Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Ha valaki azt mondja neki még pár hete, hogy hamarosan ismételten újra láthatja átmenetileg elhagyott otthonát, akkor értetlenül nézett volna rá s letagadta volna ezt a feltételezést. Hiszen nem véletlenül hagyta el Svédországot, habár olyan nyomos indoka nem volt, mint előtte Magyarországgal kapcsolatban. Egyszerűen csak hiányzott neki a családja. Persze voltak itt barátai... meg minden, de mégis. Hiányzott neki valami nagyon.
S most mégis itt volt. Megint Stockholmban. Még csak tegnap este érkezett a nagy európai városba. Shanes-el megbeszélte előtte, így tudott maga helyet beugrasztani egy másik munkaerőt az óvodába, de tudta, hogy ezért még sokkal tartozik a főnökének. Előző éjszaka már lepakolt a lakásába... nem tervezte azt, hogy sokáig maradna. Csak pár napig, amíg elintézi azt, amiért jött. Ezért sem ment be egy ideje Vikohoz az ispotályba, így is, amikor először bement hozzá s megtudta miért itatta annyira az egereket a barátnője, eldöntötte, hogy utána jár a dolgoknak. Egy kis kutakodás eprecske noteszében, egy kis nyomozás a régi barátok segítségével itt kint s előbb-utóbb megszerezte ennek a fickónak a címét, sőt azzal együtt azt is, hogy igazából ki is. Kvidicses csillag... Ezen már meg sem lepődött, ha a barátnőjére gondolt, de ettől függetlenül parányi lámpa villogott a fejében, attól tartva, hogy talán jobban őrzik, mint valami fontosabb embert. Talán azonban nem kell neki is 'kém csillaggá' válnia ,hogy a közelébe jusson. Most itt állt az épület előtt s csak nézte. Még egy utolsó pillantás a cetlire, amire a címet firkantotta, még egy utolsó mély levegővétel és bemehet.
Az egész utat tegnap este kipihente, de ma mialatt ide fele tartott elégé sikerült ismételten felhúznia magát. Legalábbis kellően ahhoz, hogy úgy vélje, az igazat megmondhatja a másiknak, amiért az azt tette amit! Na... Nem mintha Haru túl sokat tudott volna az előzményekről, de Vikot látva nem lehetett olyan, ami okozhatta azt, hogy ez a friss csillag éppenséggel egy Kati nevezetű hölgyeménnyel kellemes lepedő akrobata mozdulatokat hajtson végbe, míg az eredeti párja az akrobaták hímnemű tagjának éppenséggel távol volt. Tudta milyen fájdalmas az ilyen, első kézből tudta milyen érzés azon az oldalon lenni ahol az eprecske volt éppen, talán ezért is vette komolyabban fel a dolgokat, s ezért is égett egyre jobban benne a tűz. Hát igen... valószínűleg elégé sikeresen idegesítette magát fel, mindegy egyes lépcsőfokkal egyre jobban, ahogyan a kijelölt helyig eljutott.
Az ajtó előtt még megtorpant... szerencséjére senki nem őrizte. Ennyivel kevesebb gond...
Pár pillanatig elgondolkodott azon, hogy mit is fog mondani ennek a Yarnak. Valami olyasmit talán, hogy?
„ Hoztam egy üzenetet valakitől, akit magad mögött hagytál szavak nélkül?” Nem jó. Viko nem is tudja, hogy itt van.... akkor " Hello! Még emlékszel egy Vikohino Thaihasy nevű lányra?" Egy fokkal jobb.... Na, még törje a fejét egy kicsit.....
Bekopogott s várt. Bármiféle gondolatban állapodott meg mialatt várt, valahogyan az egész hirtelen törlődött az elméjéből, ahogyan az ajtó kinyílt s megmutatta vélhetően a lakás gazdáját. Haru, mint valami begőzölt vadállat ütött. A jobb horgasa gyönyörű volt, talán célt is talált. Bele sem gondolt, hogy netalán egy beszélgetést nem így kellene kezdenie, egyszerűen annyira benne volt a bosszú a barátnője miatt, hogy magától mozgott a keze.
Azonban ezután egy pillanatra meg is fordult a saját tengelye körül. Ha elérte az áldozatát az ütéssel, akkor érezhetően sajogni kezdtek az ujjai, így a másik kezének ujjait fonta rájuk, mialatt ajkába harapva szinte pingvintáncnak nevezhető koreográfiába kezdett. Épp hogy a könnycsepp nem gördült ki a szemeiből, ám ahelyett csak felszisszent az éles fájdalomra, ami nem akart múlni. Miből van ennek az alaknak az arca? Betonból?

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Ha valaki azt mondja neki még pár hete, hogy hamarosan ismételten újra láthatja átmenetileg elhagyott otthonát, akkor értetlenül nézett volna rá s letagadta volna ezt a feltételezést. Hiszen nem véletlenül hagyta el Svédországot, habár olyan nyomos indoka nem volt, mint előtte Magyarországgal kapcsolatban. Egyszerűen csak hiányzott neki a családja. Persze voltak itt barátai... meg minden, de mégis. Hiányzott neki valami nagyon.
S most mégis itt volt. Megint Stockholmban. Még csak tegnap este érkezett a nagy európai városba. Shanes-el megbeszélte előtte, így tudott maga helyet beugrasztani egy másik munkaerőt az óvodába, de tudta, hogy ezért még sokkal tartozik a főnökének. Előző éjszaka már lepakolt a lakásába... nem tervezte azt, hogy sokáig maradna. Csak pár napig, amíg elintézi azt, amiért jött. Ezért sem ment be egy ideje Vikohoz az ispotályba, így is, amikor először bement hozzá s megtudta miért itatta annyira az egereket a barátnője, eldöntötte, hogy utána jár a dolgoknak. Egy kis kutakodás eprecske noteszében, egy kis nyomozás a régi barátok segítségével itt kint s előbb-utóbb megszerezte ennek a fickónak a címét, sőt azzal együtt azt is, hogy igazából ki is. Kvidicses csillag... Ezen már meg sem lepődött, ha a barátnőjére gondolt, de ettől függetlenül parányi lámpa villogott a fejében, attól tartva, hogy talán jobban őrzik, mint valami fontosabb embert. Talán azonban nem kell neki is 'kém csillaggá' válnia ,hogy a közelébe jusson. Most itt állt az épület előtt s csak nézte. Még egy utolsó pillantás a cetlire, amire a címet firkantotta, még egy utolsó mély levegővétel és bemehet.
Az egész utat tegnap este kipihente, de ma mialatt ide fele tartott elégé sikerült ismételten felhúznia magát. Legalábbis kellően ahhoz, hogy úgy vélje, az igazat megmondhatja a másiknak, amiért az azt tette amit! Na... Nem mintha Haru túl sokat tudott volna az előzményekről, de Vikot látva nem lehetett olyan, ami okozhatta azt, hogy ez a friss csillag éppenséggel egy Kati nevezetű hölgyeménnyel kellemes lepedő akrobata mozdulatokat hajtson végbe, míg az eredeti párja az akrobaták hímnemű tagjának éppenséggel távol volt. Tudta milyen fájdalmas az ilyen, első kézből tudta milyen érzés azon az oldalon lenni ahol az eprecske volt éppen, talán ezért is vette komolyabban fel a dolgokat, s ezért is égett egyre jobban benne a tűz. Hát igen... valószínűleg elégé sikeresen idegesítette magát fel, mindegy egyes lépcsőfokkal egyre jobban, ahogyan a kijelölt helyig eljutott.
Az ajtó előtt még megtorpant... szerencséjére senki nem őrizte. Ennyivel kevesebb gond...
Pár pillanatig elgondolkodott azon, hogy mit is fog mondani ennek a Yarnak. Valami olyasmit talán, hogy?
„ Hoztam egy üzenetet valakitől, akit magad mögött hagytál szavak nélkül?” Nem jó. Viko nem is tudja, hogy itt van.... akkor " Hello! Még emlékszel egy Vikohino Thaihasy nevű lányra?" Egy fokkal jobb.... Na, még törje a fejét egy kicsit.....
Bekopogott s várt. Bármiféle gondolatban állapodott meg mialatt várt, valahogyan az egész hirtelen törlődött az elméjéből, ahogyan az ajtó kinyílt s megmutatta vélhetően a lakás gazdáját. Haru, mint valami begőzölt vadállat ütött. A jobb horgasa gyönyörű volt, talán célt is talált. Bele sem gondolt, hogy netalán egy beszélgetést nem így kellene kezdenie, egyszerűen annyira benne volt a bosszú a barátnője miatt, hogy magától mozgott a keze.
Azonban ezután egy pillanatra meg is fordult a saját tengelye körül. Ha elérte az áldozatát az ütéssel, akkor érezhetően sajogni kezdtek az ujjai, így a másik kezének ujjait fonta rájuk, mialatt ajkába harapva szinte pingvintáncnak nevezhető koreográfiába kezdett. Épp hogy a könnycsepp nem gördült ki a szemeiből, ám ahelyett csak felszisszent az éles fájdalomra, ami nem akart múlni. Miből van ennek az alaknak az arca? Betonból?

Haru

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Amint véget ért az különleges kis show játéka, megfordult. Habár még javában fájt neki az előző, de igyekezett vissza fogni magát. Hiszen.... valamilyen szinten, vér nélküli vendetára jött ilyen messzire. Ahogy megfordult, még kicsit fájlalva az ujjait, egy pálcával nézet farkasszemet. Ezen már annyira nem lepődött meg, ahogyan a szavain sem. Igen... valahogyan így képzelte. Kihúzta magát, íves szemöldöke most lejjebb csúszott, ezzel is valamennyire elszánt arcot formálva a gazdájának. A másik valóban, még csak nem is sejtette, hogy miért történt ez az  egész? Egyik kezét a derekára fonta, mialatt másik kezével lassan nyúlt a pálcájáért a biztonság kedvéért. Nem félt a férfitól, alapjáraton nem harcolni jött ide..... csak így alakult.
- Haru Smith vagyok, Vikohino Thaihasy barátnője, talán még emlékszel rá, ha az elmúlt esték nem felejtették el veled.
Nem köntörfalazott. Nem lett volna értelme. Egy ilyen dolgot nem lehet szépen, finoman megbeszélni, ha a tárgyalók éppenséggel nem is ismerik egymást.
- Az előzőért nem kérek bocsánatot, habár nem így terveztem, még mindig úgy gondolom, hogy megérdemelted. Viszont szeretnék a barátnőmről, s erről az ügyről beszélni veled. Amit meg valószínűleg, tekintve arra, hogy friss csillag vagy, nem a szomszédok előtt kellene megbeszélni. Így, nem érdekel, ha rám hívod a rendőröket, de.... szeretném, ha előtte bent beszélhetnénk erről. Úgy vélem Viko ennyit megérdemel.....
Figyelte a férfi reakcióját, abból, ahogyan válaszol erre, vagy ahogyan érinti, már lehet következtetni, hogy legalább bánja e azt a dolgot.
- Mellesleg, arra is tudok válaszolni, hogy miért nem ő maga jött. De tekintve a pletykákat rólad s a másik nőről.... nem túl meglepő lenne, ha a mostaninál különbözőbb indoka lett volna erre.
Megjegyzést tett Katira. Nem ismerte, így nem akart a személye ellen lenni, se ismeretség nélkül olyat mondani, ami talán nem állná meg a helyét a valóságban, mégis azzal, hogy ez megtörtént, nem is érez különösebb késztetést arra, hogy megismerje a harmadik félt. A pletykák említésénél jelenleg füllentett... habár nem tudta, hogy igazából valóban beszéltek már erről a hármasról. Az utazás miatt nem olvasott friss újságot.

Haru

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Észre sem vette, hogy azonnal tegezni kezdte a férfit, ténylegesen annyira erős volt az előbbiekben a köd a fejében, hogy most, ahogyan tisztult egészen más gondolatok kezdték átvenni a helyét. A másik kissé ellenségessé vált, amit nem vett túlságosan meglepőnek. Bár maga, Haru meglepődött azon, ahogyan ő maga viselkedett. Az a mély szeretett amit az eprecske iránt érzett, elhozta ilyen messzire, s olyan dolgokat tett meg, úgy beszél egy számára idegen emberrel szemben, amit alapjáraton nem engedett volna meg magának. Tudta, hogy a barátnője, valószínűleg nem úgy fogja értékelni a cselekedeteit, ahogyan szeretné, de abban is biztos volt, hogy valamilyen szinten, megérti mit, miért tett, tesz még most is. Nem volt elég gyors, így a végén félbe is hagyja a mozdulatot. Elég volt rá egy figyelmeztetés… azért nem akar kikötni a végén valamilyen mágus klinikán - jobbik esetben - ,hiszen itt a férfi volt a sértett, mivel Haru kezdte a ‘vitájukat’. Felemelte a kezeit, mintha megadta volna magát, azzal a kérésnek megfelelően inkább előre emelte. Hát legyen.. Ha ez az ára annak, hogy  beszéljenek, akkor legyen. Halk sóhajt engedett meg… valóban nem a legjobb képet mutatta magáról… tény ami tény. Hol volt most, a régi kis, kedves Navinés lány?
- Mint látod megtettem, nekem sincs szükségem átokra, vagy hasonlókra.
A kis jövevény meglepte, de az még inkább, ahogyan a gazdáját vigyázta. Mint valami őrző-védő kutya.. Madár és gyík  hibrid  csomagolásba burkolva. Nem félt  sárkányoktól, s habár ez maga még egy kisebb példány volt, nem szerette volna össze akasztani a bajszát a házi kedvenccel.
- Nem diktálni szerettem volna, inkább csak tanácsot kívántam adni…. és igazad van, talán nem tőlem kellet volna megkapnod.. De, mint mondtam Viko nem jöhetett el, s az állapotában egy ideig nem is mehet még külföldre.
Szégyenkezne? Egy kis ideig csak nézte a férfit, ahogyan az elindult befelé. Levonta a kezeit a saját teste mellé s elgondolkodott azon amit mondott. Jó… lehet tényleg nem örül majd ennek Viko… de pár év múltán, majd nevetnek rajta…. Már aki. Lehet tényleg messzire ment, sőt nem lehet biztos. De tényleg nem bírta kihagyni…. Nem tervezte, mozgott a keze. Ritka dolog…. Ritka valóban. Lehet régebben, még a sulis évek alatt jól jött volna néha, amikor Hakuron éppenséggel nem hagyta. Akkoriban persze ez nem volt meg…
Beljebb lépet, a pálcáját pedig engedelmesen helyezte el a szekrényre. Abban biztos volt, hogy Yar tartja a szavát. Különben Viko nem nézett volna felé. Szóval attól nem tartott, hogy bántaná, ha rendesen viselkedik. Az ajtót becsukta maga mögött, s úgy lépett tovább a fotelekig. Uh … mint valami kihallgatás… persze most elvileg ő van az előnyösebb részen. Habár úgy tűnt a kis bőrgombóc ezt nem így vélte. Haru nem tudta nem észrevenni, hogy az állat, szinte minden apró mozdulatát figyelte.
- Azt hiszem éhes… nem lenne kellemes, ha belém harapna....
A vádaskodásokra felkapta fejét, kicsit elhúzta a száját.
- Ha vádaskodás lenne, nem hoznám fel ennyire meggyőzően. Első kézből kaptam a híreket, sejtheted, hogy nem túl kellemes azzal találkoznod, hogy a barátnőd az első pillanatban boldogan ecseteli milyen szerencsés, majd amint eszébe jut a kellemetlen részlet is a szeretet másikról, azonmód zokogni kezd.
Tette karba kezeit, komolyan nézte a másikat, határozottan.
- Viko szenved, nem csak az igazságtól ami közted és a harmadik között történt, de attól is amire pontosan nem emlékszik. Magát ostorozza és nem jöhet el Bogolyfalváról, így én jöttem el. Szeretnék enyhülést vinni a szívének. Ha vannak barátaid, pontosan megértheted, hogy ez mit jelent nekem. Nem a legjobb módon üdvözöltelek ez tény… de most nem magam miatt ülök itt, veled szemben.
Dőlt hátra a fotelban, kitámasztva egyik kezével a fejét. Világos kék szemeivel hosszan nézte a másikat, próbált rájönni dolgokra.

Haru

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Egy kis ideig világos szempárja rászegeződik a háziállatra, ami koránt sem olyan gyakori, mint ahogyan itt, ebben a pillanatban tűnik. A kis sárkány úgy viselkedik, mintha mindennapos lenne a jelenléte, mintha mondjuk egy papagáj ülne azon a helyen, ahol most éppen ő. Csakhamar inkább elvonja a szemeit az állatról. Van valami fontosabb, amit jobban hangoztatnia kellene, az meg valamennyire szintén megnyugtatja, hogy nem lesz ma éppenséggel eledel. Na… nem mintha komolyan mondta volna. Nem mintha nem tudna ártani az a kis sárkány, ha nem akarna, inkább csak nem lenne idő rá… bár….
Szeme sarkából az ajtó felé pillantott. A pálcája nélkül valamivel nagyobb esélye lenne a sárkánynak. Mondjuk, ebben a pillanatban, azt sem tudta, hogy éppen ez miért jutott eszébe. A kósza gondolat hamar tovaszállt, ismételten utat engedve azoknak a törekvéseknek, amelyek az eredeti terv szerint kellet volna, hogy teret foglaljanak a nő elméjében. Gondolatai azonban, apró szeszélyessége miatt elkalandoztak. Hiszen azok csak is az övéi lehettek, így néha nem is kellett nagy erő ahhoz, hogy kordában tartsa őket. Most viszont minden erejét arra koncentrálta lényegében, hogy csakis a célja lebegjen a lelki szemei előtt. Nem maga miatt volt itt, így még fontosabbá vált ez az egész.
Szavai végén, mielőtt egy újabb levegővétellel folytathatta volna, a férfi megszólalt. Ekkor inkább becsukta ajkait, ráemelve hosszan a szemeit. Figyeli Yar reakcióit, minden egyes rezdülését, mialatt azt az egy szót kiejtette a száján. Próbálja megérteni, vajon mi is játszódik le a másikban, s azzal együtt mit adhat tovább majd az eprecskének, ha oda jutnak. Hamarosan ismételten átvette a vezetői szerepet a csacsogásban. A helyzet nem úgy állt, mintha maga a “vádlott” túlságosan akart volna bármit is cáfolni, vagy továbbra is mentséget emelni magáért. A lelke üdvösségéért. Aztán mégis ismételten váltanak a kommunikáció ezen vonalán. Immáron inkább kérdések következnek Harunak. A végzett diák azt kéri, hogy ő adjon tanácsot …. Pont ő? Hiszen, ő maga is a másik oldalt gyarapította… fogalma sem volt sosem, hogy vajon mi játszódhat ilyenkor le a másik elmében. Vagyis… egyszer… egyszer, egy jó pár évvel azután, hogy vele történt meg hasonló, az ő bűnöse elmondta ő mit érzet. A fájdalom legalább olyan erős volt, mint a másiké… s egyfajta szégyenérzettel párosult, ami még érdekesebb szimbiózisban jelent meg a jelenlévő személyiségében. Kissé leemelte a pillantását a gondolatok súlyára. Az érzelmek, mindig rettenetes fájdalmat tudnak okozni, éppen annyit, mint amennyi örömöt… de az emberek…sőt maguk a varázslattal élők is gyakorta csak az előbbire képesek pontosan emlékezni. Ez olyan ”átok”, amely talán az emberiség genetikájába ivódott az évek alatt amiket eddig eltöltöttek. Az pedig nem volt kevés. Lassan emelte fel a fejét, mialatt megrázta azt.
- Nem kérek semmit… köszönöm.
Hangja most kivételesen sokkal nyugodtabb volt, mint az előzőekben. Úgy tűnt gondolatai, emlékei ugyanúgy elrabolták azt a dühöt és határozott fellépését, amit eddig adott. Na… nem mintha nem lenne még most is határozott, de mélyebben átnyálazta a dolgot. Jobb kezén lévő ujjait ajkához emelte, mialatt elmélkedett.
- Azt várom tőled, hogy légy őszinte. Tudom, hogy az a legnehezebb ebben a pillanatban, nem hogy mással, de magaddal szemben is… vagy legalábbis sejtem. De azt szeretném, ha szembenéznél Vikoval és őszintén elmondanád neki a dolgokat. Amíg ez nem történik meg, te sem fogsz a láncaidtól szabadulni, ő pedig gyötrelmesen önsanyargatásba kezd, lévén biztosan az ő hibája volt.
Kezét elvonta maga elől, kék pillantását pedig felvonta, a másikéba fúrva.
- Ez lesz a legfájdalmasabb pillanat mindkettőtök számára, de hamarabb gyógyul, mintha csak elmenekülnétek az igazság elől. Akkor évekbe is telne, mire teljesen meg tudnátok bocsátani magatoknak. Én így vélem… bizonyosan boldog lennél azzal, akit akarsz, ha nem Vikot… de árnyként lebegne a fejed felett a múlt. Ha úgy döntesz…nem szólhatok bele, viszont szeretném elvárni, hogy ezt a lépést tedd meg a barátnőmért… azért a személyért, akit elvileg te szerettél.
Az elvileg azért került szájából előadásra, mivel számára furcsa volt, hogy valaki ilyen hamar váltson. Szinte egyik napról a másikra, ami megkérdőjelezheti a másik érzéseit. Habár maga Yar fiatal volt… könnyű ezekben az években összetéveszteni bizonyos dolgokat. Sőt… időnként később is előfordul.
Egy pillanatra megállította a gondolatait, mert csak észrevette, hogy megint úgy kezeli a dolgokat, úgy állítja be, mintha ő már vén csoroszlya lenne. Vén kisasszony talán.. A régi idők szerint.. De a másik azért nem!

Haru

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában


Szavai után csendben hallgatja a férfi válaszát. Minden pillanatban egyre jobban figyelte meg annak mozdulatait, ami erősen árulkodott a férfi zavaráról, kusza érzéseiről, pontosan úgy, ahogyan azt igyekezett szóba önteni. Jelen pillanatban annyi biztossá vált Harunak, hogy nem lesz egy újabb Shakespeare, s nem fog a szójátékaival imponálni egy jó ideig senkinek sem. Ugyan akkor, ezzel az egésszel, szépen lassan kezdte Yar azt elérni a fiatal nőnél, hogy elhiggye azt, amit a másik mond. Ennyire jó színész nem lehet. A karfára emelte bal kezét, s ugyan abban a pillanatban kitámasztotta a homlokánál a fejét. Szemöldöke finom ívben adta a világ tudtára, hogy nem csak mélyen elgondolkodik az elhangzottakon, de aggasztja is valamennyire. Ez érthető is volt, lényegében ezért jött Európa másik szegletébe.
- Más a magyarázkodás, és más, amikor őszintén elmondod, amit érzel. A kettő között a távolság leheletnyi, de érezhető.
Világoskék szemeit lassan emelte fel Yar felé. Hosszan nézte, mielőtt folytatta volna a mondandóját.
- Nem mondom, hogy nem önző dolog, de nem ritka, hogy valaki ilyen helyzetbe kerül. Viszont mielőtt bármit tettél volna…át kellet volna gondolnod.. vagy megpróbálni. De nem beszélek neked erről, mert nem ismerem a körülmények egyes zömét, s nem akarok csak úgy beszélni.
Emelte szét kezeit, mialatt kihúzta magát, hogy egyenes háttal üljön. Mindenki eljut egyszer arra a gondolatra, hogy talán egy harmadik is fontos lehet a számára…. Egy emberöltő alatt legalábbis biztosan megesik. Ő maga túl volt ezen, de nem kapkodott el semmit, sőt, egy-egy kellemetlenebb gondolat miatt már a bűntudata az égbe kiáltott. A végén, hiába volt mégis jó, nem nyert, mint általában a mesékben a főszereplő a végén. Igaz, azt is hozzá lehet tenni, hogy reményei szerint nem ez volt a vég.
Feláll, majd távozik. Nem meglepő, nem éppen kellemes maga a beszélgetés. Ismételten azon kapja magát, hogy a kis bőrgyík őt méregeti. Most így, hogy lecsillapodtak a kedélyek, s ezt mélyen Haru is kezdte egyre jobban érezni, megengedett egy kis mosolyt az állat felé. Nem mintha nem látott volna ezelőtt sárkányt, de ilyen kicsinek, mint háziállat, mindig meglepte a dolog.
Kék szemeivel az üvegpoharat kémleli, ahogyan most ott áll a tálcán, egy ugyan olyannal együtt. Nem, semmiképpen nem szívtelen. Viko nem tévedett, amikor úgy gondolta, hogy a szívét valaki olyannak adja, mint választottja, csak talán nem ismerte elégé, hogy tudja ő, és a másik is, hogy ez másképp is alakulhat.
- Köszönöm.
A megjegyzésre, miszerint ő értékes barát, azonmód felkapja tekintetét a másikra. Ismételten egy kis mosolyt csal az arcára ez az egész, immár másodjára, persze nem azért, mert éppen bókot kapott. Egyszerűen a helyzet, olyan furcsa volt így, hogy megkövetelte, emellett, nem tehetett mást sem. Kedves gesztust kapott, vélhetőleg őszintét, ő sem olyan savanyú, hogy ezt azért ne értékelje, vagy köszönje meg.
- A barátok ott vannak, amikor kell. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is…. Még ha késnek is időnként.
Az ajánlatot komolyabban fontolóra veszi. Jó lenne tudni mindent, hogy könnyebben segíthessen barátnőjén, viszont ez amolyan láthatatlan súly is lenne, ami a vállaira rakódna szépen lassan, s egy idő után már nem tudná, miként foglalkozzon vele. Hiszen, más életében ennyire mélyen turkálni nem illendő, még engedéllyel sem. Ő is hátradől, lassan karba fonja fehéres kezeit.
- Annyit tudok, hogy Viko balesetet szenvedett akkor, amikor utoljára találkoztatok. Ez a saját kis hibája volt, természetesen nem direkt, éppen ezért sincs most itt.
Önt tiszta vizet a pohárba, ahogyan mondani szokás.
- Annyit tudok, hogy talán valamin össze veszhettetek…aztán, hogy megtudta tőled, hogy megcsaltad … - itt elgondolkodott hogyan vehetné szájára a harmadik felet- egy bizonyos Katival. Másról nem tudok. Vagy nem emlékszik, vagy nem szerette volna az orromra kötni, azonban, ezekből az információkból sejtheted miért jelentem meg így… úgy.
Kicsit előrehajolt.
- A kérdésem csupán annyi, hogy mi volt a veszekedésetekben olyan súlyú, hogy utána ne azon kapd magad, hogy megjavítod, ami elromlott, hanem máshol keresel vigaszt bármilyen formában? Más nem lenne, ha megteszed, amire kértelek, és beszélsz vele, akkor nincs más, amit kérhetnék.

Haru

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Átgondolni... Ez a szó, amit kivett a srác mondatai közül elégé megütötte a fejét. Nem csak azért, mert jelenleg ő rá is illet... hanem úgy alapjáraton. Bár... már éppen csak egy kevéssé sajgott az ökle..mégis, hogy már lenyugodott, döbbent csak rá, hogy valóban eltúlozta a dolgot. Nem így kellet volna... Most már nem változtathat ezen...s nem is kell.
Persze az egész nem tükröződött jelenleg az arcán, szinte csak egy gyors minutumban járatta végig elméjének különböző szegleteiben, mialatt igyekezett inkább a másikra koncentrálni.
A kérdései, amelyeket igyekezett határozottan kínálni a másik felé, úgy tűnt célt is értek, s valóban megnyitja a másik száját. Bármit is fog hallani Haru...elsődlegesen a barátnője miatt van itt. Ám ha tudja az igazságot, akkor úgy tudd állni az egészhez, hogy, ha nem is teljesen, de részben segíthesse az eperlányt. Amióta ott volt..... hiába lépett néha előre, ha lelkileg mindig utána vissza tett két lépést. A narancs nem akarta ezt látni, mert fájdalmas volt szembesülnie azzal ami ismételten megtörtént... Még ha nem is ugyanúgy, mint régebben. Szemeivel hosszan nézett a másikra,s míg várta, hogy ténylegesen formát alkosson szavaival az elmúlt eseményekről, rájött, hogy Yar jóval nagyobb nála. Elmondhatóan erősebb is, így nem lett volna meglepő, ha nem úgy alakul az egész, ahogy történt. Ahogyan erre, egyre jobban, minden egyes másodperccel rájött, zavart mosoly hagyta el ajkát. Szembesült azzal, hogy nem csak szerencséje volt, hanem egyenesen mázlija.
Ajkához emelte jobb kezét, mialatt halk köhintéssel tüntette el a mosolyt, s reménykedett abban, hogy az egész szinte észrevétlen maradt. Kissé megdöntött fejjel hallgatja az elejét, bár nem teljesen azt kapja amire számít. A védőbeszéd, sokkal inkább azzal kezdődik, hogy ő maga rontott el valamit...... Valóban, ha belegondol, akkor az információk elégé hiányosan jutottak hozzá. Két szipogás, könnyáradat közül szedte csak össze egészen azt, amit később próbált egybe ragasztani. Így valóban lehettek apró lyukak, félreértések. Éppen ezért nem kérdezett, s nem is tett semmilyen mozdulatot afelé, hogy közbe kívánna szólni.
Aztán hirtelen az egész rázúdult, néha olyan apró információ részletekkel is, amikre úgy igazán nem volt kíváncsi.... bár szerencséjére Yar ezt még időben észrevette, így maradt csak annyi, amennyit fel is tudott dolgozni. A végén, kék szemei lepetten mérték fel az előtte lévőt, majd dörzsölgetni kezdte az orrnyergét.
Az ő története sem volt könnyű dolog....de így..ez....
Mielőtt bármilyen reakciót is tehetett volna, lehunyt szemmel intett, hogy egy kis időt kér. Át kellet gondolnia, hogy mégis mit mondhatna. Mit mondjon? Egyáltalán, hogy tehetne itt bármennyire is pontot valaminek a végére? Nem is neki kellene ezt megtennie.... nem.. nem teljesen ezt akarta.
- Tudod, még mindig úgy gondolom, hogy ezt át kellene beszélnetek. Mindkét lánnyal... az, hogy elbújsz csak időt ad, de nem segít.
Próbált rápillantani nyugodtabban, halkan sóhajtva figyelte, hogy a másik letört, mint a bögre füle.
- Megígéred... hogy rövid időn belül beszélsz Vikoval?
Azt, hogy azzal a lánnyal beszélsz e...nem rám tartozik. A harmadik sosincs kellemes fényben, akkor sem, ha nem is teljesen tehet a dolgokról.
- Szeretném, ha megtennéd. Magatok miatt.
Nézett rá komolyan.