36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek
Európa - Katherine Danielle Averay hozzászólásai (6 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 12:37 | Link

Norvégia, Oslo


Seren

Ezt az utazást egyáltalán nem terveztem meg. Tulajdonképpen minden csak egyetlen levélen múlott, még pedig azon, ami pontosan két nappal ezelőtt landolt a szobám ablakán, a faluban. Amikor kibontottam a szépen megcímzett levelet minden eshetőséget számba vettem, csak éppen azt nem, ami a szemeim elé tárult. Mostanában mintha lényegesen romlott volna a reakcióidőm.  Egymás után háromszor futottam végig a sorokat, mire felfogtam a lényeget. Nem volt túl bonyolult; a klán a nyomomban volt és nem terveztek sokáig életben hagyni. Ez egyáltalán nem tetszett. Persze, az egy dolog, hogy felhívtam magamra a figyelmüket, de egyetlen percig sem hittem benne, hogy megpróbálnak majd utánam jönni. Elvégre, a kastélyban biztonságban voltam, nem igaz?
Két perccel később már Keith felé száguldozott a baglyom, aki a lehető legrövidebb időn belül válasszal is szolgált. Egyetlen cím állt csupán a papíron és a repülőgép indulásának időpontja. Mint utóbb kiderült, a bátyámnak is éppen Osloban akadt dolga, ezért elkísért –volt egy olyan érzésem,hogy fél szemét szeretné rajtam tartani; csak a biztonság kedvéért.
Nem szóltam senkinek sem arról, hogy távozni készülök, de hagytam egy levelet Sofi éjjeliszekrényében, vészhelyzet esetére –elvégre, ha meghalok, legyen valaki, aki tudja, merre is kell keresni a hullámat és az sem hátrány, ha ez az egyén tagja egy maffiaszervezetnek.
Nem terveztem pár óránál többet a helyszínen tölteni és vámpír képességeimet kihasználva sokkal gyorsabban oda érhettem volna, mint repülőn, de Keith miatt jobbnak láttuk beolvadni a tömegbe, elvégre mégiscsak gyilkosságra készült éppen.
Mindig is gyűlöltem repülni és ez az érzés azóta sem változott meg, hogy tulajdonképpen meghaltam. Nem okozott volna bennem komolyabb károkat, ha menet közben lezuhanunk, de azért az érzékeim maximálisan ki voltak éleződve az egész út alatt, miközben Keith csak mondta a magáét arról, hogyan is kell eltűnnöm, ha valami baj lenne és merre is bukkanhatok rá a testvéremre.
Fellélegeztem, amikor végre leszálltunk a gépről és tekintetbe véve, hogy kézi poggyászon kívül semmivel sem rendelkeztünk azonnal el is hagyhattuk a helyszínt; illetve hagyhattuk volna, ha nem üt be a legrosszabb, amire szintén álmomban sem gondoltam volna. Mint azt már feljegyeztem a mentális naplómba, Seren körüli pályára voltam állva, ez pedig azt jelentette, hogy ezer közül is kiszúrtam a szívverését, így ha nem is lett volna éppen az utamban, akkor is megtalálom.
-Követtél. –döntöttem el, amikor elé értem és a kávé felé nyúltam, jelezvén, hogy koffeint akarok, már csak a színjáték kedvéért is. Nem igazán foglalkoztam vele, hogy önszántából odaadta-e, mindenképpen megszereztem, miközben igyekeztem elrejteni a gyors mozdulatokat, amivel a papírpohár felé nyúlkáltam.
-A bátyám.
Láttam, hogy itt vér fog folyni, ha így haladunk tovább. Keith nem a hidegvéréről volt híres, pláne nem akkor, ha az egyetlen kishúgáról volt szó. Tenni akart egy lépést előre, hogy elém álljon, de én kinyújtott kézzel megállítottam és magam felé fordítottam, szándékosan figyelmen kívül hagyva Seren kérdését.
-Vigyázz magadra! –kérte, miközben az övével tökéletesen megegyező íriszeimbe fúrta tekintetét.
-Mindig. –egy puszit leheltem az arcára és átvettem a jobbomba csúsztatott kártyát, ami az általa megszerzett címet tartalmazta.
Tekintete egyértelművé tette, hogy nem örül, amiért kettesben kell hagynia Serennel, ennek ellenére gyorsan és feltűnésmentesen távozott. Seren felé fordultam és átadtam a papírost, amin a Sofies Gate 68 felírat állt.
-Kaptam egy levelet, két napja. –adtam végre magyarázatot. –A klán egyik élője küldte, aki ezen a címen lakik. Körül akarok nézni és nem, nem fogok veled visszamenni a kastélyba, itt pedig nem hinném, hogy okos ötlet lenne falhoz vágni, elvégre mégiscsak körül vagyunk véve emberekkel.
Körbepillantottam magunk körül, de be kell vallanom, hogy azért némiképp valahol nagyon-nagyon mélyen hízelgett, hogy Seren nem hagyna csak úgy meghalni. Ez a dolog közvetlenül a múltkori folyosós akció mellett helyezkedett el, éppen ezért igyekeztem kirázni a fejemből a gondolatot, mert nem tetszett, amikor épp a férfi mellett képtelen vagyok maximálisan koncentrálni.  
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 20. 12:41 Szál megtekintése
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 14:37 | Link

Norvégia, Oslo


Seren

Hitetlenkedve bámultam Serenre. Nos,az én szótáramban a jogosan mindenféle dolgot takart, de például azt, hogy az ember lányát ellenőrzés alatt tartják már nem soroltam volna ebbe a kategóriába. Ittam egy kortyot a pohárból és visszanyújtottam a férfinek, mielőtt még a nyakába borítom az egészet.
-Jogosan? –visszhangoztam. –Szerinted tényleg képtelen vagyok megvédeni magamat úgy… egy órán keresztül?
Jó, tényleg volt ebben valami, elvégre jó párszor kellett már Serennek áldozatot hoznia értem, függetlenül attól, hogy milyen mértékű is ez. Rendszeresen próbáltam megöletni magamat; hivatalosan is ön- és közveszélyessé nyilváníthattak volna; Sofi már meg is tette.
Jobbnak láttam Keith-t kihagyni az ügyből, elvégre ismerve Serent tudtam, hogy ennél a helyzet már csak ezerszer rosszabb lehet, a testvérem pedig köztudottan előbb lőtt és csak azután kérdezett, nekem meg semmi szükségem nem volt rá, hogy ezek ketten egymás torkának ugorjanak. Egy rövidke másodpercig még figyeltem Keith eltűnő alakját, mielőtt a férfihez fordultam volna, hogy valamiféle magyarázatot szolgáltassak.
-Persze, hogy nem. –jegyeztem meg mintegy mellékesen. –Nincs ott senki. –fontam össze a karomat a mellkasom előtt. –Az élő három órával ezelőtt hagyta el a lakást és hosszabb vakációra indult. Firenzébe. Nem hinném, hogy az elkövetkezendő pár napban eszükbe jutna engem itt keresni.
Ez tény volt, hiszen a férfi nem adta meg nekem a lakcímét azzal a felirattal, hogy „Én vagyok a titkos levélíró, keress meg!” Ha Seren komolyan azt gondolja rólam, hogy ennyire ostoba vagyok, akkor miért is jött utánam? Elvégre, lényegesen könnyebb lenne engem magamra hagyni és megvárni, amíg véletlenül lemészárolnak, mint folyton a nyomomban lenni. Serennek legalábbis biztosan.
Gyorsabban mozdultam, mint szerettem volna és egészen közel hajoltam Serenhez. Ebben a pillanatban tökéletesen hidegen hagyott, hogy milyen hatással lesz rá a közelségem; egyszer már elviselte, viselje el most is. Mögötte támaszkodtam a padon és nagyon komolyan néztem a szemébe.
-Ne sértegesd a bátyámat! –suttogtam. –Sok mindent elviselek, de ezt nem. Még tőled sem.
Ez egyfajta vallomásnak minősülhetett volna, mivel épp most közöltem vele, hogy nyugodt szívvel átléphet bizonyos határokat velem szemben, kicsi az esélye, hogy eltöröm a nyakát –nem csak azért, mert erre képtelen lennék. Viszont a család szent dolog. Csak mi maradtunk egymásnak, elvégre az apánkra nemigen számíthatunk.
Felnyögtem, de nem húzódtam hátrébb. A tény, hogy ebben a pillanatban én álltam Seren felett kicsit megnyugtatóbb volt, mint mikor Firenzében én voltam matricaként felhasználva.
-Jól vagyok és átgondoltam mindent. –mondjuk. –Oda fogok menni és megvárom, amíg te ebben megakadályozol!
Azzal ellöktem magam a padtól és vissza sem nézve indultam meg a megfelelő irányba. Kíváncsi voltam, hogy Seren utánam jön-e, közelebbi ismeretséget kötök-e az aszfalttal, vagy egyszerűen csak magamra hagy. Ez az opció sem lepett volna meg, de jobban meggondolva szükségem volt a segítségére, tekintve, hogy egy egész ház átkutatásáról beszéltünk.
Szál megtekintése
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 15:49 | Link

Norvégia, Oslo


Seren

-Majd legközelebb messzire elkerüllek, ha így térnék vissza! –csattantam fel.
Igen, én magam is beláttam, hogy sikerült úgy viselkednem, mint egy tizenegy éves hisztikirálynő, annak ellenére, hogy felnőtt nő vagyok, de ez tökéletesen hidegen hagyott. Gyűlöltem, hogy Seren csak erre az egy momentumra hajlandó visszaemlékezni. Ha az elmém nem csal, amikor először jártunk Firenzében mindketten túléltük az utazást és még egészen ügyesen helyt is álltam, pedig az már régen volt.
Véleményem szerint tökéletes időpontot sikerült kiválasztanom, nem is értettem, hogy Seren miért van ezen annyira fennakadva. Elvégre, az élő nem tartózkodik otthon, az én érzékeim meg ezerszer jobbak, mint bárki másé, mégis mi baj lehet? Persze, tisztában voltam vele, hogy közel sem ennyire egyszerű a dolog, de úgy döntöttem, hogy ezen ráérek majd akkor aggódni, amikor már ott leszek.
-Természetesen nem hiszem ezt. –forgattam meg a szemeimet. –Amennyiben el tudnak kapni, hát meg is érdemlik.
Nem ez volt életem legjobb terve, de határozottan jobb volt, mint mikor megpróbáltam beépülni a firenzeiekhez. Akkor kicsit messzebbre merészkedtem és éppen ez lett a vesztem. Nem hinném, hogy egyáltalán megfordulna a fejükben, hogy ismét felbukkanhatok. Elvégre, ki olyan ostoba, hogy visszatérjen azok közé, akik köztudottan el akarják tenni láb alól?
Örültem, amiért Keith-ről nem esett ismételten szó. A bátyám volt a mindenem és még a hozzám legközelebb állóknak sem –Sofi és Seren; ami azért elég nevetsége– engedtem meg, hogy akárhogyan beszéljenek róla az én társaságomban. Az már hidegen hagyott, hogy Seren mit gondol róla, nem tartozott rám.
-Ezt most bóknak veszem. –villantottam egy gyors mosolyt.
Ellöktem magam a padtól és azzal a határozott szándékkal indultam meg, hogy én most ott hagyom Serent, de természetesen őt nem ennyire egyszerű lerázni. Erre abban a pillanatban rájöttem, ahogy hátat fordítottam neki, de amikor gyakorlatilag falba ütköztem szerettem volna két kézzel neki esni.
Jó kislány módjára megvártam, amíg elém ér és összefontam a karjaimat magam előtt, mert esélyes volt, hogy más esetben agyon csapom.  Vettem néhány mély levegőt és elnéztem valahová Seren válla felett, csakhogy ne kezdjek el vele üvöltözni a nyílt utcán.
-Miért ilyen fontos ez neked? –érdeklődtem halkabbra véve a hangomat. –Ha meghalok, neked legalább nem kell az őrzésemmel foglalkoznod. Nem teljesen mindegy, mi van velem? Megígérem, hogy nem fogok az ajtódban toporogni és segítségért könyörögni, majd kitalálok valamit. Nagylány vagyok már!
Ez persze nem volt igaz.
Abban az esetben, ha tényleg olyan rossz bőrben kerülök haza, mint amire számítani lehetett, nem tudtam volna mit tenni. Még egy olyan sokk, mint Firenzében és menthetetlenül megváltoztam volna, mert előbb-utóbb mindenki beletörődik, hogy képtelen jobbá válni. Az önértékelésem már így is a tengerszint alatt volt, semmi szükség sem volt rá, hogy tovább rontsuk.
Könyörgően néztem Serenre és már szinte csak suttogtam.
-Ne tarts te is bezárva!
A legtöbb ember ezt tette velem, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy tényleg okuk van rá. Talán elmegyógyintézetbe kellene záratni; lehetett valami abban, amit Seren mondott.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 20. 15:50 Szál megtekintése
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 21. 15:34 | Link

Norvégia, Oslo
Seren

De. De igen, eszembe jutott, csakhogy én ismerem magam. És Seren is ismer engem, tökéletesen tisztában van vele, mennyit bírok elviselni és mikor érzem úgy, hogy elég volt. Most pedig éppen ezt éreztem. Nem akartam tovább menekülni olyan vámpírok elől, akiknek még csak annyi agyuk sincsen, mint egy borsó. Komolyan mondom, talán idősebbek és brutálisabbak voltak nálam, de határozottan én voltam az ész a csapatban.
-Nem lesz semmi baj! –ígértem, bár valószínűleg teljesen feleslegesen.
Egy másodpercig sem hittem, hogy Seren ezek után belenyugszik és hagyja, hogy eltűnjek. Persze… kettőnk közül csak ő léphet le, amikor kedve tartja. Szerettem volna többek között ezt is a képébe vágni, de ebben a pillanatban sokkal jobban zavart, hogy szépen lassan kifutok az időből. Keith találkozni akart velem később, ha pedig nem érek oda a megfelelő időpontban, akkor nekem végem.
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy engem is épp olyan könnyű megölni, mint bárki más, de a világért be nem ismertem volna. Éppen ezért, csak megrántottam a vállamat Seren megjegyzésére. Mégis mit mondhattam volna? Teljesen igazad van, máris visszafordulok? Ugyan, az nem én lettem volna.
A legutóbbi kis firenzei kiruccanásom borzalmasan sikerült, ezt még én is aláírom, de ez nem jelentette azt, hogy minden egyes alkalommal, amikor elutazom, darabokban fogom végezni, miközben a férfi kapargat össze a padlóról. Nem voltam én annyira magatehetetlen, mint ahogyan azt Seren hitte; csak a nap huszonnégy órájából átlagosan huszonháromban... de erről nem feltétlen kell szót ejteni.
-Tudom. –hagytam rá, elvégre én magam sem gondoltam komolyan ezt a bók dolgot, csak hát reménykedtem benne, hogy Seren egy kicsit megenyhül.
Nem enyhült meg. Nem, hogy kicsit, egyáltalán nem. Erre abból jöttem rá, hogy gyakorlatilag oda lettem szögezve az utca közepére minden előzetes figyelmeztetés nélkül.  A kirohanásom borítékolható volt. Meg sem lepődtem volna, ha az erre tévedő emberek megállnak egy jó kis verekedés reményében, mivel az arcomat elnézve erre bármelyik pillanatban sor kerülhetett –volna, ha nem vagyok éppen bezárva.
-Miért is vagyok gyerek? –hitetlenkedtem. –Ha emlékeim nem csalnak, te zártál be ide, ahelyett, hogy egyszerűen csak megállítottál volna. Nem futok sehova, nem úgy, mint általában te! –hívtam fel rá a figyelmet, bár az utolsó félmondat csak kicsúszott.
Tulajdonképpen Seren egyetlen szavába került volna és megállok, de neki feltétlenül szükséges volt engem sarokba szorítania. Nem reagáltam semmit a kis megjegyzésre Norvégia időjárásáról, amit én személy szerint sokkal jobban kedveltem, mint a kastély környékén lévőt, de most nem voltam olyan állapotban, hogy erről cseverésszek.
Hallgattam rá. Tényleg.
Vettem egy mély levegőt és valahová Seren mögé fókuszáltam. Szerettem volna legalább egy kicsit megnyugodni és reálisan nézni a helyzetet. Önmagában a tény, hogy Seren itt volt, már régen felrúgta a fizika minden törvényszerűségét.
-Miért vagy itt? –jó, persze, a lényeget értettem, de nem erre voltam kíváncsi és reméltem, hogy ezt ő is tudja. –Tudod, hogy úgy sem fogok elmenni, mert nem akarok olyat tenni, amit te ellenzel.
Ez tény volt, a kérdés mindössze az, hogy Seren rájött-e már, hogy én így működöm, ha pedig nem, akkor a későbbiekben fel fogja-e használni ezt a tudást ellenem.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 21. 15:53 Szál megtekintése
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 21. 23:03 | Link

Seren

Sikerült alaposan felhúznom Serent és ennek egyáltalán nem örültem. Talán az elején még én magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de mire eljutottunk arra a pontra, hogy ezt ki is mondjam, már régen nem hittem benne, csak szerettem volna, ha a férfi nem harapja át a torkomat, de úgy tűnt, hogy ezt a csatát már elveszítettem.
Tökéletesen értettem az álláspontját és semmilyen körülmények között sem szerettem volna úgy tenni, mintha átsiklanék minden apróság felett, amit mondott; tekintetbe véve, hogy gyakorlatilag szó szerint vissza tudtam volna idézni az összes beszélgetésünket.
-Nem akarom, hogy az egész iskola azon csámcsogjon, hogy rád akaszkodtam. Voltak már páran és hidd el, nem kellemes, amikor a tekintetükkel felnyársalnak! –vettem vissza egy picit, mert szerettem volna elejét venni a tömegmészárlásnak.
Valójában nem Serenre voltam dühös, sokkal inkább a körülményekre. Mindenre, ami azóta történt, hogy összetalálkoztak az útjaink. Gyakorlatilag nem volt olyan hét, amikor nem kellett megmentenie az életemet, és bár én roppantul hálás voltam érte, az iskolában suttognak. Az a tény pedig, hogy én nem is olyan régen Seren szobájából csámpáztam elő, már okot adott rá, hogy első számú közellenségként kezeljenek.
Figyelmen kívül hagytam a kérdését, mert egészen biztos voltam benne, hogy ebből csak még csúnyább veszekedés lesz. Egyszerűen csak összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és várakozóan néztem a férfit, egészen addig, amíg nekem nem szegezte a nyilvánvalót.
-Igen, általában. –bólintottam rá. –Amikor csak őszinte lehetnél velem, mindig menekülőre fogod, én pedig ennek ellenére minden egyes alkalommal ott vagyok, mert ez most bármilyen hülyén hangzik is, te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. –jé, tényleg hülyén hangzott. –Csak tudod, előbb-utóbb bele fogok őrülni ebbe az érzelmi hullámvasútba és most persze jöhet az a monológ, hogy nem akarod, hogy bárki is foglalkozzon veled, de igenis szükséged van rá! –fúrtam tekintetem az övébe. –És nekem is.
Nem akartam felhozni a folyosón történteket, ezért nem határoztam meg konkrét időpontokat, és ezért nem mondtam meg azt sem, honnan tudom, hogy szüksége van rá. Rosszabb voltam, mint egy kullancs és egészen biztos voltam benne, hogy Seren a következő pillanatban beleveri a fejemet a falba, vagy csak szimplán közli, hogy baromságokat beszélek és nekem nincsen igazam, ő remekül megvan egyedül, köszöni szépen. Ezek a tipikus körök, amiket lefutunk minden beszélgetés alkalmával.
Nem szóltam egyetlen árva szót sem, csak figyeltem Serent, amíg el nem tűntette a varázslatot és ismét szabadon nem mozoghattam. Egy pillanatig őt figyeltem, majd mellette elsétálva tettem pár lépést, hogy kiszellőztessem picit a fejemet. Megértettem az álláspontját és mérlegeltem a lehetőségeimet, amik határozottan nem a legjobbak voltak.
-Seren! –lassan fordultam felé. –Sajnálom, teljesen igazad van. –adtam meg magamat. –Elismerem, hülyeséget csináltam, veled vitatkozni pedig még nagyobb hülyeség volt. Én csak… nem akarlak elveszíteni téged is. Annyian hagytak már egyedül és annyian szúrtak hátba, hogy mindig úgy érzem, meg kell védenem magamat. –tettem egy óvatos lépést felé, de nem mertem közelíteni. –De veled szemben nem akarom, csak nehéz levetkőzni a megszokásaimat.
Úgy éreztem, hogy hamarosan menthetetlenül szét fogok esni. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy kapni fogok egy csípős megjegyzést, vagy egy sötét poént, amivel el lehet ütni a helyzetet, de ez most nem érdekelt. Akaratlanul is az jutott eszembe, amikor átöleltem, és ugyan semmi pénzért nem próbálkoztam volna meg vele még egyszer –féltettem a testi épségemet–, azért ott motoszkált az agyam egy rejtett zugában. Akkor minden sokkal egyszerűbbnek tűnt.
Szál megtekintése
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 29. 22:13 | Link

Norvégia, Oslo
Seren


Úgy döntöttem, hogy a mások életének nyárs által való kioltására tett megjegyzést figyelmen kívül kell hagynom. Seren pontosan tudta, hogy mire is gondolok és szokásához híven egy poénnal ütötte el a helyzetet. Jobban belegondolva, minden egyes alkalommal, amikor beszélgettünk valamelyikünk igyekezett kerülni a kényes témákat és ezt morbid humorral érte el. Nem mintha bánnám, nekem ez így tökéletesen megfelelt, elvégre nem kellett olyasmiről beszélnem, ami túlságosan mély és fájdalmas lett volna.
-Rendben. Talán, de csak talán, igazad van. –adtam meg magamat.
Valahol odabent én is tisztában voltam vele, hogy nem várhatom el tőle azt, amit éppen most elvárok, éppen ezért igyekeztem fedezékbe húzódni. Ezért, meg azért, mert amikor a legutóbb elkapta az őszinteségi roham betörtem az orrát. Most valahogy nem volt kedvem még egyszer végigzongorázni a jelenetet –bár, jobban belegondolva…
Arra jutottam, hogy nem érdemes tovább feszegetnem a témát, elvégre semmi szükségem nem volt rá, hogy Seren az elkövetkezendő időszakban messzire elkerüljön. Őszintén, ha ő nincs, én már legalább háromszor meghaltam volna. Vagy többször. Egy ideje már nem is tartottam számon.  
-Jól van, sajnálom! –léptem egyet hátra. –Esküszöm, hogy többé nem aggódom érted!
Majdnem megforgattam a szemeimet, de végül ismét a béke mellé tettem le a voksomat. Seren sok mindent megtett már értem, tehát az volt a minimum, hogy befogom és igazat adok neki, amikor jogos. Ezúttal jogos volt. Főleg, mivel éppen az én jellememet hozta fel példának. Én sem bírom elviselni, ha megmondják, mit tegyek, ennek ellenére rá akartam kényszeríteni a férfit, hogy azt tegye, amit én jónak látok. Nem szép dolog. Főleg nem tőlem.
A bocsánatkérésem egyértelműen a várt eredményt hozta. Serent megerősítettem abban, hogy neki van igaza, magamban pedig elkönyveltem, hogy a férfiakat hihetetlenül egyszerű irányítani, hatni rájuk, sőt úgy összességében abba a hitbe ringatni őket, hogy nekik bizony mindenben tökéletesen igazuk van. Még, ha nem is így volt. Minden esetre nekem most megfelelt így a helyzet, hadd legyen boldog, én meg legalább nem halok meg. Ez is egy eredmény.
-Nos, tekintve, hogy elszúrtuk a meglepetésszerű felbukkanásomat, már teljesen mindegy, mit csinálok. –mutattam rá. –Valószínűleg már tudják, hogy itt vagyok, tehát akár mehetünk is… hacsak nem akarunk sétálni egyet! –vetettem fel vigyorogva a képtelennek tűnő ötletet.
Nem voltam boldog, de kit érdekel? Seren talán elnézi nekem, hogy ismét le akartam harapni a fejét, nekem pedig még számtalan alkalmam lesz megszökni –vagy nem, elvégre most is lekapcsoltak. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy szökött rab és Seren módszerei, amik a visszatartásomra irányultak csak tovább erősítettek ezen hitemben.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 29. 22:23 Szál megtekintése
Európa - Katherine Danielle Averay hozzászólásai (6 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek