Téli kirándulás - Bécs;

Természetesen, én vagyok azaz ember, aki pontban 07:00kor érkezik meg a megbeszélt helyre. Se korán ott lenni, se későn érkezni nem a szívemcsücske, úgyhogy marad a kimért pontosság. Egy hátizsák félvállon cipelve, lezser farmer, meg a többi meg a többi, végtére is kirándulni megyünk, vagy mi a fene. Az érzelemmentes kis idióta az emberek közé megy több napra összezárva; kérek egy nagy tapsot, köszönöm. Betoppanok, s ki hinné, már mindenki szép sorjában ott van, így nem marad más, mint egy hangos és erős 'jó reggelt' megszólalás, miközben megállok tisztességes távolságra a többiektől. Jé, egy Blaskovits! Jé, egy Egerszegi! Jé, egy tanbá'! Meg itt van a levitás leányzó is; jól van, azért vannak ismerősök, a többség még ártatlan és érzelgősnek sem néz ki, úgyhogy nem lesz itt gond. Rövid beszéd. Indulás. Ikres csatlakozás. Kandalló. Cél. Loveguard kisasszony ismét szót kér, amikor mindenki megérkezik, én meg a falnak dőlök, miután egy-két leporlás következett az utazási körülmények miatt, majd tüzetesebben kezdem el szemlélni az embertársaimat. Tündérszállás; ez az? Remek, remek, itt leszünk pár napig, nincs rajtunk kívül senki, ne tegyünk semmit és viselkedjünk jó kisfiúsan. Bukta. Mármint nekik, nekem aztán nem. Én még, ha alszom sem vagyok józan, ember! Mondjuk viselkedni tudok, mint a színészek a színpadon általában. Figyelem a reakciókat, míg rajtam semmi sem látszik. Pillantások, némelyikük kíváncsi és lelkesen hallgatja a beszédet, többségük már menne szobára, s vannak olyanok is, akik legszívesebben most rögvest elkezdenék a szabadprogramot. A nevem hirtelen elhangzik, a szememet a hölgyre emelem, aki kimondta, biccentek, mintha tudnám mire teszem e mozdulatot, aztán ismét tovasiklik a szemem a többiekre. Blaskovits megváltozott. Hogy miben, senki ne kérdezze, de megváltozott; azért kedvessé remélem nem varázsolta át magát, bár ebben a ruhában eléggé... á, kétlem. Mert azért az már tényleg mindennek a teteje legyen, hogy. A hang hirtelen abbamarad, megtörtént minden, a tömeg hol felsóhajt, hol vágyakozással néz elébe a folytatásnak. Mindenkit figyelve, követem az én kis csapatomat, mármint szoba terén. Ajtó. Hölgyek be, a srácok kint mint valami őrök várakoznak.
- Ugye, van ki cigarettázna egyet jelen pillanatban, kedves Uraim? Természetesen, mint a kisasszonyt hallották, a tizennyolc éven aluliak ne is figyeljenek e kérdésemre - színtelen, mély bariton, ki füstölni vágyik a hideg levegőn. Felmérni a társaságot, ez így vajon még normális? Végtére is, jócskán elmúltam ahhoz, hogy kiskorú legyek. Ha válaszolnak egy érdemleges válasszal, előbb akkor is a bejutás a fő, hogy a hátizsákot lepakoljam az ablaktól baloldalon található fönti sarokágyra. A lepakolás jelenleg feldobás, mert fel nem mászok a lépcsőn, majd elég lesz este. Vagy hajnalban. Á, egy hang; Noel. Aha. A kettes szoba gyönyörei.
- Pedig nevek nélkül milyen mókás lett volna! - a mély bariton szárnyra kap - Bálint.
Menjünk már.
- Nohát, akkor jön-e még valaki levegőt szívni, vagy itt marad mindenki a találkozóig?

Téli kirándulés || Bécs || Reggeli.

Úgy érzem magam, mint egy kirakatbábú, akit jó alaposan megnéznek az emberek, mikor a kör legszélére áll. Bár a kör itt most csak jelképes és csupán elméletben van jelen, már-már képletesen, a bábú szó attól még a leghelytállóbb, mint valaha. Manapság talán egyre gyakoribb, Dr. Nádori Pál erre azt mondaná, hogy 'mint oly sok mindent, ezt is csak beképzeli magának.' Mennyire lenne igaza? Ő elhinné, s ott és akkor, csak ez számítana a többi embernek. Talán ő alakította, formálta azt a Karsa Bálintot, aki jelenleg is vagyok - aki itt áll érzéketlenül, figyelve, üres tekintettel, és arra várva, hogy elinduljanak a téli kirándulásra, hogy aztán ne is mutasson ki semmit azon kívül, hogy a kiszemelt ágyra feldobált táskája után, cigarettázni menjen ki a friss levegőre. A friss, jéghideg, csípős levegőre. Igen, lehet más nem is érdekli igazán, vagy csak egy jól irányított álarcként viseli önmaga tiszta paródiás énjét. Igen, minden lehetséges, mindent elképzelhetnek róla, rólam, mert soha életemben nem kértem magamnak ki semmit, nem mondtam azt, hogy ez nem igaz, mert oly hidegen hagyott, amit mások gondoltak arról a személyről, akit talán még csak öt perce ismertek. Sosem foglalkoztam, sosem adtam más emberek véleményére. Dr. Nádori Pál ezt mindig arra vezette vissza, hogy pocsék kapcsolatom volt a szüleimmel, ha egyáltalán azt a valamit, kapcsolatnak illik nevezni. Magára sosem fogott semmit. Viszont mindig Bécsről beszélt, tudniillik, itt végezte el (is) a pszichológiai szakot az egyetemen, idekötődik a legjobban, saját elmondása szerint, olyan ez a város számára, mint nekem Szeged. Össze vannak kapcsolva, szétszakíthatatlan, s közben mégsem lenne képes az ember az egész életét ott leélni, ezért keres egy másodrendű várost, hogy ne kötődjön, csupán éljen. Ez jutott eszembe, amikor kiszálltam a kandallóból és elmondták hol vagyunk; ez járt a fejemben, amikor cigarettával álltam a szobánk közepén azt kérdezve, hogy kijön ki szintén füstölni, mire a drága tan bá' benyit, bejön, s áldását adva mosolyogva jelzi, hogy csak nyugodtan. A tiltást, a szabályokat jobban kedvelem, mert plusz löketet ad arra, hogy áthágjam őket, hogy kitűnjek a sorból s ne változzak olyanná, mint a többi ember. Ezért kell olyan kérdéseket is feltennem, hogy Na és a tanár bá' nem jön ki velünk cigarettázni?, s olyanokat is, amiket néha nem lehet leírni, mert nem bírná a nyomdafesték. Szükség van őrültségre, hogy valami életben tartson. S kávéra, természetesen, így a kinti jégszoborrá váltás közepette, végeztem a füstölés károsszenvedélyével, s még pont időben ahhoz, hogy odaérjek a gyülekezés helyszínéhez. Apraja-nagyja. Blaskovits és Egerszeginek csak egy biccentés jár, bár Blaskovitsnál mintha jobban kiérezném azt, hogy kezdi unni ezt a fokú nagy, szóval nagy semmit - talán könnyebb dolgom lesz elcsábítani a városba, csupa jó dolgokat művelni. A jó az alappillérem... a megfékezhetetlen szabadsággal karöltve.
A kávé pedig minden jó eleje, közepe és vége; nélküle egy nap sem kezdődik el, egy nap sem folytatódik, s egy igazi beszélgetés sincs nélküle. Így hát a csipet-csapat elindul a hozzánk csapódó férfi kíséretében oda, ahol a svédasztalt találjuk. Van, aki rögvest elfoglalja a helyét, s van, aki - mint én is - , rögvest az asztalhoz sétál. Kényelmes vagyok, nincs rohanás, nincs kapkodás. Odaérek, s már töltöm is egy bögrébe a friss nedűt, az illatok illatát, a kávét. Mikor e csekély, de annál fontosabb feladatot befejeztem, visszafordultam az asztalokhoz, s a szokásos semmit-sem-mutatok-ki arccal egyszer csak ismerőst látok. Áhá! Odasétálok, lehuppanok, a csésze az asztalra kerül, a mély bariton pedig megszólal a baloldalamon helyet foglaló Blaskovits kisasszonynak címezve önmagát.
- No, mi a helyzet, kishölgy? Ön itt? - körbenézek, a többieknek, a már kezembe kerülő csészével biccentek, majd belekortyolok a nedűbe. Ez lesz a végzetem, persze, ha előbb nem a vicodin tart majd rám igényt. Az ember sosem lehet elég óvatos. Az idővel nem törődöm, valahogy már ebben a huszonhárom évben az idővel olyan kapcsolatba kerültünk, hogy tudat alatt is tudja, hogy sehová sem érkezem korábban vagy későn, hanem egészen, másodpercre pontosan akkor, amikor meg van beszélve a találkozó. Most is így lesz. Kilenckor a buszon fogok ülni, minden nálam van: tárca, cigaretta, öltözet, mi kell ennél több? Ja igen, a nyakamba lóg egy fényképezőgépmasina, hobbim, Bécs belvárosában meg majd lehet használni, mert muglik között leszünk. Mily fura kimondani, hogy muglik, mikor ám én is... ugye? Ugye.
- Mondja csak, tud biliárdozni? S a vízzel hogy áll? - fordulok hirtelen Blaskovits felé, aki egészen biztosan érti a 'víz' szót is, meg amúgy is, okos lány ő. Majd míg várom a válaszát, kortyolok egyet a kávémból. Csak nyugodtan, nyugodtan. Másoké is a terep, nem harapok. Azt hiszem.