- Mi van a szempilláimmal? Nem szokásom festegetni, el se kezd. Majd ha bohócnak készülök, megkérlek téged, amint látom, kiválóan megy. - na mert mintha bármit is tervezett volna a jövőjét illetően. Abban viszont biztos volt, hogy vásári hülyét nem csinál magából, még akkor sem, ha éhen pusztul. Ezt a kis képzelgést szakította meg, hallgatta tovább a másikat, és végigtekintett rajta, csakhogy leellenőrizze az elhangzottakat.
- Nem, te törpe vagy. - rendezte le ennyivel a dolgot, miközben nyújtózott egyet, és hátradőlve érte el a kényelem legmagasabb fokát. Szemeit lehunyva első pillantásra úgy tűnt, még be is aludt, de túlságosan is éber volt. Húga szavaira elsőnek csak horkantott egyet, hiszen tény, egyikük sem egy szent, és nem is arról híresek, hogy idős néniket kísérgetnek, vagy az iskola pedáns magatartású diákjai közé tartoznak. Személy szerint nem is vágyik oda, és nem csak azért olyan, amilyen, hogy ezzel mutassa meg, mennyire menő, vagy bátor, hogy ellent mer mondani a családjának. Egyszerűen ő ilyen, és ez nem is fog változni. Valaki a fény, valakit pedig a sötétség vonz.
- Pedig esküszöm nem arra játszom. Csak nem felelek meg az idióta elvárásainak, ez a hatalmas bűnöm. Máglyára velem. - mulatott a dolgon, ami az apja dolgait is érinti, majd a légkör egykettőre megváltozott, amint társaságul megérkezett az apjuk. Valahogy gondolta már akkor, hogy nem nevelés tárgya a lesz a beszélgetés, hanem valami mást tervez. Arra ugyan rá nem jön, de az öreg sem olyan, hogy nagyon húzni akarná az időt, szép komótosan, de a közepébe csap, ahogyan azt tőle már megszokta. Előredőlve szedi le lábait az asztalról, arcára meglepettség ül ki, ahogyan a férfi szépen terelgeti a szavakat. Erre nem számított, sőt, talán most először, olyan arcot vág, amin teljes mértékben a meglepettségé a szerep. Elképzelni nem tudta eddig, hogy eljön majd ez a nap, amikor erről esik szó. Tudja, hogy miféle szokások, "hagyományok" érvényesülnek azokban a körökben, amiben él, amelyben inkább a családja mozog, de sosem értett egyikkel sem egyet, gyűlölte, gyűlöli és a halála napjáig gyűlölni fogja a szabályokat.
- Velünk, a családról? Már rég rossz.. - akadt fent az első dolgon, amit közöltek velük. A következő hallatán szemei egészen kikerekedtek, arcára költözött az a csökönyösség, amellyel mindig is az ilyesmik elébe nézett, és fog is, az elkövetkezendőkben. Ő az örökös, tudja, mivel jár ez, mit fog majd elvárni tőle a társadalom. Pontosan annak az ellentétét, amit ő akar magának. Szabályok. Kötöttség. Egy sajátos börtön.
- Jaj ne gyere megint azzal, mennyi medencét tölthetünk meg annyi pénzzel, mert már unalmas téma. Tudom, hogy hogyan működnek a dolgok, amióta tudunk beszélni, járni, felfogni, amit mondasz, ezt szajkózod. - dőlt vissza, miközben visszagondolt néhány, ehhez kapcsolódó emlékre, beszélgetésre, bár akkor csak ő egyedül volt, de sejti, hogy McK is hallotta már ezt párszor, sőt. Amint kicsit elmélyült, apja a tárgy pontos részére tért, fejét felkapva tekintett az öregre, meglepett képpel. Ugyan, mégis ki akar megrendezett életet? Mert ő nem.
- Szóval téged nem hat meg? Engem meg nem érdekel, hogy te milyen rútságot találtál nekem feleségnek. Akkor temesd magad mellé a vagyonod, mert én ebben nem veszek részt. Nem állok le veszekedni, nem fogok üvölteni, nem kapod meg az örömet. Lehet, hogy McKenzie szerint nem kap ő nagy szerepet, sőt, nem is vagyunk puszipajtások, de most egyet fogok vele érteni. - áll fel ő is, felrúgva azt, amit az öreg kitalált, elképzelt. Akkor inkább eléri, hogy kitagadják, újfent meglép, a világ végére megy, de nem fog ilyesmiben részt venni. Megrendezett házasság mi? Vagyon védelme? Nem izgatja. Csak a saját szabadsága.
- Nos, akkor távozunk. Nem megyünk bele ilyesmibe, ugye? - tekintett húgára, talán életében először olyan pillantással, amivel egy testvérnek élnie kell. Arra viszont még kíváncsi, tartogat-e valamit az öreg búcsúzóul, vagy egyáltalán hogyan áll hozzá, hogy a bábnak hitt gyerekei elfordulnak "nagyszerű" tervétől.

Szünet van. Vagy mi a szösz. Nem, mintha eddig olyan sokat leledzett volna megszokott helyén. Ez már csak ilyen annak, aki bármikor képes hátat fordítani mindennek. No de most csak pár hétig nézett rá, korábban megismert, ámbár cseppet sem jó hírnevű barátaira. Mivel senki nem kereste, küldtek utána bagolyhadat, így ráérősen csempészte vissza magát, szerencsétlenségére, a vizsgaidőszak kellős közepére. Végül is, nem halt bele. Összefirkálta a lapokat, vélhetően a helyes válaszokkal, és már intett is, hogy induljon tovább.
Úti célja nemigen akadt, elsőre, így csak összepakolva, menetre készen állt, a térkép fölött, várva az isteni sugallatot, szikrát, vagy bármi egyebet, ami előrébb vihetné. Homokos tengerpart, hűs szelek, vagy valami más. Akármi. Végül, vakon bökve a térképre, találta meg a szünet állomását, nem is olyan távol, de nem is a szomszédban. Menetfelszerelésével együtt lépte meg a kötelező lépéseket, utazott a messzi földre, hogy kulturálódjon a helyi szokásokból, lábat lógasson és végighenyélje a nappalokat. Igen, ezt otthon is tehetné, de sokkal barátságosabb a légkör, ha nincs körülötte családtag, rokon, akárki. A társaság hiánya miatt nem aggódott, sem az miatt, hogy nem hívott senkit sem magával. Tudja, hogy ha akar, úgy is összeakad alkalmi haverokkal, egyebekkel, és nagyszerűen elszórakozgat. Ismerkedni bárhol és bármikor tud, egyszerű a képlet.
Amszterdam utcáit járva gondol vissza kicsit, mint akinek szokása  a nosztalgiázás, de hamar elillannak a képek, és az előtte álló estével foglalkozik. Teletömött hassal, zsebbel, és fülig élő jókedvvel lépdel az időponthoz kicsit szokatlanul népes utcán. Nem zavarja, körülötte vele egy korabeli emberek, vagy fiatalabbak, akik ugyanúgy arra készülnek, amire ők, vagy hasonlók. Szokványos menetfelszerelése egy bőrkabátból, kissé megszaggatott farmerből, és az elmaradhatatlan, porlepte bakancsából áll. Tincsei kuszán meredeznek, mit sem törődik azokkal jelenleg. Jobbnál jobb helyek előtt haladt el, egy-kettőbe be is tért, hogy kicsit jobban körülnézzen, de igazán még egy hely sem ragadta meg, marasztalta egy helyben. Fiatal volt még számára az este, tele lehetőségekkel. Az egyik pubból kilépve, még épphogy megúszta az ottani balhét, amit két, nagyon nem szomjas alak robbantott ki, de az, hogy miért történt, talán még azoknak is rejtély. Füstfelhőbe burkolózva kezdett pöfékelni immáron a szabad levegőn, és indult az este következő állomása felé. Nem tartott sok időbe, mintha itt egymást érnék a helyek, olyannyira közel tűnik neki egyik hely a másikhoz. Cigarettája maradékát a földre dobja taposta el, és lépett be az ajtón. Látszólag nagyobb, sötétebb, más hangulatú hely volt ez, mint az előzőek. Beljebb merészkedve furakodott a bárpulthoz, szomjoltót kérve, majd miután pohara ujjai közt pihent már, a tömeg felé fordult. Íriszeit lassan járatta végig, mintha áldozatot kereső vadorzó lenne, aki lakomára készül. De még milyen jól tette, hogy nem csak futva tekintett körbe, így sikerült is kiszúrna az elsőre csak látványilag szimpatikus, majd egyre ismerősebb vonásokat. Elindulva az asztal felé, amelyet nem csak ő figyelt, egyhamar húzta ki a széket, ült le, szótlanul, mint aki csak a látványt élvezné egy ital mellett. Csupán csak arra várt, hogy a tökéletes pillanatban szúrja ki a másik, feltéve, ha még képes felismerni az arcát, addig pedig, ő maga, az italba kortyolva pihenteti magát, és szemeit a táncolókon.

Annak ellenére, hogy már egy jó ideje egy helyben ücsörgött, eltűrve, hogy néha-néha valakinek útban volt a széke, igencsak jól szórakozott. Egy-két, kissé keményebb szavacskát morgott oda a vele értetlenkedőnek, és a nemtetszésüket kifejezőknek, de magához képes, nagyon is csendesen viselkedett. Még. Nem sokáig képes viszont visszafogni magát, de a látvány, és a finom itala megbékítette. De még mindig csak egyelőre.
A figyelt személy nemigen szúrta ki, de nem aggódott ez miatt, mindennek eljön majd a maga ideje, ő ráér, az idő meg még gyerekcipőben járt. Kényelmesebb pózba vágta magát a széken, és el sem mozdult, csak addig, míg új kört töltetett poharába, majd visszatelepedve várt, mint egy türelmes vadász a vadra, hagyva, hogy az üldözött odataláljon hozzá. A külvilággal már nemigen foglalkozott, valahogy őket sem érdekelte az ücsörgő alakja, és a várakozás lassan beérett, mintha csak ő maga tervezte el az ütemet. Ahogy a lány leült, úgy fordult szembe vele, hajol előrébb, és arcára széles vigyor terült. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy felismeri, vagy legalább is elsőre sikerül neki, de tévedett, amikor a lány felé iramodott. Poharát kitartva fogadta a másikat, hagyva, hogy belehuppanjon az ölébe, átkarolja őt. Maga sem cselekedett másképp, szabad kezét átfonva dereka körül, üdvözölte a másikat, és amint a füléhez hajolt, megpróbálta a hangos zene mellett megérteni, hogy mit is akar mondani. Nem lepte meg a kérdés, szinte érezte, hogy ez el az első, és ez lesz az, ami legjobban érdekli a másikat. Maga sem tudja igazán, mit keres, de majd csak talál valamit. Így, most ő hajolt a másik füléhez, hogy a választ ne kelljen teljes tüdőből ordítania.
- Jöttem pihenni. Csak ennyi. - hangzott az egyszerű, de lényegre törő válasza, amely után sokat nem is kell magyarázkodni, kiegészíteni azt. Te tényleg ez az, amiért jött, most kivételesen. Elcsendesedve hallgatta ismét a másikat, aki immáron saját ittlétének okát ecsetelte, megelőzve a viszonzott kérdését, amelyet fel akart tenni, így megvilágosult tekintettel bólintott párat, hogy vette és hallotta az adást.
- Jól teszed. Nem is kell aggódni ez miatt, szabad vagy. - hajolt immáron közelebb hozzá, amint az ölén kívül foglalt helyet, így hangosabban kellett közölnie mondanivalóját. Az asztal így megürült ugyan, de máris ráhelyezte a megüresedett poharat, amelyet nemrég ürített ki, majd figyelmét ismét a másik felé szentelte, bár ez nem az a hely, ahol beszélgetni tudnának bármiről is.

A szívélyes üdvözlés, és ezekhez kapcsolható foglalatosságok után, helyezkedve a széken, féloldalason fordult a másik felé. Kissé beljebb csúsztatta a székét, mert már a harmadik emberre morgott rá, aki elbotlani, vagy épp esni készült, a szerintük útban lévő ülőalkalmatosságon. De több időt nemigen szánt ezekre, közelebb helyezkedve figyelt a másikra, már csak azért is, hogy közelebb hajolhasson, ha szóra kerül a sor, hiszen a hangerő még mindig a maximumon dübörgött. Elsőre nemigen hangzott el semmi, csupán az arra botorkáló kiszolgáló fele intett, hogy hozhat még nem egy kört, hisz a pohara túlságosan üres, és nem lenne helyes, ha úgy is maradna. Már csak azért sem, mert egyhamar megszomjazhat. Miután megkapta, mit kért, elégedetten fordult vissza a másik felé, majd közelebb hozzá, hisz látta, hogy most felszólalni készül. A szavak hallatán vigyorodott el, hisz való igaz, miben kellett volna elfáradnia, de hát, hivatalosan azért utazott ilyen messzire az iskolától, mindentől, hogy azt tegye. Igen, neki jelenleg ez a pihenés, nem pedig az, hogy csendes helyen ücsörög.
- Tudod, a vizsgák meg ilyenek. Szegény agyamnak sok volt belőle. – remélte, hogy a lényeg odaér hozzá a szavaiból, ha mind nem is, és megérti, miért is épp itt ücsörög. Igazándiból ez csak a véletlen műve, a jókor jó helyen levés művészete. Már máshol lenne, ha nem szúrja ki őt a tömegben. Követve a lány példáját, ő is megdönti poharát, kortyol párat a hűs italból, annak kellemesen kesernyés ízét megérezve. De a pohár egyhamar kerül vissza az eddigi helyére, ő pedig fülel tovább, hallgatva azt, hogy a másik miért is ezen a helyen leledzik éppen, egy barátságosabb helyett. A kijelentésre felvonta a szemöldökét, de valahogy ismerősnek is véli a történetet, így, csak felhorkant elsőre, szemeit megforgatva a kijelentésre. Aki nem eminens azt általában annak veszik, ez sokszor, sok helyen így van.
- Az kedves dolog.. – csóválta meg a fejét, a mondat második fele számára viszont egyértelmű volt, hiszen akkor nem itt lenne, ha izgatná őt, hogy miként vélekednek róla az otthoniak. Ő sem szokott ilyesmikkel törődni, felesleges. Annál jobban mondják csak. Újabb korty, újabb füstköd, mely a gyújtás után árad körülötte, és amelyen át a lányt figyeli. A kérdésére felfigyelve, azt meghallva kezdte el rázni a fejét, miközben odahajolva nyitotta ajkait szavakra.
- Dehogy vagy az. Csak olyan, aki úgy él, ahogy ő akar, nem pedig úgy, ahogy azt megmondják neki. Ezzel van a bajuk. – igyekezte tömörre zárni a mondandóját, hogy eljusson felé, majd visszadőlve várta, hogy feleméssze a másik mondandóját, no meg, remélte, hogy fel is fogta. Eléggé vidám hangulatban van már, ahogy látja, de nem zavarja.