London

Ahogy ott álltam a tükör előtt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy én ezt az egészet akarom. Nem Kon miatt, sőt még csak nem is a hátam mögött az utolsókat rúgó Gwen miatt. Ennél egy sokkal komolyabb problémával álltam szemben.
Ruhakrízis.
Minden menyasszony rémálma –pláne az olyanoké, mint én vagyok–, hogy mindössze egyetlen hónapja van megtalálni a tökéletes ruhát. Ezer meg egy ruhaboltot végigjártam már és itt, Londonban volt az utolsó reményem. Éppen ezért kaptam el ma reggel Gwent és cipeltem el magammal egészen Angliáig.
A gyomrom összeszorult, ahogyan a tükörképemre pislogtam. Szerettem volna tökéletes lenni, nem csak a magam, vagy Konstantin kedvéért, sokkal inkább a szülei miatt. Nem tudhattam, mit gondolnak rólam pontosan, de nyilvánvalóan mindamellett, hogy az édesanyja odáig meg vissza volt egy nőért a házban, nem igazán jó pont a tény, hogy vámpír vagyok.
Maximalista voltam. Minden tekintetben.
A szőkére pillantottam a tükrön keresztül és elhúztam a számat. A három jelöltem közül ez volt az első és mindenképpen rá kellett a lánynak is bólintania mielőtt elviszem. Anyámnak még nem meséltem el a dolgot, így aztán az egyetlen reményem az unokahúgom maradt.
-Ez az egyik. –sóhajtottam fel végül.
Íriszeim visszavándoroltak a költeményre. Természetesen minden menyasszonyi ruha szép és minden menyasszony tökéletes, csakhogy én nem így láttam magamat. A hajamat reggel kontyba fogtam, így többé kevésbé megegyezett az összhatás azzal, amit majd szeptemberben kapnak.
Míg vártam a lány válaszát az eladólány csusszant be az ajtón és aggódva kezdte méregetni az arckifejezésemet. Nyilvánvalóan nem nyújtottam túl biztató látványt…

Gwen

London

Egyetértően bólintok a lány kijelentésére. Tényleg elég furcsa, talán nem éppen egy esküvőre való a fedetlen váll és a hát, de valójában egy vámpír sem esküvőre való, így aztán a dolgok többé-kevésbé összevágnak. Szerettem volna legalább egy kicsit örülni annak, hogy most itt lehetek, de a stressz egyre csak halmozódott –annak ellenére, hogy nem terveztünk hatalmas partit. Dühösen forgattam meg a szemeimet, majd egy sóhaj kíséretében elcsattogtam a fülke felé, de mindeközben a gondolataim csak Gwen körül forogtak.
Aggódtam érte.
Krisz itt hagyta, csak azért, mert kibukott, hogy farkas. Valószínűleg más is volt a háttérben, de a lány erről eddig nem beszélt, én pedig nem akartam erőltetni a témát. Abban bíztam, hogy a mai nap annyira kiborítja, hogy megfeledkezik a történtekről. Persze, nyilván lehetetlen erről az egészről megfeledkezni, itt és most azonban nem volt ennél jobb terápia.
Az eladólány segített kibújni a göncből és már adta is rám a következőt.
A ruhát óvatosan megigazította, én pedig halványan elmosolyodtam. Az eddigi esélyesek közül talán ez volt a legjobb. Halkan, a ruhát óvatosan tartva előosontam a fülkéből és az unokahúgomat –mit ad isten?– a ruhák között találtam meg.
-Mit csinálsz? –érdeklődtem halkan, egy aprócska mosollyal az arcomon. Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre, de a pillantásom máris visszafordult a szöszihez. –Aggódom érted, Gwen! Mióta Krisz elment, nem mondasz szinte semmit? Mégis mi történt?
Lehuppantam a fotelbe és pillanatnyilag félretettem a ruhadilemmát. Nyilván az öltöztetőm úgy gondolta, eleget fizetek azért, hogy hagyjon nekem egy kis időt, így a lehető leghalkabban kislisszolt az ajtón.
Konstantin felé fordultak a gondolataim és összeszorult a torkom. Csak egy pillanatra belegondoltam, mégis mit éreznék, ha őt elveszíteném. Ha éppen ilyen hirtelen és érzelemmentesen kisétálna az életemből, mint a lány párja. Valószínűleg teljesen összezuhantam volna, éppen ezért csodáltam a lányt, hogy képes ennyire gyorsan talpra állni és hajlandó elkísérni engem, mindannak ellenére, ami történt.
Ezért szorítottam háttérbe a ruhaproblémát. Még egy teljes hónap, nem igaz?

Esküvő, esküvő, esküvő…
Ekörül forogtak a gondolataim az elmúlt két hónapban. Szinte biztos voltam benne, hogy ha egy évem, vagy annál több időm lett volna készülődni, szabályosan belebolondulok a dologba. Hogy miért? Bőven elég volt hatvan napig rágnom magam azon, hogy vajon szép lesz-e a hely, anyámnak megfelel-e a menyasszonyi ruhám, mit fognak gondolni a vendégek, és hogy lesz-e mindenkinek mit ennie. Lesz-e az ízlésének való.
Az elejétől a végégi kiborító volt ez az egész. Örültem, hogy már magunk mögött tudhatjuk és túlléphetünk azon, hogy vajon mások mit gondolnak. Innentől kezdve bíztam benne, hogy Konstantin sem fog aggódni azon, bízhat-e bennem, magára hagyom-e. Reméltem, hogy a tudat, hogy hivatalosan is elköteleztem magamat mellette, elégnek bizonyul.
Szóval, röviden összefoglalva Nottingham szép volt, a vendégek elégedettek voltak és múltam egy darabkájaként megjelent egy üzenet Lyrától, amelyben biztosított róla, hogy még mindig épp olyan jó barát, mint volt… elvégre ki más hullázná le az arát épp az esküvője napján? Na, meg az üveg vérről ne is beszéljünk. Ilyen barátok mellett, minek nekem ellenség, nem?
Konstantin felé pillantottam, valamivel távolabbról figyeltem a víztükröt. Határozottan groteszk látványt nyújtottam a Gyilkos-tó partján a hófehér menyasszonyi ruhámban, kontyba fogott hajjal. A hívásra azonnal mozdultam, mintha csak muszáj volna és emberi tempóval mögé léptem, hogy átkaroljam a derekát.
-Valami baj van? –érdeklődtem egészen halkan. -Nagyon elgondolkoztál.
Ez igaz.
Mióta magunk mögött hagytuk a vendégsereget csöndbe burkolóztunk. Aggódtam a rengeteg kimondatlan kérdés és a közöttünk lebegő bizonytalanság miatt. Én vámpír vagyok, ő pedig ember; jó ember. Nem szerettem volna veszélybe sodorni, mitöbb, az életem áldoztam volna érte.
Mégis én voltam a legnagyobb fenyegetés, ami itt, a sötét tófelszín mellett rá leselkedett.

Egy röpke pillanatig fogva tartottam a tekintetét. Addig a pillanatig, amíg meg nem értettem, mit is vár tőlem pontosan. Természetesen azonnal a helyére kattant minden, mindössze időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a kérést –márpedig abból nekem tényleg rengeteg volt; időből.
Időből, ami csak és kizárólag az enyém volt. Eddig élveztem, most pedig rájöttem, hogy van mellettem valaki, akivel minden pillanatát szeretném megosztani. De én nem magam választottam ezt, és ha tehettem volna, visszacsinálom az egészet. Bár tizenéves fejjel nem gondoltam volna, most azonban, hogy itt állok azzal a férfivel szemben, akit annyira szeretek, már teljesen más nézőpontból figyeltem az életemet. Családot akartam, igazi családot, de tudtam, hogy ez már sohasem történhet meg. És ez borzalmasan fájt.
Elpillogtam a fodrozódó tó irányába, hagytam, hogy a hűvös szél végigfusson rajtam és észhez térítsen, mielőtt ismét a férjemre néztem volna. Istenem, férjnél vagyok… ennél hihetetlenebb dolog be sem furakodhatott volna a gondolataim közé.
-Mondd, hogy nem arról beszélsz, amire gondolok! –kértem és akaratlanul is hátráltam egy lépést.
Az életemet nem így terveztem felépíteni és mindenképpen meg akartam védeni Konstantint attól, hogy komolyabban belelásson ebbe a világba. A világba, ahol tulajdonképpen minden a vér körül forog. Bár szeretem őt és közel áll hozzám, mindent feladnék érte, mégsem voltam hajlandó közelebb engedni őt ehhez a Katherine-hez. A lányhoz… a vámpírhoz, aki csak a vérre tud gondolni, estétől reggelig, majd újra.
Mert ilyen voltam. Gyilkos. Egy vérszívó… egy hulla… bár valószínűleg a barátnőm ezt sokkal jobban meg tudta volna fogalmazni; és sokkal nyersebben is.
-Mit vársz tőlem? –susogtam ujjaimat az övébe fonva, már-már értetlenkedve fúrva íriszeimet az övébe.

-Persze, hogy megfordult! –sarokba szorítva éreztem magamat, ezért a kelleténél valamivel hangosabban szakadt ki belőlem a kissé dühös kijelentés. -Te is tudod, hogy nem akarlak elveszíteni, de ezt nem vagyok hajlandó megtenni. Még érted sem.
Azt kívántam, bár érezné a vérszomjat –csak egy röpke pillanatra- és akkor megértené, mit is kíván tőlem. Egy olyan életet akart kicsikarni, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék –és nem csak azért, mert akkor sohasem szabadulhatnék meg tőlük. Ez nem élet volt, ahogyan azt Lyra is jó párszor a szememre vetette. Most, hogy itt álltunk, csak egy dologra tudtam gondolni, a barátaim is halottnak láttak. Miért akarnám, hogy a férfi, akit szeretek, ugyanígy szenvedjen?
Mert ez erről szólt. A végtelen szenvedésről, a tudatról, hogy sohasem jön el a megváltás és a tényről, hogy mindenkit elveszítek, aki valaha fontos volt nekem. Az anyámat, az édesapámat, a bátyáimat, a legjobb barátaimat… mindenkit, aki csak egy kicsit is kedves volt nekem.
Megtorpantam, ahogy a férfi elkapta a vállaimat, annak ellenére, hogy tudta: gyűlölöm, amikor megpróbálnak irányítani. Bár ő volt a férjem, az egyetlen személy, akire kicsit is hallgattam, és akiben kicsit is megbíztam, most mégis úgy éreztem, hogy erőszakosabban lépett fel velem szembe, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
-Ez még semminek sem a vége. –vágtam közbe gyorsan. -És nem, nem beszélgetni akarsz. Te már pontosan tudod, hogy mit is vársz tőlem. Gondold át, kérlek! Fogalmad sincsen róla, mivel jár ez a… lét. Én tudom és gyűlölöm!
Észérvek.
Bíztam, benne, hogy ezekkel talán meggyőzhetem őt.
Nem menekültem tovább, de nem is próbáltam meg úgy tenni, mintha tetszett volna a helyzet. Keretek közé szorított a szó minden értelmében. Elvárta tőlem, hogy megtegyem ezt a dolgot, amit soha, senkinek sem szabadott volna. Vele akartam lenni, mindig, de nem így.
-Ne szoríts ennyire. -tettem még hozzá egészen halkan.

Értetlenül álltam csak a férfi előtt, akit pár órája fogadtam férjemül és nem tudtam biztosan eldönteni, hogy én őrültem meg, vagy ő áll hozzá nagyon rosszul a helyzethez. Persze, az én fejemben is megfordult a gondolat, elvégre szeretem és nem akarom elveszíteni, de eszembe sem jutott volna közvetlenül az esküvő után, épp a nászutunkon felvetni a témát. Ennek nem így kellett volna történnie. Így nem helyes.
Csak néztem Konstantinra és szerettem volna tudni, pontosan mi játszódik le benne, azon kívül, hogy kimondhatatlanul dühös és tele van gyűlölettel. Irántam. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Miért kellett ennek most így történnie? Sohasem beszélt erről, miért éppen most kellett mindent tönkretennie?
Az eltelt idők alatt –mióta azzá váltam, ami vagyok- rengetegszer kaptam pofont. Rengetegen hagytak el és rengetegen próbáltak megölni. Egy ilyen kis apróság, mint hogy a szeretett személy nekem áll és magasról tesz arra, hogy éppen nászúton vagyunk, aminek kettőnkről kellene szólnia, már nem tudott padlóra küldeni –nem a francokat. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, de úgy tűnt, ez reménytelen vállalkozás. Sohasem viseltem jól, ha üvöltenek velem, most mégis teljesen higgadt tudtam maradni… nem kis munka árán.
-Azt kérem, hogy gondolkozz reálisan! –vágtam közbe hidegen. –Van egy lányod, egy munkád és egy életed. Mindezt eldobnád? Miért ilyenek az emberek? Miért akartok mindig többet és többet még akkor is, ha tudjátok, hogy ostobaság? –nem emeltem fel a hangomat, csak megforgattam a szemeimet.
Tessék, itt álltunk most. Újdonsült férjem távolodott tőlem néhány lépést, mintha legalábbis én lennék a gonosz boszorkány, aki nem engedi, hogy azt tehessen, amit akar. Mintha én akarnám őt visszafogni, mikor legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy „Helló! Öngyilkosságot akarsz elkövetni. Tedd meg, de én nem asszisztálok hozzá. Soha senkit nem változtattam át azelőtt. Vigyáztam, óvatos voltam, mert nem akartam, hogy a lelkemen száradjon valakinek a szenvedése.
-Késő? –nevettem fel cinikusan. -Akkor lesz késő, ha gondolkodás nélkül megteszem, amit kérsz. Menj, keress valakit, aki hajlandó rá, de kíváncsi leszek, mit szól a lányod édesanyja és mit gondol majd az apád. Nyilván mindannyian rám fogják. Engem támadnak majd, te csak áldozat leszel.
A víz a hülye, mert a kacsa nem tud úszni…  hát persze.

-Voltam. –ismételtem utána, jelezvén, hogy rátapintott a lényegre.
Nem akartam ezt tovább folytatni, nem akartam veszekedni és nem akartam vérre menő csatát vívni, hogy megtudjuk, melyikünk is az erősebb. Komolyan mondom, értelmetlen volt ez a kakaskodás. Ő a férfi, én a nő és ezen az sem változtat, hogy vámpír vagyok. Szerettem őt és tiszteltem, mégis valamiért úgy érezte, azzá kell válnia, ami én vagyok, ha bármit is el akar érni a szemembe. Mintha legalábbis éreztettem volna vele, hogy semmit sem ér azért, mert csak egy egyszerű ember, nem pedig egy vérszívó szörnyeteg, egy gyilkos.
Sebzetten néztem csak rá, amikor a fejemhez vágta, hogy tulajdonképpen az én hibám az egész. Én voltam a szörnyeteg, aki azzá tette, ami most. Az én hibám, hogy itt áll és olyasmiért könyörög, amit ő maga nem is akar igazán. Csak miattam. Mert nem akar elveszíteni.
-Persze, az én hibám! –megemeltem a hangomat, bármennyire is harcoltam ellene. –Mert én akartam vámpír lenni, én akartam örökké élni és én akartam, hogy mindenki meghaljon körülöttem, mert önző vagyok!
A szél belekapott a ruhámba és hátrálnom kellett egy lépést, nehogy valami ostobaságot műveljek. Feldühített, ha pedig most a vámpír fejével gondolkozom, ha dacolok, akkor nyilvánvalóan úgy is cselekedtem volna, ahogy az egy vérszívótól, egy hullától elvárható. Azelőtt haraptam volna, hogy bármi mást kérdezek.
Szerettem volna reális magyarázatot adni, szerettem volna, ha megérti, hogy az amit kitalált, az amit tőlem vár, őrültség. Neki van egy jól felépített élete és hajlandó lett volna mindent eldobni magától csak azért, mert mellettem akar maradni. Ez így nincsen rendben.
Felhúztam magam. És tudtam, hogy őszintén meg kell neki mutatnom, mire is vagyok képes.
Egyetlen pillanat alatt álltam ott előtte, mint egy őrült, halott menyasszony és megvillantottam a szemfogaimat. Közelebb hajoltam a nyakához és tekintetem nem eresztette az övét.
-Sohasem láttad még, ki is vagyok igazából. Angliában talán kaptál egy darabkát, de ott kimerült voltam. –fogaim súrolták a bőrét, de mielőtt bármit is tettem volna egy óvatos csókot leheltem rá és ismét eltávolodtam tőle.
Lecsüccsentem a földre, egyáltalán nem érdekelt, hogy csupa mocsok lesz a fehér ruhám és csak a fodrozódó vízfelszínt bámultam. Nem érdekelt, mit mondott. Visszafojtottam a lélegzetemet, mielőtt valami ostobaságot csinálok és nem fordultam felé, amikor megígérte, hogy rendbe fogja hozni a dolgokat. Megrántottam a vállamat, de más jelét nem adtam, hogy hallottam volna, amit mondott.