Franciaország
A hajnal meghalni látszik mire megérkezik a francia nő túrapartnere. Ő a karikás tekintetű férfi láttán minden eleganciát mellőzve pattan fel az évszázados padról, s gyönyörű gyermeke mellé sétál, hogy hosszú ujjaival megérintse annak bőrülését. Anyai szeretettel tekint az angol motorgyártás gyöngyszemére, izgatott mosollyal simít végig a sötétvörös járgányon. Hagyja, hogy Dwayne megbarátkozzon a helyzettel, csak néhány kósza pillantást vet a motoron ragadó szemekre, s büszkén kerüli meg szerelmét, hogy az oldaltartójából elővegyen még egy bukósisakot. Sajátját az ülésre teszi, majd a férfihoz sétálva tartja felé a védelméül szolgáló bukót.
- Fogja, s vegye fel - mondja neki, s közben türelmesen megmutatja neki a benne rejlő csatot. - Húzza meg szorosan, azután indulhatunk.
Figyeli az auror mozdulatait, ha esetleg bármiféle problémába ütközne, akkor ott legyen, és azonnal segíteni tudjon neki. Nem tud róla semmit, így azt sem, hogy találkozott-e már mugli járművel, mégis feltételezi róla, hogy jól ismeri a motorok benzinszagú világát.
- Budapesten felhajtunk az autópályára, majd Ausztrián át Németországba megyünk. Kiváló utakat ígérek magának, meglátja majd, hogy élvezni fogja. Nagyjából ezerötszáz kilométert teszünk meg, az én tempómban ez tíz órát jelent, a lassabbak tizennégy óráig is vezethetnek, én viszont motorozni vágyom, nem várost nézni.
Motorját járja körbe, míg pontos felvilágosítást ad társaságának, hangja nyers és határozott. A lámpákat ellenőrzi mikor felpillant a férfira.
- Még most meggondolhatja magát, később nem - mondja neki kimérten, aztán összefogja haját, és órájára les, ami pontosan hét órát mutat. Tökéletes. Motorja színéhez passzoló piros - fekete sisakjába ő is belebújik, fürgén meghúzza benne a csatrészt, és egy pillanat múlva már kényelembe is helyezi magát tüneményén. Behelyezi a kulcsot, elfordítja, majd a nyitott plexin át a férfi szemeit keresi.
- Idő van, uram - szólítja fel őt hangjában mosollyal, s amint mindketten kényelmesen elhelyezkedtek járművén, ő gázfröccsöt ad, és remegő gyomorral indulnak útnak. A triumph rocket hangja észveszejtő, Daphne önkívületi állapotban tartja a kormányt, úgy fordulnak ki a rezidencia 19. századi vaskapuján. - Ha hazaértünk, magának is jut motor. Plexit lehajtani!
Ezek az utolsó szavak, amelyeket a férfi hallhat, ettől a pillanattól ugyanis nincs más, csak a sisak alól kilógó szőke tincsek kókuszillatú lobogása, benzingőz, és a szárnyaló élvezet robogó hangja. Bogolyfalva körül még óvatosan vezet, de Budapest autópályáját elérve megszűnik számára a földi lét boldogtalansága, húzza a gázt, s a felezővonalak hamarosan megszűnnek elválni egymástól. Daphne többször belesikít bukójába, olyan szerelemmel üli a vasat, amit csak kevesen ismernek. Egyre gyorsabban szelik az utakat, Magyarországot kevesebb, mint fél óra alatt hagyva így el. Ausztria határátkelőhelyénél megálljt parancsol a nő, s felhajtva plexijét hátraszól az aurornak.
- Szóljon, ha éhes, szomjas vagy bármi gondja akad, Bécsben megállhatunk - mondja neki türelmesen, majd szavait követően ismét sebességbe kapcsol. A motor minden körülöttük lévő gépjárművet túlnyerít, s most nincs boldogabb nő ezen a világon Daphnenál. Ilyenkor érzi, hogy él, ilyenkor szárnyal, eggyé válik a vörös vasjószággal, és meglovagolja a betonrengeteget. Nincs többé tél, ismét elkezdődik valami fenséges. Az extázis kezdete.
