36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. február 28. 19:56 | Link

~ Axel ~
Helyszín: Islington – Knight család egykori otthona


Izgulok, mert soha nem töltöttem még ennyi időt Axellal. Három nap, azért három nap, nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne tegyek semmilyen elhamarkodott lépést. Elhatároztam valamit, ami nem más, mint az, hogy az elkövetkezendő napokban be fogom vallani az iránta táplált érzéseimet. Nagy felelősség, nagy elhatározás… és nagy kockázat. Még mindig nem tudom, hogy Axel miként is viszonyul az ilyesmihez, és ha úgy nézzük, akkor a barátságunk a tét. Ha el is utasít, akkor is úgy érzem, hogy nem tudnék a közelében maradni, mert az érzéseim felrobbantanának. Azonban már azt sem tudom kibírni, hogy magamban kell tartanom ezt az egészet. Patt helyzet, egy lépés van: vagy magamnak adok mattot, és elvesztem őt, vagy neki adok mattot, és sikerül összejönnöm vele. Ebben a három napban lesz időm kideríteni, és ki is fogom.
Már reggel izgatott voltam, miközben összepakoltam az elegendő holmimat. A nyakláncot, aminek a párja Axel nyakában lóg, gondosan a pólóm alá rejtettem, ugyanis nem szeretném, ha idő előtt megtudná a dolgokat. Így is nagy meglepetés lesz, mikor összeillesztjük őket, és csak utána jön a feketeleves. Írtam egy baglyot Axelnak, hogy mikor, és hol találkozzunk az indulás előtt, utána átmentem Jamiehez reggelizni. Az utazást említve a lelkemre kötötte, hogy ne darabokban érkezzünk meg, és épségben jöjjünk haza. Örülök annak, hogy ennyire félt, mert az ő helyében én is ezt tenném.
A reggeli után visszamentem a cuccomért, és indulás előtt még elköszöntem a többiektől. Egyenesen a Minisztériumba indultam, ugyanis az ottani kandallón keresztül jutunk el az islingtoni házamba. Nagyon rég voltam ott, talán már a házimanó se fog megismerni. Be se ugrik a neve, oly’ annyira nem foglalkoztam azzal a hellyel. A fontos cuccaim el lettek hozva, a többi meg ott maradt. Jó is így, nem kell annyi kacat a szobámba. Csak az útban lenne, és mindig felborulnék tőlük. A visszaemlékezés közepette észre sem veszem, hogy már meg is érkeztem a Minisztériumhoz. Kicsit hideg van, így belépek az épületbe, és ameddig Axel meg nem érkezik, addig elintézek mindent. Amint megérkezik az utazótársam, a megfelelő kandallóhoz vezetem, és mosolyogva nézek rá, miután köszöntem neki.
– Nos, remélem élvezni fogod ezt a három napot. Gyere, és ne engedd el a karom, különben elhagylak. –vigyorogva néztem rá, s miután lekicsinyítettem a csomagomat és zsebre vágtam, megfogtam Axel karját, és behúztam a kandallóba. Határozottan mondtam ki az úti célunk, és hamarosan el is tűntük a lángokban. A pörgés után Islingtonba értünk, azon belül is a régi otthonom nappalijában. Egy éve már, hogy nem jártam itt, de semmit nem változott. Tiszta minden, látszik, hogy a házimanó jó munkát végez. Vajon merre lehet? Nem is érdekes, most az a legfontosabb, hogy Axellal vagyok.
– Ez lenne az. Nem túl nagy durranás, de imádtam ezt a helyet. Érezd magad otthon, addig megkeresem a házimanót… mennyivel könnyebb lenne, ha emlékeznék a nevére. –zavartan vigyorgok Axelre, aztán gyorsan elviharzok a konyha felé.
Hozzászólásai ebben a témában

Axel Sebastian Sjölander
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 28. 20:17 | Link

Elliot

Három nap Elliottal – nem éppen erre gondolt, amikor arról beszéltek annak idején, hogy majd valahogy meg kellene ünnepelni egy esetleges sikeres vizsgaidőszakot. Igazából nem is nagyon tudta utóbb, mire számítson, a vízesésnél tett séta következményei megkavartak mindent rendesen, így alaposan meglepte a javaslat. Át is gondolta volna, de mint utóbb rájött, túlságosan is szeret a tűz közelében lenne, akkor is, ha megégetheti magát, és nem is akarna nemet mondani. Csak utólag töprengett el azon, mire is lesz jó három nap, de mostanra már elhatározta, hogy legalább kíváncsi ismerős tekintetek hiányában éghet le a bőr az arcáról, mert végre ha törik, ha szakad, színt vall. Nincs amiért tovább kínozni az egészet, Runa szerint a vak is látja, hogy szerelmes, ő meg már nem akarja tagadni, lesz, ami lesz. Talán a barátságuk van elég erős ahhoz, hogy még némi távolságtartást is megbírjon, ha úgy alakul, ha meg nem, hát túléli azt is valahogy, de legalább nem kell tovább játszania a jóbarát szerepét, amikor egyértelműen többet szeretne. Ennek örömére napok óta megfogalmazni próbálja a gondolatait, érzéseit, lassan minden szabad percét azzal tölti, hogy mondatokat rakosgat össze, és igyekszik nem elfelejteni őket. A csomagja is készen áll már jó ideje, sőt ő is korábban kelt a szokottnál minden nehézség nélkül, azt latolgatva, vajon mi lesz ennek a vége. Ha valamiben benne van, akkor képtelen racionálisan kiszámolni a lehetőségeket, itt és most túlságosan is bevonódott érzelmileg ahhoz, hogy ez sikerüljön, hát számít mindenre, ami felmerülhet. A reggelin már túl van, mikor megérkezik a bagoly a legfrissebb legpontosabb indulási adatokkal, és egy nagy sóhajjal veszi vállára a hátizsákját és útnak indul. Feltesz mindent egy lapra, vagy nyer, vagy veszít és fogalma sincs, melyikre van több esélye. Besétál a faluba, a minisztériumig meg sem áll, ahol Elliot már rá vár, és mehetnek a kandallóhoz, amit használni fognak. Vigyorogva köszön jó reggelt. Talán ebben a percben kellene elmondania a kész kis monológot, amit összeszerkesztett végre, de körbenéz és végül mégsem teszi, csak belekarol a fiúba és mehetnek. Nem tudja, hol laktak korábban Ellioték, hiszen nem Londonban találkoztak, így teljes mértékben rábízza magát. Ez a közlekedési mód sem a szíve csücske, felszusszan, ha végre megérkeztek és elengedve a fiú karját, leporolja a ruháit, csak utána néz szét. Nagy háznak tűnik, és első ránézésre amennyit belőle lát, az szép. Megrázza a fejét a megjegyzésre, majd meg is szólal.
—Szerintem nagyon szép, az mindenképp, amit eddig látok belőle. – megvakarja a tarkóját, mintha attól kicsit is egyszerűbb lenne bármi is, vagy jótanácsot remélne a mozdulattól, már ő sem tudja, csak mire eljut addig, hogy nyitná a száját, a fiú már el is tűnt megkeresni a manót. Sóhajt egyet, aztán megszabadul a kabátjától és leül a legközelebbi ülőalkalmatosságra, és vár. Nem most kellene elrontani ezt a három napot, de az sem lenne fair, ha eljátszaná, hogy minden rendben, és a végén térne ki mindenre, ami számára most éppen elég nagy problémának tűnik. Ha Elliot visszatért, ismét feláll és az eddigi viselkedéséhez képest láthatóan elhatalmazosik rajta a zavar, ujjait tördelve pislog hol maga elé, hol a fiúra, és nem akarnak jönni azok a fránya szavak.
—Mielőtt... már egy ideje... áh, pedig... nem tudom, hogy mondjam. – kínlódik, ahogy ritkán szokott, és kissé segélykérően néz Elliotra, bár fogalma sincs, mit is várhatna. Vesz egy nagy levegőt, kifújja, majd maga elé pislogva ismét megszólal.
—Nem akarnék elrontani semmit, esküszöm... de már olyan nehéz hallgatni. Mióta... hogy... történt az az egész tanév elején... én... én azóta... én már nem akarok a barátod  lenni... jaj, nem így értem... azaz hogy... nem akarok csak a barátod lenni... én... nekem sokkal többet jelentesz annál... nem baj ha... nem... ha te nem... csak nem akarok tovább hazudni... neked... magamnak... szerelmes vagyok beléd. – megszenved alaposan, míg eljut az utolsó mondatig is, csak reméli, hogy érthetően sikerült azért beszélni, valamennyire, és csak suttogja azt a bizonyos három szót, hogy még épp hallani, mintha attól félne, hogy ha hangosan kimondja, összedől tőle az egész világ. Befejezve a mondandóját most éppen elásná magát, azt se tudja, merre nézzen, így végül a még mindig rajta lévő cipője orrát bámulja, és közben mantraként ismételgeti magának hangtalanul, hogy túl fogja élni, akármi lesz.
Hozzászólásai ebben a témában
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. február 28. 20:40 | Link

~ Axel ~


Örültem annak, hogy Axel elfogadta az ajánlatomat, mikor arról beszéltünk, hogy miként is ünnepeljük meg a sikeres vizsgaidőszakot. Még nem volt nálam, pontosítok: az islingtoni házamban nem volt még. Ám ami késik, az nem múlik, ráadásul három napot töltök vele. Egyedül az szomorít el, hogy édesanya már nincs közöttünk, így nem tudom elmondani neki a dolgokat. Belegondolva az egészbe… azt sem tudta rólam, hogy engem nem csak a lányok érdekelnek, hanem a fiúk is. Rettenetesen hiányzik, de már túl vagyok a gyászoláson. Sikerült segítséggel túltennem magam a gondolaton, hogy Ő már elhunyt, és nincs közöttünk. Azóta sok minden történt: Jamievel nagyon jóba vagyok, Apa a nevére vett, így már én is Wayne vagyok, illetve újra találkoztam Axellal, aki a legjobb barátom. Még barát, de ki tudja, hogy a kiruccanásunk után nem e a párom lesz. Ez majd még ki fog derülni, most a jelenre kell koncentrálnom.
Az érkezésünk zökkenőmentes volt, Axel felé fordulva el is regéltem, hogy érezze magát otthon, nem kell visszafognia magát. Aztán elsiettem a konyha felé, abban reménykedve, hogy itt megtalálom a manót. Kiérve a helyiségbe, egy székre ülök le, ahelyett, hogy keresgélném. Ennek az egyik oka az, hogy majd be fog ugrani a neve, a másik oka, hogy gondolom védi a házat, ezért felfigyel a hangokra, a harmadik ok az, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ki kell találnom a vallomásom szövegét, és valami olyasmi kell, ami nem túl nagy égést jelent, ha nemleges választ kapok. Vettem egy mély levegőt, és mosolyogva sétáltam vissza a nappaliba. Út közben kivettem a cuccom a zsebemből, és levettem róla a zsugorító bűbájt. Axel elég furán festett, mikor ránéztem, hangja pedig semmi bíztatót nem sugallt.
– Talán üljünk le, és akkor elmondhatod, amit szeretnél. –javasoltam egy mosoly kíséretében, majd leültem a kanapéra és lehúztam magam mellé. Ekkor egy pukkanás hallatszódott mellettünk, ami a manótól származott. Hatalmas szemeiben észrevettem a csillogást, és már mozdult is felénk, de két lépésnél többet nem tett. Látszódott rajta a meglepettség, és az öröm egyvelege, valószínűleg meg is ölelne, ha tehetné, azonban tudja, hogy parancs nélkül nem cselekedhet.
– Jacob Úrfi! Dwyn teljes szívéből örül, hogy újra láthatja gazdáját. Dwyn vigyázott Jacob Úrfi otthonára, rendben tartott mindent. Miben lehetek a szolgálatára? –izgatottság csengett sipákoló hangjában. Elmosolyodva néztem rá, hiszen én is örültem, hogy újra látom.
– Szia Dwyn! Én is nagyon örülök, hogy láthatlak. Hagy mutassam be neked Axel barátomat, akivel itt leszünk három napig. Arra kérlek, hogyha szüksége van valamire, és megkér téged, akkor teljesítsd a kívánságát. Most pedig menj, takarítsd ki a szobámat, mert ott fogunk aludni. Ha azzal végeztél, akkor dobj össze valami harapnivalót. Nyomás Dwyn, és köszönöm, hogy megteszed ezeket. –szerettem a manót, így természetes volt, hogy kedves hangnemben kértem tőle mindezt. Ő csak boldogan sipákolva mutatkozott be Axelnak, és a kérések után, egy rendben szó elhangzása mellett, dehoppanált.
Amint ez megtörtént, figyelmem ismét a legjobb barátomra terelődött. A dadogása kicsit megnehezítette, hogy megértsem a mondandóját, de minden szót tisztán hallottam… az utolsó három pedig visszhangzott a fejemben. Szerelmes belém, és én ezt eddig nem vettem észre. Mennyivel könnyebb lett volna, ha látom a jeleket, de nem. Az elmém elködösült, ha csak megpillantottam a folyosón, és azzal voltam elfoglalva, hogy én is szerelmes vagyok belé. Azzal kevésbé foglalkoztam, hogy észrevegyem az Ő érzelmeit. Az, hogy most színt vallott, az én dolgomat is megkönnyebbíti, de nekem egyelőre nem jönnek az ilyen szavak, ezért nem tudom, hogy én mikor fogom megmondani neki, hogy én is szerelmes vagyok belé, nem csak fordítva van ez. Ismét vettem egy mély levegőt, ez segít a gondolkodásban.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondjak… Ami év elején történt, az… az nem tudom, hogy miért volt, de… de nem bántam meg. Napokig gondolkodtam rajta, hogy mi is van, viszont nem akartam szóbahozni a barátságunk miatt… Értékelem, hogy elmondtad az érzéseidet, amit irántam érzel. Nem tudom, hogy mit mondjak… –sóhajtottam egyet, és akaratlanul is végignéztem rajta. A nyakában lévő medálon állt meg a tekintetem. Jó látni, hogy hordja, és talán egy kis időt nyerhetek, mielőtt én is bevallom, hogy belezúgtam.
– Szép medál, és ahogy látom beleillik valahova. Akitől kaptad, biztosan szerelmes beléd. Nem gondolod, hogyha megtudja a vallomásod, akkor szomorú lesz miatta? –én tudom, hogy kitől kapta, és tudom, hogy kicsattan az örömtől, de Axel nem tudja, hogy tőlem van a medál. Akkor már mondta volna, ez azonban még nem történt meg. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, talán azzal is segíteni fog, hogy én miként valljam be az érzelmeim.
Hozzászólásai ebben a témában

Axel Sebastian Sjölander
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 28. 20:49 | Link

Elliot

Elhatározta, hogy nem próbálja tovább tagadni azt, ami Runa szerint egyébként is határozottan látszik. Napok óta fogalmazza, hogy mit is mond majd, de az egészet sikerül elfelejteni, amikor Elliot visszatér, hiába tudta még az imént pontosan. Enged a húzásnak és leül a kanapéra a fiú mellé, hiába érzi úgy, hogy jobb lenne, ha állva maradna. Vesz egy nagy levegőt és már próbálná is mondani, ha nem tűnne fel a semmiből egy házimanó. Kissé meglepődve pislog rá, fogalma sem volt róla, hogy netalán más keresztnevét is használja a fiú az Ellioton kívül, sőt mostanig arról sem, hogy a nevében a J. Jacobot jelent. Épp olyan ez, mint az ő nevében az S. – nem sokan tudják, hogy a középső neve Sebastian, és még kevesebb embernek engedi, hogy így szólítsa, netán még becézze is. Még el is mosolyodik a végére ezen a hivatalos megszólításon.
—Jacob úrfi? – ismétli meg fülig érő szájjal a megszólítást, némi kérdő hangsúllyal fűszerezve, a mellette ülő fiúra nézve, majd mégiscsak feltápászkodik, amint eszébe jut, hogy mire is készült, aztán belevág a közepébe egyenesen. A hosszas vallomást sikerült elfelejteni, helyette folyamatosan szavakat keresve nyökögi el, amit éppen elmondani szeretett volna, és egy nagy sóhaj kíséretében lezuttyan az ülőalkalmatosságra, iménti helyére. Nem mer a fiúra nézni, fogalma sincs, mit várjon válaszul. Csend, mély levegővétel... már nem is mer arra gondolni, hogy az érzései viszonzásra lelnének, legfeljebb csak mégsem veszíti el barátként Elliotot. Talán. Számít arra a válaszra, amit kap pillanatokon belül, mégis egy kissé furcsán érinti. Nem tudja mit mondjon... sóhajt egyet, majd térdére könyökölve tenyerén támasztja meg a homlokát, és igyekszik bármit is kezdeni a kapott válasszal. Legalább nem akadt ki ezen, az is jó dolog, de ennek ellenére ő még mindig értékelni tudná, ha most elnyelné a föld csak úgy varázsütésre. A medál említésére pillant csak fel. A saját gondolataiba kezd lassan belezavarodni, jobbja a medálra csúszik, közben meg Elliotra néz kérdőn, végül újabbat sóhajtva beletúr a hajába és hátradől a kanapén.
—Valahogy hinni akartam benne, hogy talán tőled van... de ha jól értem, akkor... áh, hagyjuk. Fogalmam sincs, kitől van, és miért kaptam. Talán nem is kellene hordanom, de azért még szép és tetszik is... befoghattam volna a szám. Ez így annyira égő... vagy nem is tudom... az... az jó, ha nem zavar, ami akkor történt, meg nem bánod... különben... teljesen megértem, ha most mégse akarnád velem eltölteni az időd... majd megpróbálom félretenni az egészet, valahogy elfelejteni, kitalálom. Tényleg. – talán jó lenne, ha hallaná is, mit mond éppen, vagy mondjuk kicsit tovább látna az orránál, de túlságosan leköti az, amit az imént Elliot mondott, és nem tud elszakadni az egésztől. Talán egyszerűbb is lenne egy amolyan idézőjelesen normális kapcsolatot kezdeni egy lánnyal, biztos a nyakláncot is valaki olyantól kapta, akire még csak nem is gondolna soha, csak hát ha egyszer szerelmes, és nem egy lányba, hanem történetesen a mellette ülő fiúba... különösnek ígérkezik az elkövetkező időszak ebben a megvilágításban. A plafont kezdi bámulni közben, mintha bármi érdekes lenne rajta, és ujjai még mindig a hajába fúródnak. Fogalma sincs, mit is mondhatna ezek után.
Hozzászólásai ebben a témában
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. február 28. 20:57 | Link

~ Axel ~


Hogy nem jutott eszembe a manó neve? Pedig nem olyan, amit el lehetne felejteni, hiszen nagyon jól cseng, és én elfelejtettem. Még jó, hogy Dwyn harmadik személyben beszél magáról, és megkímélt attól a kínos dologtól, hogy bevallom neki azt, hogy nem emlékszek a nevére. Mindig is bírtam őt, bármit kértem tőle, ő megtette. Persze, nem zsákmányoltam ki, nem ugráltattam minden pitiáner dologért, de azért jó, hogy itt van. Miután dehoppanált, Axel fülig érő szája láttán, kicsit zavarba jöttem. Ajkaimba is haraptam, majd elvigyorodtam, miközben teljes testemmel felé fordultam.
– Igen, Jacob Úrfi. Ragaszkodott az úrfizáshoz, így meg legalább használom mind a három nevem. Vagyis már csak kettőt, mert Édesanya volt az egyetlen, aki Asa-nak hívott… De mostanában AJ-nek is hívnak a csárdában, meg egy-két személy a suliban. Egészen megtetszett, te is hívhatsz így, ha gondolod. –bár nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik nevemen szólít, Axelnak meg van engedve minden… csak tudom, hogy Ő nem tudja.
Ezután jött a vendégem vallomása, aminek igazán örültem, de ugyanakkor nagyon váratlanul is ért. Gondolkodtam, hogy mi is legyen, de a szavak most nem jöttek. Most az lenne a legcélszerűbb, ha megcsókolnám, ezzel megkímélve magam a hosszas vallomástól. Az, hogy szerelmes belém, olyan szikrát lobbantott be, amelytől az egész testem lángban ég. A végigmérés hűtött egy kicsit rajtam, és mert megakadt a szemem a medálon, fel is tettem neki egy kérdést. Egy kérdést, amire alapból tudtam a választ, de tőle akartam hallani… hallani azt, amit gondol róla. Közben közelebb húzódtam hozzá, fejemet megtámasztottam a kezemmel, amit a kanapé háttámláján pihentettem. Kíváncsian hallgattam a válaszát, és elmosolyodtam azon a részen, hogy titkon remélte, hogy tőlem kapta. Nincs is messze a valóságtól, csak ezt még nem tudja. Amint befejezte a monológját, nemes egyszerűséggel odahajoltam hozzá, és ajkaimat az övéhez érintettem. Pár másodperc után, egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, és mosolyogva néztem rá.
– Túl sokat beszélsz. –suttogtam az ajkaiba, és most hosszabban csókoltam meg. Rég volt már év eleje, nem is tudom, hogy miként bírtam ki csókja nélkül. Feltételezem, hogy nem fog ellökni, így addig nyújtom, ameddig csak akarom. A hosszú csók közben lerúgtam a cipőimet, és miután ajkaink elváltak, elfeküdtem a kanapén. Fejemet Axel ölébe hajtottam, onnan néztem fel rá íriszei szépségébe, s közben kivettem a medálomat a pólóm alól. A fiú nyakában lévőéért nyúltam, és összeillesztettem őket. Külön-külön is szépek, de együtt még szebben csillognak.
– Ha nem esett volna még le, akkor tőlem van a medál, és viszonzom az érzéseidet, én is szerelmes vagyok beléd. Mikor újra találkoztunk ott a tónál, akkor még nem éreztem semmit sem, csak azt, hogy boldog vagyok, amiért a sors összehozott egy régi ismerőssel. Az ölelésed indított be valamit, valamit ami miatt többet kezdtem el érezni irántad. Olyan jó volt, hogy valaki törődik velem, és nem családtag. A vízeséses esetnél már tudtam, hogy többet akarok tőled, de nem mertem lépni. Az a hirtelen dolog, ami miatt elengedhetetlen vonzalmat éreztem irántad, csak tetézte a dolgot. Nem volt bátorságom elmondani neked, így küldtem a medált Karácsonyra, és úgy döntöttem, hogy ezen a kiruccanáson elmondok mindent. Álmomban hittem csak azt, hogy valaha is viszonzod az érzéseimet, vagyis na… hogy te is szerelmes vagy belém. Minden perc, minden pillanat, amikor téged láttalak, egyre jobban és jobban táplálta a lángot, de lépni nem mertem. Látszik, hogy te bátrabb vagy. –hosszas monológ után vettem csak mély levegőt, és tekintetem mindvégig Axel arcát fürkészte. – Szeretlek.
Hozzászólásai ebben a témában

Axel Sebastian Sjölander
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 28. 21:37 | Link

Elliot

Új neki a Jakob, meg is jegyzi, a következő pillanatban pedig már az is kiderül, mit takar az A. betű Elliot nevében. Megvakarja a tarkóját a javaslatra, mintha az segítene eldönteni, eztán hogy is hívja a fiút, már megszokta, hogy Elliotnak nevezi, viszont legalább már tudja, mi is a másik két keresztneve.
—Igazából eddig fogalmam sincs, mit takar a nevedben az AJ, és nekem igazán mindegy. Hogy szeretnéd, hogy szólítsalak? Különben ha már neveknél tartunk... elég kevés ember tudja, hogy a második nevem Sebastian. – közli egy nagy levegővételt követően. A tanárokon kívül Runa tud róla, és még Kinsey, meg talán az a pár ember, aki hozzáfér bizonyos okok miatt az adataihoz, mint a prefektustársai, például, de használni senki nem használja. Mondaná, hogy nyugodtan lehet, de inkább mégse mondja ki végül. Majd ha úgy alakul az elkövetkező pár pillanat, akkor talán, csak ahhoz egyszer nagy levegő, majd sikerül elmondani, még ha nehezen is, amit szeretne. A válasz meglepi, hiába számított rá, így már a medállal kapcsolatban is felerősödnek a kételyei, hiszen, miért kérdezne rá, kitől van, ha ő küldte. Szeretné visszaszívni az egészet, elsüllyedni, nem itt lenni, mert az egésznek csak azt a kimenetelét látja hirtelen, ami nem kecsegtet sok jóval. Amikor Elliot az arcához ér és megcsókolja, elkerekednek a szemei, és csak pislog a fiúra, nem tud mit mondani, végül szavak helyett ösztönösen viszonozza a csókot. A szíve még az eddiginél is hevesebben kalapál összevissza, és ha elengedte a fiút, kérdőn bámul rá. Össze van zavarodva hirtelen, nagyon is, hiszen a csók nem igazán áll összhangban a kapott válasszal, de akkor mégis hányadán állnak. Figyeli, ahogy az ölébe hajtja a fejét, hihetetlennek tűnik az egész, majd előkerül a medál.
—Te most... tényleg... hogy gondoltad, meddig lesz vicces, hogy legszívesebben elásnám magam... – szólal meg, és talán még háborogna is egy sort, de minden ilyesféle érzése elpárolog, amint láthatja, hogy az ő medálja pontosan beleillik abba, amit Elliot hord a nyakában. Így már csak megbökdösi Elliot mellkasát jelentőségteljesen, és komolyan bámul rá.
—Még egyszer ne csináld meg ezt velem, hallod? Ez volt életem legszörnyűbb öt perce... vagy talán tíz, a lényeg, hogy egy örökkévalóságnak tűnt. Azt meg nem tudom, hogy ez bátorság kérdése-e. Én csak úgy éltem meg, hogy a vízesésnél történtek óta folyamatosan hazudok... márpedig nem akarok hazudni neked. Össze voltam zavarodva sokáig... amikor azt mondtad, hogy tetszik valaki... akkor jöttem rá, hogy mit érzek, és végig azt hittem, valaki másról beszélsz. Remélni sem mertem, hogy talán... hogy én... ez lehetett olyan vicces Runának. Azt mondta, annyira látszik, hogy mit érzek, ahogy az is, hogy te mit, de nem volt hajlandó többet mondani. Nem is lényeg... ez most... ez egész hihetetlennek tűnik. – beletúr közben Elliot barna fürtjeibe, majd ha már a hihetetlennél tart, akkor meggyőződik róla, hogy mégis valóság, és előre hajolva megcsókolja a fiút, úgy, mintha most be akarná pótolni az elvesztegetett időt. Fülig érő szájjal dől hátra ismét a kanapén a csókot követően, és kell pár pillanat, mire megtalálja a szavait.
—Még mindig nehéz elhinni... ugye tudod, hogy ha ezt a húgom megtudja, valamelyikünket ki fogja nyírni, ha nem mindkettőnket? – kérdezi, ez jut eszébe most, közben pedig megkeresi a fiú kezét és meg is fogja. A kezdethez képest most valahol a fellegekben érzi magát, ennél jobb már nem is lehetne ez az egész.
Hozzászólásai ebben a témában
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. március 1. 07:34 | Link

~ Axel ~


Jó lenne azt válaszolni a kérdésére, hogy: „hívj Szerelmednek”, de ezt még nem mondhatom neki. Várat magára a dolog, de hamarosan változni fog… ebben a három napban biztosan. Ezután meglepetten nézek rá, mert engem is meglepetésként ért a második keresztneve.
– Ami késik, az nem múlik. Nekem mindegy, ha te mondod, akkor bármelyik nevemre hallgatok, de ne úrfizz le. Sebastian… tetszik, de maradok a Bastian-nél. Az szimpatikusabb. –ha előbb tudom meg a második keresztnevét, akkor már régebb óta hívnám úgy. A gond csak ott volt, hogyha találkoztunk is, akkor sem éppen arról folyt a téma, hogy kinek mi a többi keresztneve, feltéve ha van. Minden alkalommal azon voltam, hogy elmondom az érzéseim, de csak halogattam, és halogattam, és halogattam. Most Axel megtette, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, de azután megcsókoltam. Éreztem a meglepődését, de ugyanakkor viszonozta is a közeledésemet, aminek nagyon is örültem. Mindezek után az ölébe hajtottam a fejemet, és végül megmutattam a medált is. Elsőnek nem is reagáltam a szavaira, majd mikor a mellkasomat bökdöste, csak bocsánatkérően mosolyogtam rá. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Nem hagytam volna, hogy elásd magad. Többet nem is csinálom, mert nem akarlak elengedni. Senkinek nem adlak, ha most összejövünk. Te voltál az te lökött, aki már akkor is tetszett nekem… Azt hittem, hogy le fog esni, de mégsem történt meg. Most már mindegy is, a lényeg az, hogy tudjuk egymásról az igazságot… Ami Runának előbb leesett, mint nekünk, és ez eléggé vicces. Hihetetlen… de igaz. –elmosolyodom, mikor megérzem az ujjait a hajamban. Jó érzés fogott el, sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Azonban a láng nem fog kialudni, és mikor látom, hogy Bastian közelebb hajol, kicsit feljebb emelkedek, hogy könnyebben viszonozhassam a csókját. Fejemet visszahajtom az ölébe, ha tehetném, akkor soha nem venném el onnan. Öröm számomra azt látni, hogy Axel boldog, mert így én is az vagyok. Szavai hallatán, viszont kénytelen vagyok felnevetni.
– Mintha érdekelne. Már akkor is látható volt, hogy nem viszonzom a rajongását, most meg aztán pláne nem fogom. Meg nem adom én olyan könnyen az életemet. –vigyorogva fogtam a kezét, és figyeltem rá. A húga lerendezése egy hosszú, és nehéz feladat lesz, de az még odébb van. Alig pár perces ez a kapcsolat, nem szeretném elrontani a lehetséges gondokkal… amikből elég sok lehet, most hogy így belegondolok. Gyorsan ki is verem a fejemből, még a végén elrontja a szép pillanatokat.
– Nem vagy éhes? Dwyn biztosan elkészítette már az ételt, és ha ettünk, utána körbevezetlek. –igazából meg sem vártam a válaszát, mert már fel is keltem, és húzni kezdtem magammal a konyha felé. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Dwyn mit dobott nekünk össze, na meg arra is, hogy Bastian mit fog majd hozzászólni. A konyhába érve megpillanthattuk a terített asztalt. Volt ott pirítós, rántotta, mindenféle zöldség és fűszer, kávé, tej, no meg vajsör is. Ránéztem a szerelmemre, de közben már az asztal fele húztam, hogy leüljünk. Én egy kis rántottát szedtem a tányéromra, elvettem két szelet pirítóst, és felbontottam egy vajsört is. Megvártam, ameddig Bastian szed magának, és mosolyogva kívántam neki jó étvágyat, hogy utána neki is lássak az evésnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Axel Sebastian Sjölander
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 1. 19:35 | Link

Elliot <3

Valamiért eddig meg sem fordult a fejében, hogy kutakodjon azután, mit is jelent Elliot nevében a két kezdőbetű, pedig ha nagyon akar, hozzáfér egy-két irathoz, és talál módszert, de igazán megtudhatja a fiútól is, és meg is tudja éppen most. Ha már nevekről van szó, ő is elmondja, hogy mi a második neve, amiről végképp nem sokan tudnak. A szinte azonnal kapott becenévre kissé felvonja a szemöldökét, némileg meglepődve pislogva a fiúra, ám egy fél perc sem kell, hogy elmosolyodjon. Elliot azon kevés emberek egyike, akitől még értékelni is tudná, különben is kiváltság tudni is a középső nevét, nemhogy használni, sőt becézni, úgyhogy miért is ne, ha arról a fiúról van szó, akibe éppen fülig szerelmes.
—Egyedül a nagyszüleim hívnak így, de végül is... rendben, lehetek neked Bastian, ha... ha cserébe maradhatok az Asa-nál, és akkor nem leszel úrfi ráadásnak. Hm? – javasolja rögvest, ha már úgyis tudja hirtelen az összes keresztnevet, amiből választani lehet. A neheze viszont a mai napnak csak most jön, ugyanis komoly döntésre szánta el magát még indulás előtt és ha rajta múlik, véghez is viszi, méghozzá itt és most. Akármi is lesz a következménye, ma szépen be fogja vallani, hogy mit is érez. Kissé különösnek ígérkezik ugyan a folytatás, már majdnem elkeseredik, de szerencsére hamar olyan irányba változik mégis minden, ami meglehetősen pozitív színezetű. Ha már a fiú az ölébe hajtja a fejét, bizony felemlegeti, hogy az iménti kis kitérő felért egy szerényebb kínzással, de aztán beletúr a hajába, és elvigyorodik a kapott válaszra, meg akad néhány megjegyzése, még mielőtt megcsókolná.
—Nem is vagyok lökött, annyira, és legközelebb meg utalgass kicsit kevésbé félreérthetően, mondjuk. – ölt nyelvet, aztán azelőtt csókolja meg, még mielőtt bármiféle replika születhetne ezen kijelentésére. Határozottan boldog ebben a pillanatban, és még azt sem képes beárnyékolni ezt, hogy eszébe jut a húga, sőt meg is említi. Inkább vicces ebben a pillanatban, hogy Harriet mennyit szaladgált a fiú után, és végül mégis ő van most itt vele, pedig aztán esze ágában sem volt a húga orra elől lenyúlni, sőt, akkoriban nem is gondolta volna, hogy valaha ez lesz. Vállat von most, ennél tovább nem is érdekli az, hogy vajon hogy reagál majd a húga, csak megoldódik valahogy. Inkább bólint a kérdésre válaszul, és már megy is a konyha felé, azaz engedi, hogy húzza szerelme tárgya, és szórakozottan lépked utána. Kiérve helyet foglal, kávét tölt, majd elvesz egy pirítóst és rágcsálni kezdi.
—Jó étvágyat. – jegyzi meg az első harapást követően némi fáziskéséssel, majd elgondolkodva pislog maga elé, belekortyol a kávéba, aztán fél percnyi hallgatás után ismét felpillant a fiúra kérdő tekintettel.
—Azért a húgomról az jutott eszembe... hogy ehhez vajon mit fognak szólni a családjaink? Nem is tudom, anyuéknak annyira nincs bajuk ezzel, legalábbis az unokabátyám esetében jól fogadták a dolgokat, de... majd elkezdem lassan adagolni az egészet. A te családod mennyire fog kibukni, ha megtudják, hogy mi... együtt vagyunk? – érdeklődik, kérdő a hangsúly, és annak is tudható, hogy akkor azért most rákérdezett, hogy mit gondol majd a család, de egyben annak is szól a kérdés, hogy együtt vannak-e hivatalosan is, ez valami eldöntendő, megerősítendő. Ha a mondat végére ért, ismét beleharap a pirítósba, addig is rágcsálja azt a falatot, amíg kap bármiféle választ.  
Utoljára módosította:Axel Sebastian Sjölander, 2014. március 1. 19:36
Hozzászólásai ebben a témában
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. március 23. 15:05 | Link

~ Axel <3 ~


– Csak nem lesz ellenvetésük a nagyszüleidnek, ha én is Bastiannek hívlak. Hívhatsz Asanak, csak ne úrfizz. –nem vagyok én annyira nemes, hogy mindenki úrfizzon. Dwyn is csak azért teszi, mert szerinte így illendő, és nem akarom megbántani azzal, hogy ráparancsolom, hogy márpedig ne úrfizzon. Ritkán vagyok itt, az idő alatt meg ki lehet bírni a dolgot. Bastian pedig úgy hív, ahogyan szeretne.
A névmegbeszélés után jött a színvallás, majd elcsattant egy csók is, ami végre nem Cupidonak köszönhető. Az is egy emlékezetes nap volt, de most sokkal jobb Axel ajkait érezni az enyéimen. Kijelentésére csak vigyorgok, mert tényleg elég burkolt utalás volt. Utána ismét ajkait érezhettem, és tudom, hogy sokkal boldogabb vagyok ettől, mintha Cupido hatása alatt lennénk. Lényegében hálásak lehetnénk neki, amiért összeboronált minket? Furán hangzik, de azért a kis szárnyasnak is van némi köze a mi kapcsolatunkhoz, meg annak az ölelésnek is ott a tavacskánál. Nem bánom már, hogy Magyarországra költöztem.
A húga is felvetődik, mint beszédtéma, de nem tudott felzaklatni. Régen se érdekelt a közeledése, ezt közöltem is Axellal. Harriet lecsúszott rólam, mint ahogyan sokan mások is, de nem fogok azért szakítani Bastiannel, hogy másnak jó legyen. Őt szeretem, a szívem csak érte dobog, akinek nem tetszik, az ne szóljon hozzám. Közben kiértünk a konyhába is, és nekiláttunk az ételnek. Láttam, hogy keveset szedett magának, de ha neki elég, én nem tömöm bele az ételt. Nem én vagyok a nagyija, aki megtegye. A sajátom felét már belapátoltam, mikor Bastian ismét megszólal. Figyelmesen hallgatom, amit mond, és teljesen jogosnak érzem. Lenyelem az utolsó falatokat, és mielőtt válaszolnék, iszok egy kortyot. Gondolkodtatóak a szavai, és azt hiszem meg is van a megfelelő válasz rá.
– Anyu már nem fogja megtudni, Jamie elfogadta, hogy ilyen vagyok… Apa meg passzolom. Vele ritkán beszélek, mostanában a nővéremmel se nagyon tartjuk a kapcsolatot. Ritkán jön haza, pedig lenne mit mesélnem neki. Szerintem elfogadják, hogy mi szeretjük egymást, és együtt vagyunk. Ha meg nem, hát… nem tudom, de ezért csak nem fognak megutálni minket. –legalábbis nagyon reménykedek benne, hogy így lesz. Apának még nem beszéltem erről, és Bogi se tudja. Ez nem olyan dolog, amit bagolyban meg lehet beszélni, és még nem volt időm arra, hogy személyesen megbeszéljük a dolgokat. Vagy én, vagy ők voltak túl elfoglaltak, de mivel Axellal együtt vagyunk, muszáj lesz időt szakítani rá.
– Azt tudd, hogy leginkább te számítasz nekem. Szóval, ha Apámék nem fogadják el, attól én még szeretni foglak, és nem fogok veled szakítani. –főleg nem most, amikor összejöttünk. Ha Bastian is befejezte az evést, felkeltem az asztaltól, és kezét megfogva invitáltam az emeletre. Ideje megmutatni neki a házat. Elsőként a vendégszobát, majd anyu szobáját, majd a fürdőt, és a már nem romos dolgozószobát is megmutattam. Az utolsó az én szobám, ami szerencsére már ki is van takarítva. Nem sok minden van benne, hiszen a legtöbb cuccom Jamienél van már, de azért az ágy, a régi szekrény, asztal és kották rajta mind ott van. Az ablakhoz lépve kinyitom azt, és vigyorogva nézek ki az udvarra. Az összes emlék felelevenítődik, aminek nagyon örülök. Felülök a párkányra, és onnan nézek Bastianre.
– Örülök, hogy veled lehetek itt. Feledteted a rossz emlékeket, amik idefűznek. hálás voltam, hogy elfogadta a meghívást, és most, hogy itt vagyunk, a boldogságnak kell jelen lennie, és nem a régi felkavaró emlékeknek.
Hozzászólásai ebben a témában

Axel Sebastian Sjölander
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 30. 13:16 | Link



- Nem, ők nem tartják ezt kizárólagos kiváltságuknak, ellenvetésem többnyire nekem szokott lenni. Az úrfit meg megúszod, Asa. A Jacob mellett hangzik csak igazán jól, úgyhogy meghagyom a manónak saját használatra. - vigyorodik el, majd szó szót követ, és egy kisebb kitérővel Cupido nélkül is bekövetkezik az egyelőre boldog végkifejlet, amit - valljuk be őszintén - szeretett volna, de nem igazán merte remélni. Egészen mostanig. Hogy a család mit remélt, az már egészen más kérdés, de nagy a gyanúja, hogy amikor közli, hogy párja van, nem egy vele körülbelül azonos magasságú szép szemű fiúra fognak elsőként gondolni, akit az ő szülei ráadásul futólag már ismernek is ama bizonyos angliai nyaralás idejéről. Majd idejében elkezdi előkészíteni a terepet, és kitalálja ügyesen, hogy kinél is kezdje és hogyan, ez azonban még ráér.
- Nem vagyok biztos benne, hogy nem fognak meglepődni az enyémek, ha most hazaállítok azzal, hogy ugye emlékeznek még rád, csak mert összejöttünk, de majd szépen tálalom az egészet, és nem lesz gond. - vonja meg végül a vállát, aztán meg átnyúl az asztal fölött és megfogja a fiú kezét komolyan nézve rá.
- Ennek örülök, de hőskölteményt azért mégse írjanak rólad, ha nem muszáj, jó? - van némi irónia is abban, amit mond, mint az egyébként elhangzó szavai nagy hányadában, de ennek ellenére a szemében látni, hogy komolyan gondolja azt, amit ért alatta.
- Majd igyekszem nagyon meggyőző lenni, és bebizonyítani nekik, ha találkozunk, hogy én vagyok a tökéletes választás, rendben? Megoldjuk, hogy mindenki elfogadja azt, ami van. - teszi még hozzá, mert azért esze ágában sincs bárhogyan is megbántani Asa-t, és jobb lesz, ha nem érti félre véletlenül sem a fiú, hát egyértelművé teszi, pontosan mire is gondol. Kezdjék az elején, és majd latba veti minden manipulatív készségét, hogy meggyőzze a fiú rokonait, meg a saját családját is, hogy ez így nagyon is jól van és tessék elfogadni, akkor is, ha első látásra esetleg nem tetszene. Ha elengedte Asa kezét, akkor visszatér a reggelije maradékához és megissza a kávéját is, aztán meg is lehet mutatni neki az egész házat. Az utolsó állomás a fiú szobája, ahol egyelőre ő az ágyra telepedik, miután alaposan körülnézett. Nem egy telezsúfolt szoba, bár sejti ő is, hogy valószínűleg minden innen került át a bogolyfalvi lakásba, de így van ez rendjén. Elvigyorodik újra annak hallatán, hogy feledteti a rossz emlékeket, és eszébe jut, milyen is volt a fiú, amikor a tónál találkoztak pár év után.
- Hát, hallod... ez is volt a szándékom igazából, azóta, hogy a tónál találkoztunk és olyan eszméletlenül letört voltál, hogy az már ijesztő volt, bár be kell vallanom, nem gondoltam, hogy így sikerül. Nem mintha bánnám, meg se forduljon ilyesmi a fejedben. Csak akkor egyszerűen nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer eddig jutunk. - jegyzi meg, aztán feltápászkodik és elsétál az ablakig, majd a párkány elérhető részén megtámaszkodva kinéz ő is a kertbe.
- Szép az idő. Megmutatod a kertet is? - kérdezi oldalra pillantva, majd ismét kibámul a kertbe válaszra várva. Részéről szeretné megnézni, de ahhoz elkélne némi idegenvezetés is, na meg ha őszinte akar lenni magához, ha feltalálná magát a számára teljességgel ismeretlen zöld övezetben, akkor is örülne a fiú társaságának egy séta erejéig most, és az is volna, miről beszélni, csak még ki kellene találnia, hogyan is kezdje.
Hozzászólásai ebben a témában
Elliot A. J. Wayne
INAKTÍV


Griffendéles exTerelő
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 1065
Írta: 2014. április 12. 19:28 | Link

~ Bastian <3 ~


Elfogadás… Mindig is nehéz volt az ilyesmi. Sokan vélik úgy, hogy ez nem helyes, hanem valami betegség. Szeretem Bastian-t, de elszomorít az, hogy a szülei nem biztos, hogy jól fogadják a dolgot. Őket is meg tudom érteni, hiszen biztosan egy helyes lányt képzeltek a fiúk mellé, akivel majd szépen összeházasodnak, és családot alapítanak. Ehelyett féltett Axelük egy vele egykorú sráccal jött össze, akit ráadásul még ismernek is… némileg. A másik gond Bastian húga lesz, Harriet. Elég nagy fába vágtuk a fejszénket, de a szerelemnek van egy erősebb hatása, és nyert. Bastian kezét fogva, mosolyogva bólogatok szavaira.
– Az elég váratlan bevallás lenne. S ne aggódj, tudok magamra vigyázni, nem lesz abból baj, ha Apa nem fogad el ilyennek. Csak nem akarja, hogy a fia boldogtalan legyen. –bíztatóan szorítottam meg egy kicsit a kezét, és ugyanígy mosolyogtam is mellé.
– Meg, én hiszek ebben. –jól estek Bastian szavai. Kell lennie olyan megoldásnak, ami mindenkinek jó, bár tény, hogy nekünk az a legjobb, ha együtt vagyunk, és a családjaink ezt el is fogadják. Jamie tudja, hogy szerelmes vagyok Axelba, de azt még nem, hogy össze is jöttünk. Neki is be kell ezt adagolni, de hiszem, hogy jobban fogadja majd, mint apáék.
A beszélgetés után megmutattam neki a házat, és legvégül a szobámban kötöttünk ki. A párkányon ülve néztem ki az udvarra, miközben Ő az ágyra ült le. Szavaira felé fordítottam a fejemet, és mosolyogva néztem rá. A tó felemlegetése is jó ötlet volt, mert mosolyom máris szélesebb lett. Az a nap volt az egyik legrosszabb, de ugyanakkor legszebb napom is. Hogy miért volt rossz: mert nagyon magam alatt voltam édesanya halála miatt, meg azért, hogy ide kellett jönnöm, ezzel elhagyva a régi barátokat. De ugyanakkor jó is volt, hiszen újra láthattam azt a srácot, akiért most dobog a szívem, és aki nélkül képtelen lennék élni. Az ottani ölelése gyújtotta be a parányi szikrát, ami megkongatta a harangot: Ő kell nekem.
– Szerintem is szép. Persze. Ott a nagy fa, amit 5 évesen másztam meg elsőnek, és le is estem róla fél perc után. Többet nem is mentem a közelébe, ameddig meg nem tanultam repülni. Az a kis halastó, amibe 7 évesen beleestem, és Dwyn mentett meg. Ott a seprűtároló, meg a többi kviddicses holmi. –mutogattam lelkesen, kicsit húzva Bastian agyát. Tudom, hogy arra célzott, hogy menjünk ki, és úgy mutassam meg, nem pedig így, de azért így is oké volt. Persze, miután nyomtam egy apró csókot az ajkaira, lemásztam a párkányról, és elindultam lefelé, hogy lábbelimet magamra véve, kiinvitáljam a kertbe. Kint megfogtam a kezét, és húztam először a fához. Odaérve, felnéztem az ágak közé, és szemeimmel egy bizonyos vésést kerestem. Amint megtaláltam, mint egy kisgyerek, úgy mutogattam felfelé. Kb másfél – két méter magasban lehet a vésés, ami ma már nem tűnik olyan magasnak, de 5 évesen még igen.
– Onnan pottyantam le. Fogalmam sincs hogyan, de azt tudom, hogy kómában voltam egy darabig. Csak mentem felfelé, azután hirtelen lent találtam magam, csukott szemekkel. Fura volt, de hát kicsi voltam még, hajtott a kalandvágy. Most már nem esnék le, legalábbis reménykedem. –meséltem tömören a történetet. Anyu tisztára megijedt, hogy el fog veszíteni, és azóta varrta a nyakamba Dwynt, hogy vigyázzon rám. Jól is tette, hiszen két évvel később megint baj volt. A tó felé haladtam, s mikor megérkeztünk, leültem a fűre, lehúzva magamhoz Bastiant.
– A tó már más történet. Itt megcsúsztam a köveken, és beleestem. Dwyn varázsolt ki belőle, anyu meg ismét kész ideg volt. Na, és neked van valami ilyen történeted? Nyugi, nem foglak kiröhögni. –mosolyogva nyomtam puszit az arcára, és ismét az ölébe hajtottam a fejemet, hogy felnézhessek rá. Jó itt feküdni, és ha tehetném, soha nem kelnék fel.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolKülföldi helyszínek