Nem tudom milyen ménkű csapott belém, hogy jelentkeztem a téli kirándulásra. Félreértés ne essék, nem vagyok antiszociális, szeretem az iskolát, de hogy pár napra elmenjek velük valamerre és még szabályokat is betartsak? Ez sosem volt a kenyerem, csakhogy akadtak befolyásoló tényezők. Az első, akit mindenképpen meg kell említenem, az Miska. Mivel a nővére rávette, hogy jelentkezzen, belehalt volna, ha nem rángat engem is magával, így addig győzködött, míg kissé megkésve, de leadtam a jelentkezésem. A másik indok, hogy itt volt az ideje egy kis szocializálódásnak. Bírom az alkalmazkodást, de a suli tanulóinak a felét sem ismerem, pedig biztos akadna olyan, aki akár még barát közeli státuszba is kerülhetne. A további nem elhanyagolható dolog – ám egyben utolsóként hozzáfűzött – pedig az ismerős arcok, lásd Sam, Đomi, Mira és Bálint. Na rajta jót szórakoztam. El sem tudom őt képzelni nagy közösségben élni, szerintem nagyon nem erre született. Ha egy zsiráffal kéne megosztania a lakhelyét, azt még reálisnak is tartanám, de hogy ő emberek között… Találkoztunk már egyik este, később is összefutottunk párszor, amit ebből leszűrtem, azok után nehéz volt elképzelnem, hogy pont itt futunk majd össze megint.
    Még tegnap este bepakoltam egy sporttáskába. Magamhoz képest kevés holmit rejtett a csomagom, de nem is divatbemutatóra készültem, ahogy új életet kezdeni sem, így bőven megtette a kis vállra való. Hét óra előtt tíz perccel értem oda, még bőven a megbeszélt találka időpontja előtt. Miskát persze egyből kiszúrtam, no meg a hátán cipelt nőszemélyt. Ha találkozott a tekintetünk, biztos látta rajtam, hogy már most jól szórakozom rajta, talán jobban, mint a korcsolyapályán. Miután elérkezett a hét óra betoppant Bálint is, a többiek különösebben nem foglalkoztattak, elég volt annyit látnom, amennyit láttam. Összekapdostuk az ikreket és a Minisztériumból nemes egyszerűséggel átkandallóztunk a Tündérszállásra. Leporoltuk magunkat mindnyájan, majd jöhetett a fejtágítás, hogy mit nem lehet. Diszkréten megforgattam a szemem, mert mindenki tudja, hogy azok a legcsábítóbb dolgok, amik tilosak, ráadásul kapásból tudtam valakit, aki esélytelen, hogy a vicodinja nélkül meglegyen. Hát ennyi. A szobabeosztásnál elhangzó nevek közül pár ismerősen csengett, de a legjobban Miskának és Samnek örültem. Két ismerős is lesz, nem fogunk unatkozni éjszaka sem, pipa. Megvolt a programterv és oszolhattunk. Már indultam volna bagzani, de dolgozott bennem a jó ágy foglalásának vágya, így először a szoba felé vettem az irányt. Rögtön kiszúrtam a zugdoki elfoglalt helyét, így gyorsan stip-stop ledobtam a saját cuccom az alatta lévő ágyra.
- Érdekes napjaink lesznek. Jössz bagzani Miskám? – tisztában voltam vele, hogy nem tizennyolc, de elkísérni elkísérhetett. Ennyi belefért a szabályokba, legfeljebb kiverem a kezéből a bűzrudat, ő meg elvágja a torkom. Kvittek leszünk.

    Néma csendben ültünk egész úton odafelé. Mindannyiunknak megvoltak a maga gondolatai, de valahogy nem mertük elereszteni őket. Megtehettük volna, hogy megállás nélkül beszélünk, de csak újabb vita kerekedett volna mindenből, amit már olyan sokszor átnyálaztunk. Tántoríthatatlanul küzdöttem azért, hogy idáig eljussunk és nem ez lesz a pillanat, amikor majd közlöm, bocs, mégsem. A tájat bámulva rengeteg dolog cikázott a fejemben. Először is megpróbáltam magam megnyugtatni, hogy hiába a többszörös túlerő, nekünk sikerülni fog az, ami lehetetlen, mégpedig azért, mert sikerülnie kell. Nem engedhettünk meg magunknak egyetlen botlást sem, mert ha túl nagyot esünk, akkor többet nem kelünk fel. A másik gondolatom a volánnál ülő David volt. Borzalmasan restelltem még mindig azt a csókot Mihaellel és tudtam, hogy nem felejtette el. Pedig az ő szájára akarom tapasztani ajkaimat, pedig tényleg őt akarom ölelni. Miska a barátom, az egyik legjobb, de nem több. Történt, ami történt, de egyszerűen képtelen vagyok többet adni magamból Davidnek, ha megszakadok se megy. Hogyan értethetném meg vele, hogy nem számít más? Persze sehogy. De az is lehet, hogy a szíve Ráhelhez húzza és ahhoz az édes lányhoz, aki a szerelmük gyümölcse lett. Miért is akarna egy kőszívű, felvágott nyelvű, szarkasztikus és kiállhatatlan nőszemélyt egy boldog, idilli család helyett? A választást én döntöttem el a partin. Amikor látott Mihaellel, akkor dőlt el, hogy nem engem fog választani, de talán sose tette volna.
    Az autó megállt, ezzel egy időben pedig a gondolataim is. Ahogy David hátrafordult és beszélni kezdett én makacsul bámultam a sivár semmit és némán hallgattam a mondandóját. Csak azért sem pillantottam rá, bármennyire is jól esett volna. Miután kiszállt még vártam pár másodpercet a járműben, de éreztem, hogy ez sem tart örökké, így végül kiszálltam, az ajtó pedig halkan csukódott mögöttem. A hátsó fegyvertárhoz sétáltam és kapásból elvettem pár kést, egy shotgunt, meg ami még elfért nálam. Mindenből egy kicsi. A halk megoldások emberének tartom magam, így ha lehet egyszerűbb késsel nekiindulni valaminek. David hangja rántott vissza a valóságba és ekkor ráemeltem a tekintetem. Fájdalmat láttam benne és mérhetetlen kétséget. Odaléptem hozzá és tenyereimbe fogtam arcát, nem érdekelt az, hogy mit mondott.
- Félek… - suttogtam, de nem mondtam többet. Helyette olyan puhán érintettem ajkaimat övéihez, mintha egy lágy párna simogatná. Életem egyik legérzékibb csókja volt ez, remélhetőleg pedig nem az utolsó. – Minden rendben lesz – mondtam, azzal elengedtem Davidet. Visszahajoltam a csomagtartó fölé és folytattam az eddig megkezdett tevékenységet. Ha Mihael is mellém ért, végigsimítottam a vállán. Nem búcsúzni készültem, de még csak feszültséget kelteni sem akartam. Egyszerűen csak jobb volt így tovább menni. Mondjuk abban azért reménykedtem, hogy a két srác nem borul egymás nyakába, mert sírógörcsöt kapok és kimenekülök az országból. Futva.
    Elléptem a járgány mellől és a tájat figyeltem. Egyetlen árva lelket sem láttam, még egy hangyát sem, ami jelezhette volna, hogy itt élet is van. Kissé ijesztő volt, hogy tényleg nincs segítség. Nem hívhattunk senkit, csak és kizárólag mi maradtunk, egymagunkban. Ha itt megtámadnak minket, védtelenek vagyunk. Szippantottam egy mélyet a levegőből és szinte dögszagot éreztem. A miénket.

    Biztosan nevetséges, amit mondani fogok, de tudtam. Előre tudtam. Úgy értem, mire számítottam? Nem vakációzni jöttünk ide és mondjak bármit, Davidnek az egy búcsúcsók volt, Mihaelnek meg egy végső simítás. Ha azt gondoljátok, enyhén világvége hangulatom volt, akkor kezditek megközelíteni a valóságot. Megindultunk néma csendben az épületkomplexum felé, de sajnos útközben igen „kedves” társaságunk akadt. Már épp örültem volna, hogy milyen könnyen beosonunk, hahaha, amikor a fejünkhöz szorítottak pár jól szituált AK47-est – amit végtelenül imádok és nem mellesleg a kedvenc fegyvertípusom. Nem hittem soha, hogy le lehet izzadni röpködő mínuszokban, de isten bizony levert a víz. Mivel kezdésnek felráncigáltak a földről, így szintén kezdésnek úgy éreztem, jobb, ha valakit megajándékozok egy talpnyommal a fején. Aha. Meg ahogy azt én elképzeltem. Végtelenül kecsesen és óriási lendülettel suhant a lábam, csak izomagy egy olyan reflexszel kapta el, hogy még én is csak pislogtam. Utána amolyan filmes jelenethez illően kifordította a csavarral rögzített bokámat – köszi bunkókám! – és végtelenül elégedetten vigyorgott rám. Én el voltam foglalva a fájó végtagommal, Davidék azonban nem mondhatták el ugyanezt magukról. Csak a kilátástalan harcot láttam kibontakozni magam előtt, ahogy minden fegyver szép lassan hullik a földre és bár pár vágással gazdagodnak támadóink, alapjáraton röhögve püfölnek vissza.
    Gondoltam, itt az ideje a menekülésnek, végtére is ki nézi, mit csinál egy szerencsétlen pára… Itt megint meg kell jegyeznem, hogy végtelenül naiv voltam, ugyanis visszakézből úgy megrántották a hajam, hogy csak úgy nyekkentem. Ekkor eldördült egy lövés és David a földre hullott. Elkerekedett szemekkel néztem oda és kivételesen én leptem meg ellenfelemet. Olyan sajtost kapott, hogy fel is nyögött. Kár, hogy a fejét is olyan izomréteg védi, hogy egy kalapács kéne a simogatásához. Nem csoda, hogy ezután én is kaptam egy pofont, majd a vállára kapott és úgy cipelt, mint ahogy egy zsákot szokás. Persze ész nélkül püföltem a hátát, rúgtam, kapálóztam, még haraptam is volna, ha láttam volna szabad bőrfelületet.
    Az épülethez érve végre talajt ért a lábam, de mielőtt reagálhattam volna, vasmarok fogott rá csuklóimra és ráncigált be egy szobába, ahol akkorát löktek rajtam, hogy szerencsétlen csípőcsontom a padlótól kapta a másikat. Felnyögtem, mert hiába voltam pehelysúlyú, azért ekkora erőnél baromira tud fájni a landolás. Megakadályozva, hogy szorosabbra fűzzem kapcsolatom a hideg kővel felrántottak, hogy egy székhez kössenek.
- Engedj már el te veszett állat! Hogy törne ketté a gerinced és a varjak kaparnák ki a szemed! – üvöltöttem neki, de mindhiába. Eleve lehetetlen volt a szabadulásom szorításából, ahogy pedig kezeimen horzsolásig húzta a kötelet végképp befellegzett a „fuss, amíg látsz” tervem. David, lábában golyóval, Mihael pedig kissé megtépázottan várhatta a folytatást. Én azért annyira nem voltam kíváncsi a következő lépésre.