Bűntudat. Undor. Fájdalom. Zavarodottság. S mindez csak néhány azokból az érzésekből, melyek megrohamozzák, amikor Nate ujjai végül elérik a kívánt hatást és a lány beleolvad a durva érintésekbe. Nem akarta, nem élvezte, mégis elérte a gyönyör, melyet még nem tud sem nevén nevezni, sem feldolgozni. Pihegve kapkodja a levegőt, ám a torkára szoruló kéz nem enged eleget ahhoz, hogy tüdejét megtöltse. Minden kezd elsötétülni, s e pillanatban azt kívánja, bár elhagyhatná a testét, bár eltűnhetne, s amikor a szörnyűség véget ér, egy lidérces álomból ébredne fel. Lehullanak karjai, s bár hallja, amit a férfi fülébe suttog, mégsem jut el tudatáig, minden egyes remegéshullám tagadni próbálja a kegyetlen valóságot. Haja ziláltan bomlik szét, a homlokán és tarkóján gyöngyöző izzadtságcseppek egymáshoz, majd bőréhez tapasztják a tincseket. A vér ízébe ismét valami sós keveredik, akár a tenger, ennek azonban mi köze sincs a nyílt vízhez, hiszen Layla könnyei patakzanak. Ha csak sejtette volna, ha egy pillanatig is hitte volna, hogy idáig jutnak, soha bele sem kezd.
Teste azonnal összerándul: már nem számít, hogy ennek a földöntúli idegennek a karjai gyengéden fogják ernyedt tagjait, s oly puhán helyezik a földre, ahogy annak előtte. Ha szíve meg is rebben a remény apró sugarát fedezni fel, józan esze már rég bekapcsolta a vészvillogót, s hatalmas molinókon hirdeti: mindez délibáb. Az oxigén végre eléri Őt, képes lélegezni, ez pedig egyszerre felszabadító és fájdalmas, mintha órák teltek volna el az utolsó mély sóhaj óta.
Ez a könnyed, szinte légies áramlás darabokra szakad, hisz a következő pillanatban, ahogy szédelgős pislogásával a fölé magasodót keresi, már látja, mi következik. Pillái olyan hirtelen rebbennek meg, mint még soha, azonnal alkarjára akar támaszkodni, de mire lendületet tudna venni, már hiába az erőlködés. Combjait erőszakkal feszítve szét hatol közéjük a férfi, s bár Layla mocorgása okán először célt téveszt, második döfésével mélyen a lányba hatol, aki fájdalmasan sikít fel. Össze kell szorítsa szemeit, egész teste görcsösen feszül meg, s anélkül kezdenek hullani könnyei, hogy észre venné. Nincs ideje felocsúdni, hiszen a fájdalom nem egyszerűen nem múlik: fokozódik. Egy leheletnyi türelmet sem kap, hogy felfogja, mit tesznek vele, Nate erőszakos vehemenciával teszi magáévá, ő pedig nem tehet mást, minthogy küzd. Fogalma sincs, mivel, mert az összes erőteljes mozdulattól nyilalló, éktelen kín keríti hatalmába, s míg a korábbi alkalommal teste ösztönösen reagált, ezúttal mintha cserben hagyná. Hiába tartanak a sokadik mélyre hatolásnál, nem nedvesedik, ezzel pedig a szenvedés és kétségbeesés elegye keríti hatalmába. Széttépett ruháiban, darabokra hullott világával testében hever a földön, ám hiába akarna küzdeni, a szörnyeteg most felfalja. Jajongása nem csitul, bár hangja egyre rekedtesebb, fohászai azonban, hogy meghallják, lassan megszűnnek, segélykiáltásai pedig kínlódó, reményvesztett nyögésekké és kiáltásokká válnak. Bár ő maga nem érzékeli, végül mégis valami nedves dolog folyik lábai között: saját vére.

Amikor a lélek leválik a testről, akkor valami elpattan egy élet számára. Nem segíthet rajta sem a harc, sem a megadás. Kiléphet Önnön testéből, próbálhat úgy tenni, mintha álom lenne, ám minden egyes lökés újra és újra magához téríti. Testét ujjlenyomatok, kiserkenő vértől vörös fognyomok, karmok által vájt sebek borítják, s ha lehet, ebben a helyzetben még annál is kiszolgáltatottabbnak érzi magát, mint a falhoz préselődve. Karjai melleit takarva ölelik körbe testét, könnyei keservesen csorognak patakokban, vidámsárga körmei pedig felkarjába vájnak, mintha ezzel képes lenne felülírni azt a kínt, amit átél minden mozdulattal. A mana szétfeszíti egész testét, s a tökéletes lakk, az a mosolygós napszín lassanként repedezni kezd, mintha olyan erősen kapaszkodna, hogy attól lepattogzik. Pedig csak a benne gyűlő elfojtott mindenség akar kitörni, s mivel semmilyen képessége nincs, csupán varázsereje, immáron az próbálja megóvni a lányt. A boldog citromszínt vér színezi, mely bőre alól serken, sokkal mélyebb sebeket ejtve, mint azt bárki gondolná.
Az iram nem lassul, fékevesztetté válik, s bár olyan erősen harap rá alsó ajkára, hogy nehogy meghallja valaki a bűnt, mely csontjáig hatol, az utolsó pár alkalommal, ahogy Nathaniel olyan mélyre hatol, amilyen mélyre sohasem képzelte volna, önkéntelen tör fel belőle a segélykiáltás. Fel sem fogja, hogy mindez annak a jele, hogy a férfi beleélvez. Nem gondol bele abba, hogy ez mivé válhat, hová vezethet, mert ahogy egykori kedvesének árnyéka legördül róla, hirtelen megszűnik minden. A sós folyadék most már csendesen pereg le ismétlődve, egész teste remeg, s miközben alsó tájéka fájdalmasan lüktet, egy jóleső bizsergés is felüti fejét. Egy bizsergés, mely azt hivatott jelezni, hogy vége van, az ostrom megszűnt, többé nem becsteleníti meg semmi. Nem érzékeli, hogy körmei még mindig mélyen a bőre alatt vannak, s a kellemesen meleg vér lassanként csordogál a vágásokból, valamint hüvelyéből némi ondóval keveredve. Felhúzott lábai automatikusan csukódnak össze, majd lassan ő is oldalára fordul, ám ösztönösen el a férfitól. Nem képes látni, nem képes elfogadni, ami történt, de legfőképp nem képes megérteni és megbocsájtani. Az, akit valaha szeretett, meghalt.
Kiüresedett. Hallja a fájdalmas nyögéseket háta mögül, neki azonban egyetlen hang sem hagyja el torkát. Vidáman csillogó íriszei szürkén, élettelenül merednek a semmibe, szívverése lassan, de erőteljesen dobban fülében, elnyomva bármilyen zajt vagy hangot. Nyuszi. Ahogy elhangzik, meg sem rezdül. Valahol belül azonban sikít, folyamatosan sikít. Szüntelenül üvölt: HAZUDSZ. GYŰLÖLLEK. Vajon hogyan kell valakit gyűlölni? S ha már Layla is tudja, miképp tegye, akkor mivé változtatta a Nate-ben élő szörny? Szinte élettelenül, mozdulatlanul hever a földön, elfordulva a férfitól, teste is csak a trauma okán remeg meg olykor-olykor. A magzatpóz megvédi. Nem bánthatják. Ugye nem bánthatják?

Azt mondják, hogy a szeretet és a gyűlölet között húzódó határ oly vékony, hogy a vonalon egyensúlyozva csupán egy apró szellő is elég, hogy minden az ellentétére forduljon. Azon a napon, mikor az ispotályban voltak és Layla átölelte Nate-et, valami végzetes kezdődött el. Réveteg tekintete mögött megannyi emlék gyűlik egymásra, s perdül tova, ahogy a másodpercek percekké alakulnak. Valahonnan távolról hallja: egy férfihang szólítja, majd átkozza magát, s végül hívja ismét, azt remélve, hogy ráemeli tekintetét, ha reszketegen is, de szól. Ha hazudva is, de megbocsát. Layla azonban sokkos állapotban van. Miközben képtelen arra, hogy végtagjait irányítsa, s végre megmozduljon, addig agya megállíthatatlanul vetíti elé a képsorokat. A nyakláncot, az első csókjukat, a durcás arcát, mikor kifogásolta, hogy ő ugyan miért nem vörös. Minden fotózást egytől egyig, azt is, amelyiken először találkoztak, egészen addig, míg már megszámlálhatatlanul sokszor állt a kamera elé. Egy ideig a kamerának mosolygott, az idő múlásával azonban a mögötte álló fotósnak szólt mindaz a boldogság és csillogás, ami bensőjéből fakadt. Mert a maga gyermeteg, kamasz, felelőtlen, tapasztalatlan módján igenis szerette őt. Nem tudta, hogy csinálja jól, nem tudta, miképp mutassa ki úgy, hogy Nate is elhiggye. De szerette. Féltékeny volt Lilire, mert azt hitte, elveszi tőle azt, ami az övé. Layla sohasem volt angyal. Minden emberi gyarlóság ott volt benne, csupán szándékai voltak oly tiszták, akár a frissen hullott hó. A csillagos eget is épp oly fényesnek és ragyogónak látja, mint a vakut, ahogy elvakítja szemeit. A csónakban úszva a vízen, egymás karjában fekve, egy örökkévalóságig úsznak a semmibe, ami akkor a mindent jelentette. Bárcsak sohase szálltunk volna ki abból a csónakból.
De aztán minden sokkal sötétebbé válik. Látja már azokat az apróságokat, amik piros zászlóként lengtek, ám ő mit sem sejtett belőlük. Mert képtelen volt rosszat feltételezni arról az emberről, akit ennyire szeret. Nem csaltak megérzései, mikor Owenért aggódott: ma már, bár nem vallott színt a férfi, tudja jól, hogy bántotta iskolatársát. Amikor gyilkos utálat villant szemében Petyus nevének hallatán, az sem csupán kedves féltés volt, hanem őszinte szándék arra, hogy Őt is megsemmisítse. Hogy mindent elpusztítson, míg végül csak Ő marad és a lány. De nem tehette: a világ nem így működik. Nem szűnik meg létezni, csak mert vágyjuk, nem tünteti el azt, melyet nem kívánunk. Kegyetlenül létezik tovább, s akadályok millióit gördíti elénk. Ők megcsömörlöttek. Azon a napon, mikor a vacsorára készültek, mikor Layla átment, a világ kifordult magából. Már látta, mire képes Nate, mire képes a benne élő vad, amelyet addig rövid pórázon tartott féken. Ma azonban a sok rángatástól elszakadt és többé nem lehetett fékezni: végre megkapta, amire vágyott. Elvette a testet, a lelket, a tisztaságot, az ártatlanságot, s csak pusztítást hagyott maga mögött. Nem csak a szőke vesztett rajta a játékon, hiszen kedvese többé nem szerezheti vissza az irányítást saját élete, érzései és cselekedetei felett, s a bűntudattal sem birkózhat meg, mert fel fogja emészteni. Az az állatias tekintet, amivel ránézett, a mély undor és gyűlölet, aztán a kíméletlen, erőszakos, szenvedélynek titulált durvaság... Még érzi, ahogy nyakát szorítják, ahogy a sóhaj lopva szökik ajkain. Még érzi, ahogy a fogak belemélyednek mellébe, s addig tépik, míg nyomukban nem marad más, csak fájdalom és vér. Még érzi a karmokat, amik kegyetlenül szántanak végig testén, szorítják és marcangolják, kínok-kínjával kényszerítik a bűn legsötétebb bugyraiba. Még érzi, ahogy eggyé válnak, s a szenvedés zárja köré vasmarkát, ahogy minden lökés valamiféle messzi, nem evilági bűnhődésre kárhoztatja. Még érzi, ahogy összegörnyed felette a szörny teste, ahogy pulzál, s ahogy lassan, gusztustalanul élvez el benne.
Nem számolja a perceket és az órákat, ha eltelik egyáltalán annyi idő. A lemenő nap lassanként beúszik az üvegen, retináját bántva, kényszerítve, hogy hunyja le szemét. Mégsem képes görcsösen magára fonódott karjait leoldani magáról. Könnyei elapadtak, az üresség riasztó semmiségébe süppedve hever, de nem alszik. Érzékei egyre élesebbek, hallja a távolodó lépteket, aztán a dobogó hangját. Végül pedig az üveg hatalmas robajjal adja meg magát, néhány szilánk a stúdió padlójára hull, míg a többi magával viszi azt, ami áthatolt rajta. Egy teremtett lélek sincs már ilyenkor erre, a fülsüketítő csend pedig még Nate fájdalmas hörgéseinél is ijesztőbb. Ugyanis csak a dobogóig hallotta a lépteket, utána megszűntek.
Nem képes gondolkodni, erőtlenül nyílnak ki szemei, ujjai végre feloldozást adnak: eleresztik karjait, s bár gyengén, remegve mozdul csupán, elgémberedett tagjainak már képes utasításokat adni. Olyan érzés ez, mintha ezer éve nem mozdult volna meg, s most vásott, elsorvadt testét kéne indulásra bírnia. Fogalma sincs, mennyi időbe telik, míg képes felkelni: önmaga árnyékaként indul el az öltöző felé, hogy táskájából elővegye melegítőjét. Nem tud semmire gondolni, sem arra, ami vele történt, sem arra, hogy milyen következményei lesznek. El akar tűnni, soha többé nem akar idejönni, mert nem képes rá. Érzi, ahogy az epe egyre feljebb kúszik torkán, s bár először úgy tűnik, apró kis gombóc marad, végül nem oly kegyes, hogy ne késztesse öklendezésre. Kétségbeesetten tántorog a wc kagyló fölé, s bár fogalma sincs, mit evett aznap, ez alkalommal viszontláthat mindent. Könnyei ismét hullani kezdenek, ám nem érez fájdalmat: olyan ez, mintha azt a bizonyos kapcsolót átkattintották volna, s valóban lélek nélkül, csupán porhüvelyként létezne tovább. Nézi, ahogy a víz leviszi a mocskot és eltűnik a lefolyóban, hogy ne maradjon utána más, csak a hófehér csésze. Kilépve a fülkéből nem pillant fel a tükörbe, erősen koncentrál, hogy ne kelljen látnia magát. Nem képes rá, egyszerűen nem megy. Kiöblíti száját, majd visszamegy holmijához és falfehéren, akár egy kísértet indul el.
Az utcára érve zavarja szemét a rengeteg vaku, a sok ember, akik szörnyülködve állnak körül valamit. Valami történt. Az aurorok még nem értek ki, ez egyértelmű, Layla pedig önkénytelenül lépdel a katasztrófa színhelyére, ahol bár letakarták azt a valamit, amit áldozatnak neveznek, egy dolog kilóg az anyag alól. Egy törött kamera és egy vérben úszó kéz. Ismét hatalmasat fordul a világ, érzi, ahogy gyomra háborogni kezd és el kell tűnnie. Hirtelen minden zaj eléri, annyira hangossá válik, hogy feje sajdul bele. Megint érzi lüktetni a sebeit, szemei kipattannak és él, ám ez az élet korántsem az, amit pár órája elhagyott. Nem képes odalépni és megemelni azt a valamit, amivel a holttestet takarják, mert tudja, hogy mi... ki van alatta. Az érzelmek vég nélkül viaskodnak benne: a meggyötört rész kellemesen nyugszik meg, hisz tudja, ez az alak többé nem árthat neki, ám Layla, az, aki valahol mélyen még nem tűnt el és továbbra sem képes elhinni, hogy a szörny Nate volt, újabb sokkot kap. Nem akarja, tagadja, sikít, üvölt, a lány azonban fizikai valójában képtelen ennyi mindent elviselni. Futásnak ered, fogalma sincsen hová, mert könnyáztatta szemeiben elmosódnak az utcák nevei, az arcok. Teste nekiütközik más járókelőkének, s bár eddig úgy érezte, képtelen mozogni, valami különös erő szállja meg, ami csak viszi előre, arra kényszerítve, hogy egyik lábát tegye a másik után és ne álljon meg.
Elveszett. Amikor már nincs, ami hajtsa, megáll, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. A nap rég eltűnt a horizontról, sűrű felhők takarják a holdat és csillagokat. Hiába néz körül, nem tudja, merre jár, a környék teljesen ismeretlen. Ekkor éri az első esőcsepp, mely arcára hull. Elvesztem. Teste sajog, alsó tájéka kínzón lüktet, ahogyan bőre is a ruha alatt. A gondolat ott zakatol elméjének egy zugában: mi történt Nate-tel? Elvesztettem. A sírás fojtogatja, s ahogy az első könnycsepp legördül arcán, az eső is elered:  még az ég is vele sír. Leguggolva összekucorodik a járdán és hangosan, fuldokolva zokog, mert gyászol. Gyászolja magát, gyászolja kapcsolatát és gyászolja a férfit, aki nemrég a világot jelentette, hogy aztán felboríthassa azt. Keservesen zokog, mert nem tud tovább menni, nem tudja, hogy jusson haza. Nem tudja, hol van a haza. Elveszett.

Ebben a percben, amikor végre eggyé válnak, minden nehézség, amit maguk mögött tudhatnak, eltörpül. Henrik pontosan jól tudja, milyen sokat várt erre a pillanatra, s hogy most, amikor eljött, csupán járulékossá válik az a gyönyör, amit maga él át. A karjai között vágyakozó, magát teljesen átadni készülő és végül át is adó, most már minden kétséget kizáróan nő teljesen megbabonázza. Az a sok idő, amit nélküle töltött, ugyan minden bizonnyal megteszi majd hatását és Henrik állóképessége is megsínyli majd ezt az aktus során, azonban jelenleg csak arra tud gondolni, hogy az ölelésében nyugvó nő kellemes élménnyel gondoljon vissza erre az alkalomra. Gyengéden szorítja magához, enged a noszogatásnak, s hagyja, hogy forró lélegzetük keveredjen, majd végül kéjtől izzó ajkaik is egymásba forrjanak.
Csípője lassan mozdul, mert bár Mária nem adta jelét sem kellemetlenségnek, sem fájdalomnak, az első alkalom ettől még rendszerint jár némi diszkomfort érzettel és egészen addig, míg nem kívánja a testének feszülő test a tempóváltást, próbálja visszafogni magát. Nagyon nehéz. Az őt körbeölelő közeg őrjítően izgató, s ha lehet még fokozni az érzést, mely egész testébe remegést hoz, hát a levitás minden sóhaja megteszi. Finoman, gyengéden válik ritmusossá kettejük üteme, s ajka néha ajkat, másszor nyakat ér, keze egyszerre emeli magasba és taszítja mélybe a nőt. Hol csak érintőlegesen simít végig a mell vonalán, hol finoman zárja körül, s izgatja a bimbót, másszor hevesebben markol a markáns csípőcsontra. Pontosan tudja, hogy nem fogja sokáig bírni, mégis igyekszik minden erejével kitartani, legalább addig, míg kedvese megérzi a gyönyört, s az orgazmustól kellemesen rázkódik össze. Nagyon szeretné, jobban kívánja ezt, mint saját kielégülését, bár ez sincs kimondottan sokkal lemaradva a korábban említettektől. Bármire hajlandó, amit Mária szeretne, s miközben egymásba forrva felfedezik testüket, a kviddicsmeccs megkezdődik valahol az aránéban. Ki tudja, ki nyeri végül a mérkőzést, de kit is érdekel? Valahol távol felharsannak a dudák, a szurkolók tombolnak, számukra viszont az idő megállt és Henrik azt kívánja, bárcsak soha nem indulna újra.

Azt kívánja, bárcsak sokkal tovább tarthatna, de mindeközben azzal is tisztában van, hogy a várakozás felőrölte testét. Noha szereti annyira a lányt, hogy ennél tovább is kitartott volna, most, ahogyan eggyé válnak, már nincs, ami féken tartsa a felgyülemlett vágyat, azt a kívánást, ami túlságosan régóta gyötri.
A tempón finoman, de egyenletesen gyorsít, s bár tudja, hogy ezzel pusztán saját dolgát nehezíti meg, képtelen megálljt parancsolni saját magának. Csupán egyetlen pillanattal éri el hamarabb a gyönyör, mint Máriát, ez azonban egy jelentőségteljes pillanat, hiszen utolsó lökéseit már össze-összerándulva teszi meg, s szorítása, bár nem fájdalmas, egyenesen kapaszkodás a nőbe, aki szintén elolvad karjai között. Nem tudná megmondani, melyik kielégülés teszi elégedettebbé: sajátja, vagy párjáé. Nem is igazán ez a fontos, hiszen egy pár pillanatig még így, egybefonódva maradnak, majd Henrik, egy kissé kifulladva gördül le Máriáról, hogy alig egy lélegzetvételnyi idő múlva magához húzza és ölelésébe zárja. Olyasmi történt most kettejük között, amiről nem valószínű, hogy egyhamar beszélni fognak, ellenben bizonyosan megismétlik majd, nehogy emlékezetük megkopjon.
- Jól vagy? – csillogó kékjei szinte világítanak, még úgy is, hogy szemei félig csukva vannak. A legfontosabb természetesen most is az, hogy kedvese rendben van-e, hisz ez volt az első alkalma, amit igyekezett ugyan felejthetetlenné tenni, jobb volna tudni, hogy valóban sikerült-e. Az ablakokon át beszűrődnek az aréna zajai, s Henrik tudatába csak ekkor úszik be, hogy nekik valahol egészen másutt kellene lenniük. Először csak jólesően elmosolyodik, majd lassan nevethetnékje támad. Próbálja visszafojtani, de végül nem bírja tovább és halk kuncogása rendes nevetéssé fajul.
- Ne haragudj – szólal meg valamivel később, s még mindig felfelé ívelő ajkakkal, egyenesen kaján mosollyal pillant le a lányra. – Azt hiszem lemaradtunk a meccsről – hangjából egyáltalán nem lehet kihallani a megbánásnak még csak csíráját sem, bár ez az elmúlt óra eseményeinek ismeretében egyáltalán nem meglepő. Mégis, ki akarna egy tömegben izzadva drukkolni és megsüketülni, mikor választhat ennél lényegesen jobb programot is?