Franciaország- Párizs

Hát eljött ez a nap is. Bepakoltam mindent, ami kell, szüleimmel előtte megbeszéltem a dolgokat. Elengedtek, bár ők is kicsit féltek, mint én. Magam elé bámulva haladtunk apummal a reptér felé, ő valamit magyarázott. Én ellenben sajnos nem arra figyeltem, hanem azon aggódtam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Akkor tértem magamhoz, mikor a kocsi lefékezett, majd az ajtó kinyílt mellett. Apum már elővette a táskám és mosolyogva várta, hogy belépjek a kapun. Ekkor integetett nekem és beült az autóba, majd várt, hogy mikor indulok meg. Alig, hogy elindultam, enyhe gyomorgörccsel a találkozó pont felé, a kocsi elhajtott. Nagyot sóhajtottam, majd megindultam. Körülbelül öt perc után rájöttem, hogy rossz irányba fordultam. Merlin szakállára, hát a cél előtt pár méterrel fogok lemaradni erről. Ekkor keseredtem el a legjobban, így elhatároztam, hogy cél nélkül bandukolok, lesz ami lesz alapon. Mázlimra ahogy a lábaimat nézve haladtam, majdnem fellöktem egy idősebb férfit. Sűrű bocsánatkérések közepette felnéztem, körbekémleltem és egy ismerős sziluettet pillantottam meg. Torkomban dobogó szívvel, megkönnyebbülten indultam meg irányába. Mikor kellő közelségbe értem, hallottam, hogy valakivel beszélgetett, de a hangjáról ráismertem. Mégsem késtem le semmit, ráadásul, eléggé mintha időben ide értem volna.

- Üdv nektek!

Hirtelen ennyit tudtam mondani, zavaromban nézegettem az embereket és a lábaimon hintáztam.

- Oh, bocsánat! Kilt Zoltán vagyok -fordultam Kira társához, zavaromban mosolyogva.  

Franciaország - Párizs

Nem számítva Kira mondatára, kissé meglepődtem, majd kicsit rekedtesen és dadogva válaszoltam neki.

- Amikusz otthon maradt, a szüleim vigyáznak rá.

Alig hogy kimondtam, hirtelen többen is csatlakoztak hozzánk. Kissé meglepődtem a tömegen, de félénk mosoly kíséretében köszöntöttem őket.

- Sziasztok!

Ezután elindulunk, egy helyiségbe értünk, amiben egy közönséges tárgy köré gyűlt a tömeg. Ettől teljes mértékben meglepődtem, hisz úgy tudtam, repülni fogunk, akkor miért álltunk körbe egy fél pár gumicsizmát? Arcomra kiült a meglepettség, a közelben állók akár még a suttogásom is meghallhatták, hogy mi a francért álltuk körbe? kísérőnk elmagyarázta a dolgokat, de én akkor se értettem, hogy ez mégis hogy működhet. A lényeg az volt, hogy mindenki megfogja háromra és akkor indulunk.
Hitetlenkedve és remegő kezekkel nyúltam a tárgy felé, nagyot nyeltem és vártam a következményeket. Nemsokkal ezután jött valami örvényszerű akármi, ettől totál beparáztam. Legszívesebben elengedtem volna, de nem mertem. Szerencsémre hamarosan abbamaradt, de pechemre a földön kötöttem ki, egy házimanó előtt. Furcsa, ismerős érzés tört rám, hányinger kerülgetett. Szívtam néhány mély lélegzetet és a friss levegőnek hála, holtsápadt arcom hamarosan kezdett normális színt felvenni.

Franciaország - Párizs

Derek indulás előtt még köszöntött. Meccsre hivatkozva, valóban összefutottunk már. Kézrázás közben mondandómat egy barátságos mosoly és kicsiny nevetéssel kísértem.

- Igen, mi vigyázunk rájuk. Te is jó voltál!

Ezután Lucy üdvözölt, barátságosan.

- Szia, Zoli vagyok, részemről a megtiszteltetés. De szólíts nyugodtan Kilinek.

Frissen érkezvén, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Nem csak a meglepettségtől, hanem az utazás miatt is. Eléggé megviselt, de szerencsére a levegőn kezdtem helyre jönni. Kira odalépett hozzám, de egy holtsápadt mosollyal nyugtáztam felé, hogy jól vagyok és nem lesz rosszabb. Amint megpillantottam a manót, meglepődtem, majd agyamnak túlságosan gyorsan zajló eseményként hatott, hogy Kira rokonai előttünk voltak. Ettől még jobban zavarban voltam és félve a túl sok esemény sokkhatásától némán és meredten néztem magam elé. Hirtelen a nevem hallottam, olyan távolról, mintha egy csőben feküdtem volna. Zavaromban nem igen tudtam mit reagálni. Igazándiból ez volt az a pont, amit sose szerettem, bemutatkozás. Kira mindent elmondott rólam, így nekem nem igen volt mit tennem. Remegve nyújtottam a kezem Kira nagypapája felé. Aztán mintha pillanatnyi filmszakadás történt volna, már Kira vezet minket a kertben. Hangja ismét, messziről jött. Csodálkozván körbepillantottam. Szerencsémre a hátam mögé is néztem, mert ekkor pillantottam meg azt a jószágot, amitől szabályosan földbe gyökerezett a lábam és szólni nem tudtam. Félelem lett rajtam úrrá, remegtem, de hang nem jött ki a torkomon, mintha kiszáradtam volna. Első és legtisztább gondolatom az volt, hogy: ~Most bizony kutyavacsora lesz belőlem.~
Felkészülten vártam a végzetem, még nyelni se mertem. Levegőellátásom még éppen elegendő volt, de azt is drasztikusan fogyott. Aztán mintha felgyorsultak volna az események, megmenekültem a fenevadtól, a szülinap is gyorsan elillant. Jó volt, főleg amikre emlékszem belőle. Aztán hirtelen a hazaútnál tartottunk. De sikeresen épségben megérkeztünk és minden folytatódhatott a megszokott medrében.