A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887111#post887111][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.18. 21:05[/b][/url]

Damienen továbbra sem mutatkoznak zavar vagy kényelmetlenség nyomai - a nyílt, mégsem ellenséges szemkontaktus haloványan emlékeztet arra, ahogy gyerekek hajlamosak meredni a számukra érdekes emberekre, amíg valaki rájuk nem szól. A mosoly élén ott felejti a tekintetét, szinte észre sem véve.
- Nagyvonalú, mint mindig.- Árnyalatnyit szűkül szeme, mert egyetértenek - ha csak rajta múlna, végig rejtve maradna kapcsolatuk. Azonban kivárni a tervezéssel, hogy valahol szükség vagy hiba úgy hozza, fel kell fednie ismeretségüket - az mezei ostobaság.
Ahogy talán ez a gesztus, vagy maga az alku is az. Úgy tűnik, Romant mégis őszintén meglepi, mert erre nincs kész válasza, aztán arca, annak minden hamissága ellenére, egy új fajta mosolyt mutat meg, felhajtás és különöseb teátrum nélkül.
Az általában érdektelen - persze, arányaiban több fegyelmet és körültekintést kíván a hétköznapok következetes kezelése, ám ő nem ezekre kérdezett rá. A válasz ettől függetlenül egy burkolt nem, amit elfogad, ha forgatja is szájában néhány pillanatig. A tétlenség... a tétlenség íze majdnem olyan elviselhetetlen, mint a tehetetlenségé.
"Roman" lassan megkerüli, s bár mozgásába vagy viselkedése nem hordoz fenyegetést, Damien figyelme kiéleződik, amint látóterén kívül ér. Nem szabad reagálnia rá, ha a másik megközelíti vagy megérinti - s ennyi év után elég kontrollja van, hogy ne szivárogjon ki a feszültség. A hangokat követi, hogy számíthasson a pillanatra, amikor a férfi előrehajol. Hagyja, hogy a helyzet szokatlansága elterelje a gondolatait, csak egy pillanatra megmártózva annak furcsaságában, hogy valaki fölébe magasodik. A hang és közelsége már ismerősek, de csak bőre alatt fut végig az érzés, ami libabőrré válhatna; a várakozás izgalma legyűri. A nyelv dallamában, foszlányaiban emlékeztet valamire, érteni azonban nem érti - akármi is legyen, felismeri rajta a francia hatást. Pillantása, mely eddig a kinyújtott ujjakon időzött, a fénycseppekre rebben, adózva az egész szépségének. Emlékezni akar erre.
A blood quill fogása alig tér el a sima tollakétól, megmunkálásától eltekintve közönségesnek tűnik. Kinyúl, de - a várttal ellentétben - előbb átveszi a pennát a bal kezébe, hogy meglepően elegáns, lendületes betűkkel három szót kanyarítson le. Damien Sebastian Felagund, csillog élénkvörösen, amíg a papír mohón beissza a teljes, valódi nevét. A fájdalmat alig regisztrálja, mert a tárgy nem kegyetlen vagy pazarló, kizárólag annyit vett el, amire szüksége volt, még a hegyét sem kell letörölnie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887114#post887114][b]Yezebel - 2025.02.18. 21:45[/b][/url]

Bár Damien nem látja, pillantása a fiú profilja felé rebben, mikor előrehajol, figyelve, hogy elhúzódik-e, mennyire feszélyezi a jelenléte. Emlékszik még, hogy mennyi időt kellett adni neki annak idején a rituálé alatt, hogy ellazuljon, és most is érzi, hogy kivált valamiféle reakciót. Mégsem dől előre - távolabb Romantól.

Maga Yezebel is kedvtelve nézi a pergament, mert bár nem először csinálja végig mindezt, a silens papírban tényleg van valami szemetgyönyörködtetően mágikus. Rengeteg varázstárggyal dolgozik, de ennek az egyszerűségében rejlik a szépsége is. Damien nevének vonalai, betűi, a fiú által felrajzolt hurkok és határozottan húzott egyenesek csupán néhány másodpercig tartják a formájukat, majd szétfolynak a lapon, sötét, vékony, pókháló-szerű mintázatot hagyva a felületén.
- Mutatok valamit, ami talán érdekes lehet. Ha már úgyis épp az önvizsgálat az aktuális projekted - hallatszik Roman szórakozott hangja a válla fölött, majd a mögötte álló test közelsége eltűnik, ahogy a férfi ismét kiegyenesedik. Időközben elvette az aláírt mágikus szerződést is, így most azzal a kezében tesz egy kitérőt a fal mellett álló vitrin felé.
- Hogy ne élhessen senki vissza a felhasznált vérrel.. mert ugyebár ez az egyik leghasznosabb alapanyaga bármilyen szimpatikus mágiának - jegyzi meg mintegy mellékesen a tényt, hogy ha megtartaná ezt a lapot, korona-komponense lehetne bármilyen varázslatnak, amellyel távolról hatni tudna vagy befolyásolni tudná Damient. - Ezeket a szerződéseket szokás elégetni.
Kivesz egy nem túl nagy, öklömnyi méretű réztálat az üveg mögül, és visszasétál az asztalhoz, ezúttal ismét helyet foglalva Damiennel szemben.
- Azt mondják, hogy a láng, amivel a paktum elég, hűen tükrözi annak a személyét, aki a vérét adta érte.

Az asztal közepére kerül a tál, majd lassan belekerül összehajtva a silens papír. Olyan, mintha a papír és a réztál valamiféle kémiai (ebben az esetben inkább arkán) kölcsönhatásba lépnének egymással, mert amint érintheznek, a tál felületéhez érő lap izzani kezd, majd meggyullad.
A tűz fellobban, indokolatlan erővel a tálba helyezett pergamenhez képest, látványos, iridescent árnyalatban nyújtózkodva a rézperem felett. Indigókék, lila és fekete árnyalatai váltakoznak, egymásba fordulva, majd hol az egyik, hol a másik válik dominánsabbá a színek táncában.
- Fascinating.

Hosszúnak tűnő ideig gyönyörködik színes lángokban, mielőtt a tűz felett ismét Damienre nézne, kíváncsian fürkészve a fiú reakcióját.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887123#post887123][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.19. 19:56[/b][/url]

Valóban nem fordítja Roman felé fejét, helyette a szoba másik oldalán álló tükörre emeli tekintetét, kettejük sziluettjét nézve. Különös belegondolni, hogy ezt a pillanatot és azt a másikat négy év választja el. Hol többnek érződik az eltelt idő, hol - némely álmából ébredve - friss, szinte nyers az emlék, a különös, zsongó ritmusú hanggal fülében, s a kréta és vér szagát csak a kávéé űzi el. De nem csak ezekét, hanem azt az időző illatot, ami most is meglegyinti.
Vannak emlékek, amik gyökeret vernek.

A szétfutó vonalak bőrön átderengő erek hálózatára emlékezteti, bár talán csak annak tudatában, mi adta anyagukat. Csendesen, lüktetve dobol benne a várakozás, amint az árnyék eltűnik - a távolodó hang után néz, s bár legszívesebben felállna a fotelből, a helyén marad. Az aktuális projekt megfogalmazás valahogy élcelődésnek hat, de érdeklődve oldalra biccenti a fejét, várva a beígért érdekességet. Előtte azonban valami teljesen mást kap.
- Jó tudni. Mi dönti el, a vér elidegeníthetetlen részévé válik-e egy varázslatnak?- furcsa lehet, hogy kíváncsisággal reagál rá, hogy a papír által felivott anyag elválasztható a paktumtól; azonban ijedtség vagy megbánás helyett ez rí le vonásairól.
- Milyen kényelmes, hogy pályaválasztásnál nincs efféle lakmusz-teszt,- lehetne ez a szkepticizmus, ám attól, hogy nem ért egy mágiát, még nem vonja kétségbe. Sokkal inkább az emberek értelmezését és szándékait kérdőjelezi meg, valahányszor csak kinyitják a szájukat.  

A réztál szerény, megmunkálása kerüli a feltűnést - mint sokszor, vissza kell fogja a késztetést, hogy megérintse a tárgyat, megpróbálja felfedezni magának. Némán követi a történéseket, csak akkor hümmentve, amikor a lángok vörös helyett sötéten nyaldossák körbe a lapot. Feketék, akár egy elrontott illúzió, mielőtt mozgásukban megmutatkozna a többi árnyalat, bizonyos szögekből ragyogó kékeket, lilákat fedve fel.
A színek általában keveset mondanak neki, valahogy egyet-egyet leszámítva mindig hidegen hagyták. Talán, ha korábban köttetik a szerződés, ezek sem lennének rá hatással, ám így, már felismerés villan át vonásain. Hangos, igenlő szívdobbanás. Ezek az ő színei, jelentsenek bármit Roman fürkész szemében.
- Most jön az, hogy indigógyermek vagyok?- vonja fel egyik szemöldökét, amint a tekintetük találkozik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887126#post887126][b]Yezebel - 2025.02.19. 20:25[/b][/url]

Áh, szóval nem rázza meg különösebben a dolog. Vajon azért, mert azt gondolja, Yezebel nem nyúlna ilyen módszerekhez alkalomadtán? Végtére is eltelt négy év hasonló malőr nélkül, és tény, hogy Roman valójában sosem próbálkozott semmilyen alattomos shenanigannal.
Más kérdés persze, ha rákényszerítik. A kanapén ülő civilizált fiatalember helyén állt már könyékig merülve egy fekete kecske belsőségeiben. Ha kikényszerítik, ha szükség lenne rá, az ifrit tárában egészen aljas varázslatok rejtőznek - nem olyan gyorsak, nem olyan spontának és könnyen használhatóak, mint a varázslók számára elérhető pálcás mágiák ugyan.
- Nehéz erre válaszolni.. a varázslat maga, gondolom. - Elméleti értekezés helyett egy ösztönösebb válasz érkezik. Megfogalmazásában egyszerűbb, tartalmában... nos, ebben a tekintetben a mágia sosem könnyítette meg senki dolgát. A szkeptikus kommentárra szélesen elmosolyodik, eléggé ahhoz, hogy a rendezett fehér fogsor felvillanjon a vékony ajkak között.
- És mindenkinek jobb is ez így, nehéz lenne betölteni a helyeket, ha a személyiség felett moralizálna az emberiség.
A réztálban a tűz hő nélküli lánggal lobog, a papír, amely az elején táplálta már rég hamuként pihen az edény mélyén, a mágikus jelenség azonban még állhatatosan tart továbbra is. Másodpercek telnek el, aztán fél perc.. aztán egy perc elteltével az indigó-lila-fekete tűz szép lassan kialszik rögtönzött bölcsőjében. Felszálló füst helyett valami láthatatlan terjeng a levegőben. Damiennek talán először nem is tűnik fel, elvégre nap mint nap körbeveszi őt, a szobában lezajló eseményeknek hála azonban mintha bevonzotta volna ezt a bizonyos valamit. A realizáció valószínűleg hamar érkezik: varázslat. Mana, annak kondenzált, lustán kavargó formája telepszik a helyiségre.
Roman mély levegőt vesz, mintha egy különösen jó illat sarkallná rá, szemeit lehunyja és majdhogynem... jóllakott(?) mosollyal veti hátra a fejét egy pillanatra, mielőptt ismét kiegyenesedne és a vele szemben ülőre pillantana.
- Miért? Nem? - Félrebiccenti a fejét. A varázstalanok számára Damien mágiahasználóként minden bizonnyal ilyen címkével lenne felöltöztetve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887128#post887128][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.19. 21:13[/b][/url]

A mérlegen valóban ott van valamennyi az elmúlt évekből, mert pontosan számontartja, mire adott vagy adhatott okot a másiknak. Tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy sosem szimpla összeadás-kivonás interakcióik összege, s hogy a legbonyolultabb egyenletben sincs helye egy olyan bizonytalan változónak, mint Roman jóindulata. Kötéltánc, kiszámítható vonal mentén bizonytalan egyensúlyozás, hogy egyik mosolytól a másikig sétálhasson.
- Ezennel újabb projekt gazdája lettem,- jegyzi meg, mert ha itt és most meggondolatlanságot művelt, a legtöbb hibát egyszer követi csak el, ha elkerülni nem sikerül. Ráadásul, érdekes kérdést dobtak vissza neki, s a válasz hiánya mindig kisebb csalódás, mint egy készen kapott banális, unalmas megoldás. A mindenkinek jobb egy érdekes kis túlzás, de a mindenkinek kényelmesebb megállja a helyét.

A láthatatlan sodrásra felfigyel, azzal a távoli echoval, ami a tükör láttál legyintette meg - felemeli arcát, tekintete azonban fókusztalan, amint befelé néz, az érzésre koncentrálva. Alámerülve a tenger mozgása ilyen, egyszerre megnyugtatóan öleli körbe és tölti el azzal vihar előtti, feszült bizsergéssel. A lélegzet hangjára felpillant, valahogy furcsán élesnek találva a körvonalakat, Roman mozdulatait követve. Ösztönös, élvezetről árulkodó, ellazuló hullám, éles ellentétben a szögletes érzetekből, kimérten összerakott alakkal. A napsütötte folton nyújtózó macskák jutnak róla eszébe, s azon kapja magát, hogy majdnem mosolyog.
- A különleges végtelenül relatív és független attól, hogyan látja valaki saját magát,- von vállat. A Roman reakciója mögötti gondolatok érdekelnék, rákérdezni azonban nem fog, ha nem osztják meg vele. Ezen a Földön minden ember egyedibbnek hiszi magát, mint legtöbb embertársát, és sokkal erősebben hat rájuk, ha valami hasonlít hozzájuk, mint azt valaha beismernék. Nem, Damien nem hitt benne, hogy jobb vagy méltóbb lenne és emiatt érdemelne ki dolgokat; pusztán nem hitt abban, hogy ennek meg kellene akadályoznia benne, hogy akarja és elvegye őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887130#post887130][b]Yezebel - 2025.02.19. 23:36[/b][/url]

Mostmár nem köti aggodalom az esetleges kéretlen fülek miatt, Roman kisugárzása pedig immár tényleg megváltozik. Ami eddig csak kevésbé vagy erősebben sejtetett disszonancia volt, most teljes mértékben kivirágzik.
- .. a legtöbben különlegesnek gondolják magukat. És csak néhányszor könnyű ezzel egyetérteni. - Igaz, Yezebel szereti összegyűjteni a kivételeseket. Van, akit az eszéért, van, akit a mágikus adottságai miatt, megint mást a kapcsolatai emelik ki a tömegből. Lehet, hogy mert nem tartozik közéjük, de az ifrit meglepően jó szokása az, hogy megtalálja a tetszetőset a csúfakban is. Vagy legalábbis a használhatót.
- Most, hogy kész vagyunk, ha megengeded, kényelembe helyezem magam - ropogtatja meg a nyakát, ahogy egy körző mozdulatot tesz, mintegy megmozgatva a nyak és vállizmait. A folyamat azonban teljesen különbözik a valószínűleg másik által unalomig ismert látványtól, amellyel a százfűlé-főzet jár. Nem nyúl pálcáért a másik (bár Damien nem is láthatott nála soha), nem tesz látványos mozdulatokat, és idegen nyelvű mantrát sem ismételget. Ahogy Roman alakja a kanapé támlájának dől, súlypontját lustán hátrébb helyezve, a bőre alól fekete füst kígyózik fel, az a vékony lassan hömpölygő fajta, amit közvetlen azután lát az ember, hogy kialszik egy gyertya. Annyi különbséggel, hogy ez a füst Roman körül marad, mintha az aurája szilárd burokként tartaná benn azt. Nehéz úgy igazán szemmel követni az átváltozást, ahogy a virágzás is egy bizonyos idő leforgása alatt megy végbe - az ember mégis csak szakaszosan veszi észre a változást, nem pillanatról pillanatra. Bimbó - félig nyílt - virágba borul. Valahogy hasonló megélni ezt is. Egyik pillanatban még Roman évek óta jól ismert arca pillant rá vissza, majd részletek változnak meg.. a fekete füst fátyla mögül levendula árnyalatú bőr sejlik fel. Sötét, elsőre feketének tűnő fürtök, amelyeken aztán ahogy a szobába beszűrődő nap fénye rávetül, mélylilán csillannak meg. Két emberi anatómiától teljesen idegen szarv, intricate ékszerekkel feldíszítve. Teltebb ajkak, melyeken derűs mosoly pihen, androgün, lágy vonások, a férfias és feminin határán kötéltáncosként egyensúlyozva. Két karmazsinvörös írisz néz Damienre, szemfehér helyett feketeség öleli körbe; közepén enyhén húzott pupillák terelik messzebb a látványt a megszokott emberi külcsíntől.
A kanapén ülő sziluett vékonyabb, ruganyosabb és kissé alacsonyabb a Damien által ismert Romannál. Roman férfiasabb, kissé szögletesebb volt, míg az ifritre  lekerekített, arányos formák jellemzők. Csupán vonásai hegyeskések, ártatlan angyalarc helyett egy ravasz róka félszeg sármja kacsint vissza, járomcsontja magasan ülő, de nem erőszakosan markáns. Háta mögül villás farok kígyózik előre, ezúttal lustán megpihenve a dereka mellett a kanapé ülésén.

Damien ismeri ezt az alakot. Látta már. És visszagondolva milyen szenvtelen, milyen arrogáns, hogy a lény úgy parádézott saját alakjában az emberek között, jelmezként viselve a valóságot! Most társasága reakcióját figyeli kíváncsian, várakozó jókedvvel, almost mocking.
- Ta-daa. - Dallamos élcelődés színezi a majdhogynem doromboló hangszínt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887173#post887173][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.20. 21:38[/b][/url]

Tagadás, néhány fel-felvillanó töredéknyi gyanakvó hitetlenség, amíg dermedted megtorpan, hogy megvesse a lábát és megbizonyosodjon felőle, nem látása hagyta cserben.  Barna szeme lassan tágra nyílik, komikus helyett valami kétségbeesést súroló, védtelen felismerésben. Képtelen lenne ujját arra a vonalra tenni, ahol füstszerű, gomolygó sejtései bizonyosságá szilárdulnak, mert gondolatai nem bírnak lépést tartani. Valahol, érzékei peremén túl, az idő tovább telik.

Hiába a füst, az átalakulás araszolása, egy ponton gurkóként vág gyomron, hogy ismerem ezt az arcot, s tekintetem önkéntelenül keresi az ezt igazoló, előbukkanó részletet. Kiszorítja belőlem a lélegzetet és a torkomra markol, teljesen lefagyok. Illúzió? Olyan erővel vájom körmeimet tenyerembe, hogy mindegyik tisztán kivehető árkot hagy maga után. Sziluettje szenvtelenül ölti magára a szarvakat. Nem ember. Mégsem ez ráz meg, amint légzésem felgyorsul, hanem hogy fogalmam sincs, mi ő. Minden, amit eddig tudtam, értelmetlen, de nincs mivel kitöltenem a vákuumot, ami elnyel. A félelem alkudozó, reszketeg kapkodása - csak pár pillanat kell, amíg összeszedem a gondolataimat, csak néhány mély lélegzet, valami, mindjárt rá fogok jönni, mi, egy kiindulópont, egyetlen szilárd, talpalatnyi folt... Aztán a felismerés, hogy nem, semmi sem működik, ami épp eszembe jut, túl sok gondolat, túl sok kérdés, kezelhetetlen, üvöltő zaj tölti ki az elmém. Egyszerre ezer irányba figyelnék, százfelé nézve, egyik lábam az ajtó felé vinne, a másik közelebb, megérinteni és felnyársalni egyszerre akarom. Mindebből - a jégverésként kopogó gondolatokból, egymást ütő, egymást eltaposó kérdésekből - feszültség születik, az a fajta izzó, torkom mardosó indulat, ami másban harag. Bennem elemi, egyetlen pillanatban kikristályosodó pusztítani vágyás. Mert egyre kézzelfoghatóbb alakot ölt,  mert gyönyörű, és érthetetlen, hogy újra látom, hogy talán hús-vér, de nem érinthetem meg. Pedig megtehetném, meg is tettem, siklik tekintetem a kanapén lustán heverő, mozdulatlan végtagra, méghozzá a gerincén. A tarkóm zsibbad, a légzésem mélyül, s ha ismerném a szégyent, most talán átvenné a gyeplőt, mert az emléktől a testem úgy dönt, bármi is legyen, akarja. De ha most megmozdulok, ha felkelek a székből, fogalmam sincs, mit teszek. Pálca van nálam. Nem hallom a gondolataimat a szívverésemtől, és olyan vékonynak tűnik a kecses nyak, a  lüktető, levendula bőrrel. Az ádámcsutkáját nézem. Ha csak megmoccanok, látni  fogja, mi vagyok.
Nem tudom, milyen kifejezés ül az arcomon, mert túl sok mindent érzek egyszerre, de mind feszít és akar és hiába próbálom odaszögezni, még mindig füst van alattam, szilárd talaj helyett. Nem ember, s eddig nem létező, sehova sem vezető ajtók nyílnak egyszerre elmémben.
 
-...What colour do you bleed?- rekedt a hangom, alig ismerek rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887174#post887174][b]Yezebel - 2025.02.20. 22:16[/b][/url]

Eddig mágiától volt terhes a levegő, az átváltozását követően azonban harapni lehet a szobára telepedő feszültséget. Damien úgy feszül meg a helyén, mintha egyszerre rántották volna görcsbe minden izmát egy átokkal. Tekintete rengeteg kavargó érzelemről árulkodik, amit nem tud hirtelenjében kibogozni az ifrit sem, a zaklatottság ténye azonban nyilvánvaló.
Egyik lábát átveti a másikon, a magassított, feminin vonalú bokacsizma makulátlan és fekete. Bal kezét elfekteti a kanapé támláján. Figyeli, hogy a fiú felpattan, a helyén marad.. mi történik, elvégre ő sem tudja, nem mindenható és mindenlátó, hogy mindent matematikai pontossággal számoljon ki. A nap, amelyen erre képessé válik lesz az a nap, amikor hivatalosan is unalommal pecsételődne meg számára a hátralévő idő. Hogy lehet az, hogy valaki mozdulatlanságában is valamiféle elemien agresszív lendület legyen? Damien vívódása kívülről lebilincselő, bár Yezebel most kifejezetten sajnálja, hogy nem képes gondolatokban olvasni. Őszintén kíváncsi, mi fut át a másik fején ezekben a pillanatokban - de eszköz híján, hogy kikémlelje, csak kivár. Amennyire Damien el akar rejtőzni, a szobában, egymással szemben nincs hova bújni, nincs kényelmes menedék, amelynek a takarásában elrejtőzhet. Cserébe zaklatottságának vad hullámai elhalnak Yezebel fesztelenségének partjain. Az vörös szemek nem inkvizitívak, figyelmükben van valami felszabadítóan tárgyilagos, mentes az ítéletektől, rosszallás nélkül isszák be Damien mozdulatlan dühét, de nem is tapsol állva hozzá. It is what it is.
Ádámcsutkája fel-le szánkázik, ahogy hitetlen meglepettséggel vegyes jókedvű, levegős nevetés hagyja el a száját. Nem ez az első eset, hogy megmutatta magát valakinek az évszázadok alatt, de hogy ez legyen az első kérdés.. ez új. A józan reakció erre egy tárgyilagos válasz lenne, de Yezebel nem a hagyományos megoldások híve. Sőt, ha már ebbe a szélsőséges állapotba sodorta Damient, miért ne üthetné még a vasat, nem igaz?
- Ez az első kérdés? - Még mindig az előző nevetés visszhangja bugyog fel a szavaiból. Hirtelen ötlettől vezérelve nyúl az asztalon lévő kés felé, amelynek eredeti funkciója a Nook által behozott pite felvágása lett volna. Élét  egyetlen lendületes mozdulattal futtatja végig a tenyerén. Egyetlen pillanatra mosolya feszesebbé válik a fájdalom miatt, aztán kisimul. Amennyi rituálét hajt végre nap mint nap, számára a mozdulatsor majdhogynem rutin. Mások számára szekunder fájdalom, mert kétség ne essen felőle, az imént ejtett vágás nem sekély. Vörös színezi a gondos manókezek által élezett fémet. Yezebel ökölbe szorítja a kezét, az így felszínre préselődő vörös cseppek felgyűlnek a kisujj hajlatában, ám mielőtt leesnének, az ifrit hirtelen vízszintes szögbe hajlítja a kezét. Még egy-két rövid másodpercig elnézegeti a cseppeket, elnéz mellettük Damien felé.
- Gondolom, onnan nem látszik eléggé, hogy vörös, hm? Nem túl szerencsés a bőrszínem ehhez a bemutatóhoz - kommentálja, majd a világ leghanyagabb mozdulatával nemes egyszerűséggel lenyalja a vércseppeket, mielőtt azok a gravitációnak hála megtalálnák az utat lefelé a csuklóján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887195#post887195][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.21. 22:41[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887217#post887217][b]Yezebel - 2025.02.22. 14:00[/b][/url]

Összetalálkozik a tekintetük az asztal két oldalán. Damien mozdulatlansága a sarokba szorított vadállatok tétova dermedtségére emlékezteti. A pillanat, mielőtt az ösztön ugrásra kényszeríti őket. A nyelve hegyén érzi saját vérének fémes ízét. Nincs sok új számára benne, ahogy a legtöbb más íz is unalomig ismételtek már az évszázadok. Dekadens - mondják mások. Épp csak leheletnyit különböző az átlagostól - gondolja Yezebel nap, mint nap. Bájosnak tartja az emberek örök vonzódását a hosszú élethez. Az ambiciózusak, az arrogánsabbak egyenesen örök életről álmodoznak, de az éjszakát járó, holt testvéreik a megmondhatói, hogy ez a vágy csak tudatlanságból eredő hübrisz. Ahogy telnek az évek, évtizedek és századok, úgy lesz egyre nehezebb az ingerek és élmények vadászata. Valami, ami hajdanán bizsergető eksztázissal töltött el, ma ízetlen hamu a szádban.
Így hát az ifrit szégyentelenül lubickol ezekben a feszült, különös helyzetekben, mint amilyen ez is. Az általános udvariasságnál, betanult köröknél mennyivel szebb, intenzívebb, mennyivel elemibb ez a fajta nyers őszinteség? Csupasz mindent betanult, berögződött mintától.
Ajkainak szenvtelenül felfelé kunkorodó sarkában tetszés bújkál, majdhogynem helyeslés. Látja Damien erőfeszítéseit, hogy kontroll alatt tartsa magát, persze. Állkapcsának éles vonala árulkodik az összepréselődő fogakról mögötte. Tényleg, elismerésre és tiszteletre méltó kitartás és eltökéltség.
Kár, hogy Yezebelt nem érdekli. Látott már kifogástalan önkontrollt. Ezt a félszegen kanapén heverő, magát eddig embernek leplező lényt a mozdulatlanság és önuralom mögött rejtőző személy érdekli maga, és ha ehhez saját kezűleg kell lelöknie Damient a szikla széléről, habozás nélkül megteszi. Miért? Hogy pusztán jóllakassa a kíváncsiságát. Hogy valamiféle twisted egyensúlyt teremtsen maguk között: mert ha ő levetette mindenféle tettetés álarcát, miért ne lenne természetes ez a másiktól?

Aztán valami történik, valami elpattan, Damien mozdulataiban nincs semmi kiszámított, Yezebelnek hirtelen felfelé kell néznie, hogy rálásson a fiú arcára. A fölé magasodó alak árnyéka rávetül, elvágva az ablakon beszűrődő természetes fényektől. A kezét nézi - veszi észre az ifrit, és ebből a közelségből némileg meglepetten tapasztalja azt az éhes hőt, amit az asztal másik feléről nem vett észre.
Hitetlen-izgatott sóhajjal szökik ki a levegő ajkai közül - rövid, hangtalan "ha". Mert Damien reakciója minden, csak nem megszokott. A mozdulat, amivel a másik lehajol, a ruha anyagának súrlódó hangja, ahogy mintegy inverz másolva a korábbi pozíciójukat a válla felett a kanapé támlájára helyezi egyik kezét, ahogy az ujjai közé veszi az ifrit kézfejét, a nyomás, amellyel rászorít. Az akarás olyan mohó nyíltsággal tárulkozik ki előtte, olyan őszintén nyilvánvaló.. és annyira közeli. Yezebel pedig, az impulzusok örök csodálója, issza magába az élményt.
A gesztus olyan, mint egy udvarias kézcsók, amely vérontásban kulminál. Összehúzza a szemeit, mikor megérzi Damien nyelvének forró, érdes érintését és az enyhén szúró fájdalmat, amit hoz magával. A korábbi varázslat visszahangja még némán zümmög körülöttük, szantál keveredik füsttel, és egy fémes illat szivárog be és szövi át.

Nem mozdul, bár az ifrit pózából hiányzik az a feszített kétségbeesés, ami Damient hajtotta. Nem azért marad mozdulatlan, hogy kizárja az élményt, hogy elhatárolódjon. Nem, Yezebel nem húz határvonalakat, ami valójában történik ennek az ellenkezője. Mozdulatlansága ponthogy abból az egyszerű, ám könyörtelen tényből ered, hogy éppen bekebelezi mindazt, amit a fiú akarva-akaratlanul megmutatott neki. Nincs hely tapintatosan oldalra nézni. A tettetésnek, hogy nem történik semmi, hogy minden normális, hogy minden a tervezett síneken halad.
Van egy századmásodperc, mikor a mozdulatok hiánya mintha némi józanságot csempésznének Damien tekintetébe, az a jellegzetes kis mikrorándulás, mikor reggel az álmok közül a józanság peremére sodródsz. Ezt a momentumot választja az ifrit arra, hogy szabad kezét (úgy tűnik, valamikor elengedte a kést) az előtte hajoló tarkójára csúsztassa, ujjai akadály nélkül siklanak a fekete, puha, enyhén göndörödő tincsek közé. Körmeinek hegye lágyan karcolja a fejbőrt a gyengéd, de határotozz fogásban. Nem húzza és nem tolja el, pont ez a lényeg. Ott tartja, maga elé hajolva, nyitott tenyere felett a szemeibe nézve. Nem mond semmit, csupán mosolyog, épp hogy látható hajlat, nem látványos, nem színpadias, rosszabb: elégedett, és különös ugyan, de megnyugtató. Megnyugtató abban a morbid módon megerősítő értelemben, amely az amúgy abnormálisnak bélyegzetteket a keblére öleli. Miért kéne zaklatottnak vagy mérgesnek lennie? Damien ösztönössége nem bűn, nem erény, csak magától értetődő és a természet rendje szerint való.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887260#post887260][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.23. 16:49[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887265#post887265][b]Yezebel - 2025.02.23. 18:27[/b][/url]

Helyes. Elégedetten fut át a fején a gondolat, mikor megérzi a tenyér és ujjai alatt azt a finom nyomást, amellyel belesimulnak az érintésébe. El kell ismernie, csalódott volna kissé, ha a másik elhúzódik, miután a lendülete eddig vitte. Damien beleegyező rezzenése valahogy helyénvalónak tűnik - van ebben az állításban némi arrogancia az ifrit részéről. Helyénvaló, hogy a kezéhez törleszkedjenek. Megérdemli. Az idő, az erőforrások, a figyelem .. és most a merész provokációval társuló gyengéd elfogadása. Persze, hogy megérdemli. Ahogy Damien is megérdemli: az időt, a figyelmet, a provokációt.. és azt, hogy valaki ne csak megtűrje, de elfogadja.
A fiú éhsége nem a társadalom kedvére való. Sosem volt az, és sosem lesz. A "minden rendben lesz" olyan képmutató hazugság, amit az átlagosak tudnak csak kínálni a középszerűség kényelméből. De a Damienhez hasonlók számára sosem lesz minden rendben - valamit mindig fel kell majd áldoznia. Az őszinteség és önkifejezés kényelmét az elfogadás oltárán. Vagy körülötte lévők elfogadását engedi el, cserébe azért, hogy önmaga lehessen. A választás közötti hajszálvékony térben kínál helyet Yezevel, egy apró, talpalatnyi menedéket.

Kíváncsian hagyja Damient, hogy felfedezze. Mások többnyire sokáig csak távolról méregették annak idején. Volt, aki azzal a lehetetlen önáltatással próbálkozott, hogy nem is olyan szokatlan az ifrit, hogy a levendula bőr, a vörös szemek, a koponya két oldalán kanyarodó szarvak nem billentik ki a hétköznapokból. Aranyos kísérlet volt, de valahol szánalomra méltó. Mert Yezebel nem szégyelli a valódi külsejét.. kedveli a vonásokat, amelyeket annak idején a mágia formált neki. Damien szokatlan mohósága, amivel a szemével, ujjaival körberajzolja a számára megkapó részleteket hízelgő. Az ifrit hiúságát pendíti meg, amely miatt talán még megengedőbb is, mint általában lenne. Amikor pislog, a fiú ujjbegyén simít végig a szempillák sora. Van egy másodperc, mikor az őt vizslató, elmélyedő tekintet ismerős árnyalattal villan, látta már ezt más szemében korábban, mielőtt levágták volna az egyik szarvát, hogy pálcát készítsenek belőle.
El kéne, hogy borzassza a felismerés, de végső soron ez a fajta kapzsiság is kifacsart csodálatból ered.. sértve kéne, hogy érezze magát? Helyette a tovább kutakodó ujjaknak teret hagyva fordítja el a fejét. Majdnem a szájára szökik egy rá jellemző entitled utasítás, kedve szerint rászólna Damienre, a váll és nyakhajlat szegletét simítsa. De nem teszi. Egyelőre. Most lebilincselőbb az érdeklődés és várakozás a másik döntései iránt. Hogy mit tenne mindenféle külső befolyás nélkül, ha csak a saját szándékaira van utalva.

Meglepetten tágulnak ki a feketével körbeölelt vörös szemek, mikor a szoba fordul egyet váratlanul. Mintha táncparketten dőlne hátra, de öltönyös karok helyett a kanapé ülése fog rá a derekára, ahogyan leérkezik. A szarvakról lelógó és azokat körülfonó fényes, arany ékszerek csilingelését elnyeli az ülés puha bársonya - és az azon szétterülő sötétlila fürtök. Félrebiccenti a fejét, halk surrogás, haja lustán hömpölyögve követi a mozdulatot. Ujjbegyei megtalálják a heg eltérő textúráját, ezúttal szándékosan simít rajta végig, mintha valami kedves és értékes dolgot becézne. Hosszú pillái alól néz a fölé magasodó Damienre, érezhetően kényelembe helyezi magát új pozícióját elfogadva és tulajdonképp teljesen magáévá téve.
- Do you think i'm pretty? - A baritonban doromboló tetszés nyújtózkodik, mint egy lusta macska, kényelmesen az őt cirógató kéz alá simulva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887304#post887304][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.02.24. 21:52[/b][/url]

Ha most hallhatná a másik gondolatait, alighanem hirtelen kijózanodást hozna Damiennek, milyen pontosan ráérez Yez a helyzetére. Nem maradéktalanul, végképp nem teljes mélységében; ám a valódi elfogadás pont olyan ismeretlen számára, mint ez a lény. Maga sem biztos benne, mióta rejtőzködik, mert nincsenek emlékei róla - értetlenség és zavarodottság, a türelmes magyarázatok már arról szóltak, hogy valami hiányzik belőle. De ez a kéz, ez a mosoly azt súgja, szabad ilyennek, ennyinek lennie. És - talán, mert kábult, talán, mert ez az első, hogy ítélkezés nélkül nyúlnak felé - hagyja; nem kérdőjelezi meg azonnal miértjét.

Amit a másik kapzsiságnak vél, valójában nem vágy; sokkal inkább az élő dolgok törékenységének megnyugtató tudata. Igen, esetében a bájitalfőzés a legkézenfekvőbb forrása ennek, azonban nem komponenst vagy anyagot lát. Ujját egy hajszálvékony vonal mentén húzza képzeletben végig, ami - szükség esetén - elválaszthatja a túlélést a prédává válástól. Mindez inkább ösztön, semmint megfontolás, figyelme tovairamodik a szempillák leheletnyi érintésétől, s aztán megakad az ingatag egyensúlyon, az elegánsan egymáson átvetett lábak vonalán.  

Alaktalanul kavarog benne a látvány hatására, az a töredék, amiben a másik kitágult szemmel pillant fel, s ami tökéletes ellentéte annak a laza, szinte lusta kényelemnek, amivel elterül; a helyzet abszurd természetessége. Kezd eszmélni, mégis, amint megtörik a csend, még időzik kicsit -  lassan végigsimít az alkaron, mielőtt elengedné.
- No.- A hangja halk, ám határozott nem, s talán mélyebb a megszokottnál, vagy csak árnyalata más. Mint, ha a huzat meglibbent egy könnyű függönyt, ami megszűri a fényeket, finom dallamosság bújkál benne. - Pretty is a cheap word and I know when I see something priceless.- Elcsépelt, kopott szó a szép - lustaság és tudatlanság egyaránt rongyosra használta, válogatás nélkül dobálózva vele. Tárgyak, emberek, arcok, pénzösszegek, művészi alkotások, még az időjárás is megkaphatja, ha egy kicsit kellemesebb az átlagnál. Semmit sem ad vissza abból, amit ő lát vagy érez, s amire egy egészen más szót választana. A szép nem perzsel, nem éhes, nem markol az ember torkára.
- Mi a neved?- nyilván vannak ennél fontosabb kérdések. Sürgetőbbek, súlyosabbak, ijesztőbbek. De azok várhatnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887386#post887386][b]Yezebel - 2025.02.28. 02:50[/b][/url]

Kívülről nézve az eseményeket talán frusztrálónak hathat az ifrit helyzete, valamilyen szempontból az is. Még ha a úgy is érzi, hogy a beszélgetés és Damien gondolatainak folyamát - vagy annak egy részét mederben is tartja, amire egyébként semmilyen garancia nincs a saját meggyőződésén és végülis évszázados tapasztalatán túl, a fizikai kiszolgáltatottság nem tűnik el. És mint azt érzékletesen bemutatta az elmúlt egy percben és negyvenhárom másodpercben, a fiú  egészen kiszámíthatatlan tud lenni.
Provokálta, hogyne. Nyíltan. "I dare you." - Ezt üzente némán, mikor először előbukkant nyelve a fehér fogak közül. Megszokott reakcióra számított. Döbbenetre. Elrettenésre. Arra a jól ismert - "mit tettem, nem erre gondoltam" megtorpanásra, amit a legtöbben produkálnak. Persze gondolt Damien személyiségével, hogy a fiút nem rázza majd meg annyira. Ez az egész ötlet valódi alakjának leleplezésével azzal a kíváncsi mozdulattal kezdődött, mikor Damien úgy döntött a farsangkor, hogy muszáj megérintenie a "jelmezét". Olyan nyíltan csodálta, annyira őszintén és kérlelhetetlenül tért vissza a pillantása valamelyik szokatlan részletre újra és újra és újra.
Yezebel pedig hiú lény.
Hiú.. és.. túl kevés alkalma adódik önmaga lenni.
Damien furcsa és ösztönös vonzódását dédelgetve ingerelte a fiút - vagy kifogja a szelet a vitorlájából vagy felborít mindent, nem igazán számított melyik. És ilyen gyönyörű váratlansággal még nem kapott léket hajó, mint ez.
Számára ez nem dominancia harc - nincs szüksége dominanciára. Nem számít, nem ebben méri az interakciók értékét. Impulzusok, mennyivel pezsgőbbek, mennyivel élőbbek! Váratlan, izgalmas, kicsit meglepő, kicsit fáj, kicsit feszes, kicsit zizeg, formátlan, szokatlan. Annyi minden ütőerén tartja rajta az ujját nap, mint nap, annyi mindenre van hatása, annyian várják a véleményét, a támogatását, az egyetértését, a segítségét, hogy az irányítás és kontroll rutinja már lélegzetvétel az ifrit számára. Ez? Ez bennakadt levegő. Asphyxiation. Ez préselődő tüdő, oxigénhiány, fulladozva szeme előtt villódzó, színes foltok.
Damien dallamos, mély hangjánál csak a szavai kellemesebbek. És a nagyobb test súlyának fölötte támaszkodó ígérete.
- Általában nem szeretem, ha kijavítanak, de... - Damien haját tartó ujjainak amúgy sem erős szorítása enyhül, kezét lejjebb csúztatja a tarkójára, mutató és középső ujjbegyei az ing gallér alatti bőrre simítanak kíváncsian. A mozdulat futó, egy pillanatra vérlázítóan szemtelen és tolakodó, de még mielőtt igazán illetlenségbe csapna, az ifrit keze visszahúzódik, elengedi a fiút.
Játszik csupán, incselkedik, de még az újdonság izgatottságának lencséje mögül is fel képes mérni, hogy ez nem alkalmas helyzet bármiféle kényszer gyakorlására. Nem, ha nem akarja maradandóan elüldözni a másikat.
- .. de ebben az esetben még kedvelem is. - Oh, igen. A dicsérő szavak. Kicsit suta, pontosabban sutának hatnak, mert Damien sötét íriszei mögött ennél sokkal elemibb kifejezések rejtőznek, Yezebel pedig szívesen hallaná őket nyíltan, kendőzetlenül kimondva. Még ha jelenleg irreális elvárás is, mert a fölé magasodó pózban, az impulzív döntésekben, a hízelgő szavakban, a fogásban a csuklóján, az állkapcsot feszítő néma agresszióban még mindig zavart döbbenet pulzál, Damien józansága és döntésképessége még mindig a rá zúduló tudás alatt roskadozik. Nehéz emiatt hibáztatni.
"Mi a neved?" Mi? Újabb kérdés. Grounding, visszarántja a beszélgetésük talajára és rájön, hogy a név, ami számára egyértelmű és természetes még egyszer sem hangzott el, mióta levetette Roman álarcát magáról. Hogy milyen színű a vére. Hogy priceless. Ezek a szavak csak úgy, mint az ifrit vére akadály nélkül gördültek le a nyelvükről, csak épp a legegyértelműbb kérdés és válasz váratott magára eddig.
Valódi jókedvvel konstatálja ezt a tényt, nem tudva megállni, hogy ne nevesse ki kicsit a késve érkezett józan észt.
- Yezebel. Ez az első név, amin neveztek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887643#post887643][b]Damien Sebastian Felagund - 2025.03.09. 21:52[/b][/url]

A megrázó helyett a szó, ami talán legpontosabban leírná a helyzetét, a felfoghatatlan - olyannyira idegen, hogy minden eddigi tapasztalata, hivatkozása irreleváns adathalmaz pusztán. Minden élőlény a saját történetének szűrőjén keresztül látja a világot és annak jelenségeit, de ha valami teljesen új és ismeretlen, ésszel nem érheti fel; ugyanazzal a védtelenséggel fog előtte állni, amivel a lakatlan szigetek állatai közelítettek az első arra vetődő emberekhez. Érzékei mohón isszák a tiszta élményt, rezzenésekre és tettekre adott zsigeri reakciókkal és fájó őszinteséggel minden lüktetésben, minden mozdulatban, abban, ahogy pillantása és ujjai egymással versengve próbálják befogadni az alakot, míg -átmenetileg- az összes következtetés, minden párhuzam, maga a megértésre tett erőfeszítés értelmetlen. Egy gyermek csüng így a világon, amikor először pillantja meg, egyszerre figyelve valamennyi részletét, elveszve benne; s az éhes, félelem nélküli akarásban is az első érintések görcsös, szinte durva megragadása van. A nevek előtti érzések. EZ kell. NEKEM kell.
Ugyanakkor meghasonlott állapota, akár egy hasadt tükör, egy másik képet is lát - egyet, amiben a névtelen lény arcában ismerősek a vonások, lusta nyújtózkodásában kellemesen borzongató a feszültség, mosolyában meztelen a vágy. Benne És ennek a másiknak érzi a veszélyeit, élesen kirajzolódó határát, a józanság hideg kezét két lapockája közé simítani, amint a ruhája alatt megrekedt hő - a gallérja alá kúszó ujj nyomán - lassan, lassan hűlni kezd.

Az ajkakat nézi, amikről legördül a nevetés, s amik a hangokat formálják, dallammá fűzve őket. Yezebel. Ízlelgeti a nevet, betűinek füstként kanyargó hurkait. Illik hozzá, legalább annyira, mint a szarvain hintázó ékszerek vagy ruhájának drága hímzése. Ami furcsa, hogy hiába tisztább a feje, egyáltalán nem veszít erejéből a benyomás, a szépsége olyan, akár egy vágott seb, tovább égeti, tovább lüktet. Darabjaira akarja szedni, rétegenként hajtani vissza, de... Nem áll készen. Tudja, hogy a keze egy ponton megremegne vagy elejtené, mert fogalma sincs, mit akar pontosan és hogyan vegye el.
Szabad kezének tenyere figyelmeztetés nélkül letakarja a parázsló szempárt, hogy megszakítsa a szemkontaktust és lehajol, hogy halkan beszélhessen.
- It's time for me to take my leave of you, as lovely as all of you are,- megadhatná az esélyt, hogy a másik levegye róla a kezét, azonban nem várja meg, elengedik-e - egy kígyó fürgeségével csusszan ki a kar alól, ha kell, lefejtve magától és nagyot lépve hátra, kikerüljön az elérhető távból. Alattomos? Nem jobban, mint amit vele műveltek. Talán egy cseppnyi irónia vegyül hangjába, mert most rémlik fel benne, hogy lehet, adott még egy okot arra, hogy ne akarják kiengedni a házból.
- I'd hate to dissappoint you.- Mást nyilván bántana, hogy ebből a helyzetből nincs elegáns kiút, netán zavarba jönne, amiért hirtelen inába száll a bátorsága, vagy épp lázasan kutatna valamiféle elfogadható magyarázat után. Ő csupán a szoba ajtajáig hátrál, minden egyes lépést megfontolt lassúsággal téve, míg tekintete a kanapén hagyott alakon időzik. Szinte vakon nyomja le a kilincset, fejét oldalra döntve, hogy amint kilép az ajtón, tovább maradjon látóterében a szoba. Odakinn még megtorpan egy pillanatra a lépcsőház gyér fényében sziluettje.
- It was a pleasure to meet you, Yezebel,- teszi hozzá az ajtórésen át a hangjában hallható mosollyal, mert legalább látja a humort abban, ahogy - mint később rájön, ráadásul táskáját hátrahagyva - megfutamodik.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887688#post887688][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.13. 14:54[/b][/url]

A motor zúgása még mindig a fülemben cseng, pedig már percek óta állok itt, a velencei éjszakában. A levegő sós és nehéz, valahol messze egy gondolás énekel, a csatornák pedig úgy csillognak a lámpafényben, mintha egészen más világ lennének. De nekem most nincs időm ezt csodálni. A szállás ajtaja előtt állok. Az ujjaim ökölbe szorulnak, aztán elernyednek. A motorom még mindig a sarokban pihen, kipufogója langyos a hosszú úttól, de engem valahogy jobban éget belülről az a millió kérdés, amit most magammal hoztam. Nem kellett volna idejönnöm. Ez az első gondolat, ami átvillan rajtam, de aztán azonnal félre is söpröm. Mert még ha nem is kellett volna, muszáj volt.
Zsófi hangja még mindig a fejemben zakatol. A részletek, amiket mondott, az apró információk, amik egyre inkább kirajzoltak egy olyan Elektrát, aki most is képes veszélybe sodorni magát. Mert ő ilyen. Mert mindig ilyen volt. És ha valaki, akkor én ezt tudom. Tudom, hogy Elektra milyen, amikor nem látja a határokat. Tudom, hogy milyen, amikor elhiszi, hogy minden megoldható, és hogy csak egy kis idő kérdése, mielőtt minden a helyére kerül. De a világ nem így működik. Nem így működött a mi történetünk sem. És most sem fog így működni. A kezem végül felemelkedik. Nem gondolkodom tovább. Bekopogok. A hang tompán visszhangzik a fából, és azonnal érzem a mellkasomban a késlekedő másodpercek feszültségét. Nem tudom, mit fogok mondani. Nem tudom, mit akarok hallani tőle. Csak azt tudom, hogy itt vagyok. Mert muszáj itt lennem. És mert Elektra… Elektra sosem volt képes igazán vigyázni magára. De ha ő nem is, hát valakinek vigyáznia kell rá. És úgy tűnik, még mindig én vagyok az az ember.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887693#post887693][b]Rothstein Elektra - 2025.03.13. 19:02[/b][/url]

Újabb mélykék, neszekkel és aromákkal telt este öleli magához a Canal Grande partján álló, omladozó homlokzatú házat. Odabenn hősnőnk már jó ideje görnyed számítógépe fölé. Csontos ujjai serényen sorjáznak a billentyűkön, míg sötét szemeivel a kijelzőt figyeli. Lassan két hete van már itt, a lagúnák városában, ahová sikerült épp a karnevál kezdezdete után pár nappal megérkeznie. Beleveszett a forgatagba, miközben a lelkében uralkodó káoszt igyekezett felszámolni. Tudatában annak, hogy minden tettnek következménye van, hagyta életét hátra ismét. Imola meglehet gyűlölni fogja ezért, de inkább tegyen így, mint hogy magával rángassa lányát, önző mód kiszakítva megszokott környezetéből. A legjobb emberekre bízta. Szülei, Tamás és Hege, akire apjaként tekint, viselik gondját. Ezért nem aggódik miatta. Bertalan...Sokat gondolt rá, ám be kellett látnia igen kevés az esély arra, hogy amit érzni véltek egymás iránt az valós volt. Inkább lehetett a pillanat és az újdonság röpke varázsa. A férfi szakmai szemmel vizsgálta, elemezte őt, mint tűre szúrt ritka példányt a lepkegyűjtő. Ez nem lehet alapja egy kapcsolatnak. Talán ezért sem jutottak túl az első komoly problémán, hősnőnk sokat megélt lelkivilágán. Biztosan elítéli, sőt megveti, mert azt tette, amit tudott, hogy ne ártson azoknak akik szívének oly kedvesek. Elektrától ennyi telik. Nem szent, nem jó és főleg nem logikus. Kiutat ösztönből kereső fajta. Most is azért kutat, hogy megoldja élete egyik legkomolyabb gondját. Meg akarja találni Otíliát. Beszélni vele, tisztázni helyzetüket. Kitépni a lelkében ével óta mélyre fúródott, pusztító tüskét. Úgy érzi mindaddig nem térhet vissza, míg ezt meg nem teszi. A gép halkan csipog, ám a kopogás elnyomja hangját. Ki lehet az ilyen későn? Ez egy apartmanokból álló épület, melynek egyik földszinti minigarzonját birtokolja Rothstein Elektra. Felkel asztalától, hogy megtudja vajon csak az egyik lakó zárta-e ki magát a kapun, vagy a maskarások tréfálnak. Köntöst kanyarít magára és kisétál. Elfordítja a kulcsot, lenyomja a kilincset és az ódon ajtó feltárja titkát. - Hege... - suttogja a nevet, mint imát a másik sötét tekintetébe fonva sajátját.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887694#post887694][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.13. 19:34[/b][/url]

A név, amit suttog, mintha súlyosabb lenne a velencei éjszaka párájánál. Hege. Nem dühösen mondja, nem meglepetten. Csak egyetlen szó, amelyben annyi minden ott van – felismerés, fáradtság, talán egy árnyalatnyi öröm is, amit azonnal el akar rejteni. És nekem ennyi elég. Néhány másodpercig csak nézem őt, mintha bizonyosságot keresnék a vonásaiban. Nem mintha nem tudtam volna, mit fogok találni. Mert persze, hogy ezt fogom találni. A kimerültséget, amelyet olyan elegánsan tud elrejteni, a karikás szemeket, amelyek mögött egy egész világ feszül, és azt a mélyről jövő makacsságot, amely mindig is ott volt benne. Mert Elektra mindig így néz ki, amikor menekül. És én most itt vagyok, hogy utolérjem. – Bocsánat, ha felébresztettelek – mondom végül, bár tudom, hogy nem aludt. Elektra nem az az ember, aki könnyen álomra hajtja a fejét, különösen nem, amikor egy újabb lehetetlen küldetés közepén van. A tekintetem végig siklik rajta, a köntösön, amelyet magára kanyarított, az ujjakon, amelyek még mindig ott pihennek a kilincsen. Talán arra számít, hogy dühös leszek. Hogy azonnal letámadom, kioktatásba kezdek, hogy mit keres itt, hogy mégis mi az istenért kell mindig elrohannia, mintha ez bármit is megoldana. De nem teszem. Csak állok ott. – Zsófi sejtetett valamit a kis akciódról – folytatom csendesen, és van valami a hangomban, ami nem fenyegető, de súlya van. – Otíliát keresed? –  A torkomban ott van az a keserű íz, amit mindig akkor érzek, amikor rájövök, hogy még mindig ugyanazt a kört futjuk. Ő saját magát teszi az utolsó helyre, és nekem kell emlékeztetnem rá, hogy vannak emberek, akik féltik. Akiknek szükségük van rá. Van egy élete. Egy otthona. Hogy neki lenne miért maradnia. És mégis itt van. Egy omladozó homlokzatú házban, egy másik országban, egy olyan küldetés kellős közepén, aminek egyetlen végkimenetele lehet: hogy fájni fog. Lassan kifújom a levegőt, és nem tudom eldönteni, mit mondjak neki. Mert lehetne ez a pillanat vádaskodó. Lehetnék dühös. Lehetnék csalódott. De ehelyett csak a legőszintébb dolgot mondom, amit érzek. – Elda… ha azt hiszed, hogy ezt egyedül kell végig csinálnod, akkor még mindig rohadtul nem ismersz – A tekintetünk találkozik. Az ajtó nyitva van közöttünk. És ebben a pillanatban, először egész utam folyamán, nem tudom, hogy mi fog történni. De nem tudtam volna tovább nyugodtan aludni, hogyha nem pattanok most a motorra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887695#post887695][b]Rothstein Elektra - 2025.03.13. 20:03[/b][/url]

Ez a valóság? Vagy csupán elaludt a gépére borulva, ahogy mostanában sokszor és álmodik? Tekintete végtelen szomjúsággal issza be a látványt, rettegve a pillanattól, hogy elillan. Ritkán szakad benn szava a rutinos riporternőnek, ám most nem tud hangot kiadni szép ívű ajkán. Hege megjelenése teljesen ledöbbentette. Annyi éven át várt erre, s most tehetetlen mozzanatlanságba dermedt az ajtó innenső oldalán. Sötét haja kusza, köntöse alól kilóg hálóinge, lábán puha, vastag zokni és papucs van, mert hidegek még mindig az éjszakák. Zsófia említésére sötét pillantása megrezzen. A nő tehát valóban olyan kiváló nyomozó, mint azt Elektra sejtette. Más esetben ezt most ki is mondaná, de még mindig Hege kapun túli lényének hatása alatt áll, így csak elnyíló ajka jelzi, valamit mondana. Otíliát keresed? A kérdés már képes kizökkenteni révületéből. Biccent. Hiszen kár volna tagadnia az igazságot. Ha ki akar lépni a nő árnyékából, melyet oly sok éve hordoz magán észrevétlen, lelket-elmét pusztító lepelként, akkor meg kell találnia és szembe kell vele néznie. Történjék bármi. Lehet belehal, lehet elnyeri a megváltást, de valamit tennie kell, mert ez így tovább nem mehet. - Talán soha nem is foglak, de most jobban örülök neked, mint bármi másnak - ejti ki a szíve legmélyében íródott érzések vokális változatát. Hangja bársonyos, kissé elcsigázott, de őszinte és igen, boldog. - Utánam jöttél...Tudod te mit jelent ez nekem? - kérdezi könnybe lábadó szemekkel, melyeket gyorsan le is töröl kézfejével. Sosem szeretett sírni. Örömében sem, pedig mosolya, melyre szép ívű ajka húzódik, erről ad tanubizonyságot. Kinyújtja csontos ujjait, hogy megérintse a férfit, valóságos-e, vagy csak ábránd. Érintése ösztönös, gyengéd de félénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887701#post887701][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.14. 09:45[/b][/url]

A nő ujja végigsimít a kézfejemen, mintha ellenőrizné, tényleg itt vagyok-e, és én hagyom. Csontos, hideg ujjai épp csak érintik az enyéimet, mégis olyan ez, mintha egy láthatatlan híd verődne közénk ebben az idegen városban, egy idegen ház küszöbén. A mozdulata félénk, de valahol mélyen mégis ott van benne az a régi Elektra, akit ismertem – az, aki mindig elérhetetlennek tűnt, de valahogy mégis mindig ott volt, amikor igazán kellett. A kérdésére nem válaszolok rögtön. Nem azért, mert nincs mit mondanom, hanem mert nincs rá egyszerű válasz. Igen, tudom, hogy mit jelent neki, hogy most itt állok előtte. De azt is tudom, hogy ez nem elég. Hogy ez az egész nem egy megható jelenet egy színpadon, amit könnyek között lezárhatunk, hanem egy valóságos csatatér, amelybe ő már régen belevetette magát – és én most végre utána mentem. – Tudom – mondom végül halkan, és az ujjaim az övéihez simulnak egyetlen röpke pillanatra, mielőtt lassan visszahúznám őket. Nem engedem el, csak éppen annyira távolodom, hogy érezze: itt vagyok.
– De azt is tudom, hogy nem számítottál senkire – folytatom, és a hangom már nem csak gyengéd, hanem határozott is. – De most itt vagyok, és ezúttal nem vagy egyedül – Elektra mindig is menekült, és én mindig is hagytam. De most már nem tudom tovább nézni, ahogy egy újabb csatát vív egyedül, mintha az egész világ csak az ő vállára nehezedne. – Engem nem kell megtalálnod, én mindig itt vagyok – mondom, és az ajtófélfának támaszkodom, mintha így kevésbé tűnne fenyegetőnek a jelenlétem. – De Otília más. Ha ezt akarod csinálni, ha tényleg szembe akarsz nézni vele, akkor együtt csináljuk. Mert nem fogom végig nézni, ahogy megint darabokra töröd magad – A tekintetünk összekapcsolódik, és látom benne a megkeseredett harcot. Azt a régi, makacs ellenállást, hogy ő mindent egyedül akar megoldani. Hogy nem akar senkire támaszkodni, sokszor még rám sem. De látok valami mást is. Valamit, amit talán még ő sem akar elismerni: megkönnyebbülést. Mert most nem kell egyedül csinálnia. – Beengedsz, vagy itt fogunk még egy kicsikét vitatkozni  a folyosón? – kérdezem végül, és egy halvány mosoly húzódik az ajkamra, de a hangomban még mindig ott a súly. Nem engedek. Most nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887702#post887702][b]Rothstein Elektra - 2025.03.14. 10:21[/b][/url]

Minden apró rezdülésnek jelentősége van ebben a már-már álomszerű helyzetben. A légzés puszta ütemének éppúgy, mondhatni szavai vannak, mint a pillantásoknak. Hősnőnk kezdi felfogni a valót. A férfi itt áll előtte, s ez nem csupán illúzió. Lelke mélyén meg kell ráznia magát, hogy jelen legyen, ne vesszen el ebben a tényben, amire bizony hajlamos. Hege szavai nyújtanak ehhez fogódzót. - Valóban nem - rázza fejét válasza megerősítéseként. A vele szemben álló volt az utolsó, akire számított. Bertalan esetében pedig szinte mérget mert volna venni, hogy eszébe sem jutna keresni őt azok után, ahogy elváltak útjaik. Jobb is így talán. Legalább a férfinak sem kell meghasonulnia és tovább foglalkozhat lányával, ami fontosabb a szívnek az ő ügyeinél. - Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezi aggódva, majd meg is indokolja félelmét egy emléket felidézve - Miatta kínoztak meg téged. Én magam vállaltam a szenvedést, de rád a volt nejed hozta a sötét végzetet. Féltelek tőle. Jobban, mint magamat. Imolának rád nagyobb szüksége van, mint rám. Akarva-akaratlan tettem azért, hogy ez így legyen, de ha mindkettőnknek baja esik, ki marad neki? - teszi fel a kérdést a maga különös logikájának mentén haladva. Tudja jól, hogy számára az anyaság hiba volt. Nem mindenki alkalmas erre a szerepre. Az élet színpadán neki mégis ebben kellene a legjobbnak lennie, ám ripacskodásért nem jár a nominálás nélküli Oscar. - Egek! Persze, gyere! - tárja szélesre a kapout, majd miután a férfi belépett, gondosan bezárja mögötte. - Erre! - mutat utat a rá jellemző széles gesztussal, hogy azután immár a kis apartman konyhájában, a fahéjas kávé jellegzetes illatában állva folytassák. Aláfestő zeneként számítógépe halk, de szakadatlan ciripelése hallatszik a konyhaasztal felől. Bizonyára találat érkezett az egyik keresésre. - A kávéhoz már késő van, de kérsz egy kis teát, vagy valami erősebbet? - érdeklődik jó vendéglához méltón. Legyen bárhol és bárhogy, ez a tulajdonsága állandó maradt. Azt ad a férfinak, amit választ, míg ő maga egy üveg sört választ. Erre most innia kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887704#post887704][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.14. 10:44[/b][/url]

A fahéjas kávé illata betölti a kis apartmant, ahogy belépek. A szoba szűk, a bútorok kissé kopottasak, de minden Elektra jelenlétéről árulkodik. A gondosan szétdobált jegyzetek, a laptop monoton ciripelése – dolgozott, kutatott, tervezett, valószínűleg azóta, hogy ideérkezett. A kérdésére nem válaszolok azonnal. A tekintetem végig siklik rajta, a sörösüvegre, amit a kezébe vesz, és az apró rezdülésre az állkapcsán, ami elárulja, hogy még mindig vívódik. – Bár tudnám, hogy jó ötlet-e – sóhajtok végül, és leülök a konyhaasztalhoz. Az „erősebbre” bólintok. – De az biztos, hogy rosszabb lenne, ha hagynám, hogy egyedül csináld – A hangom higgadt, határozott, de nem erőszakos. Nem akarok parancsolni neki – azt sosem viselte jól. Csak emlékeztetem arra, hogy ha már ennyiszer elbuktunk ezen az úton, akkor talán itt az ideje, hogy másképp próbáljuk meg. Együtt. – Nézd, tudom, hogy mit gondolsz – folytatom csendesen, ujjaimmal lassan végig simítva a sörösüveg peremén, ami elém került.  – Hogy te nem vagy alkalmas erre a szerepre. De Elda… ne játszd el nekem ezt a műsort, jó? – A pillantásom megtalálja az övét, és bár a szájam sarkában ott bujkál egy mosoly árnyéka, a tekintetem komoly. – Tudom, hogy nem szereted ezt kimondani, de az a gyerek számít rád. Te vagy az anyja. És akárhogy is gondolkodsz magadról, ez sosem fog változni – Egy pillanatig hagyom, hogy ez a mondat megálljon közöttünk, aztán előrehajolok, könyökömet az asztalra támasztva. – Szóval, ha most azzal próbálsz meggyőzni, hogy nekem inkább haza kéne mennem, hogy vigyázzak rá, akkor spóroljuk meg az időt. Mert nem megyek sehová – Kortyolok egyet az italomból, mielőtt folytatnám. – Otíliáról beszélj inkább. Mi a terved? Hol látták utoljára? Mihez nyúlsz először? És pontosan milyen szinten akarod beleásni magad ebbe, mielőtt valaki megint megsérül? – A hangomban van egy kis irónia, de nem szórakozásból. Ezt a kört már lefutottuk, és a vége mindig ugyanaz volt: fájdalom, veszteség és Elektra egy újabb sebbel a lelkén. Nem akarom, hogy ez a történet újra ugyanúgy végződjön. Félek? Persze, hogy félek. De ha Elektra ebbe belevág, akkor nincs az az isten, hogy ne legyek mellette. – Mert ha ezt csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Együtt – Az utolsó szót megnyomom, hogy érezze, ebből nem engedek. Most az egyszer nem, mert ennek véget vetünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887709#post887709][b]Rothstein Elektra - 2025.03.14. 13:04[/b][/url]

Keserédes mosollyal nyugtázza, nem ő az egyetlen, ki telve van ezer kétséggel. Sikerrel járjon, vagy kudarcot valljon, már nem számít, mert ennek véget fog vetni. Egyszer, s mindenkorra. Belekortyol italába, mely hűvös és erős. Ujjait rákulcsolja a palack testére, majd sötét szemeit a férfira emelve szólal meg, halkan és belátón. - Annyi mindenen mentünk már keresztül együtt, de sosem hittem volna, hogy ezt egyszer ilyen helyzetben fogom hallani tőled - húzza lágy görbére szép ívű ajkát, hogy azután újabb kortyot húzzon le a palckból. Közben a gép még mindig csipogásával igyekszik magára vonni figyelmüket. - Jobban ismersz engem bárkinél. A lányom és szeretem, de olyan hivatást választottam egykor magamnak, amibe csak ilyen lemondásokkal fér bele az anyaság. Hogyan dönthetnék Imola és a nyomozások, az igazság keresése között? Az egyiket a másik és saját magam kárára áldoznám fel, ha megtenném, de nem akarom és nem is fogom - beszél őszintén, bársonyos hangjában szomorú belenyugvással. Sosem tudna lemondani a szakmájával járó kihívásokról és veszélyekről. Azok éltetik igazán. Hazudhat magának és mindenki másnak, de ez az igazság. Eljátszhatná a dolgos-kedves anyukát, aki csak a gyermekéne él, de abba szép lassan belehalna. Ítéljék el emiatt, nem bánja. Az utókor lesz majd a bírája. - Eszem ágában sincs. Biztos vagyok benne, hogy Imolát a szüleimnél hagytad - tiltakozik a feltételezés ellen - Annyi alkalommal vártam hiába, hogy egyszer elég fontos legyek neked vagy bárki másnak, hogy megkeressen, miért küldeném haza pnt most, amikor megtette? - süti le szemeit szégyellve kissé kimondott érzéseit. Bizarr helyzetet teremtett ismét a sors. Hege eljött, pedig már rég elvesztette hősnőnk a reményt, hogy ilyen megtörténhet. Mégis itt van vele. - Zsófia a kapocs hozzá. Rokonok és amikor színlelnem kellett, hogy még mindig emlékezet kiesésem van, egyszer összefutottam velük. Nem sokkal ezután Otíliának nyoma veszett. Ezért elkezdetem nyomon követni közös Vörös Szépségünk mozgását. Mivel tudom róla, hogy remek nyomozó, aki ismeri az észjárásomat, így nagyon nehéz dolgom van vele - taglalja a helyzetet, majd a férfi felé fordítja gépét, hogy azután közelebb húzódva magyarázza a kijelzőn látható adatokat. - Visszakövettem merre járt az elmúlt években. Lekértem a hop-hálózat és a mágusvasutak nyilvántartásait, de bevallom ez eddig édes kevés. Ha most azt kérdezed, hogy miért nem kérdezem meg egyenesen, akkor azt mondom azért, mert azt hiszem nem mondaná el nekem. Ez csak egy megérzés, firkászkopó szimat, hívd ahogy akarod - görgeti végig az adatokat miközben beszél. Tekintete a monitor kijelzőjéhez láncolva sorjáz, elméje összefüggések, vagy épp ellenkezőleg, anomáliák után kutat. Keresve a megoldást, a legapróbb nyomokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887715#post887715][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.14. 15:10[/b][/url]

Lassan dőlök hátra a széken, miközben figyelem, ahogy Elektra végigpörgeti az adatokat. A tekintetem ide-oda ugrál a kijelző és az arca között. Látom rajta azt a bizonyos fényt – a régi ismerős csillogást, amikor épp egy rejtély közepébe ássa magát. Az Igazságvadász. Ez ő, mindig is ez volt. És amíg világ a világ, mindig is ez lesz.
– Szóval – kezdem meg halkan. – Ha Zsófi tud róla, hogy keresed, de nem akarja elmondani, az két dolgot jelenthet. Vagy nem tudja, vagy nem akarja, hogy megtaláld. Egyik sem jó hír – De miért is akarná, hogy megtaláljanak egy olyan embert, akihez családi szálak fűzik? Teljesen érthető ez az álláspont is. Előrehajolok, a könyököm a térdeimen, ahogy a kijelzőre szegezem a tekintetem. A hop-hálózat és a mágusvasutak adatai kuszán sorakoznak egymás mellett, de van bennük egy minta. Mindenben van egy minta, csak meg kell találni. – Nézd ezt – bökök az egyik időpontra, ami feltűnően eltér a többitől. – Ez az utolsó regisztrált használata a hop-hálózatnak. Utána semmi. Mintha eltűnt volna. Ha nem használja a hopport, és nem száll mágusvasútra, akkor hogy’ a francba közlekedik? – Egy pillanatig csendben figyelem az adatokat, majd összefonom a karom a mellkasomon. – Vagy valaki mással együtt utazik, aki elrejti a nyomait. Valakivel, aki fedezi, és akin keresztül hozzáférése van az információkhoz anélkül, hogy személyesen kellene kockáztatnia – Elhallgatok, majd felnézek Elektrára. Nem akarok nagyon okosnak tűnni, hiszen ez magasan meghaladja az én detektívi képességeimet, de…
– Van valami közös vonás az utóbbi célállomások között? Városok, személyek, intézmények? Bármi, ami összekötheti őket? – Egy kapcsolódási pont. Egy szokás. Egy ember. A kijelzőn görgető adathalmaz most már nem csak egy rakás szám és helyszín, hanem egy összefüggés keresésének térképe. Elektra érezheti, hogy nem csupán asszisztálok a nyomozásban – tényleg próbálok vele dolgozni.
– Az első lépés, hogy kitaláljuk a szabályait – Ismerem Otíliát. Jobban, mint gondolnám. Bonyolult egy személyiség, annyi szent… Mindeközben muszáj vagyok egy elrejtett ásítást produkálni, hiszen nem sokat aludtam az út alatt. És a sör sem segít a helyzeten; álmosít. De felrázom magam. A tekintetem megkeményedik, ahogy a kijelzőn villódzó adatokra nézek. Feketéim elszántan cikáznak végig a képernyőn.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887741#post887741][b]Rothstein Elektra - 2025.03.15. 16:52[/b][/url]

Kihúzza a mindeddig kusza kontyba feltornyozott haját helyén tartó ceruzáját, majd ajkához emelve annak végét kezd el gondolkozni. Ösztönös mozdulat ez, melyet a feszült figyelem szült. - Vagy nem mondhatja. Otíliából kinézem, hogy valamivel sakkban tartja és kihasználja - beszél a képernyőn tartva tekintetét, a rá jellemző szókimodással. Elméje színes szélesvásznán emlékképek sorjáznak. Próbál egyezést találni. Említett-e valaha bármit Zsófia, ami nyomként szolgálhat? Egyelőre nem jut eszébe ilyen. Ezután hirtelen Hegéhez fordul, aki ötleteket igyekszik adni neki közben. - Hol voltatok nászúton? Vagy volt-e olyan hely ahová menni akartatok még a házasságotok megcsalás előtti idején, vagy sokat jártatok együtt akkoriban? - szegezi a férfinak a kérdést, kiindulva abból a fanatikus ragaszkodásból, ami számára kiérződött a nő egykori viselkedéséből. Vannak olyanok, akik oda térnek vissza, ahová valami oknál fogva kötődnek. Olyan helyeket keresnek fel, amiket ismernek. - Seprűn, autóval, mugli eszközökkel. Zsófia roppant okos nő, de ezt neked mondanom sem kell...Várjunk csak, te tudod mennyire jártas a varázstalan világban? Erről nem igazán beszélgettünk, de nekem ő igazi mindenre mágiát használónak tűnt - kezdenek el sorjázni vékony ujjai gépének billentyűzetén, keresve a férfi által mutatott helyről fellelhető közlekedési információkat. Mondjuk ha taxiba szállt, akkor annak maradhatott nyoma. Egy ilyen jellegzetes szépséggel megáldott nőt nehezen felejtenek el az emberek. Hiszen olyan, akár egy modell, vagy színésznő. - A nulladik pedig az, hogy alszunk. Fáradtan nem megyünk semmire. Kivételesen ez rám is vonatkozik. Eleget görnyedtem a monitor előtt au utóbbi időben - csukja le kisvártatva a masinát, ami magától le fog állni, ha egy óránál tovább nem használják. - Megágyazok neked, én meg majd macska alakban alszom a fejednél...Nincs jobb ötletem... - emelkedik fel ültéből és indul el a férfit megkerülve a hálószoba felé, ami igazából csak egy fallal elválasztott beugróban álló ágyat és éjjelilámpát takar. Menet közben lágy mozdulattal végigsimít a férfi vállán. Kedves gesztus csupán, ami teljesen természetesnek tekinthető Elektra részéről, akinek bizonyítottan ez az egyik domináns szeretetnyelve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887753#post887753][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.15. 20:25[/b][/url]

Ahogy Elektra szavai elérnek, lassan dőlök hátra a széken. A fáradtság alattomosan kúszik végig a tagjaimon, és ahogy egy pillanatra lehunyom a szemem, érzem, hogy ha most nem tartom magam ébren, azonnal elnyel az álom. De nem most, még nem. A ceruza a nő ajkai között mozog, és látom rajta azt a fajta összpontosítást, amit jól ismerek. A fejtegetése logikus. Túl logikus. Túlságosan is… Otília nem hagyott volna ilyen nyomokat, nem az a típus. Egyedül a megszeghetetlen eskü gondolata motoszkál bennem, de ezt most nem mondom ki. Nem, mert nincs rá bizonyítékom, és nem akarok üres spekulációkat pörgetni, amikor már így is az adathalmazok között bukdácsolunk. A nászút kérdése egy pillanatra megakaszt. Az agyam lassan dolgozza fel a szavakat, mintha valami távoli zajt hallanék a víz alatt. Az emlékek elmosódottan úsznak elő. Egy tengerpart. Valahol melegben. Otília szalmakalapja, a fény, ahogy megcsillan a bőrén. De ez… már csak egy árnykép. Egy emlékdarab, ami már régen elvesztette a jelentőségét. – Spanyolország – mondom végül, lassan. – Barcelonában voltunk. De ez semmit sem jelent. Már akkor sem volt… valódi – Megcsóválom a fejem, mintha ezzel ki tudnám törölni a képeket a fejemből. Aztán végig futtatom az ujjaimat az államon. – Otília az a fajta, aki inkább elvág minden szálat. Nem menne vissza olyan helyre, ahol közös emlékünk van. Túl büszke – A hangom rekedtebb a kelleténél, és érzem, hogy a fáradtság egyre szorosabbra vonja körém a hálóját. Amikor Elektra a varázstalan közlekedésre tereli a szót, egy pillanatra elgondolkodom. Zsófi valóban nem az a típus, aki mugli eszközöket használna, de Otíliáról nem mondhatnám ugyanezt. Minden újabb kérdés egy újabb megválaszolatlan részlet, amitől úgy érzem, csak mélyebbre süllyedünk ebben a labirintusban. A nulladik lépés… hogy alszunk. A mondat olyan határozottan csendül, hogy szinte meg is mosolygom. Elektra becsukja a laptopot, és a mozdulatában van valami végérvényes. Az ügy most erre az estére lezárult. – Túléljük az éjszakát, aztán holnap folytatjuk – mondom félszegen, mert valahogy mindig így működik ez. Újabb nap, újabb próbálkozás. Aztán jön az ajánlata. Macska alakban aludna mellettem. A gondolat megmelegíti a mellkasomat, de nem tudom, hogyan is fogadhatnám el anélkül, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül érezzek. Felállok, és a hátizsákomért nyúlok. – Ne fáradj, van nálam hálózsák – mondom egyszerűen, miközben kiveszem a táskámból. – Csak egy párnát kérek. Aztán alszom ott, melletted a padlón – A vállamon érzem a mozdulatát, a finom, ösztönös érintést, ahogy elsétál mellettem. Melegség árad belőle, az a fajta természetes kedvesség, amiből mindig túl keveset kap az ember a világtól.
Követem hát az apró hálószobába, a hálózsákkal hónom alatt. Azt leterítem a padlóra, ledőlök rá ruhástól, és ahogy a kezem a fejem alá támasztom. Figyelem, ahogy Elektra lassan elhelyezkedik. – Vigyázok rád, Rothstein – kacsintok játékosan, és a plafont figyelve gondolkodom tovább hangosan. Mintha egy régi, gimis ottalvós buliban lennénk. – Amúgy… mit vársz, mire kapsz választ, ha megtalálod őt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887754#post887754][b]Rothstein Elektra - 2025.03.15. 21:49[/b][/url]

Egyre lassulnak agyában a máskor nagy fordulaton pörgő fogaskerekek. Neki is kell a pihenés, ezt be kellett látnia. Sajnos már nem az az energiától túlcsorduló fiatal nő, aki akár két napot is kibírt ugyanennyi óra alvással, mert hajtotta a belső lángolás. - Legyen akármilyen büszke, vagy rafinált, biztosan hibázott már és ha akár csak egyszer is így történt, akkor rá fogunk jönni -  mondja dacosan, ám vonásai elcsigázottságáról árulkodnak. Túlságosan fáradt ahhoz, hogy ziltakozzon, az ellen, hogy a férfi a saját maga által hozott hálózsákot leterítve akarjon aludni. Holnap már nem így lesz. Keresnek egy olyan szállást, ahol kényelmesen elférnek ketten. Miután ezt magában eldöntötte, hősnőnk leveti köntösét, mely alatt egy hosszú, pamut hálóiget visel. Kicsit nagymamás, de kényelmes és ez a lényeg. Pálcáját felvéve az éjjeliszekrényről védővarázslatokat igéz lakterükre, majd csoszogva visszatér, hogy elhelyezkedjen a nem túl nagy, ellenben legalább kényelmes ágyon. - Ha mégis meggondolnád magad, mert beállt a derekad, mássz be mellém. Hidd el, már nem forogsz veszélyben - mosolyog a férfira a rá jellemző, ám oly rég látott lfélmosollyal. Ebben az ajakgöebében ott van az a nő, akivel folyton csipkelődtek, az a nő akivel kishíján leéltek egy életet. Benne van Elektra esszenciája. - Ahogy én is rád, Hegedüsh - változik meg arckifejezése, tekintetével együtt, ami megtelik a gondoskodó szeretet és a hála fényével. Ki sohasem mondaná, de talán ez élete egyik legszebb ígérete, amit az imént kapott.  Ezután odanyújt Hegének egy puha párnát és ő maga is ráhajtja fejét saját vánkosára. - Azt remélem, ha megtalálom, ha beszélek vele és nem fojtom meg ott helyben, akkor felül tudok emelkedni azon, amit mondott. Erősebb tudok lenni most, mint régen. Magamnak akarok bizonyítani, hogy igenis tévedett és érdemes vagyok...- válaszol őszintén, bár utolsó gondolatát nem fejezi be, hiszen az a vonat már rég elment. Érdemesnek lennie a nem messze tőle fekvőre sajnos már sosem lesz, de valaki másra még lehet. Ezen következtetését abból vonja le, hogy Hegével egykor így nem tudtak volna ellenállni a közelség csábításának. Mára azonban ez is működik. Tagadhatatlan, hogy továbbra is erős kötelék fűzi össze kettejüket, azonban talán nincs már meg bennük az a kínzó vágyakozás, amit éreztek egymás közelében. Ki tudja? Nem ma fog ennek hősnőnk a végére járni. - Jó éjszakát Hege... - susogja lágyan, hogy azután egy utolsó pálca intéssel eloltsa a lámpákat. Puha sötétség borul a kicsinyke lakásra. Hősnőnk lehunyja szemét és ahogy mindig, elkezdi a helyezkedési rituáléját. Addig forgolódik és pakolgatja végtagjait, míg megtalálja a tökéletes pozíciót. Ezután kisvártatva álomba merül, de bár ne tenné. Néhány óra telik el csupán, amikor az első rémálmok megtalálják. Kavargó képek űzik, akár vérebek a riadt vadat. Arra riad fel, hogy könnyeket hullat de előtte még, fájdalmas tónussal nyöszörgött bele a csendbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887807#post887807][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.17. 14:16[/b][/url]

Egy szobor voltam. Egy hatalmas, kőből faragott alak, amely az idő viharában is állva marad. Körülöttem vészjósló, sötét égbolt, a föld repedezett, a világ darabjaira hullik, de én nem mozdulok. Nem dőlhetek el. Nem gyengülhetek meg. Mert ha megmozdulok, minden elpusztul körülöttem. A szobor felszíne alatt azonban valami mozgolódik. Egy apró repedés a mellkasomon. Egy törés, amely lassan, könyörtelenül növekszik. Hiába próbálok szilárd maradni, az anyagom nem engedelmeskedik. A kő egyre jobban hasad, a szívem alatt egy lyuk tátong, és az egész világ megremeg attól, hogy végül darabokra török. Aztán valami átvágja az álmot. Egy hang. Egy fájdalmas, elcsukló hang. A sötétségből riadok, a testem megfeszül, az elmém még félig az álomban reked, mielőtt végre felismerném, hogy hol vagyok. A hálószoba. A hálózsákom. A gyenge holdfény. És Elektra… A hang nem szűnt meg. Halk, nyöszörgő fájdalom az ágy felől, mintha a múlt kísértené, mintha valami szorítaná a mellkasát még az álmában is. Egy pillanat. Ennyit habozok csupán, de az ösztön már mozdít. Egy szempillantás alatt fent vagyok az ágyon mellette. Nem gondolkodom. Nem elemzek. Csak cselekszem. Egyik kezem a vállán, finoman, de határozottan. – Elektra – szólítom, a hangom rekedtes a hirtelen ébredéstől, de határozott, mint egy biztos pont az éjszaka viharai között. – Ébredj – A légzése szabálytalan, a homloka nyirkos a rémálomtól. Az ujjbegyeim végig simítanak a karján, nem túl gyengéden, nem túl erősen, csak annyira, hogy visszahozzam a valóságba. – Elda – mondom ismét, kicsit határozottabban. Az álom nem tarthatja fogva. Nem hagyom. És ha kell, itt maradok vele addig, amíg teljesen vissza nem talál a jelenbe. Mert bármi is történt, bármilyen démonok gyötrik is most az elméjében… - Sss… – csitítgatom, miközben sötét fürtjeit a vállgödrömhöz szorítom. – Minden rendben. Itt vagyok – Nem is tudom, hogy mit tehetnék. És nem tudom azt sem, hogy mennyire nyugtató az, hogy „itt vagyok”. Meg kell várnom, míg újra elalszik, addig itt leszek, és őrzöm. Elvégre megígértem, hogy vigyázok rá. – Mi történt? – kérdezem, amikor már egyenletesebben veszi a levegőt. És megdörzsölöm fáradt szemeimet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887810#post887810][b]Rothstein Elektra - 2025.03.17. 15:31[/b][/url]

Bíborvörös lángokról álmodott, melyek égették, belemartak húsába, s nem hagyták elmenekülni. Aztán mágikus pengékké alakultak a tűzcsóvák, hogy még összébb kaszabolják egész testét. Hiába küzdött ellenük, csak még mélyebb sebeket vágtak bőrébe. Közben nevetést vélt hallani maga körül. Kárörvendő kacagást, amit azonnal felismert. Az emlékezetébe vésődött tónus volt a végső csapás, mielőtt a férfit felébresztette elkeseredett nyöszörgése. Nehezen szabadult kínzó rémálma markából. Hegének percekig kellett ébresztgetnie, mire végre magához tért, majd sötét szemeit kinyitotta. - Nagyon fájt...nagyon fájt... - suttogja immár érdes töredezettséggel, hogy azután kezdje felfogni, Hege karjaiban van, egy kis garzonlakás ágyában, az itáliai Velencében. - Sajnálom, csak álom volt...csak álom volt... - pillant körbe a szinte teljesen sötét helyiségben, ahová csupán a dagadó hold tekint be profilját mutatva. Érzi most már a férfi ölelésének erejét, ami megnyugtató a történtek után. Vállának döntve megpihen és igyekszik kiűzni a rémképek legutolsó maradványát is elméjéből, ám a nevetés még ott cseng fülében. - Beszélj hozzám kérlek, csak beszélj - hallatszik csendes szava, amit mintha a férfi szívének szánna, pedig csupán azért akarja, hogy a kellemes bariton elnyomja a vészt jósló kacagást. Nem ez az első eset, hogy ugyanezt álmodja. Mióta ide érkezett, már többször ugyanezt élte át és riadt fel könnyező szemekkel. Még szerencse, hogy laptopja nedvesség ellen is bűvölve lett. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek - szabadkozik ezután halkan, mert el még nem képes húzódni a biztonságot nyújtó karok öleléséből. Régi emlékeket idéz, ahogy öleli őt Hege, melynek hatására viszonozza a mozdulatot, majd kezei puhán fonódnak a férfi mellkasára és hátára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=887811#post887811][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.17. 16:05[/b][/url]

A szoba félhomályában ülök, a matrac széle nyomja a térdemet, ahogyan fölé hajolok. Még mindig hallom a szaggatott lélegzetét, érzem a vállának remegését a karjaim között. Egy pillanatig sem mozdulok, csak figyelem, ahogyan lassan csillapodik a rémálom utórezgése. Elektra arca sápadt a holdfényben, a sötét tincsei olyan hatást keltenek, mintha még mindig egy másik világ árnyai ölelnének körbe. Tudom, hogy ez nem az első alkalom. Tudom – vagyis inkább így képzelem –, hogy az elmúlt éjszakák is így teltek, csak én akkor azt nem tapasztaltam. Milyen furcsa, hogy mindketten itt vagyunk ebben az aprócska apartmanban. Mintha az idő egy pillanatra visszahajolt volna önmagába. Mintha egy másik élet szegleteibe pillantanék, ahol még minden más volt. Mégis, amikor Elektra hozzám bújik, amikor érzi a jelenlétem súlyát, és nem húzódik el, valami mélyről jövő ismerősség zsong a mellkasomban. Régi ösztön csupán, ami még mindig tudja, hogyan kell tartani őt, amikor a világ épp összetörni készül körülötte. – Hé – simítok végig a hátán, ujjaim a vékony anyagon keresztül érzik a lapockáinak ívét. A kérése halkan, szinte elvészőn csendült fel az imént. „Beszélj hozzám…” A hangom először még rekedt, a hirtelen ébredés fátyla ül rajta. – Emlékszel, amikor Imolával először próbáltunk Monopolyt játszani? – Egy pillanatra csend van. Érzem, ahogy a teste még mindig feszült, de már nem olyan élesen, mint az imént. – Őszintén, én azt hittem, hogy normálisan fog menni… de három kör után már saját szabályokat találtunk ki, te pedig olyan arcot vágtál, mintha megfogadtad volna, hogy soha többet nem ülsz le velünk játszani – Egy halvány, szinte észrevehetetlen mozdulatot érzek Elektrától – talán egy sóhajt, talán egy alig észrevehető rezdülést. – Amikor azt mondtad nekem, hogy „Nem adhatsz ki engedélyt arra, hogy valaki ne fizessen neked lakbért csak mert kedves vagy”, Imola pedig bevédett, és csak annyit mondott, hogy „Dehogynem! A világot a kedvesség tartja össze!” – Itt én is elhallgatok egy pillanatra. – Aztán, amikor abbahagytuk, inkább teával a kézben, és anyukád süteményét tömve magunkba néztük a zuhogó esőt – Elektra lélegzete egyenletesebb, már nem kapaszkodik belém olyan kétségbeesetten, de még mindig nem húzódik el. Az univerzum akkor is Imola oldalán állt. Gondolom magamban az emlék édes nosztalgiája körbe ölel. A szoba megint elcsendesedik. Csak a fejemet rázom, miszerint „nem gond, hogy felébresztett”, s közben egy mély sóhaj hagyja el ajkaimat. – Jobb már?