Félelmetesnek tűnt ledönteni a gondosan felépített falakat és beengedi őt, még úgy is, hogy Móriccal rengeteg mindent tudunk egymásról. Félelmetes, mert mindkettőnkben nyomot fog hagyni. Mégis úgy pillantok fel halvány mosolyára és csókolom vissza, mintha nem hogy holnap nem lenne, hanem semmi más a moston kívül. Képtelen vagyok a következményekre gondolni, amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz. Arra, hogy márpedig haza kell majd mennem, és lesz egy újabb nap amikor elválunk - az egész nem tűnik most olyan fontosnak, mint ami éppen történik. Bárhogyan is jutottunk idáig.
Az elképzelés, hogy valaha levetkőzzek előtte sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint a valóság. Mert az az igazság, hogy a valóság hozta hevesség és a cselekedetek felfoghatatlan irama folyamatosan arra késztet, hogy átjárjon az izgalom, mintha soha nem is akarnám másképpen. Kíváncsi sóvárgásom minden jelenlegei és következő pillanaté: ahogy érintem, megcsókolom és mindettől izgatottabbá tehetem. Nézem a szőke tincseit, arcán a vonásokat és közben érzem ujjait ujjaimra szorítani. Ameddig csak lehetne itt maradnék ebben a kis magunknak teremtett helyzetben. Majd hirtelen megáll minden.
Ajkam elnyílva marad, pihegve nézek utána, végül a matatás teszi egyértelművé mi maradt el. Hogy a fenébe nem jutott eszembe? Egy pillanatra megfeszülök és kerekedik el a szemem, amit a megkönnyebbülés érzése követ, mert legalább Móric még időben gondolt rá.
Karom nyúlik felé, ahogy várom vissza és ölelem át vele. Hátára simuló kezem kapaszkodik meg hirtelen, csípőm akaratom ellenére mozdul, amikor ismét behatol és szívem óriásit dobban. A fájdalom helyett figyelmem teljesen rá fordítom: végigsimítok erős vállain, felkarján, majd ujjaimat övéi alá kúsztatom és ott kulcsolom össze őket. A gyorsuló mozdulatai hatására túlfűtött sóhajok és apró nyögések egyszerre feszítenek és lazítanak el. Van bármi, ami ezzel az intenzitással versenyre kelhet? Elmosolyodok a csiklandozó érzésre, ami éppen csak megremeg miközben fejem billen oldalra, nyakamat érzem húzódni, mellkasom hevesen jár fel és le. Móric minden reakcióval, halkabb hanggal libabőrösebbé teszi hozzá feszülő testemet.
Szeretném, hogy nyomot hagyjon. Mintha soha nem gondolnánk meg magunkat.