A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=307409#post307409][b]Földesy Kristóf Dominik - 2014.06.07. 10:12[/b][/url]

Nos, itt vagyok. Nem is tudom, milyen szóval lehetne jellemezni a lelki állapotom ebben a percben; azt hiszem, a sokk hatása alatt állok. Sikerült szinte egyedül megszerveznem ezt az egészet, hogy Mira a gyerekekkel tudjon foglalkozni és ne idegeskedjen - sikerült egy kicsit az ő fejével gondolkodnom, hogy minden úgy legyen, ahogy ő azt elképzelte (ez már a színeknél is látszik). Aztán sikerült megbékélnem a szüleivel, sikerült nem elhívni az enyéim - tény, hogy anyám nemrégiben hunyt el, így hát nem is nagyon lett volna kit, hisz Antalt semmi pénzért sem hívnám. Egy szóval ezek sikerültek. És most itt vagyok.
Tudom, hogy nekem kéne a határozottnak lenni, hiszen én vagyok a férj, a pasi, meg minden ilyesmi, de ebben a szobában állva, kerülgetve a találkozást a tükörképemmel valahogy olyan földöntúli idegesség fogott el, mint még soha. Hirtelen rájöttem, hogy mi vár rám, azt hiszem. Huszonkét éves vagyok, hamarosan huszonhárom, és ma van az esküvőm. Erre sosem számítottam volna - hogy találok egy ilyen nőt, mint Amira (illetve hamarosan már csak Mira, Földesyné Mira), akivel össze tudom kötni az életem. Rendben, tudtam, hogy egyszer el fog jönni. De hogy ilyen hamar...
Itt állok huszonkét évesen kétgyerekes apukaként és vőlegényként. Ez azért kicsit durva. Nagyon meredek. Erre rájönni egy életérzés. Izzad a tenyerem a szemem pedig teljesen fekete, nem tudom, miért van ez, hiszen nem ideges vagyok, mármint nem abban az értelemben, inkább csak feszült.
Alapjáraton fel-alá járkáltam a szobában, mint valami ideges hisztis nő. De mikor megtorpantam, találkozott a tekintetem a tükörképemével, hiszen a szobában egy hatalmas tükör állt a sarokban, lehetetlenség volt nem belenézni. És amikor megláttam magam, öltönyben és puccosan - szinte sosem volt még rajtam ilyen öltöny - akkor egy kissé ideges lettem. Nem mérges, csak ideges. Annyira még sosem voltam feszült, hogy remegni kezdjen a kezem, de most megtörtént. Nagy sóhajjal néztem a reszkető ujjaim. Kristóf, szedd már össze magad az ég szerelmére!
Leültem az ágyra, hogy megnyugodjak kicsit. Szemeimet lehunytam, megpróbáltam rendet rakni magamban. Koncentrálni, koncentrálni.
Mikor jön már Dave?! Neki kell szólnia, hogy mikor mehetek le az átkozott emeletről, mikor nem látom már Amirát. Mirát. Mert hogy a menyasszonyt a férjnek nem szabad látnia addig, amíg. Átkozott szabályok. Tudom, hogy csak akkor nyugszom meg, ha Mira már ott lesz mellettem. Elvégre ezt az egészet együtt csináljuk. Ez a lényege az esküvő-dolognak.
Megérintettem a nyakláncom, a lyukas kört, amin az ötös szám található. Öt, mert Amira neve öt betűből áll. Fogalmam sem volt, hogy a nyaklánc párja, a teli kör a kővel és a hetes számmal ott függ-e kedvesem nyakában; az enyém is csak az ing alatt volt, amolyan jelzésszerű, magamnak. De hamarosan lesz még valami, ami összeköt minket. E gondolat hatására eltűntek a ráncok a homlokomról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=311138#post311138][b]Földesy Kristóf Dominik - 2014.06.11. 18:12[/b][/url]

Hallom a gyerekek sírását, hallom ahogy Amira rohan és azt is ahogy benyit. Harsan a nevem, én pedig reflexből becsukom a szemem. A tükör előtt állok. Nem láthatom, ez szabály, és én betartom ezeket a szabályokat. Ilyen esküvőt szeretnék, hagyományőrzőt, ha már zárt körű és családias nem is lesz.
- Amira... - bele se kezdtem a szemrehányásba. Inkább csak sóhajtottam egyet. - Add ide azt a gyereket. Dominik az, ugye?
Csukott szemmel elég nehéz lett volna látni, na meg félelmetes a hasonlóság két porontyunk közt. Csukott szemmel fordultam hátra, s nyújtottam ki a kezem a kicsiért, s hamarosan megéreztem a karomon a kicsi súlyát. Gyengéden ringatni kezdtem, s halkan, megnyugtatóan próbáltam beszélni hozzá.
- Kis csirkefogó vagy, remélem tudod... anya és apa most házasodik össze, kicsi Domi. Nyugodj meg, nincs semmi baj. - a hátát simogattam, el is mosolyodtam, s próbálkoztam megnyugodni, hogy a még mindig síró fiúcska is ezt tegye a karomban. Ő persze csak azért is rákezdett. - Domikám, hát ne kelljen mérgesnek lennünk rád. Semmi baj sincs. Csss.
Nem. Persze hogy nem, miért is nyugodna le? Gondoltam, hogy Mira kezd ideges lenni, ezért egyik kezemmel megállj jelet mutattam neki, hogy még nem fejeztem be, még van egy tippem, hogy hogyan fogom lenyugtatni. Tudom, hogy giccses de énekelni kezdtem. Szörnyű hangom van, David a megmondója, hiszen részegen már nem egyszer hallotta a kornyikálásom, amikor teli torokból üvöltöm a dalokat. Nem is szeretek énekelni, nincs hozzá tehetségem, és nem is tudom kifejezni magam ebben a műfajban, de ez tűnt az utolsó mentsvárnak. Azt a dalt énekeltem, amit anyám egyetlen egyszer elénekelt nekem kiskoromban, de megjegyeztem a szövegét. "Csija, csicsija rózsa, csicsija mályva..."
A második kör felénél a kis Domi észrevette hogy énekelek, gondolom, mert abbahagyta a sírást, s szemeit rám szegezte, gondolom. Nagyon szívesen kinyitottam volna a szemeim, hogy megnézzem arcát, de nem tehettem, hiszen sejtettem, hogy Mira még mindig ott áll.
"A nagyfülű kutya kérdi, rózsa, rózsa, mit csinál? A nagy orrú kutya kérdi, mályva, mályva mit csinál?"...
Dominik rám dőlt, immár nyugalmi állapotban pihent a kezemben, én pedig ringattam, és dúdolgattam neki a dallamot. Mikor már biztos voltam benne, hogy elaludt, leálltam a végtelenített dallammal, s odasuttogtam Mirának:
- Így jó lesz, szerelmem? - Apai önérzetem kissé fényezte, hogy nekem sikerült elaltatnom, az anyjának meg nem, de persze ez nem verseny vagy ilyenek, csak kifejezetten jól esett, hogy elaludt a karjaimban. - Most pedig irány a szobád, kedvesem. Lent találkozunk.
És elfordultam. Tudom, hogy meg kellett volna csókolnom, de az igen előtt nem akartam, olyan bűnös dolognak éreztem volna, vagy nem is tudom. Így hát, mikor a művelet már lezárult, s David megadta a jelet, kinyitottam a szemeim - addig valahogy nem ment - és lesétáltam a lépcsőn, hogy elfoglaljam helyem az oltár mellett.