Azt hiszem, hogy kicsit túlságosan fel is gyorsultak körülöttem a dolgok ahhoz képest, hogy úgy terveztem, hogy majd egyszer lesz esküvőm. Mert mire észbe kaphattam volna, már meg is beszéltem Engelchennel, hogy kivételesen hazajön velem és nézünk nekem egy öltönyt.
Az évek során már szereztem annyi tapasztalatot Miss Háklis-Divat-Díva mellett, hogy akár egyedül is el tudtam volna dönteni, jól áll-e az adott darab, vagy sem, de nem akartam nélküle menni.
- Mehetünk, Engelchen, vagy komolyan szeretnéd az összes szembejövő nő önbecsülését sárba tiporni? - kérdeztem, miközben a hátamat az ajtónak döntöttem és figyeltem, ahogy felveszi a kabátját. A lelkemre rótta, hogy amúgy elkezdhetnék gondolkozni az alapokon, én pedig ismételt sóhajjal gomboltam be a kabátomat. Igazán szép volt, maga az álomnő, akinek a haja úgy csillogott a napsütésben, mint a búzamező, a szemei pedig olyan kékek, hogy az ember jóformán bele tudna fulladni. De ez a tökéletesség addig tart, míg ki nem nyitja a száját.
- Mi az, hogy legalább az? Hát ha csii, akkor csii, lépj tovább, ettől én még szép leszek - horkantam fel rosszallóan, összefonva a karomat a mellkasomon, de persze, gondolkoztam. Megbeszélt szín nem igen volt, egyetlen dologhoz ragaszkodott a nő, az pedig az volt, hogy kálát és cseresznyevirágot szeretne a csokrába.
Az üzletben elég nagy volt a lelkesedés az érkezésünkre, én pedig hasonló mosolyt próbáltam magamra erőltetni. Ezek után megszabadultam a kabátomtól és a fogasra akasztva azt figyeltem, ahogyan Blondie elkezdte nézegetni az alapabb darabokat. Nem is értettem, hogy miért lett hirtelen ilyen lelkes. Végül odasétálva a fejem a vállára pakoltam egy mély sóhajjal.
- Hát ha szerinted jó, akkor persze - jegyeztem meg halkan, miközben kigomboltam a pulóveremet.

Jó, eleve hülye kérdés volt a részemről, az ő szépsége bizony megkérdőjelezés felett állt, nem kellett volna ilyenekkel zaklassam. Ha ő az utcára lép, azt minden egyes alkalommal kifogástalan külsővel teszi és meg is van rá az oka. Pont ugyanaz, mint nekem, hogy miért is nem tudok elvonatkoztatni a kviddicsről, mikor a munka vagy a sport, vagy a hobbi szóba kerül. Nekem ez az összes egyben, talán más azzal a szóval illetné, hogy Leidenschaft.
- Mein Gott, tudod, hogy nem szeretek hazudni! Attól sírnak a bébi-pandák - ráztam meg a fejemet arra a feltevésre, hogy esetleg normális lennék. Mert hát ugye, még a közelébe sem jártam ennek a paraméternek, bármennyire is volt ajánlatos. Megkérdezte, hogy vajon ha már a színben nem egyeztünk ki, más ügyben született-e megegyezés, mire rövid hezitálás után lassú bólogatásba kezdtem és az egyik tincsét figyelve igyekeztem mindent felidézni.
- Asszem, talán fehér kálát és cseresznyevirágot akart. A fehér kétséges, nem tudom, akkor éppen elfoglalt, hogy alaposabban szemügyre vegyek egy fagyikelyhet - pislogtam hevesen, miközben magam elé idéztem az édességhalom pontos kinézetét. Igen, az még rémlett, a legapróbb részletekre kiterjedve. Talán át kéne értékelnem a fontossági sorrendjeimet és mindent kicsit hátrébb helyezni rajta. Egészséges lenne a lelkivilágom számára. De ugye, ez is olyan, mint a barnarizs párolt zöldséggel. Egészséges, de ki a f.szom akarja maga is fogyasztani? Hannah gúnyolódását meg már egészen jól tudtam ignorálni a képességeimhez mérten.
- Rettenetes spiné vagy... Remélem tudod - fogalmam sincs, mikor váltottam németre, ahogyan azt sem, hogyan került a kezembe rögtön három öltöny is nyakkendővel, pont a méretemben, mikor én egy helyben álltam, de nem is érdekelt. Inkább bebaktattam a fülkébe és hatalmas szenvedések árán kezdtem megszabadulni a ruhadarabjaimtól, hogy aztán magamra rángassak pá újabbat, amit életemben egyszer fogok felvenni.
- Scheiße... - Na, pont ezért nem szeretek próbálni. Öltözés. Legalább tíz percet töltöttem bent, mire értelmes kinézetet pakoltam össze magamnak és hajlandó voltam először kilépni a szőke zsűri elé.

Persze a magyarázatára megráztam a fejemet, hiszen az elképzelés, hogy a panda macik csak elmosódott sminkű jegesmedvék, teljesen nonszensznek tűnt. Elvégre a jegesmacik sokkal nagyobbak és amúgy sem vágom, hogyan mennének el a sarkvidékről Kínába.
- Szőke vagy! Tarts nekik tanfolyamot...- horkantam fel, de csak piszkálódtam, elvégre pontosan tudtam, hogy ő sokkal okosabb, mint amennyire én az vagyok. Nem nagy teljesítmény, olyan, mintha egy kutyának azt mondanád, hogy üljön le és kap kekszet.
Közben Schatz bevágta a hisztit azon, hogy a csiii-hölgy milyen virágokat választott magának. Nem teljesen tudtam hová tenni, de biztos voltam benne, hogy valami női logika van a háttérben, meg szimbolika, lehet, hogy sátánizmus is! Ki tudja manapság, milyen jelképek egyes virágok. Az is könnyen megtörténhet, hogy fel akar áldozni a csaj valami japán szertartás keretében. Mondjuk ez nem lenne túl szép, akkor akár bébizsiráfokat is áldozhatna.
- Hát még én! Fogalmam sincs mi, miről beszélsz, de örülnék, ha nem ölnéd az agyamat ilyenekkel. Te is tudod, hogy túl van terhelve! - horkantam fel kiakadva, hogy aztán megrázzam a fejemet rosszallóan. Nem, erre már végképp nem volt agykapacitásom, múltkor a mai időpont eltárolása miatt is legalább két zeneszám szövegét kukáztam, illetve azt, hogy hova tettem a bluetooth-os hangszóróm. Azóta sem találtam meg.
- Ne! Csak ne! - adtam rövid úton választ, mert még csak az hiányzott a lelkivilágomnak, hogy bejöjjön és elkezdje az öltözékemet bizergálni... Ilyet nem játszunk.
Amint kiléptem a fülkéből, egyből igazítgatni kezdte az öltözékemet, amire persze felsóhajtottam és még a szemem is forgattam, csak hogy érezze, mennyire tiltakozom. Pedig aztán nem is tettem. Vagyis, többnyire. A tükör felé fordított, de az én figyelmem teljes mértékben a közelsége kötötte le.
- Nem tudom Hannah. Szerintem rakjuk az "esetleg"  kupacba. Mit szólsz? - kérdeztem a tükörben őt figyelve magam helyett. Valahogyan ez a látvány sokkal inkább meggyőző volt. - Akarok egy mellényt hozzá.

A táboros kijelentése természetesen ismét arra késztetett, hogy nevetésben törjek ki. Ez olyasmi volt, amit apám díjazott volna, nem feltétlenül medvék részvételével. Családi hagyományok, ha mást nem, mesékben mindig fent maradnak. Apám például iskolai táborokat szokott támogatni anyagilag, ahol a fiatal boszorkák és mágusok tehetségfejlesztése folyik. Legalább valami értelmeset is cselekedett élete során...
- Sokan imádnának érte, szerintem tedd meg, a hangomat add neki és minden meg van oldva. Ha otthon felejtem, majd írok táblára - nem, nem gondoltam komolyan. Az viszont tényleg igaz, hogy sok ember igen örülne neki, ha egyszer végre kussban maradnék vagy azt a választ adnám, amit várnak. Szóval ki tudja? Lehet, hogy a szöszi akár béke Nobelt is kaphatna a virágos akcióért. Utána visszavonnák tőle a rasszista köszönőbeszédért, de három teljes percig birtokolhatná. - Hát, ha te mondod...
A ritkán kapott egyetértés egyik ajándékát nyújtotta át nekem, miközben én már idekint elkezdtem megszabadulni a rajtam lévő együttestől. Egész egyszerűen nem bírtam elviselni egy pillanattal sem tovább a nyakkendőt, mert biztosan fulladásos görcs tette volna tönkre a napom. A fülke ajtajának bevágását követően már csak arra koncentráltam, hogy minél előbb lehámozzam magamról a többi részét is és átvettem a belógatott újabb ruhadarabokat. Az előzőeket összehajtva a sarokba raktam, aztán ismét a gyötrelmes öltözködés procedúrájának veselkedtem neki. Ebben sosem leszek jobb. Pláne, ha hasonló nyugtató kijelentéseket tesz kint.
- Wie bitte? - rántottam el a függönyt, miután felrángattam a nadrágom. Jó, az ing nem ártott volna, meg az sem, ha esetleg rendesen befejezem az öltözést, de éppen kiverte a biztosítékot a hölgy. - Hozzám akarsz öltözni az Én esküvőmön?
Pár röpke másodperc erejéig még szuggeráltam a szőkét, mielőtt a fülkébe visszatámolyogva elfátyoloztam magam ismét. Az ismételt vedlésnél már igyekeztem figyelni az apróbb részletekre, de általában kevés siker koronázta ezt a próbálkozást.
- Amúgy akkor alighanem feketében jössz. Vagy sötétkékben - közöltem, miközben felvettem a zakót is.

Micsoda szerencse,hogy nem mindig, csak néha vagyok nagyon idegesítő. Az ilyen megjegyzések nem mindig estek jól, sőt az esetek nagy részében nem így volt,de most mit csináljak? Morranjak rá Hannahra, hogy kuss, asszony, te sem vagy ám piskóta! Szép is lenne... nem az asszonyom, de legalább tényleg idegesítő.
- Milyen édes tőled, legalább a jótékony cselekedeteid listájára is feljegyezted, hogy képes vagy szóba elegyedni a legjobb barátoddal? - horkantam fel, miközben a nyakkendőveel szórakoztam, de a megkötése valahogy sosem ment. Azaz de, varázslattal. Ilyenkor áldom az istent, hogy varázslónak születtem, mert mugliként a természetes szelekció elrakna az útból.
Az egész beszélgetés egy rossz viccre emlékeztetett, amiben ő az a bizonyos szarkasztikus piszkálódó, én meg a buta szőke, aki próbálja tartani a beszélgetés fonalát, de eleve nem is a jó felén állt neki... pech. A kérdésre egy pillanatra ledermedtem, belefagytam a mozdulatba, de aztán hamarabb összekaptam magam, mint a prérifarkas egy rossz nap után.
- Ahhoz öltözöl, akihez akarsz, Hannah, felnőtt nő vagy! Ha hozni akarsz valakit, hozz. De lewy szerintem a barátnőjéhez öltözik - tettem hozzá mint egy mellékesen az utolsó infót. Semmi lelkesedést nem sikerült a mondandómba csepegtetni, bár az is igaz, hogy egyáltalán nem próbálkoztam. Az egész olyan Bastitlan volt, semmit nem lehetett leszűrni a hangsúlyból. Aztán csak szót fogadtam és visszasétálva az öltözőbe összepakoltam magam egészen elviselhető kinézetűre. A hajam nagyjából balra turkáltam.
- Mi a baj? Nem tudom mi bajod van. Nincsen semmilyen problémám, egész egyszerűen nem szeretném, ha folyton morognál valamin. Nem áll jól - vontam meg a vállamat olyan lazasággal, mint egy deszkás gyerek a városból. Ez az összeállítás sokkal jobban tetszett, már valamivel jobban néztem ki benne, mint az előzőben. A tükörben még Hannahra pillantottam.
- Aha. A fekete jó. Mi van veled újabban, Engel? Fura vagy... - kérdeztem felé fordulva. Persze, akartam, hogy leessen neki, hogy nem csak körülötte forog a világom, de elvesziteni nem.

Ez azért meglepő kijelentés volt a részéről, mert hát, soha nem igen látta az ember egyedül még a bemutatók után sem, nem hogy eseményen, ahova meg van hívva! Felhánytorgatni viszont nem fogom neki, mert nem hiányzik semmilyen újabb vita, abból így is többet sikerült összehoznunk az utóbbi pár hétben, mint az utóbbi egy évben. Ameddig nincsen szó lényegi eseményekről, emberi lények módjára el tudunk kommunikálni egymással.
- Én sem értek egyet az esőerdő irtásával, az atomkísérletekkel vagy azzal, hogy a kviddicsben lehet eltiltás sérülés miatt. Mégis nyugodt vagyok, nem? - forgattam a szemem, de csak pár pillanat volt a fejvagdosás. Nem megy ez nekem hosszú távon. Valamilyen szinten megértettem, hogy mi olyan idegesítő a számára hirtelen. Hiszen ez volt a cél, nem? Valahogy mégsem éreztem magamat elégedettnek.
Közben inkább azt figyeltem - már amennyire ez fizikailag lehetséges volt, hisz nem vagyok sem kaméleon, sem zsiráf -, ahogyan megkötötte a nyakkendőmet. Nekem sem lett volna vele gondom, ha egyszer leülnék és valaki elmagyarázná, én pedig képes lennék végighallgatni, de az esetek nagy részében ez nem jön össze.
- Biztos? - kérdeztem meglehetősen bizonytalan, már-már szomorkás arckifejezéssel, de aztán csak az ajkaim összepréselve biccentettem aprót és körbefordultam, figyelve, hogy azért alaposan megcsodálhassa minden porcikámat. Volt már benne gyakorlatom, nem ez volt az első közös vásárlásunk.
- Fekete. Lehetek én is feketében? Van már otthon egy szép fekete összeállításom - kaptam fel a fejemet, immáron sokkal több lelkesedéssel és aktivitással, mint akit hirtelen töltőre raktak.

Nagyon meglepő tudok lenni, hiszen nem számított rá, hogy én majd az atomkísérletekről beszélek. Ha nem kellett volna apámmal valami gyökér konferenciára, csak idejétmúlt információim lennének az atomról. Jóóóó ideje elavultak azok már sajnos.
- Ne nézz így, tudod, hogy nagyon tudok figyelni, ha unatkozom - ráztam meg a fejemet tiltakozólag. Ilyen alkalmakról maradtak meg azok a használhatatlan információk a fejemben, mint hogy miből van a Calippo fagyi, milyen gyakran végeznek atomkísérleteket vagy hogyan animálják a muglik a filmjeiket.
De most nem azzal kellett volna elfoglalnom magam, hogy ilyeneken agyalok, hanem rendesen felpróbálnom a ruhákat, amikben véget ér az életem. Egészen addig megvolt a lelkesedés, míg eszembe nem jutott, hogy mennyire jó fekete összeállításom pihen nekem otthon. Azaz, általában ott van, de most éppen a tisztítóba kellett vinni, a múltkori alkalommal ugyanis sikerült leönteni az egyik pasinak borral. Nem látszott rajta a folt, de olyan szagom volt, mint egy borospincének.
- De, ami azt illeti, nem ártana felpróbálnom, jó rég nem volt rajtam. Legalább három hete. Lehet, hogy már nem is áll jól - pislogtam a tükörbe, most már meglehetősen kétségbeesetten. Azaz, csak pár pillanatig, mert aztán úgy éreztem, nem lesz gond. De persze, a próba nem árt. - De ha abban leszek, akkor felesleges is tovább próbálgatni, nem? Szerintem ezt az egyet megveszem, arra az esetre, ha valami történne azzal a másikkal.
Azt a lelkes fejet viszont nem igen tudtam hova tenni. Persze, láttam már rajta párszor, de az egyszer sem hasonló dolog miatt volt, szóval szembe fordultam vele és a hátamat a falnak döntöttem kicsit, széles vigyorral felvonva a szemöldökömet.
- Mi ez a hirtelen lelkesedés, Engelchen?

Hamar túlléptünk azon, honnan és milyen ismereteim származnak, mert ember, huuu, ha ő azt tudná, mik meg nem fordulnak a kicsi buksimban! Azért jó volt ez, én javasoltam, ő pedig bólogatott rá, felborult a világ rendje. Tiszta olyan volt, mintha a smartiest kívülről ragasztgatnák rá a csokinyúlra.  Azért meg tudtam volna szokni azt a pillantást és közben meg mégsem. Komolyan ennyire mazochista lennék?
- Deee, határozottan - bólintottam aprót, ám annál határozottabban tettem. Ilyesmire is képes voltam, de nem csillogtattam gyakran, mert pontosan tudtam, mennyire szereti, ha az ő akarata érvényesül. Ki vagyok én, hogy elkeserítsek egy angyalt?
Annyira szőke sem vagyok, hogy ne tűnjön fel az egyértelmű utalás, hogy méééég mindig nem pártolja az esküvő témát, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy jelezzem: akkor már ketten vagyunk.
- Jó, akkor ezt visszük, a másikat meg lecsekkoljuk, ha visszahoztam a tisztítóból. Megfelel? - érdeklődtem egy pár pillanatig oldalra biccentve a fejem, aztán szórakozottan végigsimítottam az állán. Még egy puszit is nyomtam az arcára, de aztán mára már tényleg elég volt az önmarcangolásból. Nem sokkal később viszonzást is kaptam, hogy aztán a próbafülke felé elillanva elkezdjek visszavedleni a saját gönceimbe. Sokkal jobb volt ez így. Szépen összehajtva odaadtam azt amit elviszek a nőcinek - miután végre előkerült, majd kibattyogtam Hannahoz, mikor már csak az ingem kellett visszavennem.
- Ezt most bóknak veszem és köszönöm az asszisztálást. Ráérsz még? Megnézhetnénk egy filmet... - kezdtem bele a mondatba, aztán túlságosan elfoglaltam magam azzal, hogy az ingem gombjaival küzdjek meg. - vagy valami.

Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy még egy percet az egyetemen kelljen töltenem. Vagy egyáltalán abban a nyüves országban. Hiába is van ott több dolog is, ami éppen az életem szerves részét alkotja, még nem szerettem meg sem az államot, sem az ott lakók mentalitását, nem megszokott ez nekem. Túlságosan is leszívták az energiámat, elvették a kedvem néha még a létezéstől is.
És akkor csodálkoznak, hogy inkább pandákat nézek livestreamen, ahelyett, hogy társaságba mennék? Itthon ez sosem fordult elő.
Éppen ezért is kezdtem el az utazótáskám tartalmát kiszórni az ágyamra, azzal az elképzeléssel, hogy elég volt, én most nem megyek vissza, nem éri ez meg nekem. Még a levegő is egészen más volt, arról nem is beszélve, hogy csak míg sikerült a saroktól a lakásomig elkeveredni, legalább három random lányka vetette magát a nyakamba, hogy úristen, hazajöttem. Na, ez pozitivitás. Meg néha nagyon fárasztó és elgondolkoztat azt illetően, hogy le kéne vetetni a hoppanásgátlót a lakásról.
Hannahnak persze írtam, még azelőtt, hogy leléptem volna, hogy megkapta-e, az leginkább azon múlott, hogy elhagyta-e azóta a kolit. Lehet, hogy kerülöm, de nem annyira látványosan, hogy még csak be se jelentsem, ha huzamosabb időre kicuccolok a koleszból.

Éppen csak odáig jutottam, hogy az ágyamon eldőlve összefetrengtem volna az amúgy is gombócba gyűrt ruháimat, de aztán inkább csak az egész falat kitevő üveg elé ültem törökülésbe és bámultam a várost. Ez a lakás azért is tökéletes volt, mert a várost tökéletesen láttam innen, anélkül, hogy el kéne mennem itthonról.
Talán tíz percig meredhettem az üvegen át a távolba, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. A telefonomra sandítottam, de nem jelzett semmit, így meglehetősen értetlenül és recsegő ízületekkel tápászkodtam fel. Kissé leporoltam magam, megigazítottam az indokolatlan sálamat, majd az ajtó felé csoszogtam, hogy aztán kikukkantsak. Nem igazán számítottam rá, hogy pont ő és pont most jelenik meg. Nem mondhatnám, hogy mostanság minden oké volt köztünk, leginkább, mert ha tehettem, kerültem. Miért? Az omniózus este után a koliban nem kell semmin meglepődni.
Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót és felvont szemöldökkel meredtem a barbiera.
- Mi járatban, Fräulein? - érdeklődtem, miközben végigmértem. Ugye az nem fagyi? Mondd, hogy az nem fagyi... - Gyere be...

Az, hogy Hannah beállított, méghozzá nem üres kézzel, vagy azt jelentette, hogy nagyon jó passzában van, vagy azt, hogy irtózatos lelkiterror van kilátásban. Előzőre semmilyen nyom nem utalt, szóval rögtön úgy is éreztem magam, mint a pandakölyök, aki már a legmagasabb oszlopon áll és bámul lefelé, jobbra-balra billegve. Csak nem.
- Hippi-hurrá - erőltetett éljenzés, kalimpálva a kezemmel jobbra-balra, látható lelkesedés nélkül. Mint mikor közlik, hogy a kakaós tej nem attól kakaós, hogy barna a boci. Egy világ törik össze olyankor a gyerekben, én mondom. Olyan nehéz lenne kakaóbabbal etetni azt a nyomorult kérődzőt?
Kelletlen grimasszal elmotyogtam egy köszt, majd a dobozból kivadásztam az első utamba akadó pandát, a többit pedig bevágtam a fagyasztóba, mert az állat alakú tócsa inkább elkeserítő, mint vicces. Kibontva rögtön neki is láttam. müncheni levegő és fagyi, ezzel már valahogy csak kihúzom a beszélgetés végéig...
- Igen, tudok róla - jegyeztem meg rezzenéstelen arccal és a konyhapultra könyökölve vártam, hogy előadja a mondókáját. Néha azt kivánom, ilyenkor bár a lényegi részre ugorhatnánk és akkor nem kéne a bevezetőt is végighallgatni.
Ő azonban azt is előadta és a hangszíne alapján nem tetszett neki, amit látott. Kissé felszusszanva igazgattam meg a karkötőm, majd egy fejben elhangzott bocsánatkérés után leharaptam a fagyiállatka fülét.
- Volt. Maradjunk annyiban, hogy volt. Igen? - tettem a szabad kezemmel körkörös mozdulatot, jelezve, hogy jó lenne, ha haladnánk a lényegi dolgok felé. Bár ez már eleve rosszul hangzott.

Azt hiszem, lehettem volna kedvesebb is, szóval halkan felsóhajtottam, mielőtt még a fagyiállatba haraptam volna. Jobb lett volna, ha már az elején normálisan állok neki, de utáltam, hogy valószínűleg megint valamiért le leszek szúrva.
Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejemet, de aztán a szemébe bámultam, hagyva magam elveszni a kékségekben. Így egy kicsit egyszerűbb volt, mert mint kiderült, Ráhel volt a beszélgetés tárgya. Na, szenzációs, nem is tudtam, hogy mi hiányzott még.
- Igen, tudok róla. Van, amikor normális, de aztán rájöttem, hogy hosszú távon rohadt önző - rántottam egyet a vállamon, mert nem igazán viselt meg a dolog. Rendben volt így, mert bár úgymond kibékültünk, de attól még nem felejtettem el neki a dolgot, mindenkinek jobb, ha megtartom tőle a két lépés távolságot. Az apjával úgysem értettük meg egymást egy ideje.
Hannah közelebb araszolt és elvette a jégkrém papírját, amivel aztán elkezdett szórakozni, mielőtt még feltette volna azt a bizonyos kérdést. Felvontam kissé a szemöldökömet és értetlenül figyeltem, nagyon ritkán szokott zavart lenni.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, a kezem a tarkómra csúsztatva, de aztán csak az ajkamba haraptam.
- Eredetileg nem keserítette. Nem igazán érdekelt, foglalkozott velem és ez... jó is lehetett volna. Aztán kiderült, hogy csak kellett egy balek, akin vigasztalódhat. Szopás - vontam meg a vállamat, majd oldalra biccentett fejjel cirógattam meg az arcát. Aggódó pillantással figyeltem Hannah arcát. - Mi a baj, Engelchen?

Nem akartam Ráhelről beszélni, ha őszinte akarok lenni. Éppen elég volt az, hogy megláttam a kolesz folyosóján. Pont elég hozzá, hogy felkapjam a sporttáskám, majd pánikszerűen beleszórjam az összes cuccomat, nem is törődve vele, melyiket gyűröm kapcaronggyá, majd Basti alakú porfelhőt magam után hagyva eltűntem.
- Fiatal, szőke és elkényeztetett. Várható volt - vontam meg a vállamat lazán, még csak szóba sem hozva, hogy a BFF-em is hasonlóan pigmentált fürtökkel rendelkezett. Van, amikor csak érteni kell a mondandómat és nem azzal foglalkozni, ki másra vonatkozhatna még ez. Nem viselt meg annyira már a Ráhel dolog, mint akkor.
Lassan el is fogyasztottam a pandafagyit és a pálcikát egy hanyag mozdulattal vágtam ki a kukába, mit sem törődve vele, hogy mi folyik körülöttem.
- Hja, ezt fel ne hozd neki, tudod, ő éppen szerelmes - forgattam a szememet, mert ezt a mai napig nehezemre esett feldolgozni. Lewy, aki zrikált évek óta, hogy miért nem lépet tovább és kavarok fél Európával, keletről nyugatra haladva, fogta magát és eljegyzett egy nőt! Még ilyet! Könnyen megeshet, hogy elvitték az űrlények és kísérleteztek rajta....
Halvány mosollyal lépett közelebb, én pedig egy leheletnyit megremegve kaptam másfelé a pillantásomat, inkább a szavaira koncentrálva. Kellett is, mert ha nem figyelek eléggé, talán el sem hiszem, hogy mit mondott az imént. Nagyot nyeltem és nem válaszoltam semmit, minden idegszálam arra fókuszált, ahogyan a kezem ökölbe feszül az oldalam mellett. Régen nem éreztem már ekkora csalódást és dühöt egyszerre, így mikor meghallottam a halk csilingelést, szinte fel se fogtam, mi történik. Egészen addig, míg a távolabbi ablak egy hatalmas reccsenéssel be nem robbant, amit követett a második és a harmadik is, egyre távolabbról csörömpölve.  
- Az idióta manipulatív k.rvája, az! - markoltam a hajamba és inkább a pálcámért indultam a nappaliba, a cipőm talpa alatt csikorgó üvegcserepekkel. Rendet kell raknom...

Nem is próbáltam már mentséget találni Ráhelnek, túlságosan is sokszor léptem túl a hülyeségein egy apró pislantás keretében. Sosem szerettem az életem bizonyos részeit ilyen durva, radikális intézkedéssel lezárni, de van, amikor sokkal egyszerűbb azt a rohadt bohócot lebetonozni, mint nemet mondani a hívásra. Szóval a szám elhúzva emeltem egyet a vállamon, majd visszaejtettem tök nyugodtan.
- Engedd el, mindenkinek egyszerűbb lesz! - Mondani mindig könnyebb, mint tenni, főleg, ha olyan makacs személyről van szó, mint Hannah. Én is megtettem volna, ha a Nő nem kezdi el mesélni, mi mást is mondott a Navinés hirtelen gondolva egyet.
Nem mondhatnám, hogy túl gyakran vagyok ideges, magas az ingerküszöböm, ahhoz, hogy engem felhúzz, tényleg komoly erőfeszítéseket kell tenned. Ráhelnek viszont úgy sikerült mindezt, hogy jelen sem volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a bizonyos üvegpohár folyamatosan telik, majd egy másodperc múlva már a széleken ömlik ki a víz. Így tudnám leginkább szemléltetni az idegállapotom. Remegő végtagokkal és durrogó aggyal sétáltam át a nappaliba, hogy a pálcám magamhoz véve meredjek a cserepekre. Ehhez nem volt joga, semmilyen körülmények között. Képes voltam benne megbízni, ő pedig gyakorlatilag kirántotta a talajt a lábam alól.
Eltelt egy-két perc, mire ismét a szőkére pillantottam. Látszólag megdöbbent, pedig tudhatta, ha ideges vagyok, akkor történnek ilyen balesetek, nem ez volt az első eset.
- Ha nem vigyáz, megkaphatja még... - jegyeztem meg halkan, a pálcát szorongatva, de aztán csak igyekeztem lazítani a szorításomon. A kanapéra dobtam magam, nem törődve a huzattal, vagy a szilánkokkal és az arcom a kezeim közé temettem. Mit tehettem volna? - Nem volt joga...

Úgy látszott, ha máskor nem is mindig sikerül meggyőzni, most egészen csendes volt. Az ilyesmit általában sikernek könyvelem el, most azonban csak vontam egy aprót a vállamon, talán magamnak jelezve vele, hogy ez a helyzet már így marad, nincs mit tenni.
Talán részben én is elkapattam, mert ha akkor este megmondom, hogy figyelj, ez baromság, akkor most nem tartanánk itt. De én barom nem tettem meg, most pedig teljesen mindegy volt, csak szerettem volna, ha nem ülök itt a káosz közepén, arra várva, hogy mikor lesz végre jobb vagy éppen rosszabb a helyzet. Mert hát innen van felfelé? De mégis merre? A pillangók sem szoktak repülni, ha egyszer a port letapizzák a szárnyukról.
- Túl sok időt töltöttél vele, neked az ajánlott dózis olyan három perc lett volna - ráztam meg a fejemet, miközben felidéztem az elmúlt hónapokat. Koszorúslány, mi? Ezek után az is csoda lesz, ha nem gyújtom magamra a lakást, nem, majd még házasodni fogok... A kanapéra rogyva temettem az arcom a kezeim közé, miközben igyekeztem a hallottakat feldolgozni és ma már másodszor tartottam hasznosnak a hoppanálásgátlót a lakáson. Máskülönben már lehet, hogy nem is élne.
- Natürlich. Nincs. Hogyan lenne? Hogy a jó k.rva életbe lenne minden rendben? - A hangom az akaratom ellenére is megemelkedett, ahogyan éreztem ismét, hogy felszökik bennem az ideg. Nem tehette volna ezt meg és még csodálkozik, hogy esetleg teljes szívemből gyűlölöm pillanatnyilag? Mély levegőt vettem reszketve, hogy aztán Hannahra nézzek pár pillanatra, majd vissza a padlóra. - Nem tudom, jó ötlet-e most itt lenned....

"Nincsenek titkaim előtted". Az arcom egy pillanatra megvonaglott, majd gyorsan rendet tettem magamban, amennyire ez a helyzethez képest lehetséges volt. Nem volt bajom vele, tudtam, hogy valószínűleg mindent megoszt velem, de nem akartam most ezzel, így szembesülni. Mert hát, ha ez róla el is mondható, rólam nem. Nem beszéltem a törött bordáimról, mikor visszajött Ibizáról és agyonölelgetett. Nem osztottam meg vele, hogy a pasija dobálta nekem a közös szelfijeiket, hogy "ez hogy tetszik?", amire a válaszom egy három napos hányást előidéző főzet volt, csokiüstbe töltve. Arról nem is beszélve, hogy soha nem akartam a legjobb barátja lenni.
- Attól még nem ez az a helyzet, amiben ezt ideális megbeszélni... - fújtam ki lassan a levegőt, igyekezve kissé lehiggadni. Nem igazán sikerült, azt hiszem. Ha rászántam volna magam, hogy elmondjam, esetleg kissé könnyebben kezelem a helyzetet. Erre a kis liba képes volt és a nyakamba borította ezt a nagy rakás szart. Bármennyire is szerettem volna megtartani a távolságot, egyszerűen nem ment. Apró sóhajjal döntöttem a fejem a vállának, az ujjaim a karjára fonva óvatosan.
- Te sosem, mikor kéne... - sóhajtottam, majd a szemem lehunyva húztam kissé közelebb. Nem akartam egy ilyen baromság miatt elveszíteni, éppen ezért nem is mondtam el neki soha. Most pedig? Patt helyzet. Gőzöm sem volt már, hogy merre kellett volna megtenni azt az egy biztos lépést. - Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra.
Ettől még nem akartam. Halk szusszanással engedtem el végül, hogy felpillantsak rá. Egy dolgot még tudnom kellett...
- És hittél neki?

A hölgy kivételesen hajlandó volt lakatot tenni a szájára és ez egyáltalán nem volt rossz. Mármint, persze, furcsa, meg minden, de azért néha jó, hogy egy kicsit el tud hallgatni és nem kell minden áron igaza legyen. Már amikor ez éppen megtörténik.
A kínos téma ellenére is inkább csak a vállának döntöttem a fejemet és igyekeztem nem gondolni rá, hogy mekkora baromságok állnak mögöttem, sőt, továbbmegyek, még előttem az életben. De ez nem csak rólam volt elmondható.
- Á, ne  bízd el magadat, az fájdalmas tud lenni!- grimaszoltam rosszallóan, de aztán csak lazán rántottam egyet a vállamon, már amennyire ez így lehetséges volt, azaz, leginkább semennyire. Mentségemre legyen mondva, hogy én megpróbáltam, mint a picipanda a hintalovacskázást. A kézfogós megjegyzésre egy kis szusszanást követően halványan elmosolyodtam, majd megingattam a fejemet.
- Te is tudod, hogy szükségem van rá, ismersz - jegyeztem meg halkan. Társasági lény voltam, sosem funkcionáltam szólóban megfelelően. Előtört belőlem a heveny depresszió és magamba fordultam tőle, mint a milka-gyárból kirúgott bocik.
Szívem szerint még napoltam volna a témát, de olyan volt mint a leukoplast. Hiába vársz vele, csak rosszabb lesz és felpuhul alatta a bőröd, amitől meg lassabban gyógyul. Na, bumm! Már kint is volt, azaz a ragtapasz esetében lent, ő pedig kissé besokkolt. Azt hiszem, nem erre várt pontosan.
- Nem, nem tőlem és pont ez itt a probléma - engedtem el a kezét végül, a padlót bámulva pár pillanatig, majd a karját finoman lefejtve magamról inkább a szoba restaurálásába kezdtem. Addig sem kellett rá figyelnem. - Nekem kellett volna elmondanom.
A hangom meglepően szenvtelenül csengett. Valamit ez a mai nap egészen mélyen, ott belül kiütött és nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó hír.

A nők bonyolultak és azt hiszem, hogy ezzel nincs mit kezdeni. Nincs róluk kézikönyv és még segíteni sem akarnak, hogy könnyebben kiigazodj rajtuk. Valódi szívás az egész élet, ha olyat fogsz ki, amelyik túl bonyolult ahhoz, hogy rájöjj a működési elvére, nekem pedig ez csak részben jött össze eddig.
Amint kint volt az a bizonyos beismerés, felkeltem és inkább a lakás rendberakásán dolgoztam, mielőtt még azt hiszi nekem, hogy ezek után csak gondolok egyet és rávetem magam. Vagy mielőtt tényleg megtörténne, a lényeg az, hogy térre volt szükségem, a kanapén pedig nem állt elég a rendelkezésemre.
Reméltem, hogy elengedi a dolgot és legalább ebben a másodpercben nem kell válaszolnom semmilyen kérdésre, nem kezd el pánikolni vagy faggatózni, hogy most akkor hogyan tovább... Látszólag hiába.
- Mit? Tudod már, akkor nem mindegy? - kérdeztem értetlen arcot vágva, aztán egy pálcamozdulattal sikerült az egyik ablakot rendbe tenni. Legalább valami sikerélménye is van az embernek a mai katasztrofális napon belül. Yay.
Azt viszont nem értetem, mit is akar most kihozni ebből az egészből, szóval csak leraktam a pálcám a szekrényre, majd felé fordulva dőltem kissé a falnak.
- Hogyhogy mi van velünk? Mi lenne? Kellene, hogy ez bármin változtasson? - érdeklődtem felvont szemöldökkel. Három éve éltem így, valahogy már elengedtem a tényt, hogy esetleg változhatna is ez az egész.

A hanglejtésből pontosan tudtam, hogy felszívta magát, de nem vettem a fáradtságot, hogy megnyugtassam. Túl sokáig asszisztáltam, túl sok hülyeséghez - nem csak nála -, ahhoz, hogy ez most meghasson. Pedig aztán őszintén mondom, hogy én megpróbáltam, de van, amikor már a lelkivilágom azt mondja, nem kérek több szart, köszi.
Ő látszólag csendesen egyre jobban felmérgelte magát, én pedig rezzenéstelen vonásokkal hagytam, hogy kiadja magából a mondanivalóját. Ha esetleg figyelt is volna, feltűnik neki, hogy az időm nagy részét Japánban töltöm. Ha esetleg figyelt volna, feltűnhetett volna neki, hogy oda vagyok érte. Talán fel is tűnt és egyszerűen képtelen feldolgozni, hogy ez van. Szóval úgy voltam, hogy nyuszika b.sz meg a fűnyíródat.
- Igen, jobb lesz - közöltem mindenféle különösebb érzelmi sokk és pánik nélkül. Bármennyire is akarta volna a lelkem egy része, hogy maradjon, a nagyobb része most épp lecs.szte, hogy igenis jobb, ha kussban maradsz hülyegyerek.
Az a mosoly talán más esetben kiakasztott volna, most azonban nem tudtam komolyan venni, csak a hajamba túrtam, hogy aztán a karjaim tanácstalanul széttárva meredjek rá.
- Nem, nem számít! Odin szerelmére, mit vársz? Örökké jópofát vágjak mindenhez? Elég volt! Egyszerűen nem bírom tovább idegekkel! Ennyi tellett tőlem. Ott az ajtó Hannah - mutattam remegő kézzel a kijárat felé, majd egy dühös fújással átvágtam a szobán, hogy az ajtót felszabva álljak el az útból. Ne mondhassa, hogy nem kapta meg a díszkíséretet. Csendesen, egyedül szerettem volna feldolgozni, hogy az életem cafatjaira esett és ameddig ő itt van, ez nem igazán működik.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun


Ha az életem egy rakás romra és törmelékre emlékeztetett eddig, akkor azt hiszem, lassan mondhatom, hogy eszembe jutott a reparo. Nem mintha amúgy annyira rossz varázsló lennék, csak vannak pillanatok, mikor az ember ítélőképessége úgy dönt, felmondja a szolgálatot és csak úgy tesz, mintha nem is ismerne.
Viszont a pandarezervátum óta úgy tűnt, a dolgok kezdenek helyrerázódni. Már nem kerültem azt a bizonyos szőkét, sőt, a müncheni lakásomat is képes voltam rendbe rakni, ismét megszűnt a katasztrófa-turisták kedvenc helyének lenni. Visszakerült rá a hoppanálás-gátló és még kicsit új színezetet is öltött. Ezen kívül mivel is volt gondom? A kezem. Ja igen. Mondhatjuk, hogy az idő tette a dolgát, a kisujjam már nem zsibbadt folyamatosan, sőt, néha úgy is éreztem, hogy meg tudom mozdítani. Szenzációs, nem?
Szóval éppen a szobában próbáltam a tárgyaim kicsit rendezni, mikor a kopogás hallatszott az ajtó felől. Felvont szemöldökkel pillantottam abba az irányba, majd a tükörbe, oldalra túrtam kicsit a hajam, lejjebb rántottam a pólóm és már siettem is. Másokat megvárakoztatni bunkóság.
Aztán ahogy mély levegőt követően kinyitottam az ajtót, bekövetkezett a teljes rendszerleállás. Nagyokat pislogtam a lányra, majd a bőröndökre, majd vissza a lányra és megköszörültem a torkomat, hátha attól visszanyerem a hangom. Nem így történt.
- Öm... Servus, Haru. Hogy s mint? Mi járatban? - kérdeztem halvány mosolyt erőltetve az arcomra, egyik lábamról a másikra állva, közben néha-néha megpiszkálva a szikszalagot a sérült csuklómon.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun


A mai napomat semmiképpen nem arra kalkulálta, hogy majd váratlan látogatók érkeznek, de amint a sors otromba fintora is mutatja, a sors engem sosem szeretett. Rohadt nornák.
Szóval ott állt a menyasszonyom, a háta mögött összefont karokkal és két hatalmas bőrönddel, szinte egyértelművé téve, hogy nem egy blitzbesuchot tervez. Kissé haboztam, de persze, nem terveztem megbántani, csak azért, mert éppen rossz időszakomban kapott el.
- Helló Haru - a hangom még egészen kedvesen is csengett, magamhoz képest legalábbis biztosan. Az utóbbi időben mondhatjuk, hogy hanyagoltam őt kissé, de csak nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Érthető, nem?
Már éppen felajánlottam volna, hogy mi lenne, ha megölelne, mert úgysem láttam egy ideje, erre kijelentette, hogy ő ideköltözik. Egy pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam. Mert hát ugye nem túl gyakori, hogy ezzel állnak meg az ember ajtajában. Van, amit jobb elengedni.
- Igazán? És honnét veszed, hogy ez jó ötlet? - kérdeztem, de aztán csak szélesre tártam az ajtót és az egyik hatalmas bőröndöt bevontattam, mert egyrészt baromi aranyos vagyok, másrészt ő egy nő, harmadrészt nem kell az egész utca tudjon mindenről. Bent letámasztottam a mázsás poggyászt a folyosón és a fejem kissé oldalra biccentve mértem végig a lányt.
- Hogy vagy? Minden rendben?

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

A német kérdésre kénytelen voltam halványan, de őszintén elmosolyodni. Elvégre tudtam, hogy nem könnyű a nyelvet megtanulni, pláne nem úgy, hogy ő előtte nem is próbálkozott ezzel. Szóval nem mondhatja, hogy fel sem tűnt a dolog.
- Danke, mir geht es gut - vontam meg a vállamat lazán, hogy aztán nem sokkal később vissza is kérdezzek. - És te hogy vagy?
Gondolom, hogy valami nagyon nem passzol, ha már egyszer idejött és bőröndök is vannak nála. Összeveszhetett a családdal?
Aztán persze segítettem neki bevontatni a bőröndöket, mert nem hagyhattam csak úgy odakint, hogy jó, ha annyira ide akarsz költözni, csak tessék, vontasd be a cumód. A pandák sírtak volna, mert annyira kegyetlen vagyok, hogy még ebben sem segítek a nőnek, aki a világ a másik feléről érkezett ide, csak hogy velem legyen.
Mikor letettem a pakkot, még eszmélni sem volt időm, már a karjai közt is találtam magamat. Kissé sután álltam ott pár másodpercig, mielőtt a karjaim a törékeny lány köré fontam volna.
- Azt hiszem, az élet - nevettem fel kínosan, de nem zavart az ölelés, igazából egészen megnyugtató volt. Hiszen Haru mégiscsak a még egyben lévő életem része volt, szerves része. - Én. Én voltam. Csak karcolás, hagyd el.
Jóval több volt egy karcolásnál, de nem keltem fölöslegesen a feszültséget, mikor nincsen rá szükség. Most pedig egyértelműen nem volt.
- Beszéljünk inkább rólad. Miért is vonszoltad át ezeket a mázsás rémeket a fél világon?

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

Maradhatunk annyiban, hogy értékeltem az erőfeszítést a lány részéről. Tudtam, hogy egyszerűbb, ha a gyűrűt használja, meg is lenne vele oldva minden probléma és ő mégis fordított időt arra, hogy egy nem éppen egyszerű vagy szép nyelvvel bajlódjon. Ha valakinek ez nem esik le, akkor az túl szőke hozzá, hogy életben legyen.
- És úgy gondoltad, Európába költözni az kezdésnek jó? - kérdeztem kissé felvonva a szemöldökömet és még el is mosolyodtam féloldalasan. Mert ugye tipikus női logika, nem hogy otthon vett volna egy lakást valami új helyen, vagy tenne egy két hetes nyaralást, ő átköltözik egy teljesen más kulturális közegbe.
Az ölelés miatt kicsit jobb lett a közérzetem, de azt hiszem, ő is osztja az általános közvéleményt az önbántalmazó tendenciáimról. Mert ha nem is sokat értek japánul ezt köszönöm, már gond nélkül felfogom.
- Hát ezzel nem mondtál újat, csillagom - grimaszoltam, legyintve egyet, hogy én itt részemről most egy időre zárnám is a témát. Nem akartam belemenni a pontos okokba és hogy milyen tudatállapottal rendelkeztem, mikor összenyirbáltam magam.
Ő közben kicsit körbenézett, mielőtt kijelentette volna, hogy belekezd a saját márkájába. Pillanatnyi hatásszünetet követően vigyorodtam el szélesen, őt figyelve.
- Nagyon örülök, hogy legalább erre rávetted magad. Mondtam már korábban is, hogy a helyedben ezt tenném, szóval támogatom az ötletet - közöltem, majd a csuklóját megfogva finoman a nappali felé kalauzoltam, hogy ne ácsorogjunk már egy helyben. A kanapém mégis sokkal kényelmesebb volt.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

Talán egy egészen kevés közöm nekem is volt a költözéshez, elvégre egy kviddicscsapatban játszom, a német válogatott szerves része vagyok és elvileg nemsokára elveszem feleségül. De az agyam nagy része akkor is próbálta nyomatékosítani, hogy nem, a fő ok mégiscsak a munka. Több-kevesebb sikerrel.
- Nem mindig. Egyetemre járok és nemzetközi szintű játékos vagyok. És ha a jövő szezonban eligazolok mondjuk Manhattenbe? - kérdeztem kissé felvonva a szemöldökömet. Nem mintha ennek lenne realitásértéke, de azért mégis meg kellett fontolni. Mi lesz, ha...
Azért azt túlzásnak éreztem, hogy egy névtelen japán lánynak nevezte magát, de ahogy érzi, nem én leszek az, aki úgy érezteti vele, hogy még most sincs minden rendben. Ha én nem támogatom, akkor ki fogja? De komolyan. Szóval ismételt grimasszal rántottam egyet a vállamon.
- És most úgy érzed, hogy felkészültél? Ez egy jó hír. Meg a japán csapat amúgy is furi, ha vesztenek, elégetik a seprűiket. - Még bólintottam is párat, mintegy nyomatékosítva, hogy rendben van a részemről.
A csuklóját elengedve végül ledobtam magamat a kanapéra és várakozó pillantással figyeltem, a karjaimat összefonva a mellkasomon. Már erre is képes voltam, anélkül, hogy szenvedtem volna.
- Akkor bizony még van időd, ha minden igaz, majd talán a jövő hónap végén állhatok vissza játszani. Az edzéseket rendesen csak két-három hét múlva csinálhatom. Rehabilitáció alatt állok - bólintottam párat ismét, összepréselve az ajkaimat. Szívás. De legalább Helmut még szeret.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

Talán szőke vagyok, de még én is láttam rajta, mennyire rajong az ötletért, hogy Manhattanben kelljen dolgoznia. Őszintén, én elismertem az amerikaiak játékát is, de sokkal többre tartottam a saját nemzetemet és a csapatomat annál, hogy csak gondoljak egyet és ellibbenjek más országok felé. Ameddig nem küldenek el, addig maradok, mint a Golden Retriver az Up!-ban.
- Néha azon gondolkozom, hogy túl sokra lennél képes miattam - préseltem össze az ajkaim pár pillanatra, de aztán csak rántottam egyet a vállamon. Végül is az ő élete, nem szólhattam bele, hogy mit tesz vagy nem tesz.
A hangszínéből sütött, hogy unszimpatikus számára majd az egész kontinens. Én nem éreztem ilyet, vagyis de, de csak fellángolás szerűen, mint mikor bántották az állatvilágot. Meg a meccsek előtt, de azt hiszem, hogy az inkább a lelkesítő beszédek eredménye szokott lenni.
- Mint válogatott? Dehogy! Egy normál csapatban? Nem tudom. Ha itt kiraknának, képtelen lennék más német csapathoz leszerződni. De azt hittem, ez egyértelmű - néztem rá sokatmondó pillantással, mert az, hogy én bajor vagyok, épp annyira volt kézenfekvő tény, mint hogy a pandák bambuszt esznek. Nem tudtam volna elmenni egy másik csapatba és úgy tenni, mintha soha nem is játszottam volna a sárkányoknál. - De ez csak egy példa volt.
A magát okoló gondolataival viszont sosem tudtam azonosulni, ebből a szempontból egy olyan értékrendet képviselt, ami nagyon messze állt az én felfogásomtól. Én is szoktam okolni magam, de csak olyanokért, amiről tényleg tehetek részben. Részéről egy vereség, amiben a seprűi nem játszanak végzetes szerepet, nem ilyen volt.
- Igen... nos, ha gondolod, vethetsz rá egy pillantást. Eddig is készen állt, hogy búcsút mondjon nekem. Talán most már nekem is van elég lélekjelenlétem, hogy elengedjem - Haru után szabadon fogalmaztam a sérülésemről, ami részben egyfajta menekülőút is volt a számomra a felelősségek, a józanság, a keserűség alól. Talán aznap úgy éreztem, túl nagy rajtam a nyomás és a tudatalattim elintézte, hogy szabadságoljam magam, amit amúgy sosem tettem volna meg.
- Nos, kénytelen vagyok. Visszaköltöztem a koleszból... hosszú történet, egy kicsit elharapództak a dolgok - nyújtottam felé a kezem végül, miután leszedtem a szikszalagot. Nem volt már olyan rémesen ocsmány, mint pár héttel ezelőtt, de amatőrként lehet, hogy kipakolt volna a pandapoci.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy tényleg minden kezdett rendbe jönni, kicsit a világ visszabillent a normál kerékvágásba. De már az edzőtábor első napja megerősítette ezt bennem.
Sőt, miután kidolgoztuk a belünket is  egy bizonyos lengyel felügyelete mellett - nem akarok ujjal mutogatni -, még jött egy maratoni szülinapozás is a szőkeséggel, akivel egészen megvoltunk már az utóbbi időben. Szerintem mondhatjuk, hogy ismét sikerült egálba kerülnünk, kicsit minden olyan volt, mint azelőtt, nem problémáztam azzal, mennyire vagyok vele közvetlen, vagy mennyire sem, hogy a kezét fogva húzom e magam után vagy csak a karjához érve intek.
Szóval mikor átdobta az üzenetet, szinte Sos-ben kezdtem pakolni és most éppen rettenetesen hálás voltam, amiért nincs itt Haru és nem kell ezt az egészet elmagyaráznom neki. Kínos helyzetet szült volna az egész, mint minden alkalom, ha valami mindkettejüket érintette.
Nagyjából harminc perc volt, míg minden szükséges vackot előástam és még tizenöt, mire eldöntöttem, hogy mit is veszek fel, illetve találtam egy kapucnis pulcsit, ami mindehhez passzol. Mert hogy, mióta legutóbb láttam Schwarzot, megint jártam fodrásznál, kis nosztalgia céljából.
- Lassan beleőszülök a várakozásba! - nevettem fel, majd kinyomtam a telefont és zsebre vágtam, miközben a táskám felkapva kiviharzottam a lakásból. Még szerencse, hogy nem vasalok, különben most stresszelhetnék, hogy te jó ég, de kihúztam?! Még a lépcsőházban felbiggyesztettem a napszemcsim és felrántottam a kapucnim, majd célirányosan a kocsi felé indultam az utcán. Bedobtam a táskám a hátsó ülésre, vigyázva, nehogy az ő cuccaira rakjam, mert nem kell III. világháború, nincs rá outfitem.
- Hallo, Sonnenschein - szálltam be végül én is és bekötöttem magam, mielőtt puszit nyomtam volna az arcára. - Hogy vagy?

Tényleg időben érkezett, ami a részéről tényleg nagyon kiszámíthatatlan. Jön egy nagy cipő krízis, vissza kell futnia lecserélni és már el is késett, vége a partynak. Most azonban még egy egészen kicsit korán is jött, hiszen a müncheni forgalom kész rémálom, összeteszi az ember a két kezét, ha nincs dugó. Ő kivételesen megúszta és gyalogkakukk módjára tépett végig a városon, hogy beszóljon, mi baj az ősszel, mielőtt leteszem a telefont.
Felhorkantam, hiszen tudta, hogy semmi bajom az ősszel, amíg az évszak és nem a hajszínem, amit nem én választottam.
Bepattantam a kocsiba és megkapta azt a bizonyos puszit, én becsatoltam az övemet, majd rákérdeztem, hogy van mindig.
- Miért nem lepődök meg? Azt hittem, hetvenkétóráztál, még csak szemem sem rebbenne, ha azt mondanád - közöltem a visszapillantóba nézve, afféle reflexként, sosem lehet tudni, hol jön éppen fotós. Igaz, annyi bűnöm volt, mint a felhőből gyúrt kicsi pegának, így azt hiszem, nem kellene annyit stresszelnem. - A csapat? Apád nem mesélt eleget? Öh, még könnyített edzéseken veszek részt, de amúgy minden király. Készülnek ezerrel a következő sörpromóra...
Meglepően kisimultnak tűnt, amit meg is figyeltem közelebbről, a napszemüvegemet letolva az orrom hegyéig és afölött sandítva rá. Mert hát, ez nem volt mostanság standard nálunk. Egy laza mozdulattal letoltam a kapucnim, majd kibámultam az ablakon.
- Hát... egy időre biztos, azt nem mondanám, hogy végleg. Velem is csak két napig bírta - fojtottam el egy gúnyos mosolyt, mert hát, nem akarom bántani, de nem vagyok egy nehéz jellem ebből a szempontból.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

Szinte már ijesztő volt, hogy mennyi dolgon változtatott azóta, hogy megkértem a kezét és az, hogy fogta magát és átcuccolt Európába, elég kiemelkedő helyet töltött be ezen a listán. A kérdésére csak álltam ott, zsebre vágott kézzel és próbáltam épeszű választ megfogalmazni. Nem tudom mit gondoltam, az is lehet, hogy nem futottam át a dolgot fejben elégszer.
- Nem tudom, hogy gondoltam. Lehet, hogy sehogy - köszörültem meg a torkomat, mert kezdett ez a beszélgetés kínos színezetbe váltani. Hiába vagyok nagyon aranyos, ha az ilyen fel sem merül a kicsi fejemben. Sosem laktam együtt nővel, aki nem volt családtag és őszintén, nem is bántam a dolgot különösebben.
Megjegyezte, hogy hát nem raknának ki, mert a legjobb hajtójuk vagyok, mire halkan felsóhajtva a hajamba túrtam.
- Azért ez nem egészen így működik. Ha nem teljesítek, akkor nem lesz meghosszabbítva a szerződésem - rántottam meg a vállamat, de nem terhelt le ez a lehetőség lelkileg. Teljesen jogosan raktak volna ki, ha romlik a precizitásom, ez anno a szerződésbe is bekerült. Így a lehetősége mindig fennállt.
Kissé közelebb csúszott hozzám a kanapén, én meg a szám elhúzva nyújtottam felé a kezemet, hogy megnézhesse közelebbről. Nem mentem vele gyógyítóhoz, mert akkor magyarázkodni kellett volna, megint dilidokihoz küldenek, egyből rendbe raktak volna. Kellett az a kis idő, hogy fejben összepakoljam magam, még akkor is, ha ez így most hülyén hangzik.
- Iiiigen, persze. Az egyetemmel nincs baj, csak a kolesz lett egy kicsit... sok nekem - vontam meg a vállamat, mert nem volt kedvem erről pontosabban kiteregetni a dolgokat. Már megbeszéltem a dolgot Hannahval is, legjobb tudomásom szerint már ő sem lakott ott, szóval... nem nyomta a lelkem a dolog.
A seb láttán felszisszent és nem ő volt az egyetlen, aki szerint durva volt. Nekem a gyomrom akart kifordulni a helyéről, mikor először megláttam, aztán jó volt, mert ha érzelmi válságom volt, pánik, vagy hasonló, csak belenyúltam a sebbe és a fájdalom általában kilábaltatott belőle.
- Ehm, nagyon semmi... A múltkor elmentünk pandákat nézni, hogy kicsit helyretegyük a dolgokat - vontam egyet a vállamon, felszisszenve, ahogy a fertőtlenítő a sebhez ért. Au-au-au?

Valahogy a három céggel való utazás nekem nem tűnt egy leányálomnak. Semmiképpen nem akartam volna egy olyan zsufis és problémás életet élni, mint amilyennel ő együttműködött, nekem egyszerűen túl sok volt az egész.
- Hát ha te mondod, én hiszek neked, vagyis hát... maradjunk annyiban, hogy megpróbálom, jó? - nevettem fel halkan, mert hát tényleg nem ment valami jól a dolog, akkor sem, ha szerettem volna. Nem szóltam bele a vezetési stílusába, mert bár elég félelmetes volt, legalább neki volt jogosítványa, velem ellentétben, akinek nem.
- Nem szabad túlbonyolítani a dolgokat, ez olyan, mintha te most elkezdenél nekem arról beszélni szakszerűen, hogy milyen márkákban milyen pózokat kell vágni kifutón. Fúj. Nem - grimaszoltam kicsit, pár pillanatig kibámulva az ablakon. A pandák nem szeretik a divatbemutatókat, pláne nem, ha közben különböző nők inzultálják őket. Persze, Helmutot így kellett elfogadni, mert ő tipikusan az a pasi, akinek nem fogod tudni megmagyarázni, hogy ne beszéljen neked a kviddicsről. Ha megpróbálod, akkor pedig úgyis unszimpatikussá válsz a számára. Szomorú? - Ajándék? Milyen ajándék? Ja, hogy a... Jaaaa! Oké... Igen, azt hiszem, mondhatjuk.
Elsőre fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél és honnan veszi, hogy tudok róla, de aztán szépen lassan eszembe jutott a legutóbbi találkozásom Herr Schwartzal és azt hiszem, mondhatjuk, hogy egy egészen parányi lila dunsztom volt az esetről.
Közben ő megállapította, hogy nocsak, csak voltam fodrásznál. Nem is tévedett, tényleg voltam, kellett valami újdonság és az ősz tincsek nem voltak a kedvenceim.
- Iiiiiigen, kellett egy kis változás ezután az időszak után... - bólintottam párat, az ajkaim összepréselve rosszallóan. Nem szívesen gondoltam vissza a mögöttünk álló egy-két hónapra. Valószínűleg Dolfi is valami hasonlón húzta fel magát anno.
- Ami azt illeti van. Passzolom, mintha azt mondta volna, hogy a saját seprű-márkáját akarja forgalomba hozni Európában. Nem rémlik tisztán - rántottam egyet a vállamon. Nem erről terveztem beszélgetni vele.

Haru
Váratlan meglepetés, nálam
Fashun

Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig megfordul a fejemben, hogy vajon jó ötlet volt-e egyáltalán ez az egész eljegyzés. Egy biztos: akkor annak tűnt, mert megértett, a szüleim pedig nem hagytak volna nyugtot nekem, míg meg nem kérem egy lány kezét. Noha, ők egy német politikus lányára gondoltak és nem egy japán seprűkészítőre, ez külön kis odaszúrás volt a részükre is.
A megjegyzésére elég érdekesen néztem, de aztán inkább nem mondtam semmit, sokkal könnyebb volt ez így.
A kviddics viszont olyan téma volt, amiről nem hallgathattam hosszú távon, hiszen az életem szerves alkotója volt és igen, a mindennapi életemet is gyakran befolyásolta.
- Azért nem egyszerű a dolog. Mindig jönnek nálam fiatalabbak és tehetségesebbek, a sérüléseim pedig egyértelműen nem a javamra billentik a mérleget - jegyeztem meg kissé elgondolkozva, de ez a szünet most kellett. Még akkor is, ha ez újabb feketepont volt a számlámon. De úgy tudtam együtt dolgozni Matssel és Lewyvel, ahogyan csak nagyon kevesen és ezért megérte nekik várni rám. Arról nem is beszélve, hogy ha én nem voltam elég bajor a klubnak, akkor senki. Ez pedig még mindig fontos volt a vezetőségnek.
Szóba került még pár dolog, mint a kolesz és a sérülésem, de ezekről igyekeztem hamarabb ellapozni. Ő lassan elkezdte kezelni a sebet, amit nem is értem, miért hagytam neki, de így volt.
Tudtam, hogy Hannah miatt nem olyan "lelkes", mint amennyire annak akar látszani, de nem dörgöltem az orra alá a dolgot. Mert hát, a szőke nem különösebben volt enyhítő tényező a "kapcsolatunk" terén.
- Nos, igen, mondhatjuk így is. Bár nem... vesztünk össze, csak... kommunikációs problémák akadtak - korrigáltam a kis elméleti hibát, mert hogy itt inkább arról volt szó, hogy képtelen voltam megbeszélni vele a dolgokat. - Öm, a szecsuáni rezervátumban.
És már kint is volt a dolog. Gyorsan akartam leszedni, mint a ragtapaszt, mert ha nem, ez is nyögvenyelős lesz. Elvégre elmentem Hannahval ázsiába, pandákat nézni.