Liz
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London

Remek, egész Magyarországon negyven fokos meleg uralkodik, Londonban pedig zuhog az eső, és kabátot kell felvennem, hogy ne ázzak szét. Jó, persze van esernyőm, de az sosem segít túl sokat,mert bever alá az eső, meg csorog le róla a víz, de azt hiszem, hogy ezt nem kell részletezni, mindenki pontosan érti. Mindenesetre ez az eső sem rontja el az izgalmam és a lelkesedésem, mert hosszú keresés és várakozás után végre a nyomára akadtam. Vagyis… na jó, inkább Steve, apa nyomozóhaverja találta meg, bár állítása szerint; egészen könnyű munka volt.
Ahogy végighaladok a macskaköves úton, a szívem egyre gyorsabban ver. Esküszöm, úgy viselkedem, mint aki a szerelmével találkozik, pedig erről szó sincs, de nem ám. Egy olyan valakihez megyek, aki csakúgy ott hagyta az iskolát, és nem szólt senkinek, még nekem sem. Pedig olyan volt, mintha a nővérem lenne, és elvileg én is olyan voltam számára, mint a húga, legalábbis ezt mondta nekem. Jó, mondjuk az közvetlenül az után volt, hogy a nagymamája meghalt, szóval nem elképzelhetetlen; akkor csak az érzelmek mondatták azt vele, bár bennem még él a remény, hogy ez nem így van.
Ahogy figyelem a házszámokat érzem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz és az aggodalmam is nő, mert az izgalom mellett félek is. Vajon meg fog ismerni? Megváltoztam, már nem az a tizenhat éves lány vagyok, akit akkor ott hagyott, már nem. Megerősödtem, felnőttem, és részt vettem a mágustusán, bár ez a tény nem különösebben tartozik ide, de nem baj. Ha Liz ma menne el, akkor valószínűleg már nem sírnék, nem hívogatnám, mint valami idióta és nem kutatnék utána. Bár, ha jobban belegondolok: most is itt gyalogolok, hogy megtaláljam a házat, ahol megszállt.
Ahogy körülnézek Londonnak eme kicsi, de mégis barátságos kerületében meg kell, hogy állapítsam; valahogy illik a barátnőmhöz. Kicsit elhagyatott, kicsit magányos, de mégis erős és önálló.
- Igen, pontosan olyan, mint ő - mondom ki félhangosan, mire megszólal a telefonom. Először összeráncolom a szemöldököm, mert elképzelésem sincs, hogy ki az, aki ilyenkor kereshet. Mindenesetre gyorsan leengedem a vállamról a táskát, majd valahogy fél kezemmel tartva az esernyőt elkezdem keresni a kis készüléket. Szerencsére alapjába véve rendes ember vagyok, így elég hamar a kezembe akad a kis masina. „Apa hív”, jelzi a képernyő, mire sóhajtok egyet. Külön szóltam neki, hogy majd hívom, nem kell aggódnia miattam, Londonban nőttem fel, anyanyelvi angol vagyok, megtalálom azt a házat, amit keresek.
- Szia - nyomom le a zöld gombot, miközben a vállammal a fülemhez szorítom a telefont. - Nagyjából fél perc és ott vagyok, nyugi. Nem raboltak el, nem ütöttek el és el sem varázsoltak. Vacsorára otthon vagyok - mondom neki, majd végighallgatom, hogy ő csak aggódott, amihez joga van, elvégre én vagyok az egyetlen lánya, majd ő is elköszön és leteszi.
Imádom apámat, de a féltése egyszerűen már sok. Mintha valami tojás lennék, amit a legelső szél összetör, vagy egyszerűen nem bírja elfogadni, hogy lassan felnövök. Igazából nem tudom, hogy melyik, de addig jó, amíg aggódnak értünk, nem?
Ahogy sikerül visszabűvészkednem a telefonom a helyére a ház felé fordulok, ami előtt az imént megálltam, miközben apával beszéltem. Nyolcvannégyes házszám, ez az. Azt hiszem, hogy ez egy kisebb panzió, vagy az egész ház ki van adva. Nem tudom, erre pontosan nem emlékszem. Egy nagy sóhaj kíséretében elindulok előre. Amint az ajtó elé érek, elbizonytalanodom egy pillanatra, majd mielőtt meggondolom magam, megnyomom a csengőt és reménykedem, hogy Liz nyit ajtót.

Ruha

Liz
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London

Liz nyit ajtót, aminek először nagyon megörülök, mert nem kell kérdezősködnöm, meg tovább kutakodnom, de az öröm helyét már abban a pillanatban más érzelmek veszik át. Bánat, csalódás, megkönnyebbülés. Ezekből egy-egy csepp, azonban a legnagyobb a harag, a harag, amit a legjobb barátnőm iránt érzek, a harag, ami egy évig érlelődött bennem, és amit most kiadhatnék. Kiabálhatnék, átkozódhatnék, bármit csinálhatnék, mert nem védekezne, hagyná. Ismerem annyira, hogy ezt tudjam róla, azonban én nem olyan vagyok, így nem csinálok ehhez hasonlókat, de nem ám.
- Szia - köszönök neki kimérten, majd egy biccentéssel megköszönöm, hogy beljebb invitál.
Ahogy belépek a házba meg kell állapítsam, hogy kellemes hely, az biztos. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Sokan ugyan nem férnek el itt, de kettő, maximum három fő befogatására tökéletes. Nem tudom, hogy Liz hányad magával lakhat itt, de hogy őszinte legyek; nem is érdekel.
- Sajnálod? - kérdezem tőle, miközben kigombolom a kabátomat. Majdnem megkérdezem, hogy ennél jobbat nem tudott-e kitalálni, de nem teszem, mert mikor ránézek, eszembe jut az első találkozásunk. Egy hete lehettem az iskolában és egy éjszakai felfedezőtúrára indultam az Eridonban, mert az általánosságban lusta macskám - Vénusz -, akkor nem tudott nyugton maradni. Aztán valahogy a tetőtéren kötöttünk ki, ahol ott volt Liz. Már első látásra szimpatikusnak találtam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és olyan lett, mintha ezer éve ismernénk egymást. Igen, milyen fiatal és milyen hiszékeny voltam. Azt hittem, hogy benne tényleg megbízhatok, hogy mindig ott lesz nekem, amikor kell.
- Én is sajnálom - szólalok meg végül, mikor már a vizes cipőmet is levettem, majd egy gyors mozdulattal kiengedem a felkontyozott, vörös tincseimet, had száradjanak, amíg tudnak. - Tudod mit? Azt, hogy mindennél és mindenkinél jobban megbíztam benned. Hogy miért? - kérdezem amolyan álmodozó hangon, miközben összekulcsolom magam előtt a karom, és a barátnőm barna szemeiben nézek, melyekben érzelmek tengerét vélem felfedezni, de nem foglalkozom vele. Tudnia kell, hallania kell azt, amit most el fogok neki mondani.
Kegyetlen vagyok? Lehet.
Megérdemli? Igen.
- Mert elárultál, ott hagytál, mint… mint… nem is tudom, mint egy állatot szokás, pedig tudtad, hogy mennyire függtem tőled, hogy mennyire szükségem volt rá. Persze, ez részben az én gyengeségem miatt volt, mert kellett valaki, egy biztos… akarom mondani: egy biztosnak tűnő pont, ami állandó. Mondjuk naiv voltam, mert az én életemben semmi sem biztos - mondom keserűen, és reménykedem, hogy Liz tudja, hogy mire gondolok. A szüleim meghaltak, abba kellett hagynom a teniszt, ami az életemet jelentette, nem sokkal azután, hogy eljöttem otthonról az iskolába a nevelőanyukám is meghalt. Életem során a legtöbb dolgot elvesztettem, ami fontos volt nekem. Ezeket a barátnőm mind nagyon jól tudja, tudta, és mégis lelépett minden szó nélkül, nem hívott vissza, nem csinált semmit.
- De azt hiszem, hogy köszönetet is kell mondanom, mert erősebb lettem, sokkal erősebb. Olyan dolgokat csinálta, amik azelőtt eszembe sem jutottak volna. Például indultam a Mágustusán. Nem nyertem meg, a második fordulóban kiestem. Az a fránya sárkány erősebb volt nálam - csettintek egyet a nyelvemmel, majd megint Liz szemébe nézek, mert még nem fejeztem be, de nem ám.
- Mégis itt vagyok, itt állok veled szemben. Megkerestelek, felforgattam fűt fát. Hogy miért? - kérdezem színpadiasan magamtól. - Mert van hozzád egy kérdésem, egy egyszerű kérdésem, amire tudnom kell a választ. Miért, miért mentél el minden szó nélkül és miért, mond miért lett volna olyan nehéz egy nyomorult baglyot küldeni, egy „jól vagyok” üzenettel? - szegezem neki a kérdést, és remélem, hogy őszintén fog válaszolni. Már nem kell féltenie, nem az a gyenge kislány vagyok, akit otthagyott, már nem. Megváltoztam, nem is kicsit. Hogy előnyömre, vagy hátrányomra? Azt nem tudom, mindenki döntse el maga.

Topp