A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

A kocsi szélvédőjét verő esőcseppek hangosan kopogtatnak a bent ülőknek, hogy engedjék be őket, ne fukarkodjanak a hellyel. Puha köpenyt terített rájuk az éjszaka, nyílt és zökkenőmentes utat ajándékozott nekik az autópályán. Régen ültek egymás mellett ekkora csendben, ilyen meghittségben. A fél keze szabad, nem kell sebességet váltani. Az autópálya egyik nagy előnye, hogy beállsz egy sebességre, és hacsak nincsenek előtted húszmillióan, nem kell össze-vissza válts. Mint most.
Ujjait Michelle közelebb eső, szabad bal kezébe fűzi, de nem szól egy szót sem. A mellkasában mérhetetlen elégedettséggel terpeszkedik szét a láthatatlan vigyor, a boldogság, a megnyugvás. Elérték az út végét, a kő nem görög tovább. Megállt. A súly lehullt a vállukról. Mindkettejükéről. Mióta várta ezt, istenem, várta a végkifejletet, és végre eljött, sikerült, és....
Szó nélkül rászorít Michelle kezére. Szája körül halvány, alig észrevehető mosoly játszik, de a sötétben aligha észrevehető. Végül a szájához emeli Michelle kézfejét, hogy csókot nyomjon rá. Megnyugodott. Vége.
A kocsiban töltött idő megállt, a jármű viszont halad az A20-ason Párizs irányába. Gondolatban egyre-másra visszatér olyan apró epizódokhoz, amiknek akkor nem volt jelentősége, most mégis visszaköszönnek, dorombolnak... elbúcsúznak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=563014#post563014][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.01.14. 20:44[/b][/url]

A kocsi szélvédőjét verő esőcseppek hangosan kopogtatnak a bent ülőknek, hogy engedjék be őket, ne fukarkodjanak a hellyel. Puha köpenyt terített rájuk az éjszaka, nyílt és zökkenőmentes utat ajándékozott nekik az autópályán. Régen ültek egymás mellett ekkora csendben, ilyen meghittségben. A fél keze szabad, nem kell sebességet váltani. Az autópálya egyik nagy előnye, hogy beállsz egy sebességre, és hacsak nincsenek előtted húszmillióan, nem kell össze-vissza válts. Mint most.
Ujjait Michelle közelebb eső, szabad bal kezébe fűzi, de nem szól egy szót sem. A mellkasában mérhetetlen elégedettséggel terpeszkedik szét a láthatatlan vigyor, a boldogság, a megnyugvás. Elérték az út végét, a kő nem görög tovább. Megállt. A súly lehullt a vállukról. Mindkettejükéről. Mióta várta ezt, istenem, várta a végkifejletet, és végre eljött, sikerült, és....
Szó nélkül rászorít Michelle kezére. Szája körül halvány, alig észrevehető mosoly játszik, de a sötétben aligha észrevehető. Végül a szájához emeli Michelle kézfejét, hogy csókot nyomjon rá. Megnyugodott. Vége.
A kocsiban töltött idő megállt, a jármű viszont halad az A20-ason Párizs irányába. Gondolatban egyre-másra visszatér olyan apró epizódokhoz, amiknek akkor nem volt jelentősége, most mégis visszaköszönnek, dorombolnak... elbúcsúznak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=563060#post563060][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2016.01.14. 23:08[/b][/url]

Csend. Ez az egyetlen dolog, ami jelenleg körülöleli az ikerpárt. A táj elsuhan mellettük, ahogyan az esőcseppek is egyre gyűlnek a kocsi szélvédőjén, ahogy a sebességük növekszik. Nem szól semmit, némán rendezi utolsó gondolatait, amelyek a múltra tekintenek vissza. Ezzel pedig vége. Végre vége. Ujjai Mihaelét keresik, majd belekapaszkodnak, teljes némaságban tartva őt továbbra is.
Képtelen elhinni, hogy túl vannak rajta, lelkéről milliónyi szikla hullott le. A megkönnyebbülés érzése lassan, infúzión csöpög ereibe, majd szétterjed végtagjaiban. Nem remeg, nem fázik, nem feszült. Vállai ellazultak, szemei pusztán fáradtságot tükröznek. Haja ugyanolyan rendezett, mint mindig, ruhái makulátlanok, álla pedig jobbján pihen. Ahogy öccse szorítását érzi, felé fordul és végre valahára halványan ő is elmosolyodik. Nem mond semmit, hiszen ugyanaz a gondolat fogan meg mindkettejük fejében.
- Ha látsz valahol kajáldát, megállsz? Megéheztem - az eddigi csendhez képest szinte fülsüketítő Michelle hangja, mégsem fogja vissza magát. Nem említ semmit az elmúlt pár órával kapcsolatban. Annyi bizonyos, hogy egy hónapon belül semmi híre nem lesz a történteknek, bizonyosan mindent profin intéztek. Persze feltehetnétek a kérdést, mi történt, azonban ha szavakba öntenénk, túlságosan valószerű lenne minden, hirtelen megfoghatóvá válna, márpedig az elme csak addig nyugodt, míg képes valami mögé beszorítani az eseményeket.
- Elmegyünk a vidéki házba? Még van két napunk, mire Vasilt kiengedik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=563082#post563082][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.01.15. 08:05[/b][/url]

Évekkel ez előtt lehetetlennek tűnt, túl sok nyomás, körülmény, akadály torlaszolta el a mai végkimenetelt. Hogy az események mégis az ő malmukra hajtották a vizet, javarészt annak köszönhető, hogy ők maguk vették kezükbe a sorsuk irányítását. Ettől még a régi sebek ott tátongtak, idővel enyhültek, de most... ma végre bekötözték őket. Elindulhat a tényleges rehabilitáció.
Milliomod gondolat kergetőzik a koponyájában, szinte ki akarják ütni a csontos falat, hogy a szabadban kavarogjanak tovább, telehányják az autó utasterét önmagukkal, közszemlére tegyék mivoltukat. Az adrenalin észveszejtő hatása még nem kopott ki a véredényeiből, bár már kisebb hatást fejt ki a szervezetére, mint ez előtt pár órával. Most csend van, s tél, s nyugalom.
- Térjünk ki Brive la Gaillarde felé, kereshetünk egy Mekkit. Egy Big Mac jólesne, vagy kettő. - Észre sem veszi, hogy a mosolya lassan kétszeresére szélesedik az előbbinél. Nyertél a lottón, tessék, itt van x millió, költsd, amire akarod- sugallja az arcán tündöklő, nyertesek vigyora. Madarat lehetne fogatni vele, még az sem zavarja, hogy az előbbi mély és puha csendbe nővére hangja baltaként hasított bele.
- Mhm, menjünk. Rég jártál arra, még nem is láttad a télikertet. - Időközben lett olyan is. Abszolút nem a magyar rurális környezetbe illő télikert az, megjegyezném halkan, de majd Michelle is meglátja, ha leautóznak odáig, bár út közben biztosan fognak még kocsit, illetve helyváltoztatási módot váltani.
Egy idő múlva megjelenik a letérést jelző tábla, Mihael sávot vált, jelez, és nemsokára legördülnek az autópályáról Brive la Gaillarde irányába. A lassan beálló csöndet ezúttal öntudatlan ő töri meg az elég hamis, de jól kivehető szövegű dúdolásával. Edith Piaf "Non, je ne regrette rien"-je kevese azon klasszikusoknak, melyeket szívesen hallgat vagy dúdol, ha megfelelő hangulatban rángatja elő agya mélyéről.
- Jut eszembe, ha akarod, odaadom a párizsi garzon kulcsát. Már úgy értem, ha elszakadnátok Bogolyfalváról Vasillal pár napra, miután kijött. Lehet, jót tenne neki a környezetváltozás, mégis csak lábadozik. Az a bezorákő... jó, hogy auror vagy. - Ismét rászorít Michelle ujjaira, persze csak finoman, de attól még érezhetően. Mindketten jó szakma mellett döntöttek: egyikük auror lesz, másikuk gyógyító. Azért vicces, elnézve a személyiségüket, egyikükből sem épp a saját szakmáját néznék ki mások.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=564006#post564006][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2016.01.18. 15:47[/b][/url]

A nyugalom kényelmesen terpeszkedik vállán, fülébe duruzsolva elhozza a várva várt zen állapotot, amelyben nincs többé gyűlölet és félelem. Túl régóta vártak már erre. Olyan volt az elmúlt pár hónap, mint egy disznóvágás: a malac folyamatosan visított, már megtörte a lelket, elbizonytalanította és gátolta. Most azonban, hogy az utolsó halálsikoly is elhalt, visszatér az a csend és felszabadultság, amely a szerencsétlen állat visítása előtt fennállt. Nem érez mást, csak a Mihael kezéből áradó kellemes meleget és a megtörhetetlen szeretet erejét. Újra van egy közös titkuk, mint réges-rég, most megint ugyanolyan gyerekek, akik összekulcsolják ujjaikat és némán őrzik tetteiket. Valami, amit elveszettnek hitt, most hirtelenjében ismét velük van.
- Kettő bizony nem lesz elég, legyen inkább három. Meg egy kávé - rávigyorog öccsére, aki nyilvánvalóan ismeri Michelle étkezési szokásait. Jelenleg olyan éhes, hogy egy féldisznót is lazán betolna a képébe szemrebbenés nélkül, még az sem érdekelni, hogy utána egy kétajtós ruhásszekrénnyé válna. A számára fontosak még dagadtan és zsírosan is imádnák, ez pedig bőven elegendő. Amúgy állítólag a szeretet is hizlal. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy tort üljünk végre a múlt felett - arca komoly, ajkai nem görbülnek sem felfelé, sem lefelé. Félreértés ne essék, nincs nekik semmilyen bajuk, azonban a felszabadult lélek egészséges testet kíván, meg kell adniuk a módját egy korszak végének.
- Van télikert? Wáoh, akkor sok mindenről lemaradtam - figyeli, ahogy lekanyarodnak az útról és lehunyt szemmel hallgatja ikre dúdolását. Nagyon halkan, de ő is beszáll mellé, noha nem ismeri annyira jól a számot. Az egész autóban az eső kopogását, légzésüket és a dallamot lehet csak hallani, ez pedig mindennél többet jelent most a lány számára.
- Lehet, hogy élnénk ezzel a lehetőséggel, de előbb vele kell beszélnem. Nem tudom, mennyire bírna bármilyen utazást - elmosolyodik ugyan, de még mindig érződik rajta a fájdalom. Megígérte, hogy vigyáz Vasilra, hogy nem hagyja, hogy ez megtörténjen és elszúrta, neki kéne most kórházban feküdnie, nem a bolgárnak. Összeszorítja fogait és kinéz az ablakon, ujjai a lehető legszorosabban kulcsolódnak Mihaelére, a gondolatok pedig lassan szavakká formálódnak. - Nekem kellett volna innom belőle először. Akkor hülye voltam... Ne haragudj, hogy rád rontottam hajnalban, csak úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek valakivel. Borzalmasan nagy szükségem volt rád, nélküled én... Nem is tudom - megdörzsöli szemeit, hiszen most gyenge. Olyan esendő, ahogy az emlékek agyába tolulnak és elárasztják, hogy arra szavak sincsenek. Könyökét megtámasztja az ablak alján, állát öklére támasztja és vesz pár mély levegőt. Most már vége. Végleg.