy probléma lenne belőle, főleg, hogy a te anyád semmiben nem támogat, mert egy kuporgatós vénasszony! Ha esélyt sem adsz neki, akkor így k*rva nehéz lesz megszervezni ezt az esküvőt! - fordulok háttal az őrnek és Cath-nek is, majd erőteljes léptekkel elindulok a bejárat felé, ám fordulásom közepette elég időm jut arra, hogy körbepillantsak és lássam több idő kell a többieknek. Hirtelen megtorpanva fordulok vissza.
- És tudod mit? - szegezem kérdésem egyenesen Cath-nek. - Ha nem akarod ezt a szart, akkor felejtsük el az egészet, mert így rohadt nehéz lesz! - fejezem be mondandóm, várva a csodára és visszatartva még mindig a nevetést. Nem tudom meddig bírom még, remélhetőleg tovább, mint amennyire én számítok, mert egyelőre az előző körbekémlelésemnek köszönhetően a többieknek kell még egy kis idő, amit nekünk kell megteremteni nekik.

Kenőkés

Eszembe sem jutott volna, hogy így terelünk figyelmet, ahogy Cath megálmodta és véghez is vitte. Jól megy, ez tény és ahogy tekintetemet pár másodperc alatt végig jártatom az apátság belsejében észre is veszem, hogy Westék eltűntek. Valószínűleg sikeres volt a küldetésünk.
Cath ölelgeti a dagadt fószert, én türtőztetem magam, hogy ne röhögjek és a semmiből előtűnik Conroy, aki tátog valamit Cath-nek. Az én drága menyasszonyom lábai jól láthatóan elgyengülnek, kétségbeesve próbál éber maradni. Túl jól játssza a szerepet. Úristen túl jól játssza! Automatikusan elindulok felé, öles léptekkel kerülök mögé és mielőtt a földön koppanna a feje elkapom. Zavarodottság van a tekintetemben, nem tudom mire vélni a dolgot. Nem tartom esélyesnek, hogy ezt szándékosan csinálta vagy ténylegesen ennyire jó színésznő. Egy pillanatra aggodalom van a tekintetemben, amit pár másodperc múlva felvált a meglepettség. "Szerelmem" hangzik el Cath szájából. Nem tudok mit kezdeni a szóval, így csak elengedem a dolgot, mintha ez a terv része lenne. Soha, senki nem hívott még így, és ahogy terveztem nem is kellett volna így hívnia a közeljövőben.
A történések körülbelül harminc másodperc alatt zajlanak le, mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lenne. Lassított felvételként történnek a dolgok, és az aggodalom csak nőtt, amikor egy pillanatra belém hasított, hogy mi van, ha nem tudom elkapni időben Cath-et? Valószínűleg egy kis vér a padlón túl jóra csinálta volna a jelenetünket, senki nem szeretné azt.
Karjaimba veszem a menyasszonyt, érzem, ahogy kapaszkodik belém. Remélem Conroy megszerezte azt, amiért idejött, mert ha nem, akkor k*rva ideges leszek.
- Megyünk, édesem - csókolom homlokon. - Megyünk - utoljára hátra nézek és egy "Kösz"-t tátogok az őrnek, remélem örül annak, amit sikerült elérnie. Mert nyilván nem a mi hibánk, vagyis inkább az én hibám, hogy ez megtörtént. Ugyan már!
Kiérve, óvatosan lerakom Cath-et a lépcső alján, majd magamhoz vonva megölelem. Valóban összhangban voltunk, de még egy idegen lányt sem szeretnék bántani, és ahogy a felismerés belém hasít, hogy talán tényleg miattam történt ez az előbb a mosolyom eltűnik. Cath álla alá nyúlok és felemelem a fejét, kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen.
- Jól vagy? - kérdezem tőle őszintén. - Nem hiszem, hogy az ájulás csak színjáték volt, bocs, ha túltoltam és miattam történt a dolog - sütöm le egy pillanatra a tekintetem, majd ismét Cath-re nézek. Ahogy megemlíti a fagyit, óvatosan elmosolyodom és inkább elengedem az előbb történteket. Így se meg úgy se jöhetünk ide többet, akkor legalább történjen valami jó is.
- Együnk - bólintok egy aprót, kézen fogva Cathet indulok el a központ felé. - És még jó, hogy te fizetsz! Egy ilyen jelenet után? Az a minimum, hogy kiengesztelsz, amiért megijesztettél - nevetek fel őszintén.

Kenőkés

Amint megcsapta a friss, délelőtti levegő az orrom sokkal éberebbnek éreztem magam. Cath-et lerakva, gyorsan a hátunk mögé pillantok, hogy biztos, ami biztos alapon nem jött-e ki utánunk senki. Nem lehet az ember elég óvatos, főleg, amikor a csapata egy része a templom alatt barlangosat játszik és egy - tutira - nem ott lévő kardot keres. De hát mindegy, ez lett megbeszélve, ez a terv, így állunk hozzá. Ezért megyünk el fagyizni.
- Jól sikerült az elsápadás - óvatosan simogatom a hátát, és ahogy hozzám bújik, egy pillanatra megmerevedek. Ilyen nem történik meg, ez csak egy kedves emberi gesztus, mert mégis fontos tagja a csapatnak, ezért hagyom. Lassan elengedem magam, nehogy még sértésnek vegye, így is elég szarul néz ki a csaj, ráadásul még az átok is közrejátszhatott abban, hogy majdnem a betonpadlóval találkozott a szép kis feje. Szerencsétlen arány lenne, ha már a második napon elvesztenénk valakit.
Cath-re pillantok a macskás sztori után, de nem reagálok rá. Szeretem az állatokat, és nagyon soknak segítettem is, de ilyen mély érzelmeket bennem nem mozgatnak meg. Enyhe együttérzés van bennem, ugyanis a sajnálattal még az állatok is kitörölhetik, nem? Ezért mentem a madár-rezervátumba segíteni néha. Addig sem utaztam Olaszországba verekedni vagy keveredtem rossz társaságba.
- Csss - húzom közelebb magamhoz. - Nem fogsz meghalni. Vagyunk rajtad kívül még öten, akik vigyáznak rád. Ez a kis cucc - mutatok a combomon heverő karjára. - Nem fog minket megakadályozni semmiben, ne aggódj - nevetve fogadom a puszit, már egyáltalán nem feszélyez úgy a helyzet, mint az elején. Életidegen tőlem, de próbálom legyűrni magamban a dolgot, ráadásul - don't worry - minden gyógyszerem a táskámban lapul, mint ugrani készülő vadállat. Okvetlenül vigyáznom kell a mellettem kicsit görnyedve ülő lánynak, ugyanis csak én vagyok mellette. Nem esik nehezemre, azonban hatalmas a felelősség, főleg, hogy Min Jong is eltűnt, a templomba sem dugta be a képét. Megfogom Cath mindkét kacsóját és óvatosan felhúzom a földről. Lelépkedve a maradék lépcsőről, hátrafordulva válaszolok a feltett kérdésre.
- Kicsit - bólintok egy aprót. - Leginkább attól, hogy nem fogok odaérni időben, hogy elkapjalak - felelem őszintén, mondandóm végén ajkaimat összeszorítom, csak engedjük el a témát, majd várakozóan tekintek Cath-re, hogy mehetünk-e a várva várt fagyihoz.
Arra, hogy biztonságban érzi magát mellettem, vállainál magamhoz húzom és egy lágy csókot nyomok a hajába, majd elengedem. Ujjainkat összefonjuk és úgy indulunk neki a városnak. Remélem a csapat többi tagja is legalább ilyen jól érzi magát.

Kenőkés

A fagyizás gondolata felüdüléssel tölt el. Ha már valószínűleg lejárattuk magunkat Cath-tel ki tudja hány országból itt lévő turista előtt, és még ne említsük az itt dolgozó őröket, akkor a minimum egy fagyi, amit megérdemlünk. Lassan sétálunk a megadott útvonalon, amit Cath-nek mondott egy valószínűleg itt élő. Hamar megtaláljuk a fagyizót, ahol meg is állunk és amikor Cath után mondanám a rendelésem, valaki megböki a vállam. Meglepődve fordulok hátra, hogy mégis ki az isten böködi a vállam egy ismeretlen városban, mintha ismerősök lennénk, és ott áll előttem Min Jong. Sietősen elém nyújt egy cetlit, amit el is veszek tőle. Kétszer is el kell olvasnom mire felfogom, hogy mi van ráírva a papírra. Félve MJ-re nézek, aki toporog már, majd suttogva... nem, hang nélkül megkérdezi, hogy hol vannak a többiek.
- A templomban - mutatok a templom irányába, majd vissza tekintek MJ-re. - Arohadtéletbe - hadarom egybe az egészet, amikor leesik a tantusz, majd átadom a cetlit Cath-nek, hogy ő is képben legyen, végül elkezdek nagyon gyorsan gondolkodni. Én és Cath soha többet nem mehetünk vissza abba a templomba feltűnés nélkül, kivéve ha elterelik - ismét - az őrök figyelmét. Agytekervényeim sebesen dolgoznak, hogy valamit kitaláljak, de más nemigen jut eszembe. Lassan arrébb sétálok, hogyha egy mód van rá, akkor a fagyis srác ne hallgassa végig a beszélgetést, majd neki kezdek.
- MJ - fordulok ázsiai barátunk felé megint. - El kell terelned az őrök figyelmét. Én és Cath körülbelül soha nem mehetünk be oda többet, mi voltunk az előző elterelés, hosszú sztori. Szóval tereld el a figyelmüket, amíg én belógok és szólok mindenkinek - tekintetem Cath-re siklik bocsánatkérően, de nem tehetek mást, akármennyire is szeretném. Kicsit arrébb lépek, majd magamhoz húzva Cath-et ránézek.
- Te itt maradsz, és az elterelés után MJ visszajön hozzád. Amúgy sem jöhetsz be a templomba és egy embernek könnyebb belógni - közlöm a tényeket, majd mindkettőre jelentőségteljes pillantást vetve elindulok a cél felé, hogy ismét balhét csináljunk. Az őrök örülni fognak nekünk, ebben biztos vagyok. Ennél izgalmasabb munkanapjuk sem igen volt mostanában, és ebben is biztos vagyok. Hátra pillantok, hogy MJ követ-e, majd amikor bizonyosságot nyer, hogy igen, kicsit sietősebben szedem a lábaimat. Kapucnimat felhúzom, kezem a zsebemben, úgy várom az apátság oldalánál, hogy MJ sikerrel járjon.

Kenőkés

Nehéz volt ott hagyni Cath-et, de akármennyire is bírom a csajt, most pont nincs szükségünk a karján lévő átok segítségére a küldetéshez. MJ meglepően gyorsan feltalálja magát az eltereléshez, az emberek tódulnak ki a templomból, de sajnos olyan szinten, hogy se ki és se be nem lehet jutni. Meghallom, ahogy az őrök kiabálnak egymásnak és egyetlen egy szót kapok el, pont azt, amire nekem szükséges van. Hátsóajtó! Van egy kib*szott hátsó ajtó. Kezemet kiveszem a zsebemből úgy futok le az apátság bejáratánál lévő lépcsőn, majd lassú kocogásba váltva keresem az ajtót, körbe az apátságnál. Gyorsabban megtalálom, mint amire számítok, egy hatalmas, tömör fa ajtó, rohadt nagy aranyozott kilinccsel. Váó, mennyire diszkrét. Ah, a britek...
Lenyomva a kilincset - nyilván - nem nyílik, pálcámat elővéve, gyorsan körbe pillantva suttogom, hogy "Alohomora" és a zár, láss csodát, kinyílik. Könnyebb, mint gondoltam, remélem nem fognak kígyók a nyakamba potyogni, ahogy belépek. Kitárom az ajtót, majd egy nagyobb követ megkaparintva az ajtó mellől bedobom a terembe. Semmi nem történt, így erőt véve magamon, belépek a sötét és dohos folyosóra, szintén nem történik semmi. Magabiztosabban kezdek el futni az egyetlen ajtó felé, amit látok. Félve lenyomom a kilincset, majd egy apró résen kipillantva látom, hol vagyok. Az emberek még mindig tolonganak az ajtóban, valaki sikítozik, MJ karját felemelve rohangál némán. Vicces látvány, kicsit még el is mosolyodom a dolgon, aztán rögtön észbe is kapok. Kislisszolva az apró résen, az ajtó megnyikordul, de szerencsémre az őröket nagyon lefoglalja a kitolongó tömeg, így egyszerűen tudok kilépni az ajtó mögül. Megkerülve az oltárt minél gyorsabban és feltűnés mentesen a vélt lejárathoz érek. Felcsapva azt, lenézek a mélybe, majd halk beszélgetés foszlányokat hallok. Jó helyen vagyok! Lemászok, a csapóajtót lassan húzom be magam után, kisebb az esélye hogy lebukok valaki előtt.
Leérve rögtön megtalálom a szememmel Scarlettet és Westet is, amint serényen kutatgatnak és néznek valamit.
- Conroy, Emerald! - kiabálom el magam egyáltalán nem illedelmesen vagy visszafogottan, most nem is ez a cél. - Meg ne érintsétek Ginevra szívét! - lépek beljebb mondatom végén a kriptába. Nem valami barátságos hely, azt meg kell hagyni. Körbe pillantva tűnik csak fel, hogy Emeraldot egyáltalán nem látom és kint sem tűnt fel, hogy ott lenne.
- Hol van Emerald? - emelem fel egyik szemöldököm értetlenül. - Nem is ez a lényeg, ne érintsd meg a nő szívét, mert kővé dermedsz. Az ázsiai barátunk kapott egy levelet, miszerint, aki megérinti a nő szívét az kővé lesz és az ő kertjét fogja díszíteni. Nem tudjuk kitől kapta - rázom meg a fejem kissé, talán még a következő kérdést is megelőzöm.
- Találtatok valamit? - lépek közelebb Westhez, aki valami dobozkát szorongat.

Kenőkés - k*rva nagy ninja vagyok

Gyorsan megérkeztem, gyorsan közöltem az információt is, gyorsan is szerettem volna távozni, mert elegek lettek volna ketten is ehhez. De aztán rájöttem, hogy mégis csak a csapat tagja vagyok, hátha kell a segítségem, így - belül - eléggé kényeskedve, de rákérdeztem és maradtam. Körbe pillantva a helyiségen, ugyanúgy néz ki minden, mint fent, csak itt dohosság van és sötétebb.
Odalépek a kis dobozkához, majd kezembe veszem azt. Nehéz. Nehezebb, mint egy ekkora doboznak kéne lennie első ránézésre. Westre emelem a tekintetem, majd gonoszul elvigyorodok.
- Ha valaki lenne fent, szerinted ilyen könnyen bejutottam volna? - sandítok rá Westre, majd úgy teszek, mint akit nagyon lefoglal a doboz, így folytatom. - Ázsiai barátunk annyira figyelmet terelt, hogy az egész templom kiürült, így szabad volt a pálya a hátsóajtón át - mosolyodom el, ahogy eszembe jutnak az emberek, akik tolonganak ki az épületből. Nos, tény, ami tény, nem lettem volna a két túlsúlyos őr helyében, akiknek vissza kellett volna tartaniuk a tumultust. Remélem MJ már visszaért Cath-hez. Nem félek attól, hogy nem találja fel magát, attól félek, hogy túlságosan feltalálja magát a lány..., ami az ő helyzetében nemigen lenne előnyös. Főleg nem nekünk, akik meg mehetnénk utána keresni.
A semmiből tör belőlem elő a röhögés, amikor meghallom, hogy Conroy-nak egy szoborral kéne csókcsatát vívnia. A vizuális kép, ami előttem lebeg, nem hiszem, hogy egykönnyen fog eltűnni lelki szemeim elől. Szememet törölgetve tekintek Conroy-ra.
- Igen, Conroy - tartom vissza a következő feltörni készülő röhögést. - Mesélj erről még - rakom le a dobozt eredeti helyére, majd lassan eltávolodok mindkettőtől a dohos pince másik végébe, ott keresni a kulcsot, hátha szerencsével járok.

Kenőkés

- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Megnémult, nemigen tudtam vele beszélni. Cath-et alapból nem is hoztam - vonom meg a vállamat. A csók jelenetet fapofával nézem végig, legalább ő megtette, mert én biztos nem tettem volna, úgyhogy hoppon is maradnánk, mindenki mehet haza. De West megtetten, egy igazi hős! A felém hajított kulcsot könnyedén elkapom, majd a kis doboz felé fordulok. Kiveszem a mikro-barlangból és lerakom a földre, inkább szuggerálom, mint nézem.
- Te, West - fordulok felé mosolyogva. - Ha kinyitom és gebasz lesz vele, hozzád vágom - közlöm a tényt. A kulcsot berakom a zárba majd jobbra fordítom. A zár kattan, egyelőre semmi nem történik, felnyitom a dobozka tetejét.
- Ak*rvaéletbe - hagyja el a szám ez a gyönyörű mondat szépen összerakva, ahogy kell. A doboz üres. Ez a kib*szott doboz üres! Valaki elvitte már Ginevra szívét, de ki tudja hova? - Üres - rakom le a földre a dobozt, avval a lendülettel hátradőlve leülök a földre. A blázt kiveszem nadrágom zsebéből és mit sem törődve a világgal, rágyújtok. Na, ezt hívom én patthelyzetnek, de tényleg. Mélyen leszívom a füstöt a tüdőmbe, majd felállok. Elindulok a kripta bejárata felé, visszafordulok és kérdőn tekintek a többiekre, hogy akkor megyünk? Talán még elkapjuk MJ elterelésének utolsó hullámát és használhatjuk a hátsóajtót feltűnés nélkül.

Kenőkés

West kiabál egyet Scarlettnek, aki gondolom meg is torpan, végül - elvileg - szíve választottja, élete szerelme, a kedvese a kezébe nyomja a dobozt, majd áll. Esküszöm nem hittem a szememnek, amik kicsit ki is kerekedtek a cselekvés után. Nem kicsit kockáztatott evvel West, de, ugye, aki meg az nyer, és Westnek a legnagyobb szerencséjére, most nyert. Conroy nem vált kővé.
Vállat vonva sétálok ki, majd mosolygok az üres apátságon. A főbejárat felé indulok, mivel az őrök sincsenek sehol. Kilépek a friss levegőre, körbe nézek, de sehol senki. MJ sincs sehol és Cath-et sem látom a közelben. Nagyon remélem, hogy együtt vannak valahol, mert megmondtam MJ-nek, hogy amint itt végzett menjen vissza  lányhoz.
Szemöldököm megemelkedik, amikor tudatosul bennem, amit West mondott. Sziget? Milyen sziget?
- Hol is van az a sziget, amit említettél? - szívok bele a blázba, tekintetem Westen állapodik meg. Lassan elindulok lefelé a lépcsőn, szemeimmel állandóan a környéket pásztázom, de sehol senki. Megilletődve állok meg a lépcső közepén.
- Hol a tökömben vannak a többiek? - tárom szét a karom, mint egy hülye, mert tényleg nem értem a helyzetet. Azt hittem egyértelmű voltam a dolgok folyásával kapcsolatban, azonban senki sehol.
- Hogy szedjük össze őket? - nyomom el a cigim maradékát, végül egy közeli kukához ellépdelve kidobom. Egyre több az ember, így nem szeretnék feltűnést kelteni.
Az, hogy itt zsákutcába kerültünk, még inkább felpezsdít, hogy eredményes legyen a kard megtalálása. Csak felcseszem magam az ilyen felesleges pontok felderítésén, de szükségesek, ha biztosra akarunk menni. És mi arra megyünk. Nincs is más választásunk. Egy alsó fokra lehuppanok, lábamat kinyújtom, úgy tekintek fel a többiekre egy kicsit ilyen "Na?" tekintettel.

Kenőkés

A nyomkövető gondolatára felszalad a szemöldököm, de elfelejtek reagálni rá, ahogy megpillantom Cath-et felénk sétálni. Remek, mindenki egy kupacon végre. Ahogy a lányra pillantok, tekintetem feljebb siklik a sorházak egyik ablakára. Elveszem tőle a poharat, belekortyolok, de tekintetem nem szakítom el a meglepően furán csillogó ablakról.
Szóval figyelnek minket tényleg. Nem mondom, hogy mindent, de nagyon sok dolgot megmagyaráz a tény, hogy tudják mik vagy éppen kik vagyunk és miért jöttünk. Nem könnyíti meg a helyzetünket, főleg, hogy MJ lassan rokkant lesz, Cath pedig visel egy f*sza átkot, de még így sem vagyok abban biztos, hogy az eltántorításunk a céljuk. Mintha plusz feladatok elé állítanának minket, hogyha már esélyünk van megszerezni a kardot, akkor tényleg mindent vessünk be. Ha elakarnának minket hallgattatni, akkor már rég megtehették volna. Náluk van a hazai pálya előnye, rég halottak lehetnénk mind, ha megerőltetik magukat, de még mindig élünk. Cath meglepő gyorsasággal gyógyítja meg MJ minden nyűgét-baját. Szegény ázsiai barátunk lehet nem azért jött el velünk, hogy minden szarság őt érje, de ha így alakulnak a dolgok... És még mindig tartom azt az álláspontot, hogy még mázlisták vagyunk.
Cath minden szavára figyelek, szemeimmel végig követem, ahogy Westnek adja a papírcetlit. Újra belekortyolok a kávémba, szemeimet lehunyom. Így jobban belemerülve a dolgokba, eddig semmi eget rengető nem történt azon kívül, hogy West közölte a tényt, miszerint el kell mennünk Avalon-szigetére. Nincs valami szimpatikus neve, ha ott nem halunk meg, akkor sehol.
- Na, mit ír? - jobb szemem kinyitom, úgy tekintek fel Westre. Ha van benne valami fontos, remélem minden köntörfalazás és ködösítés nélkül mondja el, mert szeretném, ha haladnánk, ámbár, ha itt ülve kávét szürcsölgetünk, akkor nem várhatunk csodára.
Nem azt mondom, nagyon jól esik csak itt üldögélni, de nem ezért jöttem el idáig. Ha nem leszünk kitiltva az egész országból ezek után, akkor lehet visszajövök még ücsörögni, de addig is; meló van, skacok.
Lassan felállok, végig nézve a többieken mosolyodom el.
- Skacok - iszom meg az utolsó kortyot. - Valami történjen, mert itt öregszem meg.

Kenőkés

Szó nélkül követem a többieket. Elmerengek a gondolataimban, nemigen figyelem a körülöttünk zajló dolgokat, amik amúgy sem érdekelnek különösebben. A legközelebbi szemetesbe, ami az utamba kerül, kidobom a kávés papírpoharat, visszasorolok Cath elé, mintha el sem tűntem volna. Zsebemből előkotrom a cigimet, meggyújtva azt nézek körbe. Nem nehéz észrevenni a mindent tudó és sanda pillantásokat, amiket kapunk. Így ne legyen feltűnő az ember, amikor mindenki mindent tud ebben a mocskos városkában.
West mondata jár a fejemben, amióta elindultunk az apátság elől. Holnap reggelig hagyjuk el a helyet. És ha nem tesszük meg? Hanem megvárjuk a dolog végét, mert szeretünk határokat feszegetni, akkor mi történik? Elmerengve érek ki a többiekkel a pusztába, mire feleszmélek már öntudatlanul is megálltam. West utasított minket, hogy keressünk valami lejáratot, én meg pár pillanatig csak álltam, mint egy hülye. Hogy a tökömbe kerültünk ide ilyen gyorsan? Megilletődve nézek körbe, majd rágyújtok még egy cigire.
- Conroy - kiáltok neki, ha rám figyel, akkor felé dobom a doboz cigit. - Rád fér - mosolyodom el, ujjammal meggyújtva a számból kilógó blázt. Hátat fordítva neki kezdem el a földet vizslatni, akár egy elmebeteg, de ha lejáratot kell keresni, mert azt az ukászt kaptuk, akkor hajrá. Nem vagyok semminek az elrontója. Remélem ez is hasonló lesz, minthogy a kriptába van Ginevra szíve, aztán hopp-hopp, kiderül, hogy mégsem, mert már rég elvitték onnan. Aztán szépen hoppon maradunk és innen is lehajtott, szomorú kiskutya fejjel távozunk, mint az apátságból. Az lenne a nap fénypontja, eskü. Már csak tényleg egy városkányi dühös ember kéne vasvillákkal meg fáklyákkal, akik elűznek minket innen. Végül is... nálam minden cuccom itt van, úgyhogy felőlem jöhetnek én elsétálok a legközelebbi hopponálási pontra és itt sem vagyok.
Pillantásom megakad pár fűcsomón, amik meglepően négyzetalakban helyezkednek el. Megállok előtte, leguggolok, a blázt a számba rakom, végül csalódottan állapítom meg, hogy ez sajnos nem ajtó, hiába tapogatom mindenhol.
- Te West - egyenesedem ki, tekintettemmel Westet keresem, majd megállapodik rajta a pillantásom. - Mit is keresünk pontosan?

Kenőkés

A feltett kérdésemre mindenki helyeslően bólint, ám választ időnk sincs rá kapni, mert a következő pillanatban Cath alatt tűnik el a föld. Csak odafordulni van időm, az, hogy elinduljak felé jól van-e, még a gondolat sem született meg, mert én is elsüllyedek. Ám csak derékig, kezeim magam mellett beékelődve, mint egy rendes pingvinnek. Se ki, se be, se oldalra, semerre nem tudok mozogni, még egy hang sem hagyja el a számat, annyira megilletődtem.
- A k*rva életbe - szólalok meg a lyukból, szemeim összeszűkülnek, ahogy az enyhe napfény pont az arcomba süt pár sugárral. Remek, és mégis innen, hogy a tökömbe szabaduljak ki? Annyira becuppantam ide - szó szerint -, mint répa a földbe. Ficegek párat, lábaimat kezdem el lóbálni, hátha evvel legalább lejjebb segítem magam, de semmi.
West elbattyog alám. Szó szerint alám, merthogy Cath meg az alattam lévő járatba zuhant bele. Remélem nincs nagyobb baja, bár mint a mellékelt ábra mutatja hiába szabadították meg az átoktól, nem lett szerencsésebb. Eddig én teljesen abban a tudatban voltam, hogy a szerencsések táborát erősítem, de lehet az egész életemben hazugságban éltem.
Lábamat még mindig lóbálom, kezeimet próbálom feszítgetni, hátha valahol lazább a föld, de tényleg nincs ekkora mázlim. Hiába minden próbálkozásom, be vagyok ékelődve, mint egy rajzfilmfigura egy rajzfilmbe. Megadóan várom a többieket, akik remélhetőleg minél előbb kiszednek innen, mert kezd nagyon kellemetlen lenni a szituáció, és ha egy mód van rá nem tölteném itt a kaland további részét. Igen haszontalannak érezném magam.
- Na - mondom fennhangon, remélve, hogy mindenki meghallja. - Valami történjen, skacok, mert kezd nagyon kényelmetlen lenni - érzem, ahogy a föld egyre erősebben nyomja karjaimat az oldalamnak. Mintha szűkülne a lyuk, azért, hogy összeroppantson. Eddig nagyon jól halad vele, kezdem elég kellemetlenül érezni magam.

Kenőkés

Kínomban legszívesebben már röhögnék a helyzeten, mert ennyire még sosem éreztem magam kellemetlenül. Már-már tényleg fel is röhögnék, amikor West hangját hallom meg lentről. Na fasza, ő lent hősködik én meg beszorulva számolgassak. Reménykedve abban, hogy tényleg van terve, ami be is fog válni és nem csak hülyét szeretne belőlem csinálni eleget teszek West kérésének. Hangosan kezdek el számolni. Háromnál érzem az enyhe robbanást, repedezik felém a föld, már készülök, hogy én bizony lábra fogok esni, nem pedig a mocsokba, a többiek meg oldják meg. Ám erre nincs szükség, mert West egy gyors lebegtető bűbájjal felfog minket. Talpra érkezem, rögtön zsebeimbe dugom a kezem. Körbe fordulok, hogy mégis mi a tökömet találtunk, amikor meglátom a barlang további részét. Szűk... majdnem elkap a hányinger, még időben fordulok el onnan, nehogy ne csak inger legyen, hanem más is.
Arra tekintek, ahonnan Cath esett le, minimum tizenöt lépcsőfokról, majd meglátom a lányt és kitör belőlem a nevetés. Akaratlan tör elő, nem tehetek róla, de nem tudom megállítani. Térdemre támaszkodom, hogy meg tudjak állni a lábamom, majd vállam pár pillanatnyi rázkódása után meghallom a kérdés.
- Pedofil - kaján vigyor jelenik meg arcomon, ahogy válaszolok a kérdésre. Cath közelebb lép, megszorítja a kezem. Már óvatos mosollyal viszonzom a gesztust, majd mély levegőt véve visszafordulok a többiek felé.
- Oké, szóval ezt kerestük - tekintek körbe ismét. - Meg van, nincs mit. És most? - húzom ki zsebemből a kezem, benne a cigarettás dobozommal. Ha valamelyik azt mondja, hogy bele kell menni a vízbe és, aki kapja marja alapon, megint keresni valamit, akkor sokkot kapok esküszöm. A blázt berakom a számba, meggyújtom azt és elégedetten fújom ki a füstöt. Visszalépek párat, majd fenekemet szépen lerakom a lépcsőre, így várom a további történéseket.
Komolyan nem vágyom le a vízbe, főleg nem egy szűk helyre, amiben víz van. Az isten mentsen meg, miért kell ezt most így? Nem elég, hogy beszorulok, mint egy rajzfilm figura, de még szűk vályatokban kell válykálnom. Gyönyörű lenne, feltenné azt a bizonyos pontot az i-re. Nagy élmény...

Kenőkés

Persze, nyilván egy tó fenekén kell, hogy legyen az a nyavalyás kard. Nem lehetne csak odamenni, kihúzni valakinek és végre haza menni. Nem... úszikázzunk le érte, ráadásul az, akit a szirén kiválaszt erre a becses feladatra. Amint Conroy elmerül a habok között, nagyot sóhajtva nyújtom ki lábaimat. Könyökömmel támaszkodom a feljebb lévő lépcsőfokokon, várva a csodára. Eltelik körülbelül három perc, West máris fel s alá járkál, morog magában, emelkedett szemöldökkel figyelem, ahogy járkál. Lassan én is begolyózom, ahogy oda-vissza megy, borzasztóan idegesítő. Több sem kell neki, a tizedik perc környékén torpan meg a tó szélénél, és nem mozdul. Utána akar menni, mégis nagyobb a félelme, minthogy Conroy után ugorjon. Payne is elkezd visítani, mintha én valami motivációs esteket tartanék a jelenlévő tagoknak. Nagy nehezen feltápászkodom, kezeimet zsebreteszem, égő cigarettám lazán fityeg a számba. Gyönyörű lehet kívülről, ám pont nem érdekel, öles léptekkel indulok meg West felé, amint odaérek bal lábam a talajon tart, jobbommal pedig rásegítek, hogy végre betaláljon a vízbe. Hatalmasat csattan a tó vízében, remélem arccal esett bele, majd visszasétálok a lépcsőhöz, és ugyanabban a pozícióban ülök le megint. Payne felé emelem pillantásom, egy vigyor terül el arcomon, ahogy bocsánatot kér. Csak rákacsintok, mélyet szívok cigarettámból, csak utána válaszolok előbb feltett kérdésére.
- Ahogy mondod - hunyom le szemeimet, még fejemet is hátradöntöm a lépcsőn. Senki nem tudja mennyi idő telhet el, mire ismét hallom a víz mozgását. West libben ki elég béna ábrázattal a vízből, karjában Conroy-jal, aki még szarabbul néz ki. F*sza. Tényleg nem megyünk soha haza. Cath máris mellettük terem, abban a pillanatban, ahogy megcsapja - valószínűleg - mindenki fülét az eszeveszett visítás. Gyorsan pattanok fel, cigarettám a földre hullik, és mintha lassítva érzékelném a világot. Westen taszítok egyet, szinte bizonyosan abban, hogy megtartja az egyensúlyát és kifelé indul Conroy-jal, majd gyorsan megragadom Cath karját, mikor kiabál egyet, nagyot rántok rajta magam mögé és éppen ahol áll hirtelen lobban fel egy tűz fal. Csak gondolnom kellett rá, és máris köztünk és a visító lény közé kerül. Balra sandítok, remélve, hogy nagy rohanásom közepette nem mértem el a dolgokat és MJ nem éppen a lángokban áll. Egy pár másodperces elégedett mosollyal konstatálom, hogy egyelőre jól állunk, nem hiszem, hogy a lény a vízből kimerészkedik a tűzbe, legalábbis az elméletem ez.
- Na takarodjunk innen - mondom fennhangon, hogy a nagy visítás közben mindenki meghallja, majd először jelentőségteljesen MJ-re pillantok, reménykedve, hogy megindul, majd Cath karját elengedve, tenyerébe csúsztatom a sajátom és elkezdem kifelé húzni, mindezt tizedmásodpercek alatt.

Kenőkés

Végre friss levegő. Szinte arcon csap az áporodott és párától sűrű barlang szag után. Rögtön lehuppannék a fűre, ám feltűnik, hogy egyel kevesebben vagyunk. Már éppen nyitnám a számat, hogy rákérdezzek merre van koreai barátunk, amikor Payne megelőz, és már indulna is lefelé, amikor - mint egy elb*szott filmben - a porfelhőből lépked ki drága pincérünk karjaiban MJ-vel. Payne rögtön mögém kerül, karomba csimpaszkodik, lesandítok rá, egy féloldalas mosolyt engedek meg felé, hogy ne aggódjon nem lesz gond.
A férfi Westnek beszél. Persze, ki másnak? Rohangálok fel-alá, hogyha lehetséges, akkor senki ne haljon meg, amióta elindultunk megszerezni azt a b*szást, amit a híres Excaliburnak tartanak, egy olyan ember miatt, aki a barátnője haláltusáját - akiért elvileg meghalna - végig várta volna a vízparton ácsorogva, a víziszonya miatt, és ha nem rúgom bele, akkor bizony Conroy még mindig lent lenne. Egy olyan ember miatt, aki nem mentené meg egy iszonya miatt a lányt, akit szeret, de, amint megtörténik, csak ő létezik és van, az fel sem tűnik neki, mint vezető, hogy egy tagja a csapatnak hiányzik. Szemeimet összeszorítva indulok meg lassan a többiek után, hátha valami történik. Csak sétáljunk, csak ne kelljen beszélnem, mert esküszöm Merlinre, beverem West képét dühömben. És ha én itt elszabadulok, akkor azt senki nem köszöni meg. Anglia örülne felégetem területük felét, biztos vagyok abban, hogy megköszönnék, sőt, még kezet is csókolnának nekem. Fél szemmel sandítok csak hátra folyamatosan, hogy rajta tartsam a szemem Payne-en, mert mázlimra csak rá kell figyelnem, West most már foglalkozik Conroy-jal, de azért nem bízva a véletlenre semmit, rá is figyelek.
Zsebemből óvatosan előtúrom cigarettámat és a számba dobok egy szálat. Egy pillanatra megállok, meggyújtom azt, mélyet szívok belőle. Az ég felé tekintve fújom ki a füstöt, egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Istenem adj erőt - suttogom felfelé, szám szegletébe tolva a blázt, indulok tovább.
Egy erdő közepén lévő sziklába taszigált rozsdás kard. Na remek! Ezért valóban megérte eljönni idáig, gyönyörű látványt nyújt, kár lenne tagadni. Egyik szemöldökömet megemelem West felé, ahogy megállok a szikla előtt.
- Na haverom - dugom zsebre a kezeimet, szívok egyet cigarettámból. - Húzd ki ezt a lóf*szt és haladjunk, mert innék már egyet - invitálom meg jobb kezemet kinyújtva a szikla felé Westet, hogy csak utána. Az istenért sem vallanám be, de valami olyan erő van ekörül a kő körül, hogy a hideg rázza meg minden csontomat, és esélyes, hogy nem vagyunk vagy nem maradunk egyedül, szóval tényleg leléphetnénk minél előbb.

Kenőkés

Türelmes típusnak tartom magam. Vagyis, na... ez így nem feltétlen igaz, de akkor mondjuk úgy, hogy a nagy átlagnál türelmesebbnek vagyok. Ezért vagyok még itt, ezért hagyom, hogy a hely ereje átjárjon, ezért követtem eddig mindenhová a csapatot.
West mártírkodását figyelmen kívül hagyom, csak megemelem rá egyik szemöldököm, hogy hazaküld. Nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak. Eljöttünk idáig, erre West hazaküld minket, mintha eddig is mindent egyedül kellett volna megölnie. Csak haloványan elmosolyodom, úgy döntöttem, nem kell kétszer kérnie ezt. Ha haza küld, hát haza megyek, midenféle balhé nélkül, nem mintha eddig is olyan fontos tagja lettem volna a csapatnak. Király vagyok, nem tagadom, de ennyi erővel a két szerelmes pár is eljöhetett volna ketten. Hogy nem játék? Örüljön, hogy annak fogom fel, és nem egy halálos táncnak az itteniekkel vagy a kard őrzőjével, mert így legalább röhögve nézek a halál szemébe, ha meglátogat. Mi is lehet ennél jobb? Vidáman szembesülni a kaszással. Zseniális. Conroy-t, mint valami isteni szikra, jelöli ki a napnak a fénye, hogy bizony, még mindig ő a kiválasztott a kard kihúzására. True love, én mondom, mert ketten indulnak a kard felé, hogy kihúzzák. Várok, és csak várok, mosolyom egyre jobban lehervad, ahogy a kard meg sem mozdul, csak húzzák tovább, majd egyszer csak a jellegzetes hang, amikor törik a fém. Felkapom a fejem, odanézek, szám kicsit tátva is marad a cselekmény felfogása közben.
Az Excalibur kettétört. Conroy-ék kezében van az egyik fele, a másik pedig szépen ugyanúgy beékelődve a kőbe. Hirtelen tör ki belőlem, engem is meglep, ahogy nevetésem... nem, röhögésem átvágja a csendet, mint vihar egy szép tavaszi napot. Csak hagyom, hogy átjárjon, térdemen támaszkodom meg, nehogy összeessek, a folyamatosan feltörő nevetéstől.
- Édesistenem - hadarom két röhögőgörcs között, kicsit megvárom, amíg nevetésem lecsillapodik, éppen csak annyira, hogy értelmesen tudjak beszélni. Vagyis... inkább érthetően. - Ez remek volt srácok! Akkor mehetünk? - pillantok Conroy-ra és Payne-re jelentőségteljesen. Azt a "parancsot" kaptuk, hogy haza megyünk. Ezek után, ha fegyvert tartanak a fejemhez sem maradok itt, így komótosan lépkedve indulok visszafelé.
Jobb kezemet felemelem, kicsit hátrafordítom a fejemet.
- Kösz West! - mosolyodom el. - Egy élmény volt - mondom szemtelen, ismét elindulok, blázomat taszigálva a számba. Hát, ez tényleg egy élmény volt.

Santos - július 3. - bah

F*sz módon indultam el, és f*sz módon érkeztem meg, pedig még a hivatalba is beugrottam - meglepő módon időben - idő előtt, hogy az átjutással ne legyen probléma. Esetemben ez rohadt nagy szó, főleg, hogy hajlamos vagyok elfelejteni azt, mégis milyen kötelezettségekkel jár a tény, miszerint dimágus vagyok. Leadtam a nevemet, meg minden tökömet, ami kellett, aztán elindultam, mégis megállítottak már Olaszországban, hogy szép jó napot! Minimum harminc percet elb*sztam ott, és folyamatosan azon stresszeltem, hogy ne jöjjön ismerős, régi barát, akárki, aki az előbb felsorolt kategóriákba tartozik. Nem találtak fogást, így sűrű bocsánatkérések közepette el lettem engedve, akár egy gyerek a sarokból.
Fáradtan dobom le táskáimat az előtérben, cipőm levételével nem is fáradozok, csak berobbanok a konyhába és töltök magamnak egy pohár whisky-t, amit rögtön el is tüntetek a pohárból. Cigarettámat a szám szegletébe teszem, vörösen izzik fel a parázs a végén, óvatosan, szinte már-már megfontoltan száll a füst a plafon felé. Mennyivel egyszerűbb lenne nekem is, ha csak elmennék a f*szba innen...
Gyönyörű gondolataimat a kapucsengő visítása zavarja meg. Az órára nézek, és szinte biztos vagyok abban, hogy a szomszéd néni hozza megint a süteményét, amit mindig megkapok, ha jövök. Gondolkodás, és beszéd nélkül nyitom ki a kaput, hogy a néni betotyorásszon - mert csak azt tud -, az ajtót is kitárom neki, hogy feleslegesen ne kelljen kopognia, majd a konyhába megyek még egy körért. Amint meghallom a lépteket mosolyogva kiabálok ki neki.
- A konyhába jöjjön be! - háttal az ajtónak öntöm ki a következő adagomat, mélyet szívok cigarettámból, Cortez pedig furcsa, puffogó hangokat ad ki, de leintem, hogy hagyja abba. A nénivel már találkozott, ne legyen paraszt, különben soha többet nem kapunk sütit, és azt nem tudnám elviselni. Ez az egyik olyan dolog, amiért megéri idejárni.

Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Már a tudat sokat segít a lelkiállapotomon, hogy Olaszországban vagyok. Kihasználom ezt a pár napot, Salvatore-nak még nem érzem, hogy szólnom kell, és amíg nem lesz rá okom, nem is fogok. Vagyis... lenne rá okom már most? Nyugodtabb vagyok, mint amikor eljöttem, de ez még nem az igazi. Nehezen tartom magam, mint mindig, de ez most más. Nem dühnek mondanám, nem pániknak, inkább csalódott vagyok. Igen, ez a legjobb szó rá. Ismét csalódtam egy olyan személyben, akit közel engedtem magamhoz. Valahogy mindig ez van, de ez most mégis más. Ivana...
Megszólal a hátam mögött. A pohárra rászorítok, és meredten bámulok magam elé. Meg sem merek mozdulni. Nem lehet itt. Honnan tudja? Miért van itt? Nem lehet itt. Egyszerűen lehetetlen, senki nem tudja, hogy ez a ház hol van Salvatore-on kívül, ő pedig biztos nem mondta el. Egyszerűen képtelenség, hogy itt legyen. Beszedtem volna valamit, csak nem emlékszek rá? Több whisky-t ittam, mint kellett volna? Az üvegre sandítok óvatosan, de még mindig nem mozdulok meg, és meglepődve konstatálom, hogy több, mint a fele hiányzik az italnak. Ennyit megittam már, vagy alapból kevesebb volt benne? Meredten állok és bámulok magam elé, nem merek megfordulni. Cortez folyamatosan fújtat, végül csak a nyakamban köt ki, ahová kissé karmait is belemélyeszti. Most az egyszer örülök neki, segít magamhoz térni.
Lassan, mintha egy kib*szott lassított felvétel lennék fordulok hátra, poharamat még mindig markolom. A szívem olyan hevesen ver, hogy félő kiszakítja bordáimat és szegycsontomat, majd távozik a helyszínről. A szemem elé táruló látvány pedig tényleg Ivanat adja vissza. Akaratlan a már gömbölyödő hasára esik pillantásom, és hirtelen elfogy a levegőm. Gyorsan kapok utána, egy köhögésszerű hagyja el ajkaimat.
- Mit keresel itt? - sziszegem felé, tekintetem visszavezetem arcára. Annyira más. Mintha kivirult volna, mintha egy más nő ülne velem szemben. Vajon velem is ilyen volt? Én tudtam ilyen boldogságot csempészni a mindennapjaiba? Elég voltam?
- Menj el, Ivana.