Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Hogy mi kell egy velencei vásárláshoz? Egy baglyot küldeni a nemrég felfedezett régi-új ismerősödnek, aki nem is válaszol a levélre, pedig célba ért az. Tűkön ülve várni, hogy mégis mi az isten van, aztán kinyitni az ajtót, mert kopognak és ott áll a nő talpig felfegyverkezve; egy kisebb táskával, hatalmas vigyorral és egy üveg borral. Na, ez egy barátság és egy hatalmas vásárlás kezdete, kérem szépen!
Vigyorogva fogadtam Korit az ajtóban, rögtön be is invitáltam, amíg összeszedtem magamnak pár cuccot. Csak a legfontosabbakat, nem akarok málhás szamár lenni. Ki szeretném élvezni a Velencében töltött napot vagy napokat. Ez még nem dőlt el, de majd kiderül minden szépen sorjában. Bedobáltam mindent, lerobogtam a lépcsőn és közöltem vele, hogy mehetünk. Kori sem a tétovázásáról híres, így mire észbe kaptam már Velence legforgalmasabb utcájában álltunk.
- Na kezdjük! - csaptam össze tenyereimet, huncut mosollyal. Tekintetemet körbe járattam a körülöttünk lévő üzleteken. Nem tudtam dönteni, hogy melyikben kezdjünk, pedig a lendület hatalmas volt, esküszöm. Kérdőn Korira tekintek, hátha ő talált valami szimpatikusat. Az emberek céltudatosan mentek el mellettünk, vagy éppen közeledtek felénk. Értem én, hogy Velencében élnek ki tudja hány éve, de olyan gyönyörű a város! Kicsit meg kéne állni kiélvezni az adott pillanat szépségét, nem? Ha Velencében élnék biztos vagyok abban, hogy mindennap lejárnám a lábam.
Tekintetem meg áll egy eldugott kis üzleten egy kisebb utca elején, a sarkon. A kirakatban egy csodálatos fekete ruha áll, ami vonzza pillantásom.
- Kori, gyere - fogom meg a nő karját és elkezdem az üzlet felé húzni. Megállok a kirakat előtt, megbabonázva bámulom a ruhát.
- Aj, mennyire gyönyörű! Eltudsz benne képzelni? - hunyom le a szemem, hogy látom-e magam előtt magamat ebben a gyönyörűségben. Nos, talán. Ámbár nem vagyok abban biztos, hogy ő lesz a kiválasztott. Amíg Kori nem válaszol, én biza be nem lépek az üzletbe!

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Felnevetek Kori levezetésén, ha majd egyszer víg özvegy leszek. Ha eljutunk odáig ezzel a fa... akarom mondani Arie-val, akkor nem hiszem, hogy vidám özvegy lennék. Elhúzom a számat, ahogy felsorolja a színeket, ám be kell látnom, hogy igaza van. Valami kihívó kell, ami megragadja az emberek tekintetét, ami különleges és Arie-nak folyna tőle a nyála.
- Tényleg nem voltál még Velencében? - esik le a tantusz, megilletődve nézek Korira. Én majdnem az összes ruhámat itt veszem, vettem és fogom is venni. Velence eszméletlen, ráadásul, ha az ember kicsit toleránsabb, akkor az itt élő embereket is megszereti. Van pár ismerősöm itt, de most csak remélni tudom, hogy nem bukkan fel egyik sem. Tipikus olaszként rögtön az lenne az első kérdésük, hogy mit keresek itt? Miért kell szép ruha? Ki a férfi? És hasonlók, amiket nagyon elszeretnék kerülni, főleg hogy én sem tudom hányadán áll a dolog. Kori felé fordulok, majd fejemmel követem amerre mutat. Ismét elhúzom a számat, majd kicsit megrázom a fejem.
- Az nem az én színem - vetem el az ötletet. Mosolyogva pillantok a másik üzlet felé, ahol igencsak nagyobb a választék. Hátra tűrök egy tincset, végül Korira nézek.
- Menjünk be oda - intek a fejemmel a bolt felé. Lassan elindulok a bejárat irányába, remélve, hogy Kori követ. Az érzés, hogy figyelnek egyre erősebb, lassan fordulok a kávézó irányába, ahol meglátom. Megmarkolom a mellettem sétáló nő karját és berántom a kinézett üzletbe. Gyorsan becsukom magunk mögött az ajtót, ismét megfogom Kori kezét, és elkezdem hátrafelé húzni. Pár borzalmas színű szoknya mögül tekintek ki, szerencsére elég nagy az üzlet ahhoz, hogy az eladó később találjon meg minket. Bocsánatkérően Korira tekintek.
- Ne haragudj - egyenesedem fel, hogy szemébe tudjak nézni. - De ott a volt vőlegényem és éppen nem vagyok hangulatban azt hallgatni, hogy vissza szeretne kapni - mondom el az őszintét neki, kíváncsian várom reakcióját. Amióta visszatértünk a pasival Romániába, és én eljöttem onnan folyamatosan levelekkel, üzenetekkel és mi egymással bombáz. Hogy honnan tudja, hol vagyok éppen és mikor? Sajnos ő mindent tud.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Nem is értem miért van itt egyáltalán. Amerikában kéne lennie valami üzleti bigyón, hogy megkösse "élete üzletét"; na igen. Ezt én is rengetegszer hallottam, amíg együtt voltunk. Ilyen meg olyan hiperjó üzlet, elhiheted mennyit fogok rajta keresni. Aztán állt ő is, meg a partnerei is, hogy ez annyira nem jött össze, mert az oroszok kicsit simlisebbek voltak. Én csak tűrtem az egomán szövegét négy évig, amíg nem bírtam tovább és közöltem, hogy mehet arra, amerről jött.
- Ez kérlek - tárom szét karjaimat drámaian. - Olaszország egyik, ha nem a legjobb ruhaüzlete. A tulajdonossal jóban vagyok, majdnem minden ruhám innen van, bár ezek pont csúnyák - húzom el a számat, szememből süt az undor, ahogy a szoknyákra nézek. Tipikus viszketős anyag, amitől a világból is kitudnék szaladni, csúnya szín és mi az a varrás? Remélem Lucrezia nem adta le a szintet, mert esküszöm sírni fogok. Ha az unokahúga csinálta és azért vannak itt, akkor elfogadom, de ez ügyben mindenképpen írok még neki.
- Frusztrál? - nézek hülyén Korira, elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy jöttem ide én. Ugyanígy, aztán a tulajdonos durcásan megmutatta a felső szintet és szerelmes lettem. Ha van új kollekció idejövök azonnal. - Gyere, megmutatom az emeletet - indulok el a lépcső felé, remélve, hogy követ. Semmi kedvem találkozni az ex-vőlegényemmel nem vagyok hangulatban. És azt is nagyon remélem, hogy Kori sem lovagol többet a dolgon. Mesélek neki szívesen róla, de találkozni az istenért sem szeretnék vele. Végre leredukáltuk a leveleket heti egyre, most egy találka, biztos vagyok benne, hogy új erőre keltené a benne lakó hős szerelmest.
- Mmm - állok meg a lépcsőn felfelé menet Kori előtt, bűnbánóan nézek rá. - Figyelj én nem mondtam Arie-nak, hogy volt vőlegényem. Vagyis... nem is igen volt rá alkalmam, de nem tudja. Bármi kérdésed van, szívesen mesélek egy kávé mellett, csak ne kelljen vele találkoznom - kérem az előttem álló nőt, imádkozva Merlinhez, hogy megértsen és ne akarjon odamenni hozzá. Elindulok ismét felfelé, a lépcső tetejéig meg sem állok, ahol hatalmas vigyorral üdvözöl minket egy fiatal lány, aki le is intek. Nem kell a jópofi, szinte itthon vagyok, kislány. Mélyet szippantok a levegőből és mintha tényleg hazatértem volna. Hatalmas vigyorral tekintek Korira.
- Válogass, ha úgy tetszik ez a VIP szekció.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Nem válaszolok a feltett kérdésre, csak haloványan elmosolyodom. Ő ide nem jön, szakításunk után a tulajdonos hölgy kitiltotta. Hálás voltam neki ezért, ám ő csak morgott magában válaszképpen, ahogy szokott. Ezért vagyunk mi ennyire jóban. Nem fecseg, nincsenek felesleges kérdések, nem traktál semmivel, de ha új kollekció jön, vagy éppen ő készítette azt rögtön küldi a baglyot. Imádom!
- Nos - emelem fel a fejem, melleimet kitolom. - Ahogy mondod! - nevetem el magam kicsit. Nem érzem magam hibásnak, Arie sem éppen megfelelő pillanatot választott ennek a közlésére, nekem pedig esélyem sem lett volna közölni vele. Ráadásul az a múlt, amit én már kilenc lakattal lezártam és soha nem tervezem őket többet kinyitni. Ha úgy tetszik, eldobtam a kulcsokat, hogy még véletlenül se legyen meg a kísértés. Bár, ha meg is lenne, inkább leugranék egy szikla tetejéről, mintsem visszamenjek ahhoz a férfihoz. Merlin mentsen meg!
- Szép maradtál, ne aggódj, ráadásul meg sem haltál, csaj - felnevetek Kori reakcióján. Teljes mértékben átérzem, ami éppen most a hatalmába kerítette. Nekem is csak szerencsém volt, amikor először idejöttem. A tulajdonos éppen bent volt, én meg a lenti részen az összes ruhára húztam a szám, így kegyesen felvezetett az emeletre, ahol minimum két órákat szoktam eltölteni. Valószínűleg most sem lesz ez másképp, így lassan elindulok az első sor felé, ám Kori kérdése megállásra késztet.
- Fekete vagy vörös, esetleg bordó - merengek el a színeken egy pillanatig. Kori valószínűleg nekem keres ruhát, akkor nincs más választásom, mint...
- Kori, ezt nézd! - nyúlok rá egy velünk szemben lévő ruhára, amit le is veszek a helyéről. - Muszáj felpróbálnod! - mutogatom Kori felé szerzeményemet. Totálisan ő ez a ruha, így remélem igent mondd a felpróbálására is.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Csak egy határozott bólintás telik tőlem, amikor a nő közli, hogy a vörös megfelel, mert az izgató. Nos... kinek mi. Ám hülye lennék megszólalni, a vörös mindig betalál a pasiknál és én azért vagyok itt, hogy azt a Frank gyereket nyűgözzem le. Relatíve neki vásárolok. Ennek a gondolatnak megszületnie sem szabadott volna, de már késő. Vagy így, vagy úgy, de ma egy rahedli ruhával fogok innen kimenni, ahogy - terveim szerint - Kori is.
- Próba, aztán folytatjuk - mutatom neki, hogy merre vannak a próbafülkék. Soha nem értettem miért kell ennyi, amikor erre a részlegre maximum, ha harmincan járunk, bocsánat, már harmincegyen és nyilván nem megegyező időpontokban. Pedig bizony minimum tíz próbafülke van a bolt közepén, öt az egyik, öt a másik irányba néz. Bennük hatalmas tükrökkel, minden irányból megvilágítva, egyszerűen tökéletes! Korival nevetek, ahogy illegeti magát a ruha mögött, ami csodálatosan fog neki állni. Érzem és tudom. A nők ezt megérzik, és ez most egy nagyon erős megérzés. Aztán egyszer csak vége szakad. Nem nevet többet, az én számról is lefagy a mosoly. Ijedten nézek az előttem álló nőre, aki csak annyit mondd, hogy "Ott van.". Megpördülök a tengelyem körül, hogy megtudjam nézni, a szívem hevesen ver; vaklárma. Nem, nem a volt vőlegényem az, csak Kori szerelembe esett egy ruhával. Megkönnyebbülten sóhajtok párat, hatalmas kő esett le szívemről. Végül megemberelve magam arra tekintek, amerre Kori mutat és meglátom.
Gyönyörű varrás, gyönyörű szín, gyönyörű csipke, gyönyörű fekete kövek. Megbabonázva indulok el felé, odaérve ugyanúgy tátott szájjal veszem le helyéről. Megfordítom, hátán V alakú kivágás. Egyszerűen gyönyörű!
- Kori - sóhajtok egyet, hatalmas vigyorral fordulok felé. - Ez gyönyörű! Menjünk próbálni! - sietek vissza hozzá, kezét megragadva indulok el öles léptekkel a fülkék felé.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

A próbafülkék felé még három ruhát kapok csak le az állványokról, mert tetszik a szabásuk. Betotyorgok a Kori melletti lévőbe, a ruhákat felakasztom szépen sorban a fogasokra, ám nem tudok dönteni. Felsőmet levettem már, nadrág sincs rajtam, így állok a négy ruha előtt, hogy melyikkel kezdjem, amikor kopogást hallok.
- Gyere - szuggerálom még mindig a ruhákat, majd Kori felé pillantok. Szemeim kikerekednek, állam majdnem a földön koppan, még szerencse, hogy időben észre veszem magam. Óvatosan elmosolyodom, így lépek közelebb Korihoz, hogy megkerülve megnézzem. Hátán kicsit megigazítóm a ruhát. Hümmögök párat, kezemet a szám elé teszem, mintha gondolkodnék. Bólintok egy határozottat, visszasétálok próbafülkémbe.
- Gyönyörű vagy benne - veszem le a vörös csipkés álmost a fogasról, hogy belebújjak én is. Vállamnál kicsit megigazgatom ruhámat, majd Kori felé fordulok várakozóan. Tekintetemben kíváncsiság csillan, hogy vajon tényleg megtaláltam-e a megfelelőt, mert valóban úgy érzem én is. Kori szeme kiszúrta a bolt - számomra - legszebb darabját és talán valakit elhódítani is eltudok majd benne, ha minden a terveim szerint megy. Nem szeretnék Arie-ra gondolni... de akaratlan beugranak az emlékképek. Szemérmesen elmosolyodom, egy kis kuncogást engedek meg magamnak, automatikusan megnyalom ajkaimat, ahogy ismét elém villan a kép; az ablakban áll meztelen, gőzölgő teája a kezében. Ez a kép valószínűleg örökre megmarad emlékeim között, ha nem is úgy lesz, ahogy én azt szeretném. Mindenesetre ez a ruha, így is és úgy is jó vétel lesz.
Fordulok párat a tükör előtt, vállam fölött nézem hátamon a V alakú kivágást.
- Szerintem tökéletes - pillantok rá a tükörből. - És jó választás volt a vörös - mutatok rá, hogy Korinak igaza volt a színt illetően. Ahogy szőke tincseim vállamra hullanak, a vörös ruha csak még jobban kiemeli alakomat és más adottságaimat. Szerelem első látásra? Létezik bizony, de valószínűleg csak nőknél egy ilyen butikban és egy ilyen ruhába.
- De azért a maradék hármat is felpróbálom, és tudom, hogy van egy fekete - pillantok a bézs, a púder és a fekete színű ruhákra, amik rám várnak.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Csak vállat vonok egy kicsit a tetoválásra. Nekem nem nagy dolog, de valahogy mindig mindenki meglepődik, hogy van, majd jön, hogy tökre nem arra számított, hogy a combom külső oldalán. Nem mintha meglepő lenne, mint sárkány őrültnek, hogy egy sárkány ékesíti a combomat, de emlékszem Arie meglepődött, majd felcsillanó tekintetére, amint meglátta.
Az asszonya? Önfeledten nevetek fel kirohanására. Fogalmam sincs mi lesz, ahogy ő sem, mégis ruhákat válogatunk mindkettőnk megfelelő pillanatára, mintha tudnánk, hogy előbb vagy utóbb pedig eljön. Pedig, hogy lehetünk benne ilyen biztosak? Ugyanott toporgunk Korival, csak én már kerültem testi kapcsolatba is az illetővel, és mégis... képes vagyok ilyen érzelmek mellett is elköteleződni? Szentül hiszem, hogy én ennél önzőbb teremtés vagyok, de valami mégsem engedi, hogy más férfiakra gondoljak vagy ránézzek egyáltalán. Pedig nézni szabad, főleg, ha nincs is semmi közöd relatíve az illetőhöz. Miért kellett nekem ilyen szituációba keverednem?
Nem is gondolkodva kapom le magamról a vörös gyönyörűséget, majd nyúlok a bézs felé. Látom Korit a szemem sarkából, ahogy visszatér egy fekete ruhával, haloványan elmosolyodom. Felhúzom a bézs ruhát, arcom grimaszba torzul, ahogy meglátom mennyire borzalmasan áll rajtam.
- Úristen! Úgy nézek ki, mint egy elb*szott függöny! - kiáltok fel kétségbeesetten, majd rögtön szedem is le magamról a darabot. Ebbe nem trafáltam bele, de majd a púder színű biztos jobb lesz.
- Kori, hogy állsz a feketével? - kiabálok át a másik fülke irányába, hátha régi-új barátnőm már végzett. Ledobom magam mögé a fotelbe a bézs színű ruhát, majd a púderszínűért nyúlok. Ehhez már több reményt fűzhetek. Óvatosan húzom fel, anyaga könnyen szakad, érzem. Oldalán könnyedén felhúzom a cipzárt, utána nézek a tükörbe. Párszor megfordulok. Szép koktélruha, szinte mondhatom, hogy könnyelműen simul testemre. Elégedetten bólintok egyet, majd vetem le és szemezek a feketével. De jól esne egy cigaretta. Mikor is szoktam le? Öt, talán hat éve, de most ölni tudnék egyért, már csak azért is, hiszen egy - egyelőre - nem létező kapcsolatba vásárolok ruhát.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Hallom a nevetést, ám hangjából mégsem az a vidám csengés hangzik ki, mint aminek egy ilyen szituációban kellene. Végül csend. Majdnem óráknak érzem, amíg nem válaszol, ám amikor megteszi az sem nyeri el tetszésem, valami nem stimmel, így a púder koktélruhában cammogok ki mezítláb a másik próbafülkéhez. Hallom a tüsszentést, zokszó nélkül nyitok be a fülkébe. Aggódó tekintetemet jártatom a ruha és Kori arca között, végül megállapodok csak az arcán. Szemei vörösek, első könnyek lepik el tekintetét. Óvatosan közelebb lépek, hogy szemébe tudjak nézni.
- Mi a baj, édesem? - simítom meg a karját, biztatóan rámosolygok. A fekete ruha csodálatosan áll rajta, bár van egy sejtésem miért nem szeret fekete ruhát hordani. Mintha ráöntötték volna, a csipke olyan lágyan simul rá vállára és combjaira, hogy simán leszbikus lennék miatta, de ez nyilván nem közlöm vele. Szépen lennénk, a sírás határán áll én meg megmondom neki, hogy miatta simán leszbikus lennék, főleg ha ebben a ruhában jelenik meg valahol. A fotel felé terelem, ahova leültetem, majd kirohanok a fülkéből.
- Hozzon egy pohár vizet - kérem az ott dolgozó lányt és már ott sem vagyok. Sietek vissza Korihoz, bár fogalmam sincs, hogy mit fog mondani, mi válthatta ki belőle ezt most. Ha kiderül, nekem legalább higgadtnak kell maradnom, hogy tudja mellette vagyok, támogatom, és segítek neki ott, ahol csak tudok. Nem volt ez a múltban sem másképp, de most valahogy mélyebb a dolog. Hiába nem láttuk egymást évekig, kettőnket összekapcsol vezetéknevének eredeti tulajdonosa, és ezt egyikünk sem tagadhatja le. Engem is megviselt halála, ám nekem könnyebb volt feldolgoznom, mint neki. Kori szerelmes volt, és ennél szörnyűbb elválás nincs.
Ismét benyitok a fülkébe, leülök a fotel karfájára, türelmesen tekintek le Korira.
- Tudod, hogy nyugodtan elmondhatod - simítom meg a haját, hiszen érezteti is szeretném vele, hogy valóban mellette állok, akármi legyen.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Minden olyan gyorsan lett remekből szar, hogy szinte fel sem fogom. Az egyik pillanatban Kori mutogatja nekem csillogó szemekkel a legtökéletesebb ruhát, amit valaha láttam, a következőben pedig sírdogálva kortyolgatja a vizet, amit a lány hozott neki. Oké a sírdogálva enyhe kifejezés, mert a nő zokog mellettem és fogalmam sincs mit tehetnék vagy mit mondhatnék, így csak bátorítóan megszorítom a vállát egy pillanat erejéig, amíg ki nem mondja azt az egy szót. Valóban ma van az évfordulója annak, hogy meghalt, el is felejtettem. Nekem valahogy - ezek szerint - könnyebben sikerült túltennem magam ezen, mint Korinak valaha menne. Csak az járt a fejemben abban az időben, hogy neki így a legkönnyebb, legalább nem szenved, nekem pedig mindig az a mosolygós és kedves srác villan be az agyamba, mint amilyen a dolgok rosszabbra fordulása előtt volt. Mert hogy mindig kedves volt, megértő és mosolygós. Mindenkinek ott segített ahol tudott, Kori pedig nem véletlen szerelmesedett bele az egyetlen olyan srácba, akkor, az iskolából, aki a megtestesült tökéletesség volt.
Haloványan elmosolyodom, miközben letérdelek Kori elé. Gyengéden megfogom egyik kezét, majd tekintetét keresem. Mutatóujjammal letörlök egy könnycseppet kipirosodott arcáról.
- Gondolj arra, hogy neki már sokkal jobb - mosolyodom el őszintén. - És te sem felejted el soha, mert itt van - mutatok halántékára először, remélve, hogy érti a célzást, miszerint milyen jó emlék marad. - És itt - mutatóujjam lejjebb vándorol, mellkasa előtt állapodik meg. Hogy sablonszöveg? De még mennyire! Bevált? Nagyon is. Érzem, ahogy Kori légzése lassan megnyugszik, felállok előle, hogy ne legyek benne túlontúl az intimszférájában, majd kezeim közé fogom a ruhát.
- Nem lenne más választásod - vonom meg vállam, ahogy a tükör előtt magam elé tartom a ruhát. - Ha te nem is, de én tutira megvettem volna neked - óvatosan sandítok az immár mögöttem ülő nőre a tükörből. Ismételten elmosolyodom, biztatóan tekintek Korira. Hirtelen ötlettől vezérelve kapom fel a ruhákat, amiket biztosan megvesz, majd rohanok át a saját fülkémbe, hogy megtegyem ugyanezt.
A fülke előtt várok Korira, kezeim tele vannak ruhákkal, de nem bánom. Boldog mosoly sejlik fel ajkaimon.
- Gyere - intek fejemmel a kijárat felé. - Meghívlak egy kávéra és egy pöpec olasz sütire.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Valahogy engem a halál vagy az elmúlás gondolata sosem viselt meg. Sárkányok között nőttem fel, ha úgy vesszük, így nem egyszer megtapasztaltam a halál ízét. Sosem tartoztam azok közé, akik félően tekinthetnek a hátuk mögé, mert bármikor jöhet a kaszás a seggedben. Valahogy engem nem visel meg a gondolat, hogy elmúlhatok. Ez az élet rendje, egy velejárója. Valaki idő előtt megy el, valaki még százharminc év múltán sem, pedig mindenki annak örülne a legjobban, de ha már így alakult, ne élvezzük ki?
- Helyes – biccentek egyet már a fülke elől. Kori megadóan követ, aminek nagyon örülök jelen pillanatban, hiszen a semmiből tört rá a gyász azon formája, amit én meg sem érhetek. Belepillantva a két fülke közti tükörbe, egy megadó mosollyal konstatálom, hogy a púder színű ruha rajtam maradt. Simán kisétáltam volna az üzletből ebben is, nem arról van szó, de csak-csak illene kifizetni.
- Na, mindjárt jövök. Nagyobb volt a lendületem, mint az agyam – lepakolok mindent a kis puffra, amik a fülkék előtt helyezkednek el, majd visszalépek a sajátomba. Az ajtót nyitva hagyom, nem törődve semmivel kezdem el levenni a ruhát, majd felhúzni a sajátomat. A kupacra dobom a púderszínűt, majd eredeti öltözetemben kilépek a próbafülkéből. Ismét felnyalábolom a rengeteg ruhát, majd kérdés nélkül indulok meg a pénztár felé. A kislány már hatalmas mosollyal vár minket, amint meglátja a ruhamennyiséget kezemben. Milyen kis hamis.
- Mindegyik mehet egy szatyorba, a számlát a címemre küldjék ki – türelmesen megvárom, amíg a kislány előkeresi a - mára már igen vaskos - könyvet, amiben a törzsvásárlók neve szépen, sorban fel van írva. – Ophelia C. Brown – mutatok az első oldal legaljára, és ahogy látom a tulajdonos már át is írta a címem. Helyes, legalább ezzel sem kell többet bajlódni, mint amennyit megérdemel. Csak biccentek egyet a lány felé, elveszem tőle a szatyrot, majd Korira pillantok.
- Legyen minden sütiből egy, és én is elmesélem a volt férjemet – forgatom meg szemeimet mosolyogva. Valahogy most úgy érzem, hogyha Korinak elmondom a dolgot, akkor az én lelkem is megkönnyebbül kicsit. Szar húzás volt tőlem, de az ok talán kicsit megengedi, hogy ne tartsam magam hibásnak. Az előtte lévő időszakról meg simán nem szeretnék beszélni. Túl fájó még mindig, túl érzékenypont, hiába jött be a képbe Arie. A kedves mosolyával, férfias hangjával, humorával, és minden egyéb képességével.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

Sürgős az ügy, ez tény. Már csak onnan is sejteni lehetett a dolgot, hogy nem bagollyal küldték az üzenetet, hanem a hárpiámmal, amin igencsak meglepődtem. Utoljára a legutóbbi látogatásomkor láttam. Szarul nézett ki, fáradt volt, így nyitva hagytam az albérlet ablakát, hogy egy kiadós pihenés után visszatudjon repülni. Mert megoldja. Mindig megoldotta. Csak az első pár sort olvastam el, és az önsajnálatomat le kellett vetkőznöm. Ami egy nagyon hosszú folyamat volt, tekintve, hogy már vagy másfél hete mást sem csinálok. Megmostam az arcomat, magamra kaptam, amit éppen találtam, és elindultam a legközelebbi hopp-pont felé. Az illető már ott várt, teljes inkognitóban, így átvettem tőle, amit kellett és visszatértem Bagolyfalvára. Azt az utasítást kaptam, hogy várjak itt, ekkor és majd jön értem egy férfi, aki kísér, hogy ne történjen semmi. Meglepő, hogy aurori felügyeletre van szükségem ehhez, de elfogadom, így Bagolyfalva után rögtön megyek is tovább Pestre. A helyszín is meglep, de nincs időm kérdezni, nincs időm megkérdőjelezni bármit is.
A tudat, hogy egy Svéd sróforrú sárkány tojása van a táskámban mosolygásra késztet, mégis belém tesz egyfajta idegességet. Tippeljetek melyik nő jár az utcákon sárkány tojással a táskájában? Egy meleg pokrócba csavartam, amit megbűvöltem, hogy mindig a megfelelő hőfokon tartsa azt a szerencsétlent. Ez a baj az illegális eladással és vétellel. Mindenki gondol mindenkire, csak szerencsétlen állatokra nem, ez akkora dühvel tölt el, hogy nem tudom szavakba önteni. Felidegesít az emberek nemtörődömsége és szemernyi együttérzést sem tanúsítanak. Kicsit drasztikus a példa, de mindig ez jut eszembe, ha valami ilyen vagy ehhez hasonló történik; ha az ő gyerekét vennék el tőle és vinnék el eladni? Olyan ostobák az emberek.
A legközelebbi padra vetem le magam, lábamat keresztbe vetem, táskámat óvatosan rakom le magam mellé és várok a csodára. Egy férfi. Nos, nem mondom, hogy kevés férfi császkál erre ilyenkor, de neki talán több információt adtak rólam. Pálcám készenlétbe a táskámba van tömve, közvetlen a tojás mellett, ha bármi van, gyorsan előtudjam kapni. Nincs mese, az öltözékem így is fontosabb, így a pálca a táskába lett száműzve.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A nap kellemesen süt, komolyan, és nem is hisztizni akarok vagy hasonlók, de amikor fúj a szél, esküszöm ráz a hideg. Pedig nem is árnyékban ülök. Fejemet hátravetve, becsukott szemmel élvezem a napfényt, talán még egy kis színt is sikerül felvennem. A táskámat görcsösen szorítom, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mennyire nyugodt vagyok, és csak egy nő, aki ül és élvezkedik, de belül szétszakít a stressz. Nem kellene ekkora ügynek lennie ennek, mégis olyan mértékű idegesség van bennem, hogy még én sem hiszem el. Lehet plusz lapátokat tesz rá az, hogy legszívesebben még mindig a lakásomban gubbasztanék és csak sírnék. Ez a halovány smink valamelyst eltünteti a szemem alatti karikákat, de nem egészen. Mindegy, simán ráfoghatom arra, hogy csak a tegnap éjjel sikerült rosszul, és csak azt nem aludtam át. Bár nem is tudom, miért gondolkodom ilyeneken, amikor a férfi nem bájcsevegni fog idejönni velem, hanem kísérgetni. Istenem, de rossz ezt kimondani, mintha valami gyámoltalan kislány lennék.
A hang oldalról ér el hozzám. Szemeim kikerekednek, ahogy elér hozzám kérdése lényege is, majd kirobban belőlem a nevetés. Tenyeremet homlokomra teszem, és próbálom moderálni magam, de nemigen akar sikerülni. Még rázkódó vállakkal tekintek a mellettem álló férfire.
- Igen, meg van a cucc – bólogatok hevesen, próbálva visszafojtani nevetésemet, de vállaim még így is rázkódnak egy kicsit. Alsó ajkamat beharapom, így próbálom meg kordában tartani az ismét feltörő nevetést. Mintha egy filmben lennénk, és a fura bőrdzsekis alak jönne hozzám, aztán suttogva megkérdezi, hogy „Meg van a cucc?”. Hát hogy ne lenne!
- Hívjon Opheliának, kérem – állok fel lassan, táskámat automatikusan magammal fogva. Mosolyogva nyújtom a férfi felé jobbomat, ha elfogadja, határozottan megrázom. – Vagy aminek akar, igazából mindegy.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A férfi kézfogása határozott, mégis valahogy olyan lágy. Pár másodperc kell – igen, minden nőnek -, hogy végig mérjem látatlanban. Eléggé lerí róla, hogy auror, én meg azt hittem, hogy ők mindig rejtőzködnek, napszemüveg meg minden inkognitós cucc, de ezek szerint tévedtem. Ez a kis kiruccanás jól jött, komolyan. Kirángatott az albérletből, és ad okot arra, hogy legalább valamennyire éljek. A napi négyszeri sírás már a napirendem része volt a három étkezés között, valamikor még vacsora után is belefért egy kis pityergés. Hogy a boldogságtól vagy a szomorúságtól? Zseniális kérdés, fogalmam sincs. Rájöttem, hogy kit szeretek, kihez akarok tartozni mostantól, és Kori szavaival élve, nem is estem két pad közé, viszont egy nagyon fontos embert vesztettem el, aki szerint megalázom magam azzal, hogy nem mondom ki. Kimondtam volna, meg akartam tisztelni ennyivel, de több időre lett volna szükségem. Több idő kellett volna ahhoz, hogy elmondjam mennyire szeretem, valószínűleg szerelmes vagyok belé, de Jason „nyert”. Csak időre lett volna szükségem…
Hirtelen kapok észhez, amikor kísérőm leül a padra, majd pár pillanatnyi zavar után követem, és ismét elfoglalom előző helyemet.
- Az Eric jobban tetszik – mosolygom rá a férfire, mint egy ártatlan kislány. – Nem gond? – még fejemet is oldalra biccentem. A Dwayne olyan hivatalos és komor. Az Eric egy kedves és normális srácot takar. Megértem mondjuk, hogy a Dwayne-t használja, mert eléggé auroros hangzása van, de nekem akkor is jobban tetszik az Eric, és erről nem tehetek, valamint változtatni sem fogok rajta. Közvetlenebb.
- Ez egy zokni? – kerekedik ki a szemem, de alsó ajkamat beharapva visszatartom a nevetésemet, ami éppen megint kitörni készül belőlem. – Ha ez valóban így lesz, akkor meghívlak egy ebédre. Nem mondom, hogy hálám jeléül, mert az elég szarul hangzana, de… érted na! – fejezem be a mondandómat mosolyogva, majd tekintetem a táskára siklik. Kicsit szétnyitom, majd lefejtve róla a pokrócot jobban megnézem magamnak a tojást. Gyönyörű. Mielőtt nagyon elragadtatnám magam, gyorsan vissza is csomagolom, és mintha mi sem történt volna pillantok ismét utazótársamra.
- Voltál már a Romániai rezervátumban? – fürkészem a mellettem ülőt kíváncsian. Mármint biztos van valami oka, amiért ők küldték, és nem egy kalapból húzták ki a nevét, hogy akkor te mész, nincs mese.

Eric Warren - Romániába menet - szött

Nem ad hangot annak, hogy ne tetszene neki az, hogyha Ericnek szólítom, így tartom magam hozzá. Mondjuk, ha tényleg nem jönne be neki, akkor is így hívnám, de legalább valami választás félét kapott. Nagyjából. Nem mintha az elmúlt heteim nem a választásokról szólt volna. Újra és újra felvillan előttem Arie arca, és a szomorúság társul mellé, kéz a kézben járnak. A mosolya, ahogy megérint, minden felvillan igazából, de aztán bejön az emlékek közé Jason érintése, majd Jason csókjának íze, és mintha nem sírtam volna ki a szemem, rögtön jobban leszek. Aztán kezdődik minden elölről. Lehet bipoláris lettem? Annak nem több idő kell az egyik hangulatban? Istenem, hát lehet én már a bipoláritásnak egy nem is létező szintjét ütöm meg! Hihetetlen, baszki!
Kicsit zavart tekintetemet emelem a mellettem ülőre, ahogy elkezd mesélni az aurorok - nem mondanám mindennapi - életéről. Még az állam is leesik, amíg ismét ki nem tör belőlem a nevetés. Micsoda humoruk van az ott dolgozóknak.
- Egy félszemű és meztelen játékbaba végül is pont nem feltűnő – kacagok tovább, mint egy elborult tinilány. Nem tudom mikor nevettem utoljára ilyen jókat, de ez az út, még ha ilyen rövid is, nagyon sok jót ígér nekem. – Nem is értem min vagy kiakadva – ironizálok tovább, türelmesen várva, hogy a nevetésem csillapodjon. Kezemet szám elé téve köszörülöm meg torkom, hogy legyen egy kis időm rendezni vonásaimat.
- Akkor az ebéd megbeszélve – kacsintok rá Ericre, majd a táskát az ölembe húzva szorítom azt magamhoz, és kezdek el benne turkálni. Diadalittasan kapom ki belőle a napszemüvegemet egy „Áhá” felkiáltás kíséretében, rögtön fel is húzom. Mennyivel jobb! Mindeközben figyelmesen hallgatom válaszát a rezervátumokról, és nem tudom nem észrevenni, hogy összerezzen, ahogy elkezd beszélni az esetről. Nem firtatom a témát, csak hallgatom tovább, és a továbbot sem firtatom. Csak megértően bólintok egyet.
- Átérzem – harapom be alsó ajkam mielőtt folytatnám. – Amikor ott dolgoztam, én majdnem mindennap meghaltam – nevetek fel halkan, pedig tudom, hogy nem kéne. Az életemről van szó, mégis meghalnék a sárkányokért, és annyi szerencsém van, hogy talán Jason is így érez irántuk, így ő megérthet engem.
- Letelt a három perc szerintem – mosolygok rá. Nagyon régen használtam zsupszkulcsot. Nagyot nyelek, aztán pilláimat a férfire emelem, valami visszajelzést várva. Aztán bólint, meg egy biztató mosolyt küld felém, én pedig jobb karommal a táskát magamhoz szorítva érintem meg a tárgyat. Aztán…

Eric Warren - Romániába menet - szött

Budapest úgy tűnik el a szemem elől, mintha nem is létezett volna, amit nem bánok, azonban a zsupszkulcsos utazást annál inkább. Térdre esnék én is valószínűleg, ahogy a velem jövő férfi, ha valami szúrós növény nem fogja fel az esésemet. Hassal érkezem rá, még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem és reakcióidőm van, hogy legalább a táskát kitartsam magamtól. Óvatosan teszem le a bokor mellé, amíg szitkozódva próbálok lekászálódni róla.
- Ha ez a nadrág kiszakad rohadtul ideges leszek! – csattanok fel idegesen, miközben lemászok erről a retekről. Istenem, de tényleg! Miért nem találta meg újonnan jött ismerősöm a bokrot? Miért nekem kellett a – nem merem elmondani – drága nadrágommal? Hm?
Pillanatnyi hányingerem, ahogy hirtelen egyenesedem ki, el is múlik pillanatok alatt, de pontosan az ilyen mellékhatások miatt szoktam hopponálni. Az sem kellemesebb néhány embernek, de nem is b*szódik bele egy bokorba, mint egy elmebeteg. Egy fokkal biztonságosabb, ha azt nézzük.
- Nem szakadt ki a nacim? – fordulok a férfi felé, aki még mindig a földön térdel. Ha nemleges választ kapok, majd kicsattanok az örömtől, de ha igenlegeset, akkor számítani lehet egy minimum tizenötperces hiszti-rohamra. Ráadásul ezt a nadrágot nemrég vettem! Borzalmas, hogy így kell megválnom tőle, ha valami baja lett. Lassan kezdek el jobbra fordulni a férfi szeme előtt, miközben én is fürkészem a nadrágot. – Ha igen, akkor inkább ne mondd el! – motyogom orrom alatt a kérést, remélve, hogy meghallja, és ennél hangosabban már nincs szükség arra, hogy kimondjam életem legfájóbb kérését. Igen, lehet kicsit drámai vagyok, de ez a nadrág gyönyörű és nagyon pöpecül áll, nem szívesen válnék meg tőle.
Forgolódásom véget ér, én pedig komótosan hajolok le a táskáért, de megakadok a mozdulatban, ahogy feltűnik a körülöttünk lévő sűrű erdő. Néhány madár csicsereg, a hatalmas fenyők elszórtan engedik be a napfényt, a talpam alatt ropognak a tűlevelek. Felegyenesedem és ismételten neki kell állnom forgolódni kikerekedett szemekkel.
- Ember! – mondom hangosabban a kelleténél, még a madarak is befogják egy kicsit. Mondom egy kicsit. – Hol vagyunk?! – nézek Ericre, valami olyasmiben reménykedve, hogy ő meg tudja magyarázni, el tudja mondani mégis hol az anyámban vagyunk. Mert én nem. Pedig a kérdéséből eléggé az jön le, hogy ő meg az ellenkezőjében reménykedik, miszerint én tudom. Nos… nem. Nem tudom, elképzelésem sincs hogy hol vagyunk, vagy merre kéne menni.
- Na ez pöpec – csettintek egyet a nyelvemmel, majd lehajolok végre azért a táskáért, óvatosan kezdek el benne turkálni, egészen addig, amíg meg nem találom a lapostalpú cipőmet. A magassarkú a táskában landol, különösen figyelve arra, hogy nehogy megsértse a tojást, majd magamra kapva a laposat, ismét Ericre nézek, és csak vállat vonok.
- Kéne egy magasabb pont, hogy legalább lássunk valamit, ne csak fákat meg fura bogarakat – mutatok a térde előtt mászó hosszú, háromlábú csodára. Kissé meg is borzongok, táskámat vállamra vetve kezdek el körbe nézni. – Arra van valami magasabb pont, na gyere – nyújtom felé kezemet mosolyogva, amit ha elfogad felsegítem, mert elég zavaró már, ahogy a földön térdel, mint egy elesett katona. Tökre frusztráló.

Eric Warren - Romániában valahol - szött

Színtiszta rémület ül az arcomra, ahogy közli velem a tényt; egy bogyó. Egy k*rva bogyó nyomódott szét tökéletes nadrágomon. Ez a nap már nem is lehetne rosszabb! Oké, de, lehetne, de egyelőre nem lehet, úgyhogy maradjunk meg ennél, mert így is borzalmas. Fogalmam sincs hol vagyunk, tönkrement a nadrágom egy bogyó miatt, és a legrosszabb; nem tudom egyelőre hogyan fogunk eljutni a helyszínre. Beszívom alsó ajkamat, majd rá is harapok, nehogy hevesebben válaszoljak a számon kérő stílusra, amiben kérdést tesznek fel nekem, mint az illendő lenne egy ilyen kifinomult nőtől, mint amilyen én is vagyok. Némileg.
- Szerinted, ha ott lennénk, akkor váltanék cipőt és indulnék meg egy magasabb pont felé, hogy lássunk valamit? - pillantok vissza útitársamra vállam felett, egy halvány, mégis elégedett mosollyal. Egyszer már megindultam, értékelném, ha egy lendületből felérnénk arra a bizonyos magasabb pontra, mert tényleg elképzelésem sincs, hogy merre vagyunk. Romániában, rendben, de kellene egy pontosabb meghatározás is. Már csak azért sem lenne utolsó szempont a pontosítás, hogy legalább tudjuk már meg, mégis merre vagyunk és merre kellene elindulnunk. Utolsó pillantás a tojásra, ami szépen a táskámban lapul a megbűvölt pokrócok között, egy elégedett bólintás, és neki indulok. Pár méter múlva fordulok hátra, ahol Eric még mindig csak áll. Nem tudok kiigazodni ezen a pasin, de lehet jobb is így. Bizonyos keretek között maradunk.
- Eric! Gyere már! - kiáltok neki hátra mosolyogva. - Lemaradsz - nevetek fel, mint valami tinilány. És úgy is érzem magam. Nagyon régen nem adtam magamnak lehetőséget egy kis kikapcsolódásra, így ez a váratlan kirándulás lehet még jót is fog tenni. Na meg az mellett se menjünk el, hogy mennyire gyönyörű az egész, így csak még élvezetesebb lehet, főleg, hogy kirándulópartnerem is van, és nem egyedül tévedek el, ha ennél jobban el lehet még. Ha Eric nem is fogja élvezni annyira, mint én, az sem fontos, mert az én kedvemet nem rontja el, az is tutika. Minél több inger ér annál nagyobb az esélye, hogy tönkrement nadrágom tényét elfelejtem, így próbálom is magam ehhez tartani. Nézelődni kell, na! És akkor minden rendben lesz.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

Olyan szépen indult az egész! Meglepően, és lehet már akkor el kellett volna kezdenem gyanakodni, de nem tettem, csak simán kimentem a szobám erkélyére, hogy elkortyolgassam azt a kib*szott bögre kávét, békésen, nyugodtan. Ehelyett mit látok? Egy ember áll életem egyik értelme előtt, aki hunyászkodik meg neki, pedig a pasi nem is erőlködik. Agyamban tizedmásodperc alatt megy fel a pumpa, magamra kaptam, amit találtam, nem is figyeltem, hogy mennek-e a színek egymáshoz egyáltalán, mert ilyenkor nem is számít. Berobbanok a kapun, ahol minden szem rám szegeződik, és mint Mózes előtt a Vörös-tenger állnak félre a fehér köpenyes nők és férfiak.
- Ne haragudjon! - lépek a férfi mellé, még vállát is megkocogtatom. - Megkérdezhetem, mégis mi a f*szt csinál? - kedvesen mosolygok a férfira, fejemet is oldalra biccentem. Amíg beszél csak mosolygok rá, néha még bólintok is párat; tudja a tököm mi a neve, legilimentor, azért hívták, hogy leszanálja a példányokat. És itt a lényeg!
- Köszönöm - emelem fel kezem felé mutatva, hogy tudja; kuss van. - Ez a lényeg: nyugtassa meg őket, hogy hozzájuk érhessünk, mivel már túl sok nyugtatót kaptak, nem az volt a cél, hogy meghunyászkodjanak! - nem emelem fel a hangom, nem kiabálok. A nyugtatás és az, ha megtörsz egy állatot, teljesen más, amit én nem vagyok hajlandó eltűrni ebben a rezervátumban. Kedves kolleginám - végre egy másik nő, aki nem sikít, ha be kell mocskolnia a kezét vagy más testrészét -, kezembe nyomja az eddig felírt következtetéseket. Pár pillanatig értetlen meredek a kezembe nyomott papírhalomra, amikor leesik, hogy ma bizony vendégünk jön, akinek nemrég én írtam meg a levelet. Na pöpec! Teljesen elfelejtettem.
- Köszönöm, kedves - adom vissza kezébe a legtöbbet, azonban a lényegeseket kezemben tartom. - Hozz nekem egy kávét, kérlek, és ezt a barmot meg dobasd ki - mutatok hátam mögé a legilimentorra. A többiek értetlen állnak körülöttem, teljesen jogosan. Latolgatom a lehetőségeket, muszáj kitalálnom valamit, ha ezt a gyökeret teljesen feleslegesen hívtuk ide, amikor nem tud megnyugtatni egy állatot, kell lennie másik opciónak... Alsó ajkamat beharapva meredek a földre, hátha eszembe jut valami, amikor köszönnek, és ráadásul még sietett is az illető.
- Várjon egy percet! - emelem fel mutatóujjamat bocsánatkérően. A csapatom felé lépek párat, ahol kiosztom az ukászt: adjanak nyugtatót, de féladagot, gyorsabban kell dolgozniuk, nincs más választásunk, mivel a kezeléseket nem hagyhatjuk abba. Így is sokat kaptak már ezek a szerencsétlen állatok. tisztában vagyok vele, de nem jut eszembe egyelőre jobb alternatíva. Visszatérek vendégünkhöz, jobb kezemet felé nyújtva.
- Elnézést kérek - mosolygok rá bocsánatkérően. - Ophelia, Ön pedig Henrik - rázom meg kezét határozottan, mielőtt folytatnám. - Nagyon hálás vagyok, amiért eljött hozzánk - hangom is erről árulkodik. Az előbbi feszültség és harag immár sehol nincs. Mérges voltam nagyon a fószerre, de ki lett téve, és beszélni fogok Mihai-jal, hogy soha többet ne tegye be ide a lábát, mert nem állok jót magamért. - Kezdjük az elején - indulok meg a hátsó bejárat felé lassan, hogy a férfi is tudjon követni. Idejét sem tudom mikor volt az eleje, de össze kell szednem magam, hogy értelmesen tudjak beszélni azzal az emberrel, aki lehet a megoldást jelenti nekünk erre a borzalmas problémára.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

Minden eshetőséget megvizsgáltunk már az élősködőknél, ami csak szóba jöhetett és egy tanoncom dobta be az ötletet; mi van ha fekete mágia van a hátterében? És baszki, hát tényleg! Nem elég, hogy én sem találkoztam még ilyennek pályafutásom során, de a szakkönyvek sem említenek még csak hasonló eseteket sem, és akármelyik kollégámat kerestem fel, nem tudott segíteni, mert elképzelése sincs róla mi lehet, náluk nem történt ilyen. A tojásokat is tüzetesebben átvizsgáltuk ám azok, vagy a frissen kikelt kicsik sem fertőzöttek, tehát csak és kizárólag a felnőtt példányokat támadja meg ez a gusztustalanság. És hogy mi a megoldásom rá? Nyugtató és szépen kiszedegetni a pikkelyek és bőrük alól csipesszel. Egy bájitalom, egy gyógyszerem sem segített, ami elűzte volna őket, így maradt a drasztikusabb megoldás. Mindenki készségesen áll a dologhoz és ha kell, akkor hajnalig ülnek az elbódított sárkány mellett és szedegetik ki belőlük a férgeket. Mert ezek azok.
Lassan lépkedve közeledek a rezervátum étkezője felé, gondolataimba merülve nem is figyelem merre megyek igazából, csak megyek, de végül csak-csak kikötünk vendégemmel az étkezőben. Az egyik asztalhoz lehuppanva állam alá támasztom összekulcsolt kezeimet, miután a papírhalmot lerakom kettőnk közé Henrik felé fordítva azt.
- Az egész két és fél hónapja kezdődött, ha jól számolok - kezdek bele most még végtelennek tűnő mondandómba, és csak remélhetem, hogy érthetően fogalmazom meg a lényeget. - Semmi előjele nem volt, a sárkány egyik pillanatról a másikra kezdett el lebetegedni. És igen egy sárkány volt fertőzött az elején. Levertség, láz, akár egy komolyabb megfázás tünetei - orrnyergemet összeszorítom, ahogy próbálok visszaemlékezni minden részletre. Minden kell, mindent el kell mondanom, mert nem tudhatom mi a fontos és mi nem az, ezt az előttem ülőnek kell eldöntenie. - Leszedálnunk sem kellett, simán közelebb sétáltam hozzá - lélegzetvételnyi szünet. - És akkor láttam meg a dögöket - kinyitom vendégem elé letett dossziét, ahol az első kép készült a férgekről. - Semmit nem tudunk róluk, mindenkivel beszéltem, aki csak eszembe jutott, sehol semmiféle információ - mélyet sóhajtok, amikor meghozza kolleginám a kávémat. Bólintok egyet, de rögtön folytatom is. - Belsőszervet nem támadnak, izmot sem, közvetlen a bőr alatt és a pikkelyek alatt lelhetők fel - lapozok egyet a papírlapoknál, hogy felbukkanjon a következő kép. - Első nap csak pár darab, amiket eltávolítottunk rögtön - lapozok. - Következő nap több tucat - csend, majd pár perc bambulás után folytatom csak mondanivalóm.
- Bocsásson meg - mosolyodom el szégyenlősen. - Szóval több tucat, amik vérrel táplálkoznak, tehát élősködő-férgekről beszélünk valószínűleg - ismét lapozok a meglepően vaskos dossziéban, hogy a rajzok és feljegyzések mellett a féreg felépítését és minden egyéb hasznos információt is, amit eddig sikerült kiderítenem, lásson. - Az eltávolítása sem mindegy, akár egy kullancs. Ha a szívószerve bent marad, de a testét eltávolítjuk, akkor méreganyagot fecskendez ki - elhallgatok. Mégis honnan tudjuk ezt? Maradjunk annyiban, hogy meg volt az ára, de okoltunk belőle, és immár sokkal okosabban és precízebben járunk el.
- A méreganyag még vizsgálat alatt van, de féregből annyit adok, amennyit csak szeretne, hogy neki tudjon állni - mosolygok rá a férfira biztatóan, és csak reménykedem, hogy mindent elmondtam, és legalább tud segíteni, ha csak minimálisan is, a férfi. Ő az utolsó esélyem ennek a problémának a megoldására.
- Istenem! - kerekednek ki a szemeim, miközben kávés poharamat emelem ajkaimhoz. - Ne haragudjon, kér egy kávét? Esetleg mást? - nincs is jobb, mint egy őszinte bemutatkozás a neven túl, nem? Tőlem most megkapta ezt Henrik, akármennyire is kellemetlen. Az itt dolgozók legalább már hozzászoktak, és alapból is furcsa is idegen embereket látni, akik egyáltalán nem illetékesek vagy érdekeltek az itt élő sárkányok életében. Ideje lesz hozzászokni, ki tudja meddig marad a férfi.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

Zavartan mosolygok a férfira, aki annak ellenére, hogy először van itt, ráadásul egy elég kellemetlen szituáció végett, nem tűnik zavartnak vagy kétségbeesettnek, ellentétben velem. Soha, semmi nem fogott ki rajtam a sárkányokkal kapcsolatban, jött ez a szar, és az évek során, amiket megúsztam, szerintem most egyszerre szakadt a nyakamba. Kétségbeesve próbáltam megtalálni a megoldást. Krémet, gyógynövényt, bájitalt, bármit, ami segíthet a kedvenceimen, de felsültem és ennél nagyobb törés az életemben még soha nem történt, és valószínűnek tartom, hogy nem is fog. Borzalmas!
Mondandóm befejeztével mélyet sóhajtok, tekintetem Henriket fürkészi, aki pedig némasági fogalmat tett láthatólag az elkövetkezendő tíz évre, mert minden másodperc egy évnek tűnik, amíg hallgat. Rosszabbnál rosszabb opciók száguldoznak a fejemben, de kifelé próbálom higgadtságomat mutatni, amit már olyan jól megtanultam az elmúlt két hónap alatt. Az elején pánikoltam minden helyzetben, egy szót nem lehetett hozzám szólni, annyira az arcomra volt írva a kétségbeesés, pedig egyáltalán nem jellemző rám, hogy elvesztem a higgadtságomat. Aztán jött egy pont, amikor ismét megtaláltam a kemény önmagam, és kifelé is ezt mutattam, a légkör is rögtön nyugodtabb lett, én pedig egyszerűbben tudtam koncentrálni a fontosabb dolgokra. Például, hogy találjunk a közelben egy fekete mágia kutatót vagy hozzáértőt.
Henrik minden egyes szavát iszom, de szívem olyan hevesen ver, szavakba sem tudom önteni. Kezeimet ismét állam alá teszem összekulcsolva, kávém az asztalomon landol, és türelmesen várom, amíg a férfi a végére ér. Szemeimet körülbelül a mondandó közepén hunyom le, hogy ne törjek ki, hogy ne csattanjak fel.
- Az elején kiadtam mindenkinek, hogy védőruhában, védőbűbájjal mehetnek a sárkányok közelébe - válaszolom elfúló hangom. - Ez alól nincs kivétel - rázom meg a fejem kicsit. Egyszer én voltam a kivétel, de ez nem releváns, mivel nem lettem fertőzött, valószínűleg már észrevettem volna. Ha kezelés nincs, akkor elég a védőbűbáj, de aki kezeli is őket, annak a védőruha kötelező, mert aki nem teszi meg, azt páros lábbal rúgom ki a rezervátumból.
- Szóval azt mondja, hogy valaki ezeket az ázsiai démonokat szándékosan hozta a rezervátumba - vonom le a konzekvenciát gyorsan. Agyam olyan sebesen pörög, hogy még én sem tudom követni a gondolatok tömkelegét, amik folyton ostromolják agyamat. - Fantasztikus! - csattanok fel, tenyeremmel az asztalra csapva. Székemen hátradőlök, ujjaimmal kezdek el dobolni az asztalon, kávémat ajkaimhoz emelve nézek át az üvegfalon, ahol a csapatom dolgozik. - Egy kérdésem maradt, Henrik; miért? Miért hoz be valaki egy romániai rezervátumba egészen Kínából ilyen férgeket? - tekintetem a férfiéba fúrom. Erre az egyetlen egy kérdésre érdekel a válasz jelenleg, ha már a gyógymódra heteket kell várnunk. A férfi sokkal több segítséget nyújtott, mint amire számítottam eddig bárkitől is, kivéve persze az itt dolgozó emberektől. Keresztbe vetett lábam folyamatosan jár, és egyszerűen nem tudom palástolni dühömet és talán... kétségbeesésemet?
- A karantén az első férgek megjelenése óta meg van - motyogom orrom alatt. - Mikor tudna ideérni az illető, aki megtudná őket menteni? - emelem tekintetem az előttem ülőre. Kávémra rámarkolok, kortyolok egyet belőle, majd folytatom. - A pénz nem számít, ahogy Önnél és a kedves menyasszonyánál sem - haloványan elmosolyodom. Ennyit a saját házról, amire a tudatom megjelenése óta gyűjtök körülbelül, ám ez fontosabb. Természetesen a rezervátumnak van megtakarítása az ilyen és hasonló esetekre, de nem elég, főleg, hogy ennek a pénznek a fele, elment az utánpótlásra. Nagyon sokan nem bírták elviselni a férgek látványát, így ők kihullottak, de a régi csapat, azok, akik itt vannak azóta, amióta én is, természetesen hősiesen küzd. Bókja jólesik, de a kétségbeesésemet még ez sem tudja elillantani. Valószínűleg semmi nem fogja tudni eltüntetni, amíg meg nem oldódik ez az egész.
- Eddig kilenc fertőzött sárkányunk van. Aki először produkálta a tüneteket kritikus az állapota, de megteszünk minden tőlünk telhetőt - dörzsölöm meg szemeimet. - Már egy vérátömlesztésen is túl vagyunk - sóhajtok egy mélyet. Fáradt vagyok, és a koffein tart életben, amióta ez az őrület elkezdődött, és attól félek, hogy látszik is rajtam. Fogytam hat kilót, és még szerencse, hogy nagyon jó alapozót és korrektort használok, amik elrejtik a hatalmas Gucci karikáimat a szemem alatt.
Megilletődve fogadom, ahogy Henrik, ha csak egy pillanatra is, de megszorítja folyamatosan járó ujjaimat az asztallapon. Meglepődöttségemet felváltja egy zavart mosoly, amikor elhúzza a kezét. Mindenki támogat ebben, aki számít, de egy ilyen embertől, aki most lát először bele ebbe az egészbe, mégis máshogy esik.
- Igyekszem - kifújom a levegőt, és meglepődve tapasztalom, hogy lábam járása is abbamaradt. Bólintok egyet felé, majd mosolyogva, kávémmal a kezemben indulok meg a laborok felé. Egy szót nem szólok az odavezető úton, annyi gondolat van a fejemben, hogy félő, ostobaságot mondanék, és azt most nem kockáztathatom meg. Zsebemből előhalászva a kulcsot nyitok be a labor elzárt előterébe, hogy elkezdhessük a fertőtlenítést.
- Nos, ez kellemetlen lesz - kezdek bele. - De kérem vetkőzzön le alsónadrágra és álljon be a kabinba, majd húzza fel azt a ruhát. És ha lehet a szemét tartsa csukva, a baleset elkerülése végett, hiába csak nyaktól lefelé fertőtlenít. Egy vakság még nem kellene a nyakamba - mutatok először az ideiglenes kabinra, majd a steril ruhára. Mindenki védőbűbájjal védett a laborban, de elővigyázatos vagyok, így, mint embereket is le kell, hogy fertőtlenítsük a biztos miatt. Ennél nagyobb biztonságot még Merlin sem tudna kitalálni, de komolyan. Zavartalan állok az ajtóhoz, amire ráfordítom a kulcsot, ám nem fordulok vissza, ugyanúgy háttal állok Henriknek.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

A mentsváram - mert magamban már csak így hívom a férfit - minden szavával próbál megnyugtatni, de kőkemény valóságot mondja. Zsong az agyam a sok újonnan jött információtól, és csak az tud járni a fejemben, hogy Henrik ismerőse vajon mikorra ér ide? Napok, hetek, akár hónapok? Nekem nincsenek hónapjaim, sőt talán már heteim sincsenek, az első megfertőzött sárkány állapotát nézve. Ha nagyon őszinte akarok lenni, már kitöltöttem a szükséges dokumentumokat az elégetéséről, hogyha eljön az idő, akkor ne kelljen vele bajlódnunk, csak cselekedjünk. A beszélgetés folytatódik, és most rajtam a sor, hogy némaságba burkolózva tegyem meg a laborig vezető utat; fel kell dolgoznom a lehetőségeket, az információkat, és mindent, amit vendégem mondott. Amik mellesleg egyáltalán nem kecsegtetnek sok jóval, még akkor sem, ha minden biztonsági intézkedést, ami tőlem tellett, megtettem, akár a sárkányokat akár az embereimet nézem. Úgy vagyok vele, ha már a kilencből egy sárkányt meg tudunk menteni, akkor boldog leszek, és úgy fogom álomra hajtani a fejem, hogy mindent megtettem.
Háttal Henriknek mosolygok a frappáns válaszra. Lehet meg kellett volna említenem a levélben, hogy olyan alsót vegyen fel, ami nem üt át a hófehér anyagon, és mondjuk nem rajzfilm figurás, de már késő bánat, én úgy gondolom. Ha pedig megtörténik, akkor legalább jót kacagok két hónap után... mondjuk nem úgy tűnik az éppen fertőtlenítő alatt álló férfi, mint aki rajzfilm figurás alsót hord, de ugye más az, amit az embereknek mutatsz, és más az, aki tényleg vagy. És valahogy a kettő soha nem egyeztethető össze. Amikor meghallom a hangját, kissé összerezzenek, de semleges arccal fordulok felé. Éppen annyi ideig nézem az előbb felhozott területet, amíg konstatálom, hogy nem üt át az alsónadrág színe az anyagon, majd zavartalan és közben válaszolva kezdek el én is vetkőzni.
- Mínusz negyven fokig mentünk el, de csak hibernálódtak - dobom le felsőmet magamról az ajtó mellett álló padra, miközben a fülke felé lépkedek. - Miután kivettük őket ellenőrzésre, körülbelül két perc múlva ismét mozogtak, így a fagyasztás kizárva, éppen most készülünk elő a plusz fokok elérésére - a fülke ajtónak támaszkodva veszem le magassarkú cipőmet, majd nadrágomat, amit a felsőm mellé dobok. Ha nem mondtam volna, nem tartozom a szégyenlős nők közé, és már azért sem, mert ha bikiniben vagyok, akkor is ugyanennyit látnak az emberek, és lehet itt nekem jönni azzal a szöveggel, miszerint a fehérnemű intimebb. Nem, nem intimebb, kedvesem, mert ugyanannyit mutat, mint egy bikini. Azért mert már a neve és a funkciója a ruhadarabok még ugyanazok maradnak. Mélyet sóhajtva lépek be a fülkébe. A fertőtlenítés hamar véget ér, óvatosan lépek ki és veszem fel a fehér ruhát, ami nekem is oda lett készítve.
- Szóval a hideg nem jött be, de rajta vagyunk a megfelelő meleg hőmérséklet megtalálásán, ami elpusztíthatja őket - folytatom mondandómat ott, ahol abbahagytam. Kettőt koppantok az ajtón, ami hamarosan kinyílik és elénk tárja a labor steril és már-már vakítóan fehér színét.
- Üdvözlöm a birodalmam másik felében - mosolygok rá a mellettem álló férfire, ahogy belépek a helyiségbe, még drámaian körbe is mutatok. Kár lenne tagadni, hogy a munkám nagy részét a terepen való tartózkodás és a labor közt való ingázás teszi ki, főleg most, ebben a krízishelyzetben, de ha szükséges, akár ketté is szakadok azért, hogy meg legyen oldva a probléma. - Jöjjön - mutatok Henrik arca előtt a megfelelő irányba, el is indulok arra, ahol a kísérlet alatt álló férgeket tartjuk. Az összes undormányt tíz milliliteres fiolákban tartjuk a könnyebb hozzáférhetőség miatt.
- Hol szeretné kezdeni? - hajolok kissé előre, hogy jobban szemügyre vehessem az egyik fiolatartó edény mellett lévő dossziét. Kezeimet hátam mögé teszem, így meredek a pár sorra, ami a papírra van vetve. Gyorsan kiegyenesedem, hogy megkeressem kollégámat a helyiségben, de sehol nem találom, így jobb híján a drasztikusabb eszközhöz kell folyamodnom.
- Andrei! - dörren a hangom, amivel annyit érek el, hogy mindenki csendben marad, majd jobb oldalamról jön egy hang, aki szerint Andrei ebédszüneten van. Hah, de jól megy valakinek, bassza meg! - Ki volt beosztva mellé? - szegezem kérdésem a nemrég érkezőnek, miközben a legfelső papírlapot Henrik kezébe nyomom. Nincs rajta sok minden, csak életem legszebb mondata: "115°C-on elolvadnak". Ennyi, nem más, nincs más írva a papírra, mindössze ez a pár szó, én pedig nem tudok róla! Mégis mi az anyám folyik itt?! - Mindegy, nem is fontos. Nekem erről miért nem szólt senki? - engedem lejjebb hangomat, mert azzal, hogy ingerült vagyok és mérges nem érek el semmit. Nem is szeretnék én lenni az elviselhetetlen főnök, aki mellett lehetetlen dolgozni, főleg, hogy rengeteget köszönhetek az éppen itt állóknak, vagy akik éppen falatozgatnak. A választ várva emelem pillantásom Henrikre.
- Ne haragudjon - hunyom le szemem egy pillanatra. - Hajlamos vagyok elragadtatni magam, főleg mostanában - orrnyergemet összecsippentve esik le a tantusz; a kávém kint maradt.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

A meleg más tészta. Egyetértően bólogatok, akár egy bólogatós kutya, de nem az az ijesztő kinézetű, hanem ami nagyjából normálisan meg van csinálva. Szóval bólogatok a férfi felé, hogy nagy egyetértésemet kimutassam minél jobban, mert igazat kell neki adnom. A hideg is opció például gerinceseknél - kínok kínja között, de opció -, azonban ezek a gusztustalanságok valahogy a való világban is mindig más lapra tartoztak. Na meg ugye arról ne is beszéljünk, hogy mi van akkor, ha még fekete mágiához is közük van, mert akkor se kép, se hang. Vagyok olyan szerencsés helyzetbe, hogy az utolsó mentsvára a sárkányainknak éppen mellettem áll, és dünnyög magában a férgek miatt. Ha nem jut eszébe a tanoncnak a fekete mágia? Fogalmam sincs mi lett volna akkor, de Merlinnek hála eszébe jutott, és jött a lovag páncélban meg fehér paripán, hogy kihúzzon minket a gödör legaljáról, mert nála van egyedül kötél. Kérem szépen, micsoda megfogalmazás ebben a gyönyörű órában, három óra alvás után. Hát mindjárt elalélok magamtól, ami nem lenne baj, kivéve, hogyha vízszintes felületre kerülnék most, biztos, hogy elaludnék, mint a huzat.
Haloványan elmosolyodom a megdöbbent arcon. Nem fényezni akarom magamat - kicsit de -, de amióta idekerültem történt egy s más a laborral és a rezervátummal is. Ahhoz, hogy az emberek érdemi munkát tudjanak végezni, rendes körülmények is kellenek, és anélkül nem várhatjuk el, hogy rendesen dolgozzanak. Na meg én sem vagyok hajlandó olyan körülmények között dolgozni, amik nem felelnek meg a komfortomnak. Lehet hisztisnek nevezni, de nekem erre szükségem van, ha eredményeket akarnak látni tőlem vagy így, vagy úgy. És láss csodát! Hát mennyivel szebb betoppanni egy ilyen laborba, mint abba a lerúgottba, ami előtte volt, nemde? Dehogynem. Mindegy is, szóval itt egy pályázat, ott egy pályázat és voilá! Kész is a vadonatúj, és az egyik legjobban felszerelt rezervátumos labor. És mennyire jól is jön most, azt nem is tudom szavakba önteni. A felszerelés nagyban megkönnyíti a dolgunkat, még ha a férgek tanulmányozásának nagy része bűbájokkal történik, ugyanis a dolgozók - számomra teljesen érthető okokból - nemigen szeretnek hozzájuk nyúlni, még fiolákon keresztül sem.
Kissé tátott szájjal hallgatom Henrik monológját, és akármennyire is szar és fájó belegondolni; igaza van. Ha nincs kísérlet nem tudjuk meg a fontos információkat. Gondolataimból a laborban tartózkodók zúgolódása, és sustorgása ébreszt fel. Körbe járatom rajtuk tekintetem, de nem szólalok meg, amíg az összes lehetőséget nem latolgattam magamban, ami nem valami sok. Kezemet óvatosan Henrik vállára csúsztatom, és egy bátorító mosolyt küldök felé, amivel remélem átmegy az üzenet; nyugodjon meg, jobb ötlete nem is lehetne.
- Hé! - emelem fel mindkét kezem, hogy mindenki rám figyeljen, ha egy mód van rá. - Ha valaki nem tudná, akkor elmondom; Ambrózy Henrikhez van szerencsétek, a fekete mágia egy olyan tudójával, aki nagyon sokat segíthet és segített is már nekünk - lassan lépegeket a férgek felé, ujjaimat hátam mögött kulcsolom össze, amikor megállok az asztal előtt, majd fordulok annak háttal, és döntöm neki csípőmet. - Nem tudom miért ácsorogtok itt még mindig, amikor el lett mondva; kell egy tesztalany. Hajrá, emberek! Bármilyen kistestű gerinces jó! - adom ki még egyszer az utasításokat a drágáimnak, akik először meghökkenve néznek rám, de aztán neki állnak mozgolódni, és szépen lassan mindegyik távozik a laborból. Orrnyergemet összecsippentem mutató- és hüvelykujjammal, miközben egy olyan igazi öregasszonyos sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Ne aggódjon - keresem Henrik pillantását. - Ez a legjobb megoldás a további tesztekhez, és ha nem megyünk biztosra, akkor az egész rezervátum állománya kipusztulhat - próbálom tartani magam, amennyire ez lehetséges, de ez az élő állaton kísérletezés nekem sem a szívem csücske, de a szükség törvényt bont, nem?
- Nem győzök hálálkodni, hogy eljött, és ennyit segített már most - mosolyodom el kedvesen. - Komolyan, eszembe nem jutott volna a lehetőség, hogy esetleg mérget fecskendeznek még a megfertőzött állatba, mielőtt elpusztulnak - szemeimet a padlóra szegezve folytatom. - Nagyon köszönöm, Henrik - pillantásom felemelem, mert mégis így illik, ha az ember köszönetet mondd, és keresve Henrik tekintetét mosolyodom el ismét.

Ambrózy Henrik- rezi - ígye

Mindenki elhagyta a szónoklat utána a labort, én pedig fáradtan rogyok le egy, a hozzám legközelebb eső székre. Merlin gyere le, ennek soha nem lesz vége. Henrik ismerőse hetek múlva érhet ide, ezek a mocskok, megállás nélkül szaporodnak, én kipurcantam, a mellettem dolgozók pedig néha hárpiának hisznek, amit teljes mértékben meg is értek. Kissé talán kifordultam önmagamból, mióta ez az egész helyzet fennáll, de mellettem szóljon, hogy tényleg próbálom koordinálni a bennem tomboló érzelmeket, ami leginkább a kétségbeesés, és mióta kiderült, hogy szándékosan tesz valaki ilyet, a düh is társul hozzá. Nem fér a fejembe, hogy egy varázslónak vagy boszorkánynak miért állna ilyen a szándékában. Főleg, hogy a kilenc megfertőzött sárkány közül kettő Romániai Hosszúszarvú, akiknek egyedszáma így is elenyésző az elmúlt időben. Mindkettő nőstény ráadásul tojásos, amiket már inkubátorokban őrzünk jobb híján. A stressz, és már a szándékosság tudata is bennem van, még jobban fáradtnak érzem magam, de ha - dráma - az életem is múlik rajtam a végére fogok járni ennek, és megoldom, vagy így, vagy úgy. Meg kell oldanom, és kész, nincs más opció.
Csendben latolgatom magamban Henrik ismételt javaslatát? Ötletét? Elmélkedését? Mindegy is minek nevezzük. Melyik gerinces állat bírja ki a magas hőmérsékletet, ami nem elemi állat? Pontosan, barátom, a sárkány, hiába nem emlős, csak ők képesek a 100°C foknál is magasabb hőmérsékletet kibírni.
- Sárkány kell - suttogom magam elé. Érzem, ahogy a vér kifut az arcomból. Tenyerembe temetem azt, és kell pár pillanat, amíg összeszedem magam. Az ablakhoz sétálok, kitárom azt - nem kell aggódni, védőbűbáj van mindenhol, se ki, se be nem megy és jön be semmi. Pálcámat elővéve, szakítom meg egy tíz centis körben a védelmet, amin keresztül könnyedén kilőhetem a vörös fénycsóvát, aminek igen egyszerű a jelentése; sztornó, mindenki vissza. Minden visszakerül eredeti állapotába, az ablakpárkánynak dőlve emelem sápatag arcom Henrikre. - Be kellett volna hoznom azt a kávét - erőltetek egy mosolyt az arcomra, ami rögtön le is lankad, amint megérzem még én is, hogy mennyire erőltetett, mennyire nem őszinte. Sárkány lesz az alanyunk, és bármennyire próbálom összeszedni magam, nem megy.
- Kettőt is bevágunk - mosolyodom el vendégem felé. - És mennyire meg fogjuk érdemelni, Merlinre! - mosolyom kiszélesedik. Henrik pennát és papírt kér, én pedig készségesen teszem le arra az asztalra, ami előtt én rogyadoztam nemrég, majd visszatérek az ablakhoz; és kezdhetjük elölről. Védelem kissé szét, halkan robbanó piros villanás, és most várhatunk.
- Csendben maradok, amíg megírja, de egyetlen kikötésem van a levélhez - türelmesen várom meg, amíg Henrik rám emeli tekintetét. - Az én madaram fogja eljuttatni a barátjához. Senki és semmi más - lehet mondani, hogy az ebet kötöm a karóhoz, de Natrimban megbízom, és tudom, hogy bármi áron eljuttatja a levelet a címzettnek. És ennél több nem kell. - Ne haragudjon, mindenben állok rendelkezésére, ahogy a menyasszonyának is, de ebből nem engedek - egy bocsánatkérő mosolyt küldök meg felé, majd ténylegesen elhallgatok. Hátat fordítva Henriknek pásztázom a rezervátum elő-udvarát. Milyen békés.

Ambrózy Henrik - rezervátum - nem lehetek meztelen

Ambrózy Henrik & Jianyu - rezervátum - nem lehetek meztelen

Bánki Barnabás - sárkány lettem - outfit

Bánki Barnabás - sárkány lettem - outfit

Bánki Barnabás - sárkány lettem - outfit

Bánki Barnabás - sárkány lettem - outfit

Bánki Barnabás - sárkány lettem - outfit

Jason
 - építsünk csapatot; véletlen vagy a képen - utolsó utáni
-