A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815213#post815213][b]Vivien Poulain - 2020.08.06. 20:49[/b][/url]

Zsupszkulccsal utazni olyan volt, mintha valaki egy olyan testrészednél fogva rángatott volna, ami nem való rángatásra. Sőt, nem is gondolnád, hogy meg lehet fogni, és azáltal ráncigálva lenni. És nem volt valami jó érzés, de legalább hozzá lehetett szokni, illetve egy idő után a szélre és a sebességre koncentrálni inkább, ami szédítő volt, az első pár esetben még szó szerint, később akár élvezhető módon is.
Az esernyő épp oda vitte kis csoportunkat, ahova kellett, és még csak ki se kellett nyitnunk, mint Mary Poppinsnak. Amikor idő volt, jeleztem a diákságnak, hogy engedjék el a zsupszkulcsot, és aztán ki-ki, ahogy tudott, földet is ért. Bár nem tűnhettek el útközben, azért egy biztonsági gyors létszámellenőrzést végeztem fejben. Mindenki megvolt.
Egy domboldalon álltunk, a távolban egy település fényei látszottak. Itt még sötét volt (elvégre korábban volt, mint ahonnan elindultunk), így a domb tetején álló régi, kissé roskatagnak tűnő épület már látványra is kísértetiesnek hatott, ahogy tornya a sötétbe veszett, de a vöröses hajnali fény már ott derengett törött ablakain.
- Íme, a Velasquez ház - mutattam felfelé fordított tenyérrel az épület felé.
Végignéztem az utazás okozta sokkon túlesett diákságon, és úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha nem támadom le őket azonnal a feladatokkal.
- Ha mindenki egyben van, együtt felcaplatunk a dombon, és a háztól nem messze álló kisebb, régen szolgálóknak fenntartott épületben fogunk berendezkedni.
Kicsit tárgyilagos beszámolóm alatt végigsétáltam köztük, akinek kellett, adtam vizet, cukorkát, csokim is volt dugiba. És ha mind készen állt, előre mentem, mutatni az utat, miközben belekóstoltam az italba, amit Kimi hozott.
A kis házikó, ahol majd az éjszakát is töltjük, ellentétben a nagy házzal, ami miatt valóban jöttünk, szépen karban volt tartva, látszott, hogy van állandó lakója, aki mellesleg nagyon kedves volt, hogy átadta nekünk mára. Egy közös helysigéből - melyben asztal és székek voltak, tehát az étkező szerepét is betöltötte -, nyílt három szoba, ahol ágyak, matracok vártak ránk, illetve egy konyha és fürdő, mellékhelyiség. Kicsit szűkös volt ennyi embernek, de nem is azért utaztunk idáig, hogy itt töltsük az időnket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815275#post815275][b]Harmat Betti - 2020.08.07. 13:24[/b][/url]

A gyomromat mintha kitépnék a helyéről, és azzal rángatnának. A szememet szorosan behunyom, és míg egyik kezemmel a táskám pántját szorítom, addig másik kezem az esernyőbe kapaszkodva fehérednek ki. Fogaimat is szorosan összezárom, nehogy sikítsak. Majd a professzor jelzésére lefejtem ujjaimat a zsupszkulcsról, és próbálok előzetes utasításának eleget tenni, taposni a levegőt. Most már a szememet is kinyitom, hogy lássam hová érkezem. A taposás viszont nem sikerül a tökéletesen, inkább kétségbeesett kalimpálásnak hat, ahogy ereszkedem a föld felé. Az izgalmam nem múlt el, talán ennek hatása az, hogy lentről olyan látványt nyújthatok, mint aki éppen repülni tanul. Hiába próbálkozom tehát, nem sikerül a két lábamra érkeznem. Helyette térdeim és tenyereim csapódnak a talajba.
Rögtön a hátamra fordulok, és elfekszem a földön. Pár pillanatig ott is maradok, majd lassan feltápászkodom. Összeszedem a holmimat, amit eséskor sikerül elejtenem, majd körbe nézek. Idősebb diákoknak sikerült talpra érkezniük, és egészen jól vannak látszólag, ám vannak többen, akik hasukat fogva, vagy a földön fekve próbálják kiheverni az utazást. Én sem vagyok még jól, a gyomrom mintha fel-le ugrálna odabent. Előhalászom a kulacsomat, és beleiszom a szörpbe, amit még a Levita konyhájában raktam el. Próbálom kitalálni, vajon hol lehetünk. Itt még sötét van, ami azt jelenti, hogy az esernyőnk jó messzire röpített minket a Bagolykőtől.
A tanárnő kezét követve felnézek a dombra. Ha eddig nem is a szellemektől féltem, most már azoktól is tartok egy csöppet. A ház lepukkant külseje teljes mértékben tükrözte, vajon mi lehet belül. Nem is tudom mire számítottam egy szellemtan kiránduláson. Ám a kiváncsiságom most is győz, és ahelyett, hogy földbegyökerezett lábbal állnék, lassan elindulok Poulain professzor után. Szememmel közben Hunort keresem, hiszen mégis csak kellemesebb a kirándulás, ha nem egyedül kell rettegnie az embernek.
A kis házba belépve nem egy komfortos szállásra találunk. Kénytelen leszek viszont megbarátkozni a helyzettel, nem lesz más választásom. Kényelemhez szokott városi gyerek vagyok, és míg a szüleim velünk voltak, a testvéreim még kicsik voltak, így nem nagyon jártunk kempingezni.
Kicsit félre húzódom az ajtóból, és meg is látom Hunort, aki nem sokkal utánam lép be.
- Most már én is kezdek félni - suttogom neki halkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815351#post815351][b]Thomas Middleton - 2020.08.08. 22:10[/b][/url]

LIAM BÁCSI
indulás a BUD reptérről reggel | a nagy kaland | #ibelieveicanflyGIF


Tágra nyílt, ámuló szemekkel lépkedek apa mellett, elmerülve a reptér közegében, néha lelassítva, meg-megállva képernyők vagy éppen boltok előtt. Mikor Liam bácsi a könyvek közé veti magát, én is megyek nézelődni és furcsállva lapozok végig egy mesegyűjteményt: semmi nem mozdul benne, nem szól ki belőle, nem érint meg, nem kavarog ki. Csak tele van sok szép, színes képpel meg szövegekkel. Mind ilyen? Felnyitok pár felnőttebb irodalmat is. Azok meg aztán végképp csak lapok és írás. Mindegyik oldalon. Elsandítok egy idős hölgy felé, aki szintén belenéz egy könyvbe. Azt lesem, ő mit szól ehhez, ám úgy tűnik, neki ez természetes. Hát ez nagyon izgalmas! Csak írás és ennyi. Milyen egyszerű és nagyszerű!
Bizony, hogy én nézelődni szeretnék. Elkujtorgok mindenfele, mutogatva közben utitársamnak ezt-azt, közben próbálva nem feltűnően tesztelni a varázstalan holmikat. Legalábbis nem túl furán. Főleg a szuveníres izgatja a fantáziámat, azért megtorpangatok még más boltoknál is. Venni semmit nem akarok. Arra ocsúdok aztán, hogy mehetünk is a repülőgépünkhöz. Továbbra is nagyon összpontosítok, hogy mindent jól csináljak. Az igazolványomat egyszer azért elejtem, amikor próbálom átadni, de az ellenőrző úr igazán kedves, nem nincs belőle gond. Mélyeket lélegzek, ahogy haladunk a szűk folyosón, ám rendre összemosolygok apával. Szerencsére ő intézi a csomagjaink elrakását. Beültet aztán az ablak melletti helyemre. Jó sokan utaznak egy ilyen vasmadárban és jó szorosan egymáshoz. Szerencsére nekem csak Liam bácsihoz kell simulnom. Oké, nem lenne tragédia máshoz sem, de azért ez így mégis klasszabb.
A légiutaskísérők elkezdik megtartani a biztonsági bemutatót, amihez a figyelmünket kérik. Rögtön nyújtogtom a nyakam, hogy minél többet lássak belőle. Közben észreveszem, hogy igazából az utazóközönség nagy része oda se pillant. Összevont szemöldökkel pislogok erre kettőt, azonban nem érek rá velük foglalkozni. Figyelnem kell. Van is mire. Nagyon hasznos dolgok hangzanak el a sonorusos stewardesstől, amire a többiek be is mutatják, mit hogyan kell. Felnézek magunk fölé, ahonnan ezek a levegőadó maszkok esnének ki baj esetén, viszont már éppen nekiállnék elkeseredni, hogy nem tudom megjegyezni, mit kell azzal a felfújható mellénnyel csinálni, amikor kiderül, az előttünk lévő ülésre oda van írva minden. Felcsillan a szemem és a bemutató után el is kezdek tanulmányozni.
- Eléggé felkészültek. De nem gyakran van ezekre szükség, ugye? - merül fel azért aggodalmam, vajon mennyire biztonságos ez az utazás. Nem komoly ez a félelem, csak most így az ismertető alkalmával le is peregtek bennem az események, amik miatt ezen eszközök használatára kényszerülnénk.
Mindenkit megkérnek, hogy üljenek le és csatolják be az öveiket. Meghúzom magamon, nem túl szorosan, és ahogy észreveszem, hogy a légiutaskísérő jön megnézegetni, direkt kihúzom magam, hogy jobban rám lásson. Hamarosan elindul a gép, én pedig az apró ablakra tapadok. Egyelőre csak gurulunk a földön. Ráébredek aztán, hogy a többiek is csak itt láthatnak ki mellőlem, szóval picit hátrébb dőlök.
Kiérünk egy nyíltabb részre, a vasmadár erős berregésbe kezd és megindul, egyre gyorsulva. Nyelek egyet és apa keze után nyúlok mellettem. Rápillantok, nem baj-e. Ahogy pedig egyre nő a sebesség, úgy döcög a jármű alattunk egyre jobban, a gyomrom pedig, mintha az ülésem háttámlájához akarna tapadni. Végül egyszercsak minden más lesz. Olyan könnyű. Felemelkedtünk. Megint odahajolok az üveghez és észre se veszem, de szorítom Liam bácsi kezét. Ez a hatalmas fémtömeg felszállt. Tényleg felszállt velünk!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815507#post815507][b]Vivien Poulain - 2020.08.11. 18:50[/b][/url]

Mialatt a diákság elrendezte ügyes-bajos dolgait, és ki-ki hova kipakolt, az egyik ágyra én is lerakodtam a holmimat, ügyelve rá, hogy lehetőleg ne legyek feszélyezően közel senkihez se, elvégre ugye csak a tanár voltam, a felnőtt, aki "úgyse érti". Hiába emlékeztettem magam, hogy alig pár évvel vagyok csak idősebb náluk, valahogy így éreztem helyesnek.
Élelmiszerekről gondoskodott a tulaj, nem volt más tennivaló, mint megfőzni azt ebédre. Kimit el is rángattam segítségül, de szívesen vettem, ha bárki más beszállt, bár túl sok tennivalót nem hagytam, elvégre egy-két kés pálcám intésére már javában aprított magától is.
Közben egy másik intésemre a varázsvesszővel kirajzolódott a levegőbe pár szó, és a végén lévő írásjelnek hála kérdéssé is formálódtak:

Mivel természetesen tudtam, hogy nem minden jelenlévő tanulja a tárgyamat, így nem is feltétlen tudja a választ, amint elkaptam egy-két pillantást, megköszörültem a torkom.
- Időnként váratlanul fogok ezt-azt kérdezni, és akinek van ötlete, nyugodtan jöjjön bármikor oda hozzám, és válaszoljon. De akár írásban is megteheti, ha úgy szívesebben tenné. Ó! És tippelni is ér, ha esetleg valaki nem tanult róla még egy mukkot sem. Rossz válasz nincs!
Adtam egy kis gondolkodnivalót, közben készült az ebéd is, és amint az elfogyasztásán is túlvagyunk, felkerekedünk és megnézzük magunknak azt az öreg házat a szomszédban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815560#post815560][b]Thomas Middleton - 2020.08.12. 10:05[/b][/url]

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | #thisviewGIF



Nem, nem kentem be magam. Ahogy visszanézek a lányra a habok meg kutyusom mellől, ez eszembe is jut. Mármint eszemben volt különben is, viszont most majdnem odaszólnék, hogy megkérjem, naptejezzen be. Viszont ehhez túl messze van, kiabálni meg nem akarok; meg ráébredek, nem fog elszaladni sehova a tégellyel, nem seprűverseny ez. Egyelőre tehát csak figyelem Herceget. Aztán felnevetek Benito vízbe vetődésén. Erre kutyusom fülei is megemelkednek az eddigi lehunyasztottság után és még farkat is csóvál, érdeklődve fürkészve, mit csinál a csodacica.
Sóhajtok egyet és bólogatok párat, eltekintve a horizonton, majd körbe körülöttünk. Csodálatos, tényleg. Ám nem hagyom abba a gyönyörködést, hiszen barátnőm beveti magát a hullámokba. Mosolyogva, elvarázsolt tekintettel figyelem, lassan pislogva. Becsukom aztán nyitva felejtett számat és nyelek egyet, továbbra is a parton álldigálva pitbullommal. Picit végigpillantok Laun, ahogy nem sokkal később vizesen lesimuló hajú, cseppekkel borított valójában felénk indul. Aztán csak figyelmesen hallgatom, mit mond.
- Hát megnézhetjük, mit szól ahhoz, ha nem hullámzik - húzom fel vállaimat, lenézve állatkámra, bár őszintén, nem hiszem, hogy ezzel lenne a gond. Szerintem úgy egészében nem hozza lázba a csobbanás. Ettől még nyilván megér egy próbát. Főleg, hogy nekiáll csóválva nyüsszögni, mikor a sárkányleopárd hívja őt. Vigyorogva nézem őket én is. Hihetetlen édes Benito!
- Esetleg... öm... - kezdek neki nyökögni valamit, visszalesve picit a plédünk felé. - Bekennél még előbb, kérlek? - mutatok is oda hüvelykujjammal a vállam mellett az előbb megvillantott naptej felé. Röhej mondjuk, hogy már megint elfelejtettem utánanézni valami jó kis napvédelmi bűbájnak, pedig tuti van valami klassz, amit magam is el tudok intézni és nem szükséges kiráncigálnom szegény lányt a vízből, aki végre már belevethette magát a tengerbe, ami annyira az ő közege. - Meg neked is kell még a hátadat, nem? - teszem hozzá a másik fontosat.
Miközben így beszélgetünk meg latolgatunk, gyakorta elpillantok a többi strandoló felé. Főleg családok vannak itt. Néhányak egyenesen felverték mágikus sátraikat és a szülők annak enyhéből figyelik a gyerkőcöket, akik a legkülönfélébb játékokat űzik: ki-ki élvezi, ahogy a felnőttek varázslattal kavarják nekik a vizet, hogy ők pöröghessenek benne vagy éppen emelgetik őket a hullámokkal; mások bemártják Tengergömb karikájukat, hogy aztán buborékot fújjanak a vízből és vagy csak nézzék, merre száll, vagy versenyezzenek is, ki tud nagyobbat; közben távolabb a parton egy hatalmas homokvár készül, kagylókkal díszítve. Az egyik apuka éppen szórja rá a bűbájokat, hogy egybe maradjon az építmény.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815584#post815584][b]Juhász Laura - 2020.08.12. 19:47[/b][/url]

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu| a nyári szünetben
x | o
 

Nem csak a látványa csodálatos a tengernek, ezt igen hamar megállapítom. Nem érzem különösebben hidegnek, de ugye az én érzékelésem egy kicsit másképp működik, mint a legtöbb emberé. Nem bírom a nagy meleget, így ami nekik hideg víz, az nekem kellemesen langyos. Szóval lehet, hogy majd a fiú hűvösebbnek fogja érzékelni a habokat. De majd kiderül, ha becsobban ő is. Ahhoz viszont a kutyussal kell valamire jutni. Így egy rövidke megmártózás után kifelé is veszem az irányt. Szépen lassan sétálgatok ki, hatalmas mosollyal az arcomon, élvezve, ahogy a víz lecsurog rajtam, eszemben sincs megszárítani magamat.
- Rendben – felelem bólintva, noha érzékelem a bizonytalanságot a barátom szavaiban. Valószínűbb, hogy nem amiatt nem akaródzik bejönnie a szürkeségnek. De talán a csodacica jelenléte segít ebben, hiszen jó példával jár elől, megmutatja, hogy a víz nem félelmetes, hanem nagyon mulatságos, és remekül el tudnának bohóckodni benne. Fokozatosan kezdem el lecsitítani a hullámokat, vagyis hát elterelni őket, ám félbehagyom a műveletet, amikor Thomas ismét megszólal. Leplezetlen kíváncsisággal nézek rá, majd egy o-t formálnak az ajkaim mielőtt gyors bólogatásba kezdenék.
- Boldogan! – vágom rá körülbelül olyan arccal, mintha éppen az imént kaptam volna meg életem legeslegeslegeslegjobb ajándékát. Aztán meghökkenve pislogjak párat, a mosolyom szégyellősé válik és zavarodottan sütöm le a szememet. Ezt nem pont így kellett volna mondanom, hiába ez felel meg a legjobban a valóságnak. Naná, hogy bekenem, persze, természetesen, azonnal, máris … ezek akármelyike jó lett volna. Vagy egy szimpla igen.
– Szóval … aha … igen – igen, az én hátamat is be kell –  érkezik a makogó válasz a másik kérdésre is, meg talán még az előzőre is finomított változatban.
Kitrappolok a vízből és egyenesen a cuccaink felé indulok, arra koncentrálva, hogy ne essek el a nagy semmiben. Na meg persze arra, hogy megszárítsam magam mire odaérek, legalább ez a kis mutatvány elvonja a figyelmemet, meg segít megnyugodni.
Boldogan. Édes Istenem, ilyet is csak én tudok kinyögni.
- Én kezdem, jó? – mutatom fel a flakont, amit a ruháim alól vadásztam elő. Nem raktam vissza a táskába, mert tuti, hogy akkor megint hosszú percekig keresgélhettem volna, de csak úgy kinn hagyni sem akartam. A figyelmemet ekkor egy hatalmas nagy buborék vonja magára, ami összetapadt egy másikkal, majd egy harmadikkal, így az egész kezd egy hatalmas nagy átlátszó kukacformára emlékeztetni. Sajnos lerí rólam, hogy nekem ez mennyire újdonság, ahogy a profi homokvár is különlegességnek számít.
- Ezeket nekem is meg kell tanulnom! Ilyet miért nem tanítanak a suliban? Meg honnan lehet olyan izét beszerezni, amiből a nagy buborék lesz? Odahaza nem láttam ilyet, pedig nagyon klassz. Vajon még milyenek vannak? – lelkendezek ámuldozva hadarva a fejemmel az éppen szóban forgó dolgok felé biccentve. Rámutatni nem merek, azt azért nem illik. Hihetetlenül izgalmas egy ilyen varázslatos nyaralás!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815855#post815855][b]Demeter Hunor - 2020.08.17. 20:57[/b][/url]

Most először van egy kis időnk beszélgetni Bettivel. Indulás előtt körülbelül annyira futotta, hogy "Mi vett rá, hogy mégis elgyere?" - "Te.", aztán már pörögtek is az események. Meg kellett fogni a zsupszkulcsot, egy rozzant esernyőt. Én is odafértem még mutatóujjal.
Nem először utaztam így, a családban ez a bevett módszer, mivel nincs kandallónk. Ismerős volt az érzés, ahogy az az egy ujj is olyan kíméletlenül tapad hozzá az esernyőhöz, mintha Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítették volna. Számítottam az émelyítő pörgés-forgásra is, és régi barátként üdvözöltem az érkezés után rám törő hányingert. Lábaim keményen a földhöz csapódtak, de nem estem el, épp csak meginogtam. Azonban a szemeimmel csak későn tudtam fókuszálni, így hiába kaptam a zuhanó Betti felé, nem sikerült elkapnom.
Nem segítettem neki feltápászkodni, de azt hiszem, nem is igényelte. A hátára gördült, és pont úgy nézett ki, ahogy én szoktam érezni magam, amikor nem akarom, hogy hozzám szóljanak vagy hozzám nyúljanak, csak azt szeretném, hogy hagyjanak békében, amíg összeszedem magam. Vagy meghalok.
Ami engem illet, savanyú gombócba gyűrődött hasamra tettem az egyik kezemet, és tompán magam elé meredve próbáltam rendbe jönni. A diós búrkifli még vacillált, merre tovább.
A tanárnő által felajánlott vizet elfogadtam, és tudtam, hogy ennem is kéne valamit, de egyelőre nem vitt rá a lélek. Egy ujjamat felmutattam Bettinek, ezzel jelezve, hogy még nem vagyok társalgóképes. Csendben baktattam a többiekkel fel a dombon, és csak a felénél fogtam fel, hogy sötétebb van, mint amikor elindultunk, pedig a zsupszkulccsal való utazás tényleg annyi ideig tart, mint ameddig érzed. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de nagyon messze lehettünk Magyarországtól.

Szóval most, a takaros, de szűkös házikóban, a friss levegőn tett sétától megnyugodott gyomrommal már újra jobban érzem magam. Betti viszont egyre idegesebbnek tűnik. "Majd én megvédelek" - mondhatnám neki, de ennek kevés valóságalapja van. Alapvetően a romos házakat lenyűgözőnek tartom, és a bátyáimmal nem egybe lógtunk be már a környékünkön, vagy utazásaink során, de ezek mind-mind mugli épületek voltak, tökéletesen szellemtelenek. Én, a tizenöt éves gólya nem sok támaszt nyújthatok egy elátkozott (?) kúriában. Viszont reálisan nézve a tanáraink nem hoztak, nem is hozhattak volna minket életveszélyes helyre. Így, eme hosszas eszmefuttatás után őszintén állíthatom:
- Nem lesz semmi baj.
Ugyanolyan halkan suttogom vissza, ahogy ő nekem, nehogy felfedjem titkát. Aztán normál hangerőre váltva csacsogok neki, míg kipakolok pár dolgot a hozzá közelebbi ágyra, és benyomom a kakaós csigát, amit a reggeliből mentettem. Megnyugtatónak szánt sztorit mesélek a tabi ősöreg laktanyáról, az egyik ilyen helyről, ahol semmi félelmetes nem történt, csak jókat szórakoztunk és érdekes tárgyakat találtunk a testvéreimmel.

Még bele sem kezdek a ferencvárosi elhagyatott gyárépület ecsetelésébe, amikor Poulain tanárnő szólít minket. Igazából nem sok dolgunk van az ebédkészítésben, de udvariasságból mindenki - vagy majdnem mindenki - a konyhába sereglik. Már itt megkezdődik az oktatás. Több könyvet is kivettem a könyvtárból, hogy felkészüljek erre a kirándulásra, ha már a tantárgyat nem tanulom, de sajnos nem volt rájuk időm. Így rögtön az első kérdésre sem tudom a választ, és inkább nem égetném magam.
A legegyértelműbbnek tűnő gondolatom a kérdésre, hogy milyen jelei lehetnek a szellem-jelenlétnek az az, hogy mindenki nagy ívben kerüli a helyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=815921#post815921][b]Csonka Zsombor - 2020.08.19. 13:47[/b][/url]

Ragadt a tenyere, és fehérlett az amúgy is sápadt bőre. A gyomra minimum három bukfencet vetett és az izmai is elkezdtek remegni, mint a nád a nyári fuvallat hatására. Aztán egyik percről a másikra elmúlt a pörgés. Talajt fogott, de még mindig úgy érezte, mintha utazna. A hasában lévő tea is úgy tűnt megunta eddigi tartózkodási helyét, és épp csak egy kicsin múlt, hogy képes volt visszanyelni a feltörő rosszullétet. Savas, maró hatása a torkában tudta, hogy még sokáig meghagyja majd nyomát.
Felkászálódott a földről, és szétnézett maga körül. Hasonlóan rossz állapotban lévő arcokkal találta szembe magát, mint ahogy ő is érezte magát. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Rara után kezdett el kutatni, majd egy pillanattal később rájött, hogy ő nem volt itt. Jobban is tette, hogy otthon maradt. Ez az utazás rosszabb volt, mint eddig bármelyik.
A hatalmas kastély terebélyesen terült el a kis csapat felett, és Zsombor álmélkodva konstatálta, hogy a tanárnő egész jó helyet talált nekik. Becsomagoltak, de a diákság szinte azonnal vetette útját a konyha felé, hogy segítsenek. Zsombor azonban inkább a távolról figyelő ember volt. Felmérte társait, apró félmosollyal konstatálva a Betti és Hunor közti kis távolságot. Majd nemes egyszerűséggel a konyhába sétált, hogy kiöntsön magának egy pohár vizet.
- A szellemek olyan érzést keltenek, mintha jégkásával öntenének le. Vannak, amelyek szellemködöt és miazmát is képesek okozni - jelentette ki Zsombor még mindig a poharát nézve, de tudatában annak, hogy a tanárnő mellette áll. Majd mikor elég lett a folyadék, elzárta a csapot, és egy félmosollyal megemelte a poharát, és elsétált. Ezzel ő már teljesítette az első tesztkérdést.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=816096#post816096][b]Weiss Arion Ruben - 2020.08.24. 20:28[/b][/url]

Most minden pénzt megadna, hogy ne vele kelljen erre a távoli földre lépnie. De komolyan. Elcseszett vicc, hogy nekik ketten egyáltalán egy óránál többet együtt kell tölteniük, és mégis, újra meg újra arra vannak ítélve, mert az való igaz, hogy csapatban is kell gondolkodni, akármennyire is képesek lennének kiskanállal egymásnak esni. Csak ez tartja benne a lelket, de cseppet sem zökkenőmentes ez az egész, még ha az út idáig az is volt.
Hamis tévhit lenne, hogy ez tényleg pihenés, de itt, a világ egy másik felén is zajlik az élet és kellenek a szemek, fülek, hogy kiderüljön, kacsa az egész, vagy éppen valós, ha nem is a félelem, de az egészséges tartás a valóságtól. Mert az ugye, sosem kellemes. Csendben utaztak, feltűnés nélkül, semmi első osztály és luxus, mint a hétköznapi átlag, amely megengedhet magának ilyesmit is. Nem kaptak sok információt arról, hogy merre és mi lesz, arról majd később, de tény, ha Woody fülese falsnak minősül, legalább szép helyen történik és közben még talán jól is érezheti magát, ha Nairobi szerencsésen lefoglalja magát mással, valahol távol tőle. Szép álom.
- Remek, legalább nem valami retek hely – lélegzik fel a kényelmes mivolta, aki igenis erre a luxusra vágyik, öt csillagra, olyan kiszolgálásra, amelyet mindig is élvezett és mindig is fürdött benne. Amint megpillantja a hotelt, máris szebb árnyalatban virít a képe, csomagjait hamar átvéve szállítják befelé és miután eloltja a cigarettáját, a zsebébe nyúlva keresgél. Valóban nincs semmijük, szó szerint, csak egy kártya, amelyre egy számsort kanyarítottak. Rohadt titkosak, komolyan. Nem szereti az ilyet, nehezebb előre dolgozni és ahogy a másikra sandít, a kölyökre, reménykedett, hogy legalább ennyi előnyük lenne, csak ne csessze el.
- Na, gyere – mintha most kedves lenne, de a fenéket, már összeszólalkoztak idefele, de nem is ők lennének. A recepcióhoz lépve veszi fel valóban kedvesnek ható mosolyát, arca átrendeződik, hogy utálatos tekintete helyett is valami más lenne ott, aki bírja az embereket és nem ürítené ki a hallt, hogy csak ők lehessenek. Egyszerű angolra fog váltani, hiszen az annyira köznyelv, hogy bármi inkognitót kapnak, illeni fog hozzá. Megállva várja be a másikat, majd pillant a recepciós kisasszonyra. Máris őszintébb a mosolya.
- Jó napot kívánok – kezd bele, ujjai között pihen a kártya. – Kaptunk egy utazást, ajándékba, de annyira meg akartak lepni, hogy csak foglalási számunk van – csúsztatja elé, negédes szavai szinte csöpögnek, fejben már öklendezik. Komolyan, hogy lehet így? A nő bólintva veszi át és pötyögtet, némi adategyeztetéssel azonosítja be őket, miszerint tényleg nem az utcáról estek be, majd végül kellemes, széles mosollyal fordul vissza feléjük.
- Nos, minden rendben uram – húz ki két lapot, amellyel majd vélhetően a becsekkolást segíti. – És őszinte gratulációm – erre már Ruben érdekesen néz, lopva Nairobi felé, de a bige még mindig csak alkot, pötyög. Majd végül a ismét a kis kedveskedő mosolyával nyújtja át a kártyáikat. – Az önöké a nászutas lakosztály, az emeleten. Minden szolgáltalással, a vacsorát pedig 7 óra után szervírozzuk a szob… - ez az a pont, amikor felemeli a kezét, mert eljut hozzá az első szó.
- Hogy, micsoda? A nászutas? Aranyom, itt valami tévedés van, nézd meg újra – a hangnem kicsit megakasztja a nőt, de átnézi, egyszer, kétszer, de semmi nem változik, hiába kér elnézést és nem tud mást. A foglalás, él.
- Ó bassza meg – a magyar káromkodások egyvelege se elég ide, ahogy végül ujjai szorulnak ökölbe és néz végül Nairobi felé. Nem, ez kész vicc. Lehetetlen. Valakit meg fog fojtani.
- Hát akkor… meglepetés…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=816103#post816103][b]Nairobi Jones - 2020.08.25. 09:47[/b][/url]

Cigarettáját szájába csúsztatva pillant fel az előkelő hotelra, amely sokszor annyi csillagos, mint amennyit remélni mert volna. Még mindig nem szokott hozzá, hogy igenis megengedhetik maguknak ezt a fajta luxust, még akkor is, ha ez nem igazi nyaralás. Igazság szerint szarik is rá magasról, bedobta a fürdőruháját a táskájába, meg pár lenge, kimondottan kihívó cuccot és indulhattak is. Most, ahogy itt állnak és magukban azon morfondíroznak, hogyan rázzák le egymást, hirtelen rájön, hogy nem is zavarja annyira Ruben jelenléte, mint várta. No nem kell halálra rémülni, ez egy pokoli utazás annak minden előnyével (szállás, látkép, kényeztetés) és hátrányával (Weiss, egyértelműen és hangsúlyosan Weiss) együtt.
A hívó szóra elszívja az utolsó slukkot is, majd jó szokásához híven a földre dobja a csikket, hogy eltaposhassa. Mégis, ahogy lépne tovább, elfogja az az érzés, hogy illedelmesnek kellene lennie, ezért felveszi és inkább egy szemetesbe hajítja. Na ilyet se sokszor látni tőle, de ez betudható annak, hogy kerülné a balhét - legalábbis egyelőre.
Ő maga is köszön, majd amíg társa bedobja a macsó férfit - amitől öklendeznie kell -, addig megfordul és a pultra könyökölve veszi szemügyre a hallt és úgy összességében az épület belsejét. Nem véletlenül küldték őket ide, itt fog megszállni a drágalátos célpontjuk, aki szintén nyaralás címszóval utazott ily messzire. Ha Woody információi helyesek, hamar ki fog derülni, hogy a pasas rosszban sántikál és keresztül kívánja húzni a számításaikat. Ez persze most még csak információgyűjtés, semmi komoly. Gondolataiból a nászutas szó ébreszti fel, innentől ugyanis minden idegszálával az elhangzó szavakat figyeli. Rubennel ellentétben neki azonnal vágni kezd az agya és bármennyire is undorítónak találja az elképzelést, tudja jól, hogy inkognító gyanánt mi sem lehetne jobb egy friss házaspárnál. Hát akkor csapassák.
- Na de nyuszifül - kölykös, mégis meglepően nőies mosolyát elővéve fordul a férfi felé, hogy egy kósza tincset eltűrjön arcából. Ez valóban egy kedves gesztus, bár szeme figyelmeztetően villan Weiss-re. Ezt nem szúrhatják el. - Igazán kedves a szüleidtől, hogy gondoltak ránk. Ne haragudjon hölgyem, tudja Svájcba szeretett volna vinni az esküvőnk után, csak megleptek minket ezzel az úttal - szokatlanul nyájas és normális, olyan, amilyen nagyjából sohasem volt. A hideg is kirázza, ahogy arra gondol, hogy esetleg igent kéne mondania társának, de gyorsan elűzi ezt a gondolatot és elméjéből Michelle képét vadássza elő. Igen, na ez már valami, ennek már lehet örülni.
- Ó és, egy kicsit morcos még, amiért nem lettem én is Weiss. Márpedig tudja, hogy van ez, engem elvehet feleségül, de az autoritásomat nem szüntetheti meg ilyen könnyen - cinkosul kacsint egyet a recepciósra, aki bugyután kacarászni és fészkelődni kezd székében. Hoppá, csak nem örülne, ha Nairobi megdolgozná egyik este? Ó kicsikém, még ez is megtörténhet. Könnyed mozdulattal túr bele fekete tincseibe, megigazítva őket, majd ujjait Ruben vállára szorítja - hogy mennyire erősen, azt csak ő érezheti igazán. - Drágám, kérlek intézd a szobánkat, én addig körülnézek itt az előtérben. Fenséges a látvány - a hihetőség kedvéért egy pillanatra átsuhan agyán, hogy puszit adjon, de végül annyira groteszknek érzi e cselekedetet, hogy inkább visszakozik és egyszerűen ott hagyja őket, hogy körbejárja a területet. No nem egyszerű nézelődés ez, felméri, merre találhatóak kamerák, hova és milyen szögből lehet pontosan rálátni. Apró, de fontos részletek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=816119#post816119][b]Weiss Arion Ruben - 2020.08.25. 22:35[/b][/url]

Kidobja a kukába a csikket, neki meg megemelkedik a szemöldöke. Oké, valóban nem kell a tipikus prolinak tűnni, de azért még nem dől össze a világ, ha nem teszi meg. Ő már korántsem ennyire illedelmes, szóval, odabent veszi elő, már amennyire lehet. Maga a hotel belső tere is szép, szemnek kedvező, minden a helyén van, erre még Nairobi sem tud rosszat mondani, miért is akarna, amúgy sem ők választották, ami szomorú, hanem úgymond a kötelesség. Kíváncsi, hogy a tag, amely miatt el kell bírnia ezzel a helyzettel, vajon épp hol mereszti a seggét, mert bár hozzá se szólhatnak körülbelül, valahol tök hála jár neki, hogy épp cseszi el a dolgokat és rá lett állítva a kettős, ugyanis, már eléggé várta, hogy ki tudjon mozdulni a határok közül, amely azt a kicsiny országot jelenti, mégsem így képzelte el. No, majd legközelebb, ha közben nem kap több frontos agyvérzést, amely hamarabb érte el, mint saccolta. Hiába próbálja menteni, hogy legalább a lakosztály mivoltját sikerült félrefoglalni, ugyanaz az eredmény és érzi, hogy halántékán kissé megdagad az a bizonyos ér, tipikusan az, amikor tudatában van annak, hogy nyugodtnak kell lennie, csak éppen baromira nehezen kivitelezhető és talán, ha nem kapcsolna a másik, nem is történne meg. Már ott van, hogy elnézést és öt percet kér, kimegy és olyat telefonál, hogy a hallgatózó titkosügynökök is elszégyellik magukat, amikor felcsendül a másik hangja. Szinte lassított felvétel az, ahogy arcát fordítja felé, tekintetében nem a szerelem csillan, inkább az, hogy most fojtja meg, ajkaira kerülő mosoly sem a legőszintébb. Csendben, pislogás nélkül figyeli, ahogy a nő a kezét emeli, hogy félreseperjen egy tincset. Az az apró érintés, amivel bőrét illeti, elég ahhoz, hogy felrázza, de nem a jó értelemben. Érti ő, hogyne, de ez az a pillanat, amikor ő feltartaná a kezeit, hogy „én ezt nem” és elvonul a francba.
- Jah, igen az. Csak nem szeretem a meglepetéseket – főképp nem az ilyeneket, szusszan is egy nagyot, vagy inkább fújtat egy nagyot, ki minek veszi. Nem szúrhatják el, mint valami köztes jel, úgy vette a lapot. – Akkor… hát téves riasztás, minden rendben van – hirtelen eltűnt az a kedves él, amelyet felvett, marad az, aki mintha epét nyelt volna, szerencsére könnyű betudni annak, hogy épp beégette magát mindenki előtt jóformán, nem annak, hogy élete utolsó napja lenne, ha valóban gyűrűt kéne húznia az ujjára. Eleve a tény, mint házasság, ha pedig vele, örömmel enné meg azt a szendvicset, amire egy korábbi alkalommal utalt, hogy aztán legalább ott nyugodhasson békében. Nem, akkor biztos megölnék egymást, lehet, hogy így is.
- Kérlek, mondtam már, hogy nincs ezzel gond. Ne égess be… - sziszegi felé, a fogai között szűrve a szavakat és még kínos vigyort is ejt, ez már annak a jele, hogy kezdi venni a lapot. De nem, ezt nem fogja egykönnyen lenyelni, talán sehogy sem. Vállán érezve a szorítást, kihúzza magát, ha legalább a nyugalma nincs meg, legalább a tartása maradjon. Ujjaival ütögeti meg a pultot, nem jelzés értékkel, csupán levezetésképp, nagyon nehezen állja meg, hogy ne rázza le a fogást a válláról. Aha, jó kis házasok, holnap már válhatnak is.
- Csak nyugodtan, kedvesem – biccent felé, majd már fordul is intézkedni, papírokat töltögetni. Kanyargós betűit hamar levésve teszi le végül a tollat, kapja meg végre a várt kulcsokat és minden egyebet, amit tartogatnak erre a friss házasoknak, akiknek álcája mögé bújtak. Végül pedig, mint valami mellékest, úgy adják át a csomagot, amelyet előre küldtek és amely bontatlanul pihen kezében, amint azt is lepapírozva lépked el a pulttól. Arca azonnal visszavált semlegessé, miközben kikerüli a nőt és kitartóan halad felfelé.
- Ha sokáig bámulsz, kint maradsz – szúrja oda neki, de a hangnem kedves, csak a nyelvet értik itt kevesebben. De ennyi belefér. – Csomagunk van, nélküled nem akarom felbontani, édes – forgatja meg a szemeit a szóra, majd fejét csóválva ejt meg egy pillantást a plafon felé. Talán mindenki túléli. Innia kell, ez már biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=816399#post816399][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.08.30. 22:57[/b][/url]

ruha
Ha emlékeim nem csalnak utaztam már zsupsz-kulccsal, és - talán ez meglepő lesz - de kimondottan élvezem is ezt az utazási formát! Mármint oké, igazából mindegyiket, a kandallózáson kívül, mert olyankor mindig tiszta hamu leszek és egész nap tüsszögök mint aki lefejelt egy liszteszsákot, de na. Izgatottan, fél kézzel még egy pogácsát majszolva csatlakozom a körhöz, hogy aztán kivigyorogva magamból a lábamba költöző bugit a gyomrom is felfordulhasson a világgal együtt. Naa, még az utolsó falatom sem engedik lenyelni!
Nincs időm morcogni, helyette inkább fejemet már-már bagolymód tekerem ki, hogy minél több mindent lássak, s amikor érkezést kiáltunk, végül bátran engedhessem el a kulcsot. Ne mint a versenybiciklisták, ne mint a versenybiciklisták, emlékeztetem magam újra és újra, és egy szép, egyenletes tempót másolok le Vivi néniről, amit igyekszek tartani is. Ah föld, közeledsz már! Igazából meglepően simán fogok talajt, egészen gyakorlott módon, bár a végén a dobbantásnál a kviddics során szerzett reflexeim segítenek csak igazán a talpon maradásban. No meg persze a tény, hogy kicsiként sokat szórakoztunk azzal, hogy hintából ugráltunk ki... ez is valami hasonló érzés. Rugózok párat a talpamon még, körbenézelődök, egy mellettem kicsit durvábban megérkezett lányt óvatosan fel is segítek. Nincs baja, a térde bepirosodott ugyan de le nem horzsolta, így már tér is vissza a mező végében vergődő barátnőihez, én meg csak vigyorogva somfordálok körbe felfedezve a helyszínt.
- Adooom - sóhajtok fel a ház láttán, elvégre természetesen jó levitásként érdeklődően előre jövök, hogy halljam a tanárnő szavait. Régi ablakok, elkanászodott kert, pontosan olyan hangulata van a helynek amitől kedvem támadna belopózni és feltérképezni kicsit jobban. Esetleg este? Hihi.
Elfoglaljuk a szállást, és ebédkészítésbe kezdünk, bár ott sok hasznomat nem veszik - azt hiszem ki is borulnának, ha én kezdeném el a mindenféléket beleszórni a lábosba. Azért van már egy hírnevem, na. Segítség helyett tehát vicceket mesélek pár negyedévesnek, akik még bírják és nem rohannak el, sőt, be is szállnak a poénkodásba. Csak akkor csendesedünk el, amikor megjelenik a kérdés, és elhangzik a feladat is, így a többiektől pillanyalatot kérve közelítem meg Vivi nénit, hogy válaszolhassak. Egy régi blokkot szedek elő a nadrágomból, annak hátoldalára firkantom fel a zsebméretűnyire összehajtható ananász-illatú golyóstollal, hogy: "huhogás (nem a bagolyfajta), elmozduló tárgyak, no meg maga a szellem". A papírt átadom somolyogva, s visszaszökdécselek bandázni...
Ugye milyen... Ugye milyen szellemes vagyok?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817259#post817259][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.20. 14:30[/b][/url]

Mióta az eszemet tudom, és ingáznom kell az éppen aktuális otthonom és az iskola között, mindig is utáltam repülni. Nem azért, mert veszélyes, nem azért, mert kényelmetlen, hanem, mert soha nem tudom lefoglalni magam annyira, hogy az idő teljen. Most, hogy Belián mellettem van, talán egy fokkal könnyebb, de így is gyűlölöm, és még az alvás sem megy. Könyveket pusztítok el, az egyébként nem is olyan hosszú repülőút alatt, egészen addig, amíg végre leszállunk Helsinkiben, és jöhet az utazás java. Mert innentől autóval viszik a seggünket, hogy Belián láthassa az ország egy részét, ha már áthaladunk rajta. Külön kérésre küldtek nagyobb autót, legalább el is férünk benne kényelmesen, és ahogy közeledünk a célhoz, a szívem egyre csak jobban és jobban a torkomban dobog.
Hetek óta készülök, sőt, készülünk erre, valahogy mégsem tudtam magam eléggé felkészíteni a helyzetre, hiszen Belián találkozik a szüleimmel, akik néha úgy beszéltek már róla, mintha minimum megkértem volna a kezét, és azért jönnénk most haza, hogy megbeszéljük az esküvő részleteit. Merlinre, félek, hogy meg fogom bánni ezt a hazajövetelt, de tudom, hogyha nem most, akkor a következő szünetben történt volna meg, és így legalább hamarabb is túl vagyok rajta. Kékjeim a mellettünk elhaladó fák között cikáznak, akaratlan szorítok rá Belián kezére, ahogy közeledünk. Még minimum harminc perc, mire odaérünk, de mintha most kellene élet és halál között döntenem. Még a repülőút is gyorsabbnak tűnt, mint eddig bármikor, a három és fél órás autóút is sokkalta gyorsabb. Nos, nem ez az első, hogy megengedem magamnak azt a luxust, hogy autót kéretek magamnak, mert ezekben az időkben van felkészülési időm a hazamenetelre. Önmagában sem könnyű, de most valahogy még nehezebbnek érzem ezt.
Nagyot szusszanok, lehunyva szemeimet emelem fel összekulcsolt ujjainkat, hogy Belián kézfejére csókoljak. Ez az első alkalom, amikor kimutatom neki, hogy valójában mennyire tartok az egésztől. Ha lenne esélyem visszafordulni, valószínűleg gondolkodás nélkül megtenném, de negyed óra, és megérkezünk. Ajkaimat felejtem kézfején, lehunyt szemeimen keresztül képzelem el a lehetőségeket. Valami vidámabb kellene…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817263#post817263][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 16:06[/b][/url]

Egy pillanatot sem aludt az éjjel, mégis annyi energiát érez magában, hogy le tudná futni a maratont, miközben gyomra apró kis gombóc. Csak pár harapás pirítós, annál több kávé csúszott le az indulás előtt, mert nem hazudott, valóban izgul és talán kicsit fél is, de nem a hely miatt, hanem inkább attól, ami vár rá. Aztán ahogy elhagyják a falut, egyre messzebb kerülnek mindentől, amit jelenleg ismer, a görcs kissé enged. Ujjaiba kapaszkodik, ott vannak egymásnak, bár nem tud teljesen felengedni, korántsem úgy fest, mint ahogy azt azon a bizonyos estén szóvá tette: nincs rajta pánik. Nincs, mert mióta a baj megtörtént augusztusban és karjai között lábadozott, a jelenléte sokkal jobb nyugtató, mint üvegcséi bármelyik tartalma. Most is tiszta, semmit nem erőltetett le magán, amely haladás, lehet talán azt kissé túl is tolta, de most, ezen a napon teljesen önmaga akar lenni. Ha fél, ha izgul, ha bármi van. Talán kissé gyereknek érezte magát, amint a repülőtérre érkeztek és megpillanthatta közelről a le- és felszálló gépeket, hogy egyikre nem olyan sokára fel fog szállni. Útlevelén már nem a korábbi iratain szereplő, nyúzott arcú valaki figyel, a friss fotó a másik mellett tökéletesen mutatja a változást. Mindeközben ő is, ahogy kezét fogja, ahogy mosolya tűnik fel sokszor, vagy csak ajkai a másik arcának valamely pontjára tapadva, hogy lophasson magának egy-egy csókot, érintést. A gépen ő sem alszik, egy ideig beszél, majd egyszerűen mered ki az ablakon. Szédítő magasság, beleremeg bensője, ahogy belegondol, hogy milyen magasan vannak, hogy alattuk a világ, ők pedig a felhők felett, ahol mindig süt a nap. Amiben sosem hitt, mert mindig a saját esőfelhőit éltette. De talán, ennek már vége. Ahogy halad előre a beszélgetésekben a terapeutával, ahogy beszél akár neki is, úgy könnyebb minden, a legutóbbi hold is sokkal könnyebb volt, veszélymentes és megnyugtató akár. Nem tudja nem észlelni magában, hogy valami változott a farkassal és most nyugodt álmokat kapott tőle, amelyek mellé ma éjjel, minden történés ellenére a napsugarakban fürdő felhők is szerepet fognak kapni.
A kocsiban szundított el kissé, ahogy az egymást követő fák és a már rég látott, de ismerős utastér közege elringatta. Nem volt sok, mire felkapja fejét, még mindig a táj és a fák sokasága váltják egymást. Ugyan, finoman megjegyezte, hogy visszafelé simán vezetne ő is, nem gondolta komolyan, de amúgy mugli jogosítványát elrejtette a tárcájába. Éppen gondolataiba mered, ahogy érzi ismét a lassan ráköltöző izgalmat és a tájba mered, amikor megérzi ujjain a finom szorítást. Elszakítja mindentől a tekintetét és Mihail felé pillant. Mosolyt húz ajkaira, ahogy hüvelykujjával simítja meg kézfejét, egy pillanatra sem eresztve. Ahogy eddig ő volt a nyugodt, úgy látja azt, hogy ennek lassan nyoma sincs. De nem ijed meg, nem kezd el pánikolni – vagyis ezen van. Elrejti, bár biztos érzi, mégis, amennyire még lehetséges, közelebb csusszan, ahogy ő kézfejét, úgy nyom lágy csókot arcára.
- Tuti minden rendben lesz – az, hogy ezzel magát, őt, vagy kettejüket nyugtatja, jó kérdés. – De megállhatunk egy sétára, imádom ezt a vidéket. Csodálatos – hátha ha másról beszél, jobb? Tényleg tartana szünetet, fogalma sincs azonban, mennyire időre várják most őket. Sóhaja arra utal, hogy ugyan úgy érzi magát, mint a másik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817268#post817268][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.20. 17:14[/b][/url]

Szükségem lenne valami mantrára, ami segít megnyugodni. Kellemetlen érzés, amikor a jövőben azzal szeretnél foglalkozni, hogy másoknak segíthess, miközben egy ilyen egyszerű, és igazából hétköznapi helyzetben, még magadnak sem tudsz. Ha így folytatom, eléggé mellényúltam, amikor szakot kellett választani, pedig én nagyon elhittem. Nem mintha hinni kellene ebben, de… ezzel semmire nem megyek. Mentsvárként szorítok rá Belián kezére, nem is figyelem, hogy esetleg ismét elaludt-e vagy ébren van, csak megcselekszem, ahogy gondolkodás nélkül csókolom meg kézfejét is. Megnyugvást keresek érintésében, illatában, mindenében, amit csak láthatok és érezhetek. Sokkal jobban szükségem van most a jelenlétére, mint arra az elején gondoltam volna. Lehunyva tartom szemeimet, akkor is, amikor megszólal, mindössze erősebben szorítok rá kezére, ami mindössze pár pillanatig tart. Kinyitom kékjeimet, de az előttem elhelyezkedő vezető ülés hátulját figyelem, ahogy megszólalok.
- Állj meg - erőteljes hangom tölti meg az autót, ami azonnal megáll. Türelmetlenül pattanok ki a kocsiból, megvárom, amíg Belián csatlakozik hozzám, majd a sofőrhöz hajolva adom ki az utasításokat. Remélhetőleg annyira nem bonyolult megérteni, hogy menjen haza, mi innen gyaloglunk, és a csomagokat a szobámba tegye. Éppenséggel anyámék várnak minket, de hozzászokhattak volna ahhoz, hogy nagyon ritkán jelenek meg időben bárhol is. Főleg akkor, ha annak a családhoz van köze, és jelenleg ennél jobban semminek nincs köze hozzájuk. Nagyot szusszanva figyelem, ahogy az autó elhajt, majd Belián felé fordulok. A hirtelen kikapott pulóverek egyikét nyújtom felé, mert sajnos egyik szülőföldem sem a hatalmas melegekről híres.
- Húzd fel, nehogy megfázz - követve a példáját öltözködöm fel én is, türelmesen megvárom, amíg ő is megteszi, majd ujjainkat összekulcsolva indulok el a ház felé. Akkor így húsz perc, amíg megérkezünk. A hideg levegő kitisztítja az agyamat, mélyet szippantok belőle, mert mintha mindig tisztább és tisztább lenne. Bár nem messze a várostól építtettünk házat, de itt is már érezhetően tisztább a levegő. Kissé kihúzva magamat engedem el Belián kezét pár lépés után, karolom át vállánál fogva és húzom közelebb magamhoz, hogy arcomat nyomhassam tizedmásodpercekig csupán hajába.
- Mennyire látszik, hogy aggódom? - és talán még enyhén fejeztem ki magam. Karomat pihentetem vállán, Merlinért sem engedném el. Most biztosan nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817272#post817272][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 17:41[/b][/url]

Kapaszkodik. Talán mind a ketten a jelenben, még ha amúgy, ez a helyzet általában klisé, hiszen minden kapcsolatban eljön a pont, amikor megtörténik az, hogy be vannak mutatva a szülőknek. Arra gondol, hogy minden rendben lesz, igyekszik természetesen viselkedni és nem úgy tűnni majd, mint aki halálra van rémülve, mert ez a helyzet minden, csak nem az átlag. Nem tudja mennyi sikerül majd belőle, de itt a kocsiban még mindig egészen jól megy. Mosolyog a szorongatásra, apró sóhajt enged. Valami kell, legalább egy ötlet, egy séta, amely mindig jól jön, neki főleg, ebből a tapasztalatból táplálkozik. Nem erőlteti, tovább simítja kézfejét, ahogy mégis megszólal, ahogy elbambult, úgy rezzen össze kissé. Ebből már érezni, hogy ő sem érzi nyugodtabban magát. Elengedi, ahogy száll kifelé és az ajtót nyitva azon van maga is. Lábai sokkal jobban el vannak gémberedve, elvégre nem sokat gyalogolt a gépleszállás után sem. Lustán nyújtózkodva szívja be a friss levegőt, karja lúdbőrzik a hűvös levegőtől, miközben tekintetét járatja végig a vidéken. Könnyű őt lenyűgözni, de mióta a bestiával éli közös életét, minden ilyen rabul ejti és legszívesebben órákig csak lépkedne benne. Mihail beszél a sofőrhöz, nem zavarja meg benne, bámészkodik, igazi turista. És végül a kocsi elhajt, ahogy lábát mozgatja át, még örül is neki.
- Biztos nem vezethetek visszafelé? – dünnyögi a távozó féklámpákat bámulva, majd a kinyújtott pulóverért nyúlva bújik bele. Megigazgatja csuklóján pihenő karkötőit, az egyiken a megszokott, már évek óta vele lévő ezüst pihen, kíváncsi, figyeli-e valaki merre jár és szigorítottak-e a törvényen annyira, hogy már illegális vidéken áll meg. A másikon a friss, kifejezetten a véla mágia ellen kapott, csupán óvintézkedés, de ezzel kevésbé lesz talán bamba, mint annak idején vele sikerült, akaratlan. Rá a mágia túlságosan hat, legyen az bármit.
- Még mindig jól bírom a hideget. Mondjuk télen kellemetlenek a hajnalok – kézen fogva sétálnak, ráérősen és neki ez most kifejezetten jót tesz. Közelebb húzza magához, eddig kezében pihenő ujjait csúsztatja végül oldalára, míg a másikkal zsebébe túrva keresgél, majd húzza el dobozát, hogy rágyújtson. A feszültségre is jó, azt mondják, aztán a fene sem érti. Megszokás. A füstöt félrefújva pillant rá, aprót hümmögve.
- Amennyire szükséges. De nem vészes, nekem így is tökéletes – apró csókot nyom arccsontjára, miközben lépkedve haladnak előre. Így, lassabban is érzi, ahogy egyre jobban izgul. – Nem mondom, hogy ne aggódj, mert én is azt teszem éppen. Jók vagyunk – nevet egy apró, tekintetét ismét a tájon vezeti végig. Legalább ha friss levegőre lesz szüksége, akkor jó helyen lesz hozzá. – Egy hatalmas várat kell kábé elképzelnem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817293#post817293][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.20. 20:00[/b][/url]

Elgémberedett izmaimon ugyan a hideg nem segít, de legalább a kusza gondolataimat segít kicsit helyre pakolni. A legrosszabb forgatókönyv is lezajlott a fejemben, ami megtörténhet, de ahhoz tényleg hatalmas mellényúlás kell anyámtól, hogy megtörténhessen, így csak reménykedem abban, hogy nem fog. Istenem, ha ilyen gondolatokkal érek haza a mosolyom biztosan nem lesz őszinte, és túl régen láttam őket ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a savanyú pofát. Szabad kezemmel dörzsölöm meg arcomat, bajszom alatt mosolyodom el azon, ahogy Belián, mint egy gyermek sutyorog szinte a hatalmas fekete autó után, hogy hadd vezesse ő. Holnapi meglepinek tökéletes lesz, hogy nem ezt fogja vezetni a kiruccanásunkra, hanem az enyémet. Mert igen, meglepetés, van mugli jogosítványom és autóm is hozzám, amivel előszeretettel szoktam elugrani Helsinkibe, amikor éppen olyanom van. Mindegy az időpont, igazából az úticél is az szokott lenni, csak mehessek egymagamban, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek. Na ezt most nehéz lenne megtenni, mivel autó nemigen van itt, mivel elhajtottak vele, Belián pedig az oldalamon battyog.
Hamisan mosolyogva intek a mellettünk elszáguldó autónak, amiből nem éppen diszkréten ordibálják a nevemet. Nagyon-nagyon hiányzott ez a város. Komolyan. - Az rendben van, de én akkor sem szeretném, hogy megfázz - hangom szinte már durcás hangszínt üt meg. Tudom, hogy jól bírja a hideget, nemigen van más választása, de akkor sem szeretném, hogyha bármi baja lenne, még akkor sem, ha az csak egy megfázás esetleg. Nemrég kaptam vissza az ispotályból, ahonnan szinte már összefoltozva jött ki, és ami soha többet nem történhet meg.
- Soha nem csináltam még ilyet. Nem tudom mire számítsak - fáradtan sóhajtok egyet, akaratlan lassítom le lépteimet, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk a lehajtóhoz. Még percek kérdése, mégis olyan érzés, mintha már azon sétálnék. - Várat? - pillantok oldalra mosolyogva, majd halkan fel is kuncogok. - Azért annyira nem nagy - vonom meg vállaimat játékosan. - Nyugi, kényelmesen el fogunk férni a szintemen - kacsintok rá szemtelenül, hogy egy gyors csókot nyomjak homlokára, majd óvatosan irányítsam el jobbra. Az utca rövid, széles, tele van fákkal, hatalmas udvarú lakóházakkal, és természetesen az utolsó a mienk, pontosan az utca végén, hatalmas, fekete, kovácsoltvas kapuval. Ja, mert anyám nem szereti a feltűnést. Még tizenöt perc, és komolyan úgy érzem, hogy a végzetemhez fogunk megérkezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817302#post817302][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 20:40[/b][/url]

Ha nem, hát nem. Igazából nem erőlteti, csak ez olyan dolog, amit rég csinált és amihez ért, bár biztosan lefulladna az első két körben, a kihagyott évek miatt, de szeret mindent, ami ahhoz a világhoz köti, amelyből érkezett. Neki a seprűn repülés, a világ pontjain ugrálás épp elég elrettentőek, legtöbbet a gyomra se bírja, bár repülni úgy sosem repült. Géppel is csak ma, ami még mindig hihetetlen, de annyira nem volt vészes, mint mondjuk egy repülős filmben szokott lenni. Szóval, minden tök jól ment, bár mindig eszébe jut a hülye egykori haverja mondása; egy sem maradt eddig a levegőben. Mégis, nem ez, hanem a hideg rázza ki, hűvös van erre, de utána nézett mikor pakolt, rakott elég meleg holmit, bár még mindig nincs neki annyi, hogy nagyon gondolkodnia kellett volna, hogy a négyfajta kékből melyiket tegye be. Meg minek, nem cipel feleslegesen semmit. Gyalogolni most mégis jobb, mint vezetni, vagy benne ülni, hirtelen ötlet volt, de jó is, mind a kettejüknek szüksége van most kicsit arra, hogy szellőzzenek, gondolkodjanak. Vagy legalább a sok, aggodalmas dolgot helyre tegyék. Valamelyest. Nem lehet, mert tudja, amint átlépi a küszöböt, el fog veszni. Akkor majd ő szorongatja a másik ujjait.
- Most hogy emlegeted, nem is tudom mikor voltam utolsónak megfázva – mert amúgy nincs havonta elég gondja, amely rosszabb, mint a megfázás, vagy nem olyan rég, amikor láza is volt, de csak a gyógyulásba álló sebektől. Amúgy nemigen, sőt, talán még „emberként” szenvedett tőle úgy igazán utolsónak. Aztán lehet majd jön egy pont, amikor visszatér. De nem ellenkezik a pulóver ellen, nem húzza fel, csendben hallgatja amint megszólal és bátorításként simogat rá oldalára.
- Azt mondják az okosok, hogy mindenre kell. Ami jó is, meg rossz is. De én ettől mindig csak a legrosszabbat gondolom, szóval ne hallgass rám – nevet egyet, mert tény ami tény, túlaggódó. Mostanság már kevésbé, igyekszik, de ebben a helyzetben nem tud nem rátörni az érzés. – Tehát én leszek az első. Akkor számítsunk a legjobbra – bólint egyet végül és mélyet szív a bagóból, mintha idegesebb lenne, csak gyomra görcsössége jelzi, hogy valóban az. Kívülről egyelőre fesztelennek tűnik, a friss levegőtől még arca is kivirul. Lágyan csóválja meg a fejét a szavakra.
- Aztán egy ilyen hat szintes villa, amiben a nappali akkora, mint a mi házunk – mintha zavarná a dolog, de nem. Nem azért jött, hogy a házat véleményezze. – Viccelek csak. Bár az, hogy saját szinted van, sokat elmond – nevet fel, dönti fejét neki kissé, majd amint az utcába érnek, a házakra pillant. Tipikus „hű” tekintete van, mint a filmekben a gazdag kertváros. Vajon melyik lehet az? Tippelni sem tud, neki mindegyik olyan, amit el nem tudna képzelni. De közelednek, a felsőbe kapaszkodik.
- Nagyon kicsinek érzem magam ekkora házak között – pöcköli el a csikket végül, mert egy huligán, és lépked mellette tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817374#post817374][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.21. 18:52[/b][/url]

Akaratlan tör ki belőlem az őszinte nevetés, ahogy elkezd gondolkodni azon, mikor volt utoljára megfázva. Vállam rázkódik a jókedvtől, hangom tölti meg az utcát, ahogy egyre beljebb haladunk. Abszurd, hogy komolyan eszébe jut ilyeneken merengeni, amikor az én szívem hamarosan kiugrik a helyéről, ahogy minden lépéssel közelebb kerülünk a szüleimhez. Nem is ő lenne, ha nem így tenne, így továbbra is nevetve húzom magamhoz közelebb, hogy hajába csókolhassak. Pár pillanatra felejtem el azt éppen merre tartunk, hogy miért ennyire ismerős az utca, hogy mi fog megtörténni életemben először hamarosan. Mindössze pár pillanat, de elég ahhoz, hogy összeszedjem magam, és az eddigi bizonytalanságot váltsa fel az oly’ jól ismert magabiztosság. Az ismerős hangra kapom oldalra a fejem, amikor meglátom az idős nőt, aki mindig úgy sminkel, mintha éppen az egyik Batman filmben vállalta volna el Joker szerepét. De nagyon jól áll neki. Komolyan. Mosolyogva engedem el Beliánt, majd lépkedek a nő felé, hogy kissé megszeppenve, fél kézzel viszonozzam az ölelést, amit nekem intéz. Kicsit mintha közvetlenebb lenne most valamiért.
- Tulitko kotiin? - kedves kérdés, mintha nem lenne egyértelmű, hogy igen, hazajöttem. Ellépek a nőtől, mielőtt válaszolnék. - Joskus sinun täytyy - avagy, néha muszáj. Szemtelen vigyort villantok, majd hátrafelé lépkedve kerülök vissza Belián mellé, egy laza intéssel hagyom ott a nőt, mert ez már így is sok volt, és mintha mi sem történt volna haladok tovább a ház felé.
- Nekem szinte már a halálom is lepörgött az agyamban, de bevallom, hogy jól esik itthon lenni mindentől függetlenül - hangom ellágyul, ahogy a kissé felhős ég felé fordítom fejemet. Régen voltam itthon, régen láttam a szüleimet, és az utolsó találkozásunk alkalmával sem váltunk el feltétlen szépen egymástól. Őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy lesandítok Beliánra. Rendben, akkor számítsunk a legjobbakra, és legyen ez a mottó, amíg itt vagyunk. Ismét hangosan nevetek fel, mert ha nem is hatszintes, de a háromszintes még belefér, ugye? Annyira talán nem fog kiakadni a dolgok nagyságán, de… mosolyom lesz visszafogottabb, ahogy megérzem pulóverem feszülését hátamon. Pár lépés után torpanok meg, elengedem ismét Beliánt, majd elé lépve, mutatóujjamat álla alá rakva csókolom meg. Ott az utca közepén sűrítek bele mindent abba a csókba, amit szeretném, ha tudna, de kimondani még nem tudom. Megszakítom az így is igencsak erőteljesre sikerült csókot, óvatosan elmosolyodom, majd háta mögé lépek, hogy fél karral átkarolhassam, szabad kezemmel irányítsam a ház felé fejét.
- Megjöttünk - lehelem fülébe, ahogy vállára támasztom kezemet, majd állát elengedvén ölelem át másik karommal is hátulról. - Feleslegesen érzed magad kicsinek, látod? Annyira nem is nagy - szemtelen mosolyt villantok, hangomból hallatszik ki a játékosság, miközben beszélek, és miközben csak szorosabban húzom magamhoz. Nem szeretném, ha kicsinek érezné magát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817406#post817406][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.21. 22:14[/b][/url]

Ha nevet, azzal már kicsit minden könnyebb. Nevet vele ő is, majd végül csak mosolyog, ahogy közelebb húzódva csókol a hajába, jólesően szusszan a közelségre és az egészre, hogy bár izgul, mégis, egy kis nevetéssel próbálkozik oldani ezt. Ő is hallja a hangot, elengedve figyeli, ahogy a másik az idős nő felé sétál, de nem moccan el, türelmesen ácsorogva nézi a kettőst. A mosolya pedig töretlen, még ha a smink kicsit fura neki, sőt, még oda is integet az öreglánynak, úgyse tudja, ki fia köszön épp neki.
- Huh, beszélj még ezen a nyelven, a hideg ráz ki tőle – persze a jó értelemben. Az idegen, számára totál érthetetlen szavak varázsa, meg, hát úgyse érti. Talán köszöntek egymásnak. – Amúgy, ki ez a néni? Valami rokon? – nem tolakodó kérdése, lépked tovább, tekintete siklik az épületeken végig, majd végül ismét rá, ahogy megszólal. Figyeli, ahogy az ég felé tekint, ő pedig arcélét cirógatja meg lágyan, ahogy kicsit elmereng, ujjbegye siklik végig bőrén kedveskedve.
- Idézek egy klasszikust: nem a meghalós szettedben vagy – csókol végül oda, ahol előbb ujja simította. Legalább ő otthon lehet. Bukkan fel benne a gondolat, ami öröm, nem irigység, de ki sem mondja, mert egy pillanat alatt érzi undorítóan önzőnek és nem illőnek. Marad csendben, kapaszkodva sétál mellette, kissé erősebben fog rá végül az anyagra, hisz nyugodt arca ellenére most már egyre jobban ideges. Eddig ment totál elrejteni, nem is akarta talán. A legjobbra számítani, ezt pörgeti ő magában. Aggályai a ház kapcsán félkomolyak és nem is, mert valóban hatalmas villanegyed ez, annál nagyobb házakkal. Nem érti, hogy ekkora térben hogy gazdaságos elférni, mindig kompakt méretű lakásokban lakott, épp elég mindenre, de ezekről süt, hogy szobák vannak, a semmire. Ezekre gondolva próbálja nyugtatni magát, miközben megállnak, úgy néz ki, jobban kijött rajta minden. Karja csusszan le róla, elengedve a pulóvert, ahogy elé lép és már szabadkozna is, hogy sajnálja, ha pánik látszik rajta, de ideje nincs erre. Mert ahogy állát emeli, már ott is van, ajkait érzi sajátján és valami földöntúli nyugalmat, ahogy egy apró fáziskéséssel érti meg, érzi meg, mi is ez. Mennyi minden. Ujjait simítja arcára, a másikkal vállába kapaszkodva viszonozza a csókot, ad választ a ki nem mondott szavakra, a sajátjaival. Mintha órák telnének el, szinte elfelejti, hol is áll, miért is áll itt, belefeledkezik a csókba, szinte fel kell ráznia magát, amint megérzi, hogy távolodik. Először nem is akarja, lágyan kap utána ajkaival egy utolsó érintésre. Sóhaja mély, tekintete az apró félelem helyett már inkább az átadott érzésektől telve csillog. Fordítja fejét utána, ahogy mögé lép, de finom mozdulattal irányítják a megfelelő látvány felé.
- Ó – észleli a valóságot, pislogva, ahogy a háromszintes palotát csodálja. Bámészkodás közben fog rá automatikusan az ölelő karra, megsimítva dől kissé neki, fejét nekidöntve mosolyodik el. - Annyira tényleg nem. De mert még távolabb vagyunk. Majd az ajtóban – dehogynem nagy, és dehogynem kicsi ő. Nem is a ház, hanem úgy minden. Nem akar csalódást vagy gondot okozni, de ő a világ másik szegletéből érkezett. Tipikusan, ő nem azzal tűnik ki, hogy ragyog.
- Nagyon szép. Nem csak a ház, a környék is. Nagyon örülök, hogy eljöhettem – még ha kicsit tud félni a helyzettől. Még mindig nekidőlve, ujjait megkeresve fűzi össze azokat, ahogy a házat méricskéli.
- Kitalálom. Van egy haaatalmas kádad, amiben kiáztathatom magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817429#post817429][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.22. 11:08[/b][/url]

Megrebben szemöldököm a kérésen, de azért gondolom egyértelmű, hogy ezt megjegyeztem magamnak. Szóval Beliánnak bejön, ha az egyik anyanyelvemen kommunikálok, ami lássuk be, annyira nem rossz infó. - Ő csak egy szomszéd - töretlen mosollyal sétálok mellette, ami végül nevetéssé növi ki magát, miközben az eget fürkészem. Bármennyire távolinak is érzem most magam ettől a helytől, mégis valami jóleső érzés bukkan fel bennem, ahogy az ismerős utcára, az abban lévő házakra pillantok. Meglepő fordulat, hogy eddig csak a szomszéd nővel találkoztam és az utca egyébként kissé kihaltnak tűnik.
- És látod mennyire igazad van - bólogatok hevesen, folyamatosan kacarászva, de amikor megérzem a feszülő pulóvert, mosollyá szelídül. Megértem, én éreztem magam eddig így, de sikerült megemberelnem magam, hiszen mégis csak a szüleimről van szó. Anyám hetek óta másról sem beszél, csak a hazajövetelünkről, hogy mennyire várja, hogy megismerhesse, és majd biztos a jelenéseimen is szívesen látják, hogy az éppen akkor utánam epekedők szívét összetörhessem, mert az mennyire jó már. Néha tényleg úgy viselkedik, mint egy kamaszlány, és mázli, de már megtanultam rajta nevetni. Nem terveztem elrángatni Beliánt minden eseményre, ahol fel kell mennem a színpadra, hiszen lehet sok lenne neki. Merlinre, még nekem is sok néha, amikor három nap alatt, három különböző országban kell megfordulnom. És ha csak arra gondolok, hogyha innen visszamegyünk, akkor én már mehetek is tovább nagyjából, akaratlan lesz úrrá rajtam a fáradtság.
De saját magam megnyugtatására, arra, hogyha szavakkal nem is, de tettekkel éreztessem Beliánnal mit érzek és mi van bennem éppen, nem vagyok rest legyűrni mindent és ott, az utca kellős közepén olyan táncra hívni, amit nem szégyellek, és amibe úgy simul bele, hogy bensőm remeg meg, miközben jobb kezem szánkázik óvatosan tincsei közé, mielőtt elválnék tőle, és mögé lépnék. Halovány mosollyal, csillogó kékjeimmel figyelem a házat, ami elterül előttünk, és ahova hamarosan mindenképpen szükségeltetik belépnünk, hiszen nem maradhatunk kint örökre. Egyszerűbb lenne, de nem tehetjük.
- Ahogy gondolod - mormogom a szavakat, miközben nyaka felé fordítom a fejemet, kezemmel húzom el a pulóver nyakát onnan, hogy lágy csókokat lehelhessek rá. Mindössze pár darabot engedek meg magamnak, összeszorított szemekkel hajolok el onnan, engedem el, végül lépek mellé. Ujjaimat fűzöm övéi közé, halovány molyossal ajkaimon indulok el a ház felé. Mindössze pár méter és megérkezünk.
- Beletrafáltál, de felavathatnánk majd a jakuzzit is, csakhogy még jobban örülj annak, hogy eljöhettél - oldalra sandítva engedek meg magamnak egy szemtelen mosolyt, majd tekintetem ismét előre szegezem. Még hogy ő örül annak, hogy itt lehet, amikor egy tőle lopott csók elég ahhoz, hogy valóban megnyugodjak és úgy álljak a szüleim elé, ahogy eddig mindig; határozottan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817492#post817492][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.22. 20:14[/b][/url]

- Milyen kedves. A miénk anno fel akarta jelenteni apámat, mert átlógott a diófa ága – más ország, más emberek, lehet erre több a jóindulat, mint az, ami a kis országukban jellemző. Végtére is, nem ördögtől való dolog a kedvesség, ő sem küldi melegebb éghajlatra a szomszédot, bár miért is tenné, eleget nem beszél vele. A falusi nyugdíjasok is inkább sminkelnének, kirázza a hideg, ha látja őket valahol ücsörögni. Azok a vén szipirtyók mindent tudnak, mindent látnak, mindenhol ott vannak. Inkább csóválja meg a fejét, somolyogva, ahogy nevet azon, mennyire nem ma lesz a halála napja. Drasztikusan ő is gondolt már arra, hogy szívrohamot kap és akkor majd mindegy lesz, hogy mi és merre, de a ketyegő még mindig jól üzemel, vagyis, nem érzi, hogy szorítana a mellkasa, zsibbadna a bal karja és hasonlók. Az idege mások, de azok olyan könnyedén feszülnek és eresztenek ki, mint a postásgumi.
- Tudom. Mint mindig – általában, vagy néha, mikor hogy esik ki, de szokása igazat mondani, már csak azért is, mert borzasztóan hazudik, illetve, nem most volt az, hogy azt mondta, neki ne hazudjon. Másnak sem nagyon teszi, inkább kimaradnak a dolgok, elhallgat és akkor máris szebben hangzik a dolog. De a nevetés elhal, a bolond gondolatok is, ahogy közelebb és közelebb araszolnak, ahogy Mihail magabiztos, ő úgy veszíti el kissé. Benne van és volt is az az egészséges kíváncsiság, hogy mit mondtak róla, mi a vélemény, de más az, ha valaki elmondja és más, ha élőben tapasztalja. Főképp, ha az adott dologra teszi, ahogy épp viselkedik és pontosan attól tart, hogy valami heves vagy szerencsétlen és ezzel ássa el magát. Általában nem érdekli, hogy hogyan ég be mások előtt, de most fontos. Legalább most. Ezek aggasztják őt, nem csoda, ha kapaszkodót keres, de jobbat talál. Nem visszakozik egy pillanatra sem, de még talán egy tömött utcán se tenné, semmi olyan látvány nincs ebben, akinek meg nem tetszik, annak tömör véleménye lenne. Neki szüksége van rá, feltölti, talán ki is rázza kissé az előbbi állapotból. Mindképpen nyugodtabb szusszanással figyeli a házat, és bár töretlen kicsinek érzi magát, mert nem mentek össze, elengedi a dolgot. Azt is, hogy koldusnak számolja magát az egyenletben, ha a kliséket nézné.
- Szerinted főzhetek nekik? Nem vennék rosszul? – az totál kikapcsolná, valami egyszerűt, csak random gondolatmenet, ahogy felsóhajtva hunyja le szemeit az apró csókokra nyakán, amit azonnal elönt a libabőr. Nem viszi tovább, ami jó is, mert akkor másfelé kalandozna. Így is mondjuk, mert mellette sétálva sandít rá, felvont szemöldökkel. De ajkain ott bujkál a jellegzetes mosolya.
- Felavatni a jakuzzit – hümmög elismerően. Még, hogy nem nagy. – Benne vagyok, de nincs nálam semmi fürdős cucc – mert elvileg azt abban illik, nem otthon van, hogy hiába a saját szint, meztelen mászkál mindenhova, még ha előtte már semmit sem takargat.
- Minden előtt legalább azt tanítsd meg, hogy tudok köszönni – néz vissza előre, majd az ujjaiba kapaszkodik. A kerítés már egészen közel és felbámul rá. Hát itt vannak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817638#post817638][b]Thomas Middleton - 2020.09.25. 21:21[/b][/url]

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | #wethairweteverythingGIF



Ah. Jól van. Örülök, hogy nem gond, hogy még bekenetem magam vele. Mármint azt valahogy sejtettem, hogy nem gond, de úgy tűnik, nagyon nem gond. Megkönnyebbülten vigyorodok el. Mondjuk azt nem értem, miért süti le a szemét. Figyelem picit, van-e valami baj. Nem rakom össze magamban az okot. Nem arról vagyok híres. Indulunk is a pléd felé és bólogatok neki, hogy rendben, bekenem akkor én is őt. Boldogan. Herceg jön velem, hiszen továbbra is pórázon tartom. De szerintem magától is jönne utánam. Ez csak olyan védőháló.
- Okés - fordulok is meg mosolyogva, mutatva benaptejezendő hátamat barátnőmnek. Vállamon pár szeplő virít. Remélem, jól elér így meg minden! Nem igazán vagyok magasabb nála, szóval nem hinném, hogy szükséges lenne berogyasztanom a térdem vagy ilyesmi. Közben a tengert meg állatkáinkat figyelem, aztán picit hátrafele fordítom a fejem, Lau felé, ahogy beszélni kezd. Csakhamar rájövök, mikre gondol.
- Tuti kapható az árusoknál - vágom rá a buborékkészítőre.
- Tengergömb a neve - árulom el ezt is. Nálunk ez ugyanolyan bevett strandolós holmi, mint náluk a polifoam vagy a vízipisztoly, amik viszont nekem lennének újdonságok. Ahogy a többiről kérdez, nekiállok morfondírozni, mik lehetnek még a kínálatban. - Mármint játék? Hm... Szokott lenni még Szipkaszivacs meeeg... Aquaszkóp és... öm... - töprengek, aztán...
- De majd megnézhetjük a bódékat! - ajánlom aztán, ahogy rájövök, nem kell nekem itt tengerparti kellékeket sorolni, amikor meg is mutathatom őket. Majd egy mártózás után. De előtte még jön a bekenés, amit inkább most élvezek is csendben tovább. Rajtam aztán a sor, én állok a lány mögé. Azt hiszem, tovább kenegetem a hátát, mint az szükséges lenne. Dehát ártani nem árthat, nekem meg tök jól esik. Ahogy aztán ezzel megvagyunk, vissza a tengerbe!
Hiába csitítgatja viszont barátnőm a hullámokat, jól sejtettem, ez kutyusomat nem hatja meg. Sétálgat csak a nedvessé lett homokon, kacérkodik a partot nyaldosó vízzel, ám több se kell neki. Úgyhogy kikötöm őt egy fához, hagyva bőven mozgásteret meg árnyéklehetőséget és mi többiek merülünk is el a habokban.
Oké, az túlzás, hogy én elmerülök. Szépen lassan haladok beljebb, derűs fintorokkal. Igen, ez azért hűs nekem. Főleg így felhevült testtel. Végre aztán nyakig alámegyek, meg utána egészen. Bár ez utóbbit csak amolyan felfrissülésül, hogy a hajam is vizes legyen, amit aztán bőszen túrok hátra mindig. Beszélgetünk, úszkálunk, Lauék magán vízi parádéval szórakoztatnak. Olykor persze elnézek Herceg felé, aki egy idő után csak fekszik és figyel minket. Meg nem tudnám mondani, meddig vagyunk bent, de aztán csak kikászálódunk végül. Tudom, hogy barátnőm megszárítana simán, de én szeretek törölközővel a vállamon flangálni, szóval így is teszek, miután már felitattam kicsit magamról a tenger sós cseppjeit.
Bedobom aztán, hogy szerezzünk valami hűs innit. El is bumlizunk az árusokhoz, megkaparintunk egy-egy jégkockás limonádé különlegességgel, és azokat iszogatva nézelődünk tovább. Minden van. Mesélem az én sellőmnek, mi mire való, aztán...
- Ezt kérem szépen - fogok meg egy égszínkék Tengergömb karikát, mutatva a bódésnek. Kifizetem, majd a lányhoz fordulok.
- Parancsolj - adom át neki, csillogó szemekkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817689#post817689][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.09.26. 21:09[/b][/url]

- Valószínűleg szerelmes apámba, szóval… engedd el - nevetve legyintem le az egészet. Mióta ideköltöztünk, a körülöttünk lévő nők és férfiak meglepő érdeklődést mutattak a szüleim iránt, és amikor haza evett a fene engem is, akkor irántam is. Nem meglepő, hiszen ember legyen a talpán, aki egy véla mellett el tud menni úgy, hogy nem néz rá. Ez akkor a legviccesebb, amikor anyámék kerti bulit tartanak és az összes szomszéd hozzánk csődül, de eldönteni sem tudják éppen kire csorgassák a nyálukat. Borzasztóan vicces látvány, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy pontosan ezért csinálják, hiszen az unalmas hétköznapokba mindig kell egy kis izgalom és nevetés. Ők pedig ezt így szerzik meg. Aljas lenne? Lehetséges, de igazából, ha jobban belegondolunk, nem is tehetnek róla, hogy ilyet váltanak ki emberekből. Mágusok által készített karkötőket pedig csak nem fognak osztogatni mindenkinek a bulik előtt, nemde? Furán venné ki magát.
Normális vajon, hogy ahogy Belián közelségét érzem, nem is amiatt aggódok, hogy ő bevágódik-e, hanem amiatt, hogy a szüleim hogy fognak viselkedni? Soha senkit nem hoztam el bemutatni nekik, esélyük sem volt hozzászokni efféle dolgokhoz, mivel még nem történt meg egyszer sem, mégis… reménykedem abban, hogy felfogják a súlyosságát és komolyságát annak, hogy őt elhoztam ide. Az otthonomba, amit már valóban kezdek magaménak érezni, elhoztam ide, hogy megismerhessék az első férfit az életemben, akiért bármit megtennék. Fontos nekem, és ha azzal nem tudom eléggé bizonyítani senkinek ezt, hogy hazahoztam, akkor semmivel. Senki nem találkozott még a szüleimmel, azokon kívül, akiknek muszáj.
- Főzhetsz nekik - támasztom homlokomat vállára nevetve, miközben kicsit összeszedem magam, hogy aztán újult erővel induljak meg a ház felé. Muszáj volt pár másodperc szünetet tartani, mert bőrének érintése ajkaimon és illata valahogy egy olyan mederbe terelte volna ezt az egészet, ahova nem lett volna egészséges, főleg nem egy ilyen helyzetben. Mármint nem arról van itt szó, hogy ne dugnám meg nagyon szívesen a garázsban, de már így is eléggé megvárattuk őket. Nem kellene többet váratni őket, anyámat ismervén pedig főleg nem.
- Kedvesem, egy egész szint a tied, aminek az ablakain nem lát be senki. Remélem tudod, hogy ez mit jelent rád nézve…, a fürdőnadrág a legkisebb gondod - oldalra sandítva engedek meg magamnak egy szemtelen vigyort, de mielőtt válaszolhatna nyitom ki a kaput és kezdem el felhúzni a lépcsősoron. Rugalmas léptekkel haladok felfelé, miközben vállam felett pillantok le rá.
- Ne aggódj, apám kért a Hivataltól fordítót, minden szavadat érteni fogják, ahogy te is az övéiket - szorítok rá ujjaira bátorítóan, majd megtorpanok az ajtó előtt. - Készen állsz? - szinte választ sem várva nyitok be a házba, hogy azonnal megcsapjon az ismerős illat, az ismerős érzés maga. Elmosolyodva húzom kicsit beljebb Beliánt, majd csukom be az ajtót. Elengedem kezét, derekánál fogva húzom magamhoz, amikor meglátom felénk közeledő szüleimet hatalmas mosollyal arcukon, majd lassan hajolok le, hogy fülébe suttoghassak. - Minden rendben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=818028#post818028][b]Juhász Laura - 2020.09.29. 20:48[/b][/url]

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu (Baška mellett)| a nyári szünetben
x | o
 

- Szuper! – csillan fel a szemem az árusok hallatán. Aztán csak összeszedem magam annyira, hogy a naptejezésre is koncentráljak egy kicsit. Legalábbis már kerül a krémből a kezemre egy adag, a tekintetem is elszakad a tengerparttól és az előttem álló barátom hátára szegezem. Finoman megérintem, majd lassan elkezdem mozgatni rajta a tenyeremet, inkább simogatva, semmint ténylegesen kenegetve. Ám ez is abbamarad.
- Szipkaszivaaacs? – mondom utána csodálkozva. Furcsa egy név, el sem tudom képzelni, hogy mégis mit csinálhat. Ujjaim épp Thomas vállán pihennek, amíg ő gondolkozik a többi nevén. – Jó! Kíváncsi vagyok rájuk!
Félre is rakom a dolgokat magamban, és nem árasztom el kérdésekkel, pedig lenne egy pár. Inkább teljesen az előttem álló feladatra koncentrálok. A kenegetésre, és arra, hogy tényleg be is dolgozzam azt a krémet a puha, meleg … ajj … szóval a bőrébe. És próbálom megállni, hogy ne adjak egy puszit a tarkójára, vagy a lapockájára. Nem szabad most, a naptejet kell … jé, már rég beitta a bőre.
- Kész – szinte gyászos a hangom, ahogy ezt az egy szót elsuttogom, leeresztem a kezeimet és csak állok a folytatásra várva. Megforduljak, vagy majd ő jön mögém? Utóbbi egyszerűbb lenne, mert kissé nehezen térek magamhoz. És az sem segít, hogy hamarosan már ő keni az én hátamat. Szemhéjaim azonnal le is csukódnak és fel sem nyitom őket, amíg be nem fejezi a műveletet. Egy torokköszörülésre futja köszönetképpen. Tessék, tudok én csendben is maradni.
A vízben persze felélénkülök, bár kissé elszontyolódom attól, hogy a szürkeség nem jön be velünk. Kár, de hát én megtettem mindent, ami tőlem telik. Thomas mellett haladok be a vízbe, most nem sietek előre, nem úgy mint Benito, aki már szinte nem is látszik, annyira messzire beúszott. Persze amikor észreveszi, hogy mi nem szándékozunk őt követni visszafordul és rögtön kezdődhet is a játék! A víz tetejére idézett jégen ugrándozik, vagy teljesen alámerül és csak a felszálló vízgömbök jelzik az útját. Persze Thomashoz is odaúszik, sőt Herceg irányába is elindul, hátha sikerül becsábítani a kutyust. Amikor már kipancsikoltuk magunkat – oké Benito meg én olyat nem tudunk – visszatérünk a partra, Herceg legnagyobb örömére. Látva, hogy a barátom a törölköző után nyúl, én sem foglalkozom a szárítkozással, csupán felkapom a pólómat és úgy vizes hajjal baktatok mellette a bódék irányába.
- Hát ezek ezerszer jobbak, mint a mugliké – magyarázom kissé csodálkozva, megszemlélve mindent is. Mindeközben persze nagyon odafigyelek ám a magyarázatra a termékekkel kapcsolatban, de valljuk be őszintén egy kicsit sok ez az infó most. Visszaidézni tuti nem tudnám, hogy melyik melyik volt, vagy mit csinál, pedig nagyon odafigyelek. Így vagyok a felém nyújtott karikával is, amit kissé tétovázva veszek át.
- Köszönöm! Ez gyönyörű! – hálálkodok mosolyogva, hiszen naná, hogy örülök neki. Van egy igazi mágikus valamicsodám! Hát milyen klassz már! Örömömben még egy gyors puszit is adok az arcára, aztán megint átszellemült arccal nézegetem a karikát. Oké, és ezzel mit is kell majd csinálnom? – Majd kipróbáljuk ugye? – kérdezem kiskutya tekintettel. Hülye kérdés, nyilván ki fogjuk próbálni. Igazából azt akartam kérdezni, hogy majd megmutatja-e hogy mit kell vele csinálni, de hát biztos hogy megmutatja. Szóval magam sem tudom, hogy mi is a kérdés igazából. Talán az, hogy majd máskor játszunk-e ezzel vagy még most van hozzá kezdve. Ugyanis úgy sejtem, hogy már nem időzünk túl sokat itt a strandon, lehet hogy vissza se megyünk a vízbe hisz a pancsolás megvolt, a körbenézés is, talán még szerzünk valami harapnivalót. Igaz, nem érzem magam különösebben éhesnek, főleg ez után az isteni limonádé után.
- Visszasétálunk lassan? A sétálás biztos jobban tetszene Hercegnek, ha már a víz ennyire nem jött be neki – vetem fel az ötletet, a kutyus felé pislogva. Jó, igazából neki nagyjából bárhol jó, ahol ott van a gazdája is, de azért mégiscsak jobb lenne az, ha valami olyan tevékenység lenne, ami neki is tetszik. Meg aztán ott van a pompás esti programunk is, ami most hirtelen nagyon elkezdett foglalkoztatni. Lassacskán tehát összeszedelődzködünk, felébresztem a pokrócon napozva szundikáló Benitot és a szálláshely felé vesszük az irányt. Útközben előadom a tervem, miszerint én egy zuhanyzással fogok indítani, hogy lemossam magamról a sós tengervizet, na meg előkeresem a pokrócokat a csillagleshez. Vagy valami nassolnivalót készítek elő. Vagy ilyesmi, a lényeg, hogy a fejemben most nagyon ez jár. Csillagles! Sose feküdtem még ki így, kiülni ültem már ki, de mennyire másabb már feküdni a pokrócon, a barátom mellett. Ki tudja, lehet hogy még hullócsillaghoz is lesz szerencsénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=818268#post818268][b]Thomas Middleton - 2020.10.02. 20:51[/b][/url]

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | #besideyouGIF



Szélesen elvigyorodom a karikáért kapott puszira és szendén nézelődöm körbe, éppen csak nem pirulva. Valószínűleg bárki azt hihetné, hogy még csak az udvarlásnál tart a kapcsolatunk, és amilyen nagyot tévednének, ugyanannyira igazuk is lenne: hiszen az udvarlás az tart, az örökké tartani fog. Csak közben már jó ideje egy pár vagyunk. Még ha ez a tény újra és újra boldog csodálkozásra is késztet.
Naná, hogy kipróbáljuk majd a szerzeményt! Bólogatok. Szívesen megmutatom neki, hogyan kell. Fura különben, mert nem mintha ő ne lenne képes csak úgy ilyen vízbuborékokat röptetni, azonban ez így mégis más, gondolom.
- Mehetünk, persze - nézek el a leterített plédünk felé, hátratúrva a hajamat, ami már egészen megszáradt. Noha én kutyusomért nem annyira aggódom mondjuk. Pont ezért, mert állandóan jókedvűnek látom. Nem lógatja a fülét, nem nyüsszög, csak elvan akárhol, figyeli a tájat, az embereket, minket. De minden esetre tényleg jó lesz indulni. Holnap is van nap és strandolási lehetőség!
Nemsokára már a szálláson teszünk-veszünk. Barátnőm után én is bevetem magam a zuhany alá, ahova Benito elkísér, Herceg meg addig a lány társául szegődik, farokcsóváló árnyként a nyomában járva. Frissen, tisztán megérkezem aztán és készülődöm én is a csillagleshez. Egy pulcsit veszek azért, estére hűlt valamennyit az idő. Talán ellennék nélküle is, de jól esik így. Kibattyogunk, leterítjük a pokrócot és kényelmesen elhelyezkedünk. Kezeimet tarkóm alá teszem és magam mellé mosolygok a szőkére. Szerencsénk van, nagyon tiszta az ég. Még a Tejút is látszik! Gyönyörű.
Csöndesen beszélgetve heverünk a csillagos ég alatt, összebújva. Állatkáink is mellettünk pihennek. Herceg háta az oldalamnak simul. Körbe vagyok véve.
Különleges ez a pillanat és különleges ez az egész nyaralás. Talán most először érzem azt az igazi önállóságot. Azt, hogy magunk vagyunk. Úgy, mint a felnőttek. Mégsem vagyunk azok. Csak tartunk felé. Aztán meglátjuk, elérjük-e valaha. Jelenleg én nem érzem úgy. Most is, amilyen csodás minden, annyira motoszkál bennem valami lappangó félelem is, így egyedül a világban. Csakis amiatt nem vetek rá ügyet, mert tudom, hogy pár nap múlva hazamegyünk. Hazamegyek apához. Kicsit úgy érzem, hogy ebben a tudatban akármeddig itt tudnék maradni. Ha tudnám, hogy aztán akármikor hazamehetek. Ha tudnám, hogy nem egyedül kell boldoguljak. Az önállóságtól messze áll hát mindaz, amit most teszünk, én mégis nagy lépésnek érzem és szinte büszke vagyok rá, ahogy ilyen klasszul helytállunk. Nem tudom, butaság-e ez, de nem is érdekel. Inkább csak örülök. A pillanatnak, a nyárnak, ennek a kalandnak, a csillagoknak, a kellemes esti levegőnek, a susogó fáknak, a partról érkező mulatság- és hullámhangoknak, a sós tengerillatnak, az állatkáink szuszogásának, hozzám simuló barátnőmnek. Nekünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=819274#post819274][b]Nairobi Jones - 2020.10.13. 14:32[/b][/url]

Fel nem foghatja, hogy lehet a másik ennyire amatőr. Nyilvánvalóan neki sincs ínyére a tény, hogy úgy kell tennie, mintha kedvelné a másikat, ám ettől még a feladatuk nem fog változni, sőt még több együttműködést és koncentrációt igényel. Az, hogy Nairobi előbb kapcsol, nem véletlen: a férfi túlságosan durva sokkot él át, s legyen bármily hihetetlen, felismeri arcán az undort. Hogy bántaná? Ugyan, dehogy, ellenben ha nem vakarja le ezt a keserű pofázmányt magáról, könnyen kiderülhet, hogy nem azok, mint akiknek látszani akarnak. Persze lehetne ennél rosszabb is, de mindenáron szeretnék, ha Alhazred elé citálnák őket és kicsit helyre tennék a kiigazításra szoruló agyráncokat? Nem, a nő semmiképp sem, így tökéletes színészként játssza szerepét.
- De még mennyire, hogy rendben – biccent, megerősítve az elhangzottakat és egy ellenállhatatlan mosolyt villant a recepciósra. Rendbe kell hozniuk, amit hajszál híján elbakiztak, így szinte azonnal csicseregni kezd, mint a legtöbb ifjú ara, akik ki sem látnak boldogságukból. No nem is kérdés, hogy ő nem olyan, mint a legtöbben, mégis úgy érzi, jelét kell adnia nem létező boldogságának. – Jól van na, ne légy már ilyen mufurc – szinte lepisszegi, s könnyed kézmozdulata is erre utal, miközben közelebb hajol a recis csajszihoz, hogy kicsit bizalmasabbra vegye a figurát. – Keveset aludt az éjjel, ha érted mire gondolok – kínosan ügyel arra, hogy Weiss ne hallja egyetlen szavát sem, amikor pedig mondandója végére ér, kacsint egyet. A lány azonnal elpirul és hirtelen kimondottan érdekessé kezd válni az előtte lévő monitor, Nairobi pedig elégedetten konstatálja, hogy tökéletesen jól adja a fiatal, ereje teljében lévő nő és hasonlóképp energetikus bika szerepeket. Mintha a kezdeti bakijuk meg sem történt volna, ennél többet nem is remélhetne.
Nem veszi magára a gúnyos hangsúlyt, inkább valóban körülnéz. A kis csintalan rosszfiú itt pihenteti a mocskos seggét, s ki tudja, mihez kell majd folyamodniuk ahhoz, hogy megszerezzék az információt, amiért jöttek. Az lenne a legkevesebb, ha be kéne törni a szobájába, ami amúgy nem is rossz ötlet…
- Hogy lehetsz ilyen undok az újdonsült feleségeddel? – drámaian mellkasához kap, s hanghordozása is arról árulkodik, hogy rémesen megbántották, bár a valóság természetesen nem ez. – Nyugalom cowboy, csak felmértem a terepet. Más sem hiányzik, minthogy ész nélkül elkezdd a szokásos partizánakciódat. Abból még sohasem sült ki semmi jó – a lifthez lép és megnyomja a hívó gombot, hogy pár pillanaton belül aztán kitáruljon az ajtaja és beszállhassanak. Abba bele sem mer gondolni, hogy a nászutas lakosztály egyúttal azt is jelenti, hogy meg kell osztozniuk az ágyon, ebben az esetben ugyanis a férfi a földön alszik. Csak mondom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=819284#post819284][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.10.13. 18:09[/b][/url]

Nem kapkodta el a felkészülést. Bár már hónapok óta készült erre, leginkább mentálisan tréningezte magát, hogy nem sokára ismét emberek előtt kell táncolnia. Talán meg sem tudta volna mondani, hogy mikor táncolt ezelőtt utoljára emberek, de leginkább szakmabeliek előtt. Már egészen elszokott az érzéstől. A másik, amire fel kellett készülnie, hogy Zsombor és a családja először fognak találkozni. Vagyis egészen pontosan csak az anyukájával, hiszen az apukája otthon maradt Stefannal, a nővérét pedig elvből meg sem hívta. Tudta, hogy úgyis nemet mondana, innentől kezdve pedig inkább nem is erőlködött.  Volt elég baja ezzel így is.
A koreográfiát ugyanis az utolsó percre hagyta. Vagyis már elkezdett összerakni egyet, már mikor kézhez kapta a levelet, de azt három nappal indulás előtt kikukázta. Nem érezte sajátjának, az egész olyan idegen és távoli volt tőle, így hát bezárkózott a szobájába, és egész álló nap az internetet bújta megfelelő zenét keresve. Késő este volt már, mikor megtalálta A Zenét, és akkor, hirtelen, nagyjából második hallgatásra összeállt a kép. Természetesen a megfelelő mennyiségű felkészülési idő hiánya meglátszott mozdulatain, de így sokkal magabiztosabban és kevésbé idegesen kelt fel aznap reggel. Izgalma is leginkább annak szólt, hogy az anyja és a barátja ne öljék meg egymást. Nem várt csodát, hogy majd édes összeborulós nagy jelenet lesz a nap végén, mert úgy megkedvelik egymást, de bízott abban, hogy mindenki képes lesz felnőttként viselkedni, és az ő kedvéért eltekinteni minden mástól.
Szerencsére az utazással nem voltak problémák, minden a lehető legnagyobb rendben jutottak el a balettintézetig. Édesanyját rögtön el is vesztették, leragadt valahol ismerősökkel beszélgetni, így végre egy kicsit kettesben lehettek.
- Hogy érzed magad? - Nagyon furcsán érezte magát, hogy miközben körülötte mindenki németül beszélt, ő magyarul szólt a göndörhöz. Nagyon érdekelte, hogy hogy érzi magát, hogy mit gondol az anyukájáról, és hogy milyennek találja Németország azon kis szegletét, amennyit látott belőle, de úgy gondolta, hogy mindez erre az egyetlen kérdésre adott válaszból ki fog derülni, így nem csacsogott feleslegesen, a kelleténél jóval többet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=819426#post819426][b]Csonka Zsombor - 2020.10.16. 10:59[/b][/url]

Amikor megígérte a lánynak, hogy elmegy vele Németországba, nem gondolta, hogy ennyire izgulni fog. Annyira régen foglalkozott már azzal, hogy mit gondolnak róla, hogy most hirtelen a nyakába szakadt minden eddig elfojtott érzelme. De Rarához se fordulhatott vele, hiszen ő meg épp elég ideges volt a fellépése miatt. Szóval felesleges energiáit azzal vezette le, hogy órákat sétált. Minden nap, egyre távolabb. És persze a táskáját is háromszor átpakolta minimum, pedig csak egy napra mennek. Aztán elérkezett az idő, és miután leellenőrizte újra, hogy minden gyógyszerét elrakta-e, felvette szokásos laza stílusát.
Az út nagy részében hagyta, hogy Rara intézkedjen, ha kellett. Habár nem tudta mit mondott a lány azon a másik nyelven, mindig olyan elbűvölőnek tűnt közben. Zsombor többször rá is csodálkozott milyen eleganciával bírhat egy ilyen kemény nyelv, ha a megfelelő ember szája formálja.
Rara anyja nem tűnt túl szívélyesnek, de ellenségesnek sem. Egy kézfogás erejéig méltatta a göndört, meg talán rá is kérdezett mit tanul, aztán már hűlt helye sem volt.
- Meglehetősen furcsán - vallotta be a srác körbenézve a teremben. Ő maga is felvett egy zakót és egy inget, de az ott lévőkkel ellentétben csak egy sima kék farmer adta meg a kényelmet neki. Vagyis jelenleg a kényelmetlenséget. - De legalább abban biztos lehetek, hogy ezek az emberek nem fognak leszólítani engem - vont vállat a göndör egy félmosoly kíséretében. Mindenki olyan elitistának tűnt, mint egy királyi fogadáson. - Viszont tudod mi az én nagy szerencsém? Hogy nem is miattuk vagyok itt - nyomott egy puszit a lány homlokára. - Izgulsz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=819552#post819552][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.10.18. 20:31[/b][/url]

Furcsa volt úgy tenni a végzős bál után, mintha semmi sem történt volna, de végülis úgy váltak el az este végén, hogy aznap már őszintén tudott mosolyogni rá. Külön öröm volt számára, hogy az anyja képes volt túltenni magát minden ellenérzésén és magához képest tök normálisan viszonyult mindkettejükhöz. Az meg még nagyobb boldogságot jelentett, hogy hamar kettesben is hagyta őket. Nem hiányzott, hogy rájuk tapadva ellenőrizze minden lépésüket. Simán kinézte volna belőle, és tudta jól, hogy most is figyeli őket valahonnan de így még mindig kevésbé frusztrálta a tudat, mintha valóban ott állt volna felette.
- Hát ezzel nem vagy egyedül - csóválta meg fejét mosolyogva. Csak míg Zsombor inkább kívülállónak érezhette magát, ő úgy érezte, mintha hosszú évek után ismét hazatért volna. A sok arisztokratikus ábrázatú ember között itt-ott felbukkant néhány ismerős arc, volt tanárai, növendéktársai. Gyakorlatilag itt töltötte a fél gyerekkorát ezek között az emberek között, ezt a nyelvet beszélve, azt csinálva, amit a legjobban szeretett a világon.
- Annyira külföldinek nézel ki, hogy ettől tényleg nem kell aggódnod - igazgatta meg vigyorogva a fiú zakóját. Természetesen csak viccelt, épp olyan jól festett mint bárki más körülöttük. Sőt, igazság szerint a lánynak sokkal jobban tetszett mint akárki más, de ezt nem tervezte a fiú orrára kötni. - Nem is tudom, igazából inkább csak érted izgulok - vallotta meg őszintén. Mert egyébként egyáltalán nem volt benne semmiféle izgalom, csak az, hogy a fiú először látja majd úgy igazán táncolni.
A nagy beszélgetésben észre sem vette, hogy valaki egyértelműen megközelítette valaki, csak mikor megérezte a kezét a vállán. Riadtan fordult hátra, hogy mégis ki az és mit akar tőle, ám ő maga sem számított arra, hogy Alexanderrel fogja szembetalálni magát. Szó szerint a nyakába ugrott, szegény fiú alig tudott utána kapni, hogy ne boruljanak fel mindketten.
- Alexander! Ich habe dich lange nicht gesehen. Warum bist du hier? Es ist nicht wichtig.Régen láttalak. Miért vagy itt? Nem is fotnos - magyarázta lelkesen míg lekászálódott a fiú öléből. - Er ist mein Freund, ZsomborŐ a barátom, Zsombor ő pedig Alexander. Vele táncoltam közel tíz évig - mutatta be őket gyorsan egymásnak. Fel sem merült benne, hogy a göndörben milyen érzelmeket fog kiváltani ez a heves reakció, de nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Csak szerette volna, ha megismerik egymást.