A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=792220#post792220][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.02.06. 21:21[/b][/url]

Fura lenne azt mondani, hogy nem érzem a Barnabásból áradó fezsültséget, mert, ha nagyon drasztikus példával szeretnék élni, akkor valószínűleg még Bécsben is érzik. Valamiért feszült, valami zavarja, bántja esetleg, és talán - de csak talán - van elképzelésem arról, hogy micsoda, mégsem merem neki felhozni. Mit mondhatnék neki igazából? Megbántott akkor az étteremben, ezt ő is tudja, de feleslegesen hova idegeskedjek vagy rágódjak rajta? Megtörtént, és bár nem esett jól, de nem tudnék érte haragudni, vagy ne adja Merlin, nem tudnám utálni a férfit. Mert attól én még kedvelem Barnabást, és a kimondott szavai ellenére is ugyanúgy fennáll a helyzet, csak talán már elmondható, hogy kisebb fenntartásokkal.
- Mi, Hercegnők, nem akarunk, hanem szeretnénk - forgatom meg szemeimet mosolyogva felsandítva a férfira, miközben belé karolok, közelebb és közelebb araszolva hozzá, majd meg sem várva, hogy érdemi választ kapjak kezdem el húzni őket az épület felé.
- Mert izgulok - vonom meg vállaimat, miközben lassítok lépteimen, miután Barnabás megemlíti, hogy viselkedem. Oldalra sandítva figyelem a kislányt, aki lassít velünk, de ugyanolyan csillogással a szemében sétál tovább, mint ahogy elindultunk, és ismét konstatálnom kell, hogy magamat látom benne. Remek. - De értettem a célzást, akkor abbahagyom - lassan húzom el kezemet Barnabás karjáról, kicsit el is távolodom tőle, de mellőle nem vagyok hajlandó elmozdulni, mielőtt nem is tudom. Besétál az egyik sárkányhoz véletlen. Töretlen mosolyogva, és ugyanolyan vidáman felelek Karola kérdéseire, mutogatok is neki, végül belépünk az étterembe. Az illatok rögtön megcsapják az orromat, mélyet szippantok is belőlük, majd egy szimpatikus asztal felé indulok el, ahol rögtön helyet is foglalok.
- Remélem azért annyira nem bánod, hogy végül együtt ebédelünk - pillantok a férfira, azzal a feltett szándékkal, hogy pillantását is elkapjam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=792401#post792401][b]Allan Colton Fisher - 2020.02.08. 14:03[/b][/url]

- Leszarom, nekem akkor is a legfancybb diétás kaját fogjátok adni, ha kell, külön szerződtettek házimanókat. Van pénzetek, nem? Na. - Fűzöm hozzá, miközben haladunk a legelső esküvői ruhaszalon felé, amit közösen fogunk meglátogatni. Hát igen, olyan gyorsan felnőnek...
Ez a kis köcsög itt mellettem férjhez fog menni. Gyűrű lesz az ujján, vágod? Elképesztő. Mínea! FÉRJES ASSZONY! Pedig nehezen tudtam volna ezt elképzelni róla pár évvel ezelőtt.
- Ha nem, akkor olyan beszédet kapsz az esküvőn, hogy nem fogod megköszönni. - Vigyorodok el, és meg is köszörülöm a torkom. - Tisztelt mindenki! Míneáról mindig is tudtam, hogy egy nagyon komoly, elkötelezett, céltudatos nő. Például amikor kivertem a szobánkban, olyan hideg céltudattal reagált, hogy tudtam, az életben mindig is meg fogja állni a helyét... -Itt azért kicsit arrébbszökkenek a járdán, hogy az esetlegesen engem célzó pofont kikerüljem, de ha tehetném, még a másik oldalra is átmennék. Az arcomon gonosz vigyor. - A Rellon-orgiákon pedig mindig páratlanul teljesített, a kitartásban sincs hiánya... khm... - El kéne kezdenem menekülőre fogni, ugye? Nagyon meg fogom szívni, ha így folytatom. Mondjuk futni sincs értelme, mert velem ellentétben Mínea szokott varázsolni, ha valami nem tetszik neki.
- Oké-oké, kussolok, jó - védekezek feltartott kezekkel, megállva a ruhaszalon bejárata előtt. - Tudom, ez nagyon fancy, jófiú leszek, ígérem. - Bólintok jelentőségteljesen, majd kinyitom előtte az ajtót. - Csak Ön után, hölgyem.
Jó, azért Mini mellett könnyen hozzá lehet szokni a luxushoz, de arra nem számítottam, hogy úgy fogják kinyalni a picsánkat, mintha wellnesshotelbe jöttünk volna. A macaron-hegyek, pezsgő és habkanapék világa egy _ruhaboltban_ azért mégis csak idegenül hat. A macaron-t egy "diétás is van?" kérdéssel utasítom el.
- Hallod... mennyit kérne szerinted a szőke? - Súgom oda Mininek, mikor a szőke és a barna hölgy, akik a seggünk tisztára sikálása érdekében vannak jelen, nem hallják éppen. - Itt mindent meg lehet fizetni.
Aztán Mini már ki is jön az első ruhában, és szó se róla, ez a csaj mindenhogyan gyönyörű, és minden jól áll neki. Esztétikailag majdnem tökéletesnek tartom őt, ezért is volt témája már festményemnek, ezért fotózom mindig, amikor lehet. Van valami különleges az arcában, a válla ívében, ami nőies, mégis erős, hiszen sportoló.
Mégis, a meghatottságomon túl, amikor felfogom, hogy hogy néz ki ebben a csipke-fodor áradatban, a szép kis uszályjal, ujjacskákkal, akkor megpróbálom nem telibe elröhögni magam.
- Milyen... szűzies. - Krákogok. - Úgy nézel ki, mintha a Jonas brothers minden tagja kölcsönadta volna neked a tisztasági gyűrűjét. - Itt már nem tudom visszafogni magam, és röhögni kezdek.
- De amúgy full meghatódtam, hogy így látlak fehérbe', meg minden. - Jegyzem meg csak úgy mellékesen, és ha valaki, Mínea látja a viszonylag semleges arckifejezés mögött, hogy nem csak poénkodok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=793190#post793190][b]Denis A. Brightmore - 2020.02.11. 19:05[/b][/url]

Bárki mondhat bármit, de az biztos, hogy Lorinban Brightmore vér csörgedezik. Ha nem is a személyisége miatt, de a külseje csak arra engedhet következtetni, hogy Lionel és Daisy a szülei. Én ezzel nem dicsekedhetem, valahogy Lorin kapta meg a fasza géneket a szülőktől, nekem pedig be kell érnem azzal, amit apai öreganyámtól kaptam, mert hogy én elvileg rá hasonlítok. Persze, hasonlíts te egy szottyadt öregasszonyra, akinek az volt a legnagyobb nyűgje, hogy a vége felé nem tudott elmenni a lóversenyre, ezért csak még jobban utált mindent és mindenkit maga körül. Apám szerette egyedül, kénytelen volt, hiszen mégis az anyjáról beszélünk, és amikor először meghallottam, hogy a mamára hasonlítok, örültem neki. Gyerekként különlegesnek érzed azt, hogy nem a szüleidre, hanem a nagymamádra hasonlítasz, majd ahogy nőttem fel, többet találkoztam azzal a szipirtyóval, úgy kezdett ez sértéssé válni. Maradjunk annyiban, hogy apám hamar leszokott róla, hogy felemlegesse.
És a boldog visszaemlékezés nagyjából itt szakad meg. Mert bármennyire nevethetnének lenne a Lorin által mondottakon a felvilágosításról, a hang a torkomon akad, a levegő is hirtelen mintha sűrűbb lenne, és nem tudok megszólalni. Hitetlen tekintek húgomra, pillantásom ide-oda zizeg íriszei között, és próbálom kiolvasni belőle azt, hogy nem gondolja komolyan. Csak viccel, egyszerűen látni akarta a reakciómat, kicsit meg akart botránkoztatni, hogy utána jót nevessünk azon, mennyire kiakasztott hajnalok hajnalán, de hiába fürkészem arcát, bármilyen apró jelet keresve, ami erre utalhat, hoppon maradok, mert halálos komolyságot látok a sápatag arcon. És nem akarom elhinni. Megrázom fejemet mondandóm előtt, amikor a gyűrűről beszél. Leszarom, hogy ki mit szokott csinálni, amikor ideges, mert éppen arról beszél a húgom, hogy egy olyan... lény lesz, aki mások vérén él, de legalább él. Nem, ezt nem hagyhatom, és ha meg is utál miatta onnantól, akkor sem fogom hagyni. De legalább Payne nem tud róla, mert még egy csalódás nem fér bele, hogy tudta, de nem mondta el. Mint a lovon ülő lányt, aki él. Halkan felnevetek, miközben ismét elindulunk és Lorin mellettem lépked. Önző vagyok. Az lennék valóban, amiért nem akarom, hogy a húgom teljesen másként haljon meg, ha eljön az ideje, mint ahogy eddig élt? Lehet. Legyek az, tartson annak, meg tudok vele birkózni, másból sem állt eddigi életem, minthogy az önzőségem nem hagyott sok mindent. Akkor most se legyen ez másképp, vigyorogva állok elébe.
- Tizennyolc évet ráhúztál a sztereotípiákra, ne gyere nekem azzal, hogy holnap meghalhatsz - sandítok oldalra óvatosan, majd tekintetem előre szegezem. - Nincs kivel leélnem az életem, és az, ha sajnáltatod magad, nem vezet sokra. Eddig is mindent túléltél, nem vagyok hajlandó hagyni, hogy ez megváltozzon és egy olyan utat válassz, amit most könnyebbnek gondolsz - mert egy egész életet feladni azért, hogy végül teljesen más emberként ébredjünk, nem megoldás, főleg, ha azt hisszük ezzel megkönnyítjük magunknak. Mert nincs így. - És ha már azt nézzük, hogy önző vagyok, akkor belegondoltál abba, hogy a körülötted lévők ezt hogy élnék meg? A barátaid? Vagy csak nézd Cath-et - szigorúan előre nézek, tekintetem le nem véve a széles ösvényről, amely előttünk kanyarog. Sok mindent tudok, amiről azt hiszik elrejthetik. Sok olyan dolog van valóban, amiről nem beszélünk, és nem feltétlen mindig azért feltéve, akkor arra a bizonyos polcra, mert az én érdekeim ezt diktálják. A legtöbb polcra feltett dolog azok közé tartozik, amikről tudok, de nem beszélek róluk, mert nem érzem szükségét. Elég, ha tudom, de ha a másik is meg tudja, az nekem miért lenne jó? Felesleges vitagenerálás helyett, csak elraktározom magamban az információt.
- Brightmore vagy - tör ki belőlem a nevetés hangosan, kicsit meggörnyedve hajolok rá Storm nyakára, hogy kinevethessem magam, és amikor végre ismét kapok levegőt, nagyot szusszanva fordítom fejemet Lorinra. - Te tudhatnád a legjobban, hogy nálam az érzelmi manipuláció semmire nem vezet - vonom meg vállamat immár csak vigyorogva, mert a nevetés alább hagyott, de jókedvem nem száll el vele. Szinte már büszkén pillantok Lorinra, ahogy mellettem lépkednek a hatalmas fekete lóval. - De ügyes próbálkozás volt, büszke vagyok rád - vigyorom mosollyá szelídül, majd fejemet ismét előre fordítom.
- Fotográfia - ismétlem el halkan. - És érdekel is vagy csak SOS-ben választottál valamit? - ha a második, akkor rögvest falnak megyek, de ugye, egy felnőtt nő van mellettem, így ebbe - legalábbis - aligha lehetne beleszólásom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=793504#post793504][b]Zippzhar Mária Stella - 2020.02.12. 23:40[/b][/url]

Bencus
abszolút az Abszol út

- Nem baj, úgysem használhatnánk, úgysem használhatnánk - nyugtatom magam nyüsszögős hangon. Nem is az a baj, hogy nincs rá pénzem igazából... Mármint oké, persze, az is gátat szab annak, hogy megvegyem, de igazából szimplán csak nem akarnék kiadni érte ennyi pénzt. Sőt, ajándékba se kérném senkitől, mert annyi sok jobb és viccesebb és kellemesebb és olcsóbb dolog van, hogy nem érné meg, ennyire nem szeretném. De lehet érdekességből majd kiszámolom, hogy az árából hány szelet gesztenyés pufit lehet venni, és hogy ha minden nap ennék egyet akkor hány évig reggelizhetnék olyat mielőtt a hasnyálmirigyem beadja a felmondását... Tuti el fogom számolni, de legalább onnantól kezdve minden süti tök olcsónak tűnne. Megéri.
A boltban szokás szerint hipergyorsan egymásra hangolódunk Bencével, és mielőtt észrevehetném magam, már körbe-körbe pattogunk az üzletben ketrecről ketrecre. Csillogó szemekkel hallgatom amit mond, s én is rákontrázok, minden megszólalással egyre vadabb és vadabb képzetek alakulnak ki bennünk. Még jó, hogy itt az emberek nem tudnak magyarul, így is elég furán figyelhet minket a néni (nem is fordulok oda, nehogy tudomást kelljen vegyek esetleges megrovó pillantásáról). Elnevetem magam a macskakörmökre, és játékosan odahajolok, állkapcsomat összecsattintva, mintha rá akarnék nyammogni a mancsaira. Persze csak játszom, jóval az ujjai előtt megtorpanok a mozdulatban. - Ha kutyaharapást szőrivel, akkor macskakarmolást fogakkal?
Nem. Ne akarja tudni senki miért tűnik ez most az én fejemben jó kis párhuzamnak.
- Min den képp ppen - kerekednek el szemeim az ajánlatra, és már látom is magam előtt, ahogy egy nagy tükör előtt (csak hogy ő is jól szórakozzon) mahinálom a frizuráját, kétpercenként variálva a színnel, itt-ott megnövesztve, meg befonva, lehet megpróbálom összetűzni úgy mintha kalap lenne... ÚRISTEN el kell kapnom Nimródot vagy Lilit, hogy csináljak nekik süveget a fejükre.
Követem a mellettem álló példáját, szorosan mellé állok, oldalunk összesimul ahogy a pultra támaszkodok, és tőlem is érkezik egy adag érme. Nyalóka nem. Most nevezzetek irigynek, de az almás savanyúm nem adom... Kivéve, ha Bence kér belőle, vele megosztom, hamár ő elajándékozta az övét a közös baglyainkért. Jóóó, persze, az állatokat nem tervezem nyalogatni, csigalom nyugavér.

Olyan sebesen bólogatok a néni szavaira, hogy hajam csak úgy repked mögöttem, én pedig érzem is azt a szédülős fura érzést, de nem zavar, mert bőrömből kibújva nyannyaranyennyerenyürünyerenyézhetem meg Bencét, hogy aztán engedjem magam a baglyok felé kormányozni. Először elvétem az irányt, kicsi korrekcióra szorulok, de ha ez megtörténik, pikk pakk az alkuképes baglyok előtt találhatjuk magunkat!
- Nagyot, nagyokat vegyünk, kössük őket össze, és vitessük velük haza magunkat! Vajon kilenc óriásbagoly már elbír minket? Vagy ó legyen az ott az a tündéri kis apróság, nézd nézd nézd nééézd! - még szinte meg sem fogalmazódik bennem mit szeretnék, már ugrok is a következő gondolatra. Aki a figyelmem megragadja, nem más mint egy apró, hihetetlen sárga szemű töpszli, aki a legkevésbé sem nagy, de ahogy rátekintünk, fejét lassan körbe fordítja... Majd vissza. Majd jobbra... És vissza. Balra. És megint vissza. Nem, ezek nem könnyek, csak a bagolyalom. Hogy lehet valami ilyen cuki?? Hát olyan cuki, hogy belehalok!!
- Hogy vihetjük őket haza? Köthetnénk a lábukra madzagot és akkor mint a héliumos lufik lebegnének felettünk! Vagy ültessük őket a vállainkra? Karra? A ketrec az olyan hnnnnnnn. - Kivételesen praktikus dolgok jutnak eszembe, még ki se választottuk kiket akarunk már a szállításon jár az agyam. Illetve egészen pontosan én már tudom, hogy az a kis töpszli velünk jön, csak azt nem, hogy ki lesz a többi. Remélem ő sem utálja meg a kis tollast. ISTENEM, a szárnya alatt kotor a csőrével! Apró nyüsszögő visító hangokat adok ki ahogy a hipercuki állatot nézem, komolyan, ellennék itt egész nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=793805#post793805][b]Bánki Barnabás - 2020.02.13. 22:15[/b][/url]

- Szerintem TI hercegnők, akaratosabbak vagytok mindenkinél - jegyzi meg morog a, ám ha valaki jól megfigyeli, az bizony észrevehet egy aprócska gödröt megbújni az arcán, ami egy félmosolynak köszönhetően kerül oda. Vitatkozhatnak erről bármeddig, a tényeket nem lehet megcáfolni. Mindkét szőke olyan akarattal rendelkezik, amelyek ellen akkor sincs esélye, ha csak egy fronton vetik be ellene. Ketten együtt meg talán még arra is képesek lennének, hogy leigázzák a világot, pusztán a nézésükkel. Valószínűleg Barnabás lenne az első számú követőjük, mert nem hagynának neki más választást.
- Miért izgulsz? - néz rá kissé meglepődve. Nem tudja hirtelen, hogy melyik számára a zavarbaejtőbb.. a nő izgulása vagy az, hogy huzogatja magával ide-oda. Komolyan. Ophelia olyan gyermeki jelenleg, hogy Barnabásnak jól meg kell néznie magának, hogy nem-e Karolával beszél-e éppen. - Carolina.. Én nem.. Mindegy - kezét elrejti a zsebében, s tesz oldalra egy lépést, hogy akkor már tényleg legyen közöttük olyan távolság, amelybe nem akar folyamat a másik kezéért nyúlni. Mert megtenné. Bármikor.
Végül csak tisztes távon belül követi a kicsit és a nagyot, egészen az étkezdéig, ahol Karola nyilván a nő mellett foglal helyet, míg Barnabás velük szemben.
- De Ophelia, nagyon bánom…- forgatja meg szemeit egy sóhajjal egybekötve. Nyilván ironizál, de a helyzet az, hogy nem tudja erre mi lenne amúgy a legmegfelelőbb válasz, mert nyilván az igazság az, hogy egyáltalán nincsen ellenére ez az egész, hiszen ő akarna próbálkozni. De a nőt látva.. Teljesen felesleges. Így inkább lenne máshol, mint vele egy légtérben.
- Szép helyen dolgozol - jegyzi meg végül, hogy azért mutasson valamit abból, hogy mennyire lenyűgözi a hely, meg minden, ami itt történik. Hiszen hiába minden morgás és durca, azért azt még ő is belátja, hogy ilyen környezetben dolgozni biztosan sokkal jobb, mint a négy fal között. - Hogy jöttek a sárkányok? - néz végül a nőre. Érdekli, tényleg kíváncsi a válaszra, ez nem csak olyan kérdés, amellyel terelni kíván. Szeretne többet tudni a nő ezen oldaláról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=794512#post794512][b]Lóránt Bence - 2020.02.17. 14:01[/b][/url]

Miközben behuzigálom őt, mosolyogva hallgatom a saját maga meggyőzését. Ebbe nem nagyon szoktam beleszólni, mert még megváltoztatná a véleményét, és ha éppen jó felé tereli magát, akkor bölcsebb csendben maradni. Nem, nem utalok semmire, az én barátnőm egy egyedi tervezésű boszorka, és aki nincs ráhangolódva, annak érthetetlen is lehet. Pedig nem kell ám tiltott könyvtárban utána olvasni, csak el kell fogadni, hogy bármilyen őrültségbe beleránt, és bármilyen őrültségbe beleránthatod. Lehet, hogy nem is szeretném, ha nem ilyen lenne. A bagolyvásárlás pont nem ilyen, szerintem az az egyik leghasznosabb dolog az életünkben. Per pillanat.
- Vagy bepanten plusszal – nézek rá vidáman, mert nem tudom milyen a macskakarmolás fogakkal, de a bepanten plusz az nagyon hasznos mugli dolog. Márpedig én, mint a mugli dolgok híresen nagy szakértője nyitott vagyok mindenféle megoldásra, akár a Masa féle verzióra is. majd egyszer kipróbáljuk úgyis, ha nem megy ki a fejemből.
- Zsíííír – szerintem összecsillan a szemünk, már alig várom, hogy a hajamat birizgálja, meg szuper színekre fesse. Tőle nagyon másképp veszem, mint mondjuk Emmától, aki cukkolásként csinálja, Masától inkább jóleső érzés, mert tudom, hogy nagy szeretettel és beleéléssel csinálja, ahogy mindent. Közben lezsírozzuk az árat – mennyit zsírozok ma… - még a nyalókámat is odaadom, és úgy látszik, hogy megesik az eladónő szíve rajtunk. Mondjuk ez teljesen érthető, mert a nyalókáért jobban fáj a szívem, mint az összes pénzért együttvéve. Annyira nagyon finom volt. Szomorú szemekkel intek búcsút neki – nem, nem integetnek a szemeim – de a néni szerencsére kedves nagyon és kilenc baglyot vehetünk. Kilencet! Kihilehencehet! Ez nagyon tetszik Masámnak is és rám veti magát, én pedig a derekánál emelem meg azonnal és nevetgélve forgatom körbe, majd odasietünk a kilenc bagoly sarkába. Milyen jó név!
- Jó nagyo… oké, a kicsit is és odanézz, azt a szürkét, kérlek, én azt nem tudom itt hagyni – mutatok az egyik átlagos méretűre, aminek grafitszürke színe van. Hagyom még egy kicsit válogatni őt, és csak nézem, ahogy pörög, hát ilyenkor meg tudnám zabálni. Jó, ilyenkor is.
Megérkezik az eladó, aki megvárja, míg kiválasztjuk a madárkákat.
- A lufis nagyon tetszik – hátulról finom köhögés hallatszik, szóval az ne legyen az eladónő szerint. – Hát akkor… tegyünk magukra, rajtad lesznek a kisebbek, de legalábbmaximum négy és úgy fogunk hopphálózaton hazamenni. Szerintem ez kivitelezhető – vakargatom töprengően az államat. - Vaaagy... - derülök fel hirtelen - ...mindet rád kötjük és a te lábadra is kötünk egy madzagot, és én fogom annak a végét. Repülő Masa - elkerekedett szemekkel nézem a legkjedesebb lányt az életemben, hát ez milyen menő már?! Majd odasandítok a néni felé. Finoman bólint valmelyikre(!) és közben elindul felénk. Ó, jajj, mit tettem!
- Masa, ez tizenhárom, ha nagyon leszűkítjük… most mi legyen? – kezdek kétségbe esni, de ekkor az eladónő – best saleswoman ever – besegít. – Öhm, azt nem mondtam, hogy az és az és az… na meg az, nem eladó? – kérdezi kicsit zavart fejet vágva. – De hát, akkor választhatunk másikat helyettük? - szép volt, így kell okosan kérdezni Bence. – Na jó, akkor legyen az a kilenc Masa? Úgysem vihetünk többet - kicsit szomorúan állok a tény előtt, hogy csóringerek vagyunk. Remélem Masa megért most, legalább ennyit megmenthetünk. Odalépek hozzá és a fülébe suttogok. – Majd máskor is veszünk még – megpuszilom a fülét a végén, de ne úgy, hogy kiszakadjon a dobhártyája, csak a szélét. Tudom, hogy mindet hazavinné, és hogy honnan? Én is ezt szeretném.
- Nos, megvannak a madárkák? – belép a hölgy Masa elé, egy kissé határozottabban, és láthatóan szeretné, ha most már döntenénk. Én beharapom az ajkamat a fogammal, mert rohadtul izgulok. Végül vállat vonok magamban, még maradhatunk is válogatni, ha kell finomítani az elvivendő madarakon. Én próbáltam úgy választani, amelyik ugyan cuki, de láthatóan nem nagyon szeret itt lenni, legalábbis szerintem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=795027#post795027][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.02.20. 21:18[/b][/url]

- Igeeen, ebben lehet valami - vonom meg a vállamat végül nevetve. Tény, hogy Barnabás szavaiban lehet némi igazság, hiszen Karola is pontosan úgy és azt csinálja, amit én tennék. Vagy tettem gyerekként, nem tudom, nem emlékszem rá. Az biztos, hogy hasonlít rám a kislány, Barnabás ezzel tisztában van, szóval nagyon dicséretreméltó, hogy nem áll neki velünk vitatkozni. Talán egy jelentőségteljes összenézés történne akkor a kislánnyal és nevetgélve elmennénk enni együtt. És nem azért, mert Barnabás itt nem fontos, mer nagyon is az - nekem főleg -, de sajnos kettő az egy ellen arány van. Fő a demokratikusság.
- Ti vagytok az elsők, akiket elhoztam ide - vonom meg vállaimat, egy már visszafogottabb mosoly mellett, majd Barnabást el is engedem. Ő is ellép mellőlem, így legalább valóban van egy olyan távolság kettőnk között, ami talán barátinak mondható, és nem kényszerít arra, hogy folyamatosan mélyebb levegőt vegyek amiatt, hogy érezzem a férfi illatát. Igen, olyanok vagyunk, mint két tizenhat éves tini, akik kerülgetik egymást év eleje óta, de még mindig nem jutottak semerre. Mindegy. Végig fecsegjük az étkezdéig az utat a kislánnyal, aki végül mellettem foglal helyet, Barnabás velem szemben. Egy szemtelen mosolyt a férfira, mert ha bánja, akkor még szerencse, hogy maradtak mégis. Bár Barnabás rám szólt, hogy talán kicsit túltolom a dolgot, a mosolyom mégis levakarhatatlan, miközben kékjeimet az övéibe fúrom, amikor megdicséri a rezervátumot. Bólintok egy aprót, mert közben Karola folyamatosan magyaráz, én pedig lehet kicsit elvesztettem a fonalat, azonban szerencsére elég, ha csak bólogatok, miközben néha oldalra sandítva fürkészem a férfi arcát, tekintetemet végül nem fordítom el róla, hanem egész testemmel felé fordulok már.
- Nem tudom - a válasz teljesen őszinte, de nyilvánvaló, hogy nem elég, így mélyet sóhajtok. - De elképzelésem van róla. Volt egy könyvem, amikor tizenhárom voltam, anyám akkor már rákos volt, apám akkortájt kezdett inni. Amikor lerészegedett mindig gusztustalan módon beszélt velem, mert anyám akkor már nem volt otthon, ő meg részeg volt folyamatosan - értetlen ráncolom a szemöldökömet, amíg eszembe jut, hogy honnan indultunk. - Szóval a könyv mentett meg mindig attól, hogy kétségbeessek, amikor apám ilyen volt. És mit ad Merlin... sárkányokról szólt. Én ehhez kötöm a mániámat - mosolyodom el őszintén a végére, ahogy Barnabás tekintetébe fúrom sajátjaimat, ám most nem engedem el őket. Szeretném, ha látná, hogy őszintén beszélek, ezek tények, és nem érzek szomorúságot miattuk, most már, ennyi idő elteltével meg főleg nem. A beszélgetés többi része kellemesen telik, ez volt talán az egyedüli kellemetlen téma evés közben, de szerencsére ezen is hamar túllendültünk, végül Barnabás és Karola elmentek.
Pár percig álltam még a hopponálási pontnál, mintha csak azt vártam volna, hogy visszajönnek, pedig tudtam, hogy nem. És mindezek után természetesen nem pihenni maradtam a rezervátumban, hanem vért izzadni a kezem alatt dolgozókkal. Pihentető volt? Aligha. Lefoglalta az agyam? De még mennyire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=795293#post795293][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.02.22. 17:43[/b][/url]

- Ez nem így működik, Denis. Az, hogy tizennyolc évet ráhúztam egy baromi nagy szerencse, egy csoda. De a csodák nem tartanak örökké.
Annyira utálom, nem, nem is utálom, gyűlölöm ezt a felfogást. Jaj, hát túléltél tizennyolc évet, akkor túl fogsz még további hetvenet is. Rosszul vagy? Majd elmúlik. Légszomjad van? Kibírtad már párszor. Ledöntött a lábadról a láz? Az is elmúlik. Igen, elmúlt, sokszor, de nem múlhat el mindig, és lesz egy pont, amikor nem lesz elég erőm ahhoz, hogy ellenálljak, amikor nem leszek elég erős a küzdelemhez. Különben is, miért kell az egész életemet abban a tudatban leélnem, hogy bármikor újra fájhat? Hogy bármikor összeeshetek? Milyen élet az, ahol nem tervezel nyaralást? Nem tervezed a jövődet, mert nagy valószínűség szerint nem lesz? Én vagyok az, aki sajnáltatja magát? Döbbenten nézek rá, amikor ezt kimondja, és szomorúan pillantok rá, a hangomban is ez a lemondó szomorúság cseng, még csak nem is akarom leplezni, hogy mennyire csalódtam benne.
- Nem sajnáltatom magam, csak próbálok ésszerű lenni, ha már rajtam kívül senki sem az. De ha ez neked sajnáltatás, akkor nem tudok mit mondani.
Mindenki azt hiszi, hogy ez az egész nem olyan nagy ügy. Fogalmuk sincs, milyen az, amikor annyira elgyengülsz, hogy a légzőizmaid megbénulnak, nem kapsz levegőt, érzed, ahogy mindened megfeszül, elönt a forróság, miközben ellilulsz, a szíved pedig olyan hevesen ver, hogy görcsbe rándulsz. Egyszerre húzódna össze a tested és mégis merevedik meg teljesen, amikor egymással küzdenek az elemek. De persze, te mindent túlélsz, hát hogyne. Hát akkor, ennyi volt azt hiszem. Ha mindenki úgy gondolkozik, hogy én majd mindent túlélek, akkor nem nagyon van miért küzdenem. Elvégre ez nem annyira vészes dolog nem? Akkor miért is tegyek meg mindent azért, hogy életbe maradjak? Addig úgysem érti meg ezt senki, amíg életben vagyok. Nyilván, akkor majd mindenki azt gondolja, hogy nem is volt olyan rossz ötlet damfírrá válni. Csakhogy akkor már késő bánat lesz. Nem gondolok erre, nem gondolok arra, hogy a halálom után majd meglátják, hogy érdemesebb lett volna megadni nekem az esélyt az életre. Mert nem akarom, hogy ő, vagy bárki azt higgye, hogy ez az egész, hogy ez nem hülyeség az ő csodás ötlete. Mert nem. Eszemben sincs életben maradni azért, hogy azt hangoztassák, hogy ha eddig túléltem, majd ezután is túl fogom. Nem kívánom senkinek, hogy érezze azt a fájdalmat, amit én érzek, de azt hittem ő megérti majd, hogy nem szeretnék úgy élni, hogy ezeket a fájdalmakat újra és újra megélem. Csak a csalódottság, a szomorúság és a lemondás van bennem. Így ha a fejemben is van, nem láthat mást, mint azt, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy csalódtam benne, mert simán lemondana rólam. Ez nem a könnyebb út lenne, hanem a reaálisabb út. Az út, aminek a végén megtérül a szenvedésem. Az út, aminek a végén nem a halál, hanem az élet van.
- Biztos szörnyen összetörnének, ha jelen lehetnének a harmincadik vagy az ötvenedik születésnapomon és koszorú helyett ajándékot hoznának. Igazad van, máris elkezdtem sajnálni Thomas-t, Cole-t, Cath-et, meg a többieket. Végül is tízévente egy koszorú sokkal gazdaságosabb, mint évente egy ajándék.
Nem érdekel, hogy ez mennyire hangzik gúnyosan vagy mennyire sértem meg, vagy mennyire érti a keserű motyogásomat. Ugyan mégis hogy érnék meg a barátaim? Eléggé szomorú lenne, ha annak drukkolnának, hogy inkább haljak meg holnap. Mit is érhetünk el? Nem szexelek soha? Nem lesz férjem? Nem leszek terhes? Komolyan? Azért, hogy ne kelljen belegondolnia abba, hogy lefekszem valakivel, inkább haljak meg? Na ne mondja már nekem, hogy én vagyok az önzőbb fél. Mert ezt nem veri rám.  
- Nem érdekel, hogy minek tulajdonítod be.
Felelem csendes nyugalommal. Én élni akarok, ő nem akarja, hogy éljek, és igen, ez egy olyan visszajelzés, ami kellőképpen megtöri az embert. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy foggal, körömmel küzd értem. De úgy tűnik a nagy Denis Brightmore életébe nem mindenki fér bele. Szívás. Szusszanva nézek előre, és amikor kérdez, kicsit felhorkanok.
- Az első itt töltött karácsonyomon egy fényképezőgépet kaptam Willtől. Azóta fotózok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=796810#post796810][b]Szelniczky Mínea - 2020.03.03. 22:48[/b][/url]

Égnek emeli tekintetét. Mintha nem cibálta volna el elég puccparádéra ahhoz, hogy tökéletesen tisztában legyen a manók túlhajtásának komoly gyanúját keltő felhozatallal. Egy oldalpillantást vet mosolyogva a torokköszörülésre, mosolya aztán fokozatosan szélesedik vigyorrá, végül felnevet barátja ösztönös védekezésén. Nyilván pár méternyi távolság megállíthatja a nőt, amennyiben bosszút kívánna állni.
- Hideg céltudata elég nagy meglepetésként ért, mikor valamelyik rellonos orgiát követően magam is megtapasztalhattam bámulatos állóképességét, kiterjedt technikai ismereteiről nem beszélve – veszi át a szót, hogy ugyancsak Cole nevében egészítse ki a felemlegetett történeteket, kaján mosollyal pillant végig tulajdonképp a fiún, övmagasságban elidőzve, majd ártatlanul vissza. – Akkor már legyen teljes a sztori, sweetheart. - Tökéletesen imitálja Colton brit akcentusát a jelzőnél. Ebben mindig is jó volt. Mármint a könnyed flörtölésben; a közvetlenségben. Szeret másokat elbizonytalanítani, esetleg zavarba hozni magabiztosságával, legyen szó bármilyen helyzetről. Most sem egyértelmű, hogy szándékai komolyak- e, hisz valóban akad közös… múltjuk, még akár lehetne is. Azonban némileg ellensúlyozó tényező, hogy épp az esküvőjére igyekeznek ruhát nézni.
- Szétrúgom a csinos kis hátsó feled, ha a szükségesnél nagyobb feltűnést keltesz, úgyhogy nincs más választásod – bólint határozottan, örül, hogy egyetértenek. Nyilván előbb fenyegetőzik seggberúgással, mint arc átszabással, hát előbbi kétségtelenül nagyobb érvágás.
Szusszan egyet, ahogy Cole kinyitja előtte az ajtót. Az előzőeknél szelídebb mosollyal köszöni meg, majd barátságosan lerendezi a kötelező köröket a személyzettel – a hölgy, aki a süteményeket kínálta, a férfi helyenként csípős stílusát egyáltalán nem felvéve, kedvesen mutat rá egy takaros kis halom édességre, amik elmondása szerint glutén- és minden egyéb mentesek. Mínea elnyom egy mosolyt.
- Amatőr – súgja bestieje fülébe szórakozottan. A sznobok világában megszokhatta volna, hogy nem fordulhat elő olyan, hogy valami nincsen. Aztán a kérdését meghallva jól irányzottan, levetett kabátja takarásában oldalba könyökli csak finoman és nőiesen jelzésképp. – Azt mondtad, jó fiú leszel. Ingyen is szerzek neked jobbat.
Ezekkel a végtelenül kedves szavakkal búcsúzik pár percre, amíg rá nem segítik az első próbát, amit mellnél fog magához, hogy a méretre igazításhoz kialakított emelvényre léphessen benne, és a tükörben felpillant magára, miközben a hátánál is határozott mozdulatokkal kezdik meghúzni. Távolabb nem is állhatna tőle az egyébként csodaszép csipkés ruhaköltemény; tekintete találkozik a tükörben Coltonéval és igyekszik elnyomni vigyorát, majd kicsit még rá is játszik a szeplőtlen hercegnő szerepre.
- Azt állítod, nem én vagyok a legmakulátlanabb teremtés, akivel valaha találkoztál? – kimért finomsággal fogja össze kézfejeit. Nyilván annak fejében, hogy húsz perccel ezelőtt még a rellonos kviddicsesek bensőséges kapcsolatának felemlegetése volt terítéken, nehéz komolyan venni. Nevetve csóválja meg a fejét, aztán még mielőtt a következő választásra térnének, Cole szavaira egy pár pillanatig csak nézi tükörképeiket mosolyogva, tudomást nem véve gyomra liftezéséről. Tényleg megtörténik. – Látom. Na, keressünk valami ennél sokkal-sokkal extrábbat.
Nyúl a súlyos szoknyáért és elvonul, hogy kibújjon a ruhából és egy selyemköntösben térjen vissza nézelődni a méregdrága felhozatalban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=798371#post798371][b]Emma Renae Weißling - 2020.03.14. 15:07[/b][/url]

Lépteim visszhangot vertek a hosszú fehér, makulátlan folyosón. A ház minden egyes szeglete a makulátlanságot ordította magából, mióta csak az eszemet tudom. Sehol egy apró porszem, egy csálén pöffeszkedő képkeret, sehol egy repedés a falon, egy oda nem illő folt a padlón. Hogyha pohár tört az éjjel, reggelre minden apró kis szilánk köddé vált. Ha apa túl nagyot ütött és véres lett a huzat a kanapén, pár röpke óra múltán újfent úgy tündöklött, mintha csak most húzták volna fel. És én ebben a házban, ebben a makulátlan tisztaságban mindig végtelenül mocskosnak éreztem magam. Míg apánk meg nem halt...
Azután sokáig a közelébe sem jöttem, ahogy a testvéreim sem fordultak már meg ott annyira gyakran. Majd ahogy teljesen lenyestem a röpképtelen szárnyaim és kezdtem lassan újakat növeszteni, visszatértem. A ház még mindig szemet bántóan tiszta volt és steril. De egyúttal néma is. Nem zengett apám haragos kiáltozásaitól, nem visszhangzott többé az ököl és pofon disszonáns zaja. Néma volt és ebben a némaságban éledtem akkor újjá. De akkor már nem voltam egyedül. Szavakat kaptam, amik megtartottak, ha megbicsaklottam. Lassan színek keveredtek az ordító fehérséggel, amik zsibongássá csitították azt. Lekerültek a falakról a tökéletesnek álcázott családi portrék és igazi képek kerültek a helyükre, igazi családról. Igazi mosolyokkal.
Majd ismét visszamentem. Akkor már nagyobb szárnyaim voltak, mint valaha és képesek is voltak a magasba emelni. Immár senki sem tolta vissza a nappaliban a dohányzóasztalt, ha odébb lett taszajtva két centit. Színek és szagok vegyültek a már kevésbé makulátlan térben. Visszamentem, hogy a szavakhoz arcot társíthassanak a sokat megélt fehér falak.
Régóta nem szólaltam meg, csak némán figyeltem Kolos arcának minden apró rezdülését, ahogy ott ült a kanapé tiszta huzatán és egy régi emlék foszlányait figyelte a nappali közepén. Ezt az idézést még Noah tanította nekem. A falak, a függönyök... minden emlékeket őriz és én mindent meg akartam mutatni Neki. Neki, akinek olyan sok mindent köszönhettem.
- Emma, halkabban, a végén még felébreszted! - halk suttogás távoli tüneménye hasított a levegőbe. A kicsi Niko volt az, lehetett akkor olyan tíz éves. Emlékszem, az éjszaka közepén osontunk le, egy-egy lepedővel felszerelkezve és egy hevenyészett bunkert építettünk, ott meséltünk egymásnak gyermeki rémtörténeteket.
Az áttetszően előttünk pergő képre mosoly szökött az arcomra. Akkor még minden jó volt. Édesanyánk még az életünk része volt és csak nem sokkal korábban kezdett apánk az italba temetkezni. Még őszinte mosoly volt a gyermeki arcokon, akár az enyémen, akár Nikoén.
- Nézd csak - suttogtam Kolosnak és a nappali sarkához mutattam, ahol a kicsi Noah állt karba tett kézzel és morcos arccal, amiért a testvérei kihagyták a mókából.
Akkor még minden szép volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=798632#post798632][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.15. 22:29[/b][/url]

Nem vagyok hajlandó meghallani, amit mondd. Lehetek gyerekes vagy a viselkedésemre ráhúzhatjuk az ostoba jelzőt, de akkor sem akarom meghallani. Még hogy a csodák nem tartanak örökké. Az én csodám éppen itt sétál mellettem lovam hátán. Nem tudom elfogadni azt, hogy esetleg elmúlhat, hogy megszűnhet létezni, ha kell, akkor meghalok én, csak ő éljen tovább. Odaadom neki mindenemet, feláldozom magamat érte, egyszerűen ő éljen tovább. Jobban megérdemli, mint bárki más, de nem vehetik el tőlem, amikor nemrég kaptam vissza, és ő a fény az életemben, ő az, aki életem csodájának van titulálva, még akkor is, amikor ilyen makacs és érzelmileg manipulálni próbál, ha haragszik, ha csalódottság csillan a szemében, mert nem olyan vagyok, mint ahogy elképzelte. Még ilyenkor is ő a csoda, és mindig ő lesz az. Nem vagyok és voltam jó bátyja, ezt mindenki tudja, köztudott tény lehetne, ha mindenki beleüthetné az orrát a dologba, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. És ha ehhez az kell éppen most, hogy csalódottság süssön felém tekintetéből, esetleg megvetés, vagy utálat, akkor állok elébe, utáljon. Utáltak és vetettek már elegen, hogy húgomtól éppen ne érintsen mélyen, mert mindezek ellenére ő nem szűnik meg az én csodám lenni, bármennyire is az a terve jelenleg. Hiába a negatív érzelmek felém tőle, ő attól még az én Hóvirágom marad, aki tökéletesnek látja a világot, aki tökéletesnek lét néha még engem is, pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Aki időt akar eltölteni az elbaszott bátyjával, amikor leginkább mindenki menekülne tőle, és tudom, hogy ő is ezt tenné néha, mert elviselhetetlen vagyok, önző, bunkó, miegymás, de nem teszi. Mert szeret, feltétel nélkül szeret, és elfogadja, hogy ilyen vagyok. Ilyenné lettem az évek során, még akkor is, ha bármennyire igyekszem jó bátyja lenni, nem mindig jön össze. Meglepő lehetne a tény, de nem az. Mindent képes vagyok elbaszni, erre Payne, és már Lorin is a tanúm, még a legnyugodtabb pillanatban is történhet olyan, ami azt váltja ki, hogy robbanjak. Mert elmebeteg vagyok. Lorin viseli a család fizikai fájdalmát, míg én a szellemit. Nagyon jól össze lettünk rakva, azért remélem ezzel anyámék nem dicsekednek el. Az én csodámmal amúgy se dicsekedjen el senki.
Nem tudok értelmeset mondani arra, amik elhagyják a száját. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben fejem előre bukik és Storm sörényét szuggerálom. Érzem hangjában a sértődöttséggel kevert csalódottságot, és a haragot, a jó öreg haragot, amit mindenhol felismernék, mert a dac most az, ami élteti Lorint. Hogy nem fogja fel a másik szemszöget, csak azt látja, hogy magának milyen jót tenne, de én nem akarok a temetőbe járni hozzá.
- Eleget jártam hozzád a temetőbe gyerekként - szólalok meg végül halkan, tekintetem ugyanúgy lovam sörényét szuggerálja. - Tudom, hogy nehezen hiszed, de ez nem csak neked volt nehéz. Nem tudom és már nem is akarom elképzelni nélküled az életem... képtelen vagyok rá - kissé jobban markolok rá a vezetőszárakra, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. - De én inkább meghalnék, minthogy hagyjam, hogy egy másik fajhoz tartozz - fejezem be végül a gondolatmenetet. Én itt ezt lezártnak tekintem és nem vagyok hajlandó többet beszélni róla. Innentől pedig Lorin döntése az, hogy megpróbálkozik vele, avagy sem, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy elbukik. És nem azért, mert szerencsétlen lenne, hanem azért, mert ő is tudja, hogy innentől fokozottan fogok rá figyelni. Akár akarja, akár nem, akár idegesítőnek tartja, akár utálni fog érte. Nem érdekel. Vessen meg, de akkor sem fogom hagyni, hogy így fogja fel az életet, amit ahelyett, hogy kihasználna, amíg csodálatos az egész, inkább eldob magától.
- Értem - mi a fasz? Ez mikor történt? És én miért nem tudtam róla? Na igen. Ennyit akkor arról, hogy próbálkozom jó bátyja lenni, ugye? - Payne említette, hogy szeretnél egy kutyát - igen, ennél jobb tématerelés nem jutott eszembe, de ha már mindent megbeszélünk, akkor ez is belefér, nem? Úgyis kapni fog egy kutyát, és ha már a halála szóba jött akkor igenis terelhetem vidámabb mederbe a beszélgetést. Én mindent elmondtam, szerintem ő is, nem egyezik a véleményünk, ami aligha lep meg bárkit is, szóval tovább léphetünk. Lépjünk tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=799489#post799489][b]Allan Colton Fisher - 2020.03.20. 13:12[/b][/url]

Mikor Mini folytatja, amit elkezdtem, röhögésben török ki. Azért valahol sajnálom Iant, hogy el kell viselnie engem is az esküvőn, ráadásul tanúi minőségben, miközben – nos, vagy tudja, vagy nem – előbb jártam a menyasszonyban, mint ő. Mondjuk ha tudná, lehet, hogy nem engedné, hogy részt vegyek… lehet…
Aztán belépünk az extravagáns szalonba. Csillárok, hatalmas tükrök, macarontól roskadozó asztalok. A minden-mentes édességre pillantva visszafojtok egy fintort, aztán úgy döntök, elveszek egyet a halomból – ha nincs benne semmi, ugye, akkor lehet -, végül szusszanva dőlök hátra, ahogy várom a legjobb barátom divatbemutatójának első pontját.
Tényleg nem illik hozzá, és rohadt vicces látvány, ahogy, mint valami Szűz Mária, áll ott feszes háttal a tükör előtt, de mégis valamiért… azért kell nyelnem egyet. Mert ha ő felnő, az azt jelenti, hogy én is öregszem, nem? Én sosem fogok megházasodni.
Kiszalad egy kuncogás a makulátlan szóra, enyhe vigyorral nézek Minire.
- A megtestesült szentség – fűzöm hozzá teljes meggyőződéssel, de nem sokat kell várnom, hogy Szelniczky megunja a ruhakölteményt, s hamarosan már egy selyemköntösben járkáljon a szalonban.
- Asszem’ valami olyan kéne, amiből kilátszik a hátad. Mondjuk V-vonalban – kommentálom a válogatását, majd én is felkelek a helyemről. - Nem túl sok csipke… de hosszúujjú? – Érdeklődöm az elképzelésekről. - Gondolom ékszered is lesz, nem? Valami régi, meg új, meg izé… – Nem tudom folytatni a felsorolást, de a húgomtól hallottam, hogy van valami ilyen babona, ami az esküvőket és a menyasszonyt illeti. - Szóval nyilván az ékszernek is látszódnia kell, ha lesz. – Nem értek a ruhákhoz – vagyis addig nem értettem, míg Mínea ki nem tanított belőlük, de nem akarok túlságosan belepofázni. Ez az ő esküvője, de mégis segíteni hívott, engem hívott, nem valami barátnőjét, aki ért a divathoz, nem az anyját, hanem engem. Szóval azért próbálok segíteni, ha tudok.
- Tudod, hogy nem értek hozzá, most úgy mondom ezeket, mint aki már sokszor fotózott téged. - Odaérve az egyik ruhaállványhoz arrébbhúzok egy-egy fehér szoknyát, s nézem a cuccokat, amik valószínűleg az egész vagyonomnál ötször drágábbak. - Egyáltalán fehéret akarsz? - Rápillantok. - Más is jól állna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801128#post801128][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.27. 08:07[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801178#post801178][b]Bánki Zorka - 2020.03.27. 13:02[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801328#post801328][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.28. 11:42[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801335#post801335][b]Bánki Zorka - 2020.03.28. 12:07[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801385#post801385][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.28. 21:17[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801395#post801395][b]Bánki Zorka - 2020.03.28. 21:51[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801406#post801406][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.28. 22:15[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801409#post801409][b]Bánki Zorka - 2020.03.28. 22:28[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801451#post801451][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.29. 13:48[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801457#post801457][b]Bánki Zorka - 2020.03.29. 14:57[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801762#post801762][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.30. 20:14[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801936#post801936][b]Bánki Zorka - 2020.03.31. 17:51[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801965#post801965][b]Orion Owens-Graves - 2020.03.31. 20:41[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=801991#post801991][b]Bánki Zorka - 2020.03.31. 21:43[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=802954#post802954][b]Orion Owens-Graves - 2020.04.03. 09:34[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=802969#post802969][b]Bánki Zorka - 2020.04.03. 12:44[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=805045#post805045][b]Egervári Zalán - 2020.04.13. 15:31[/b][/url]

Új év, új lehetőségek. De emellett kevesebb együtt töltött idő. Vele. Hónapok óta próbálták összehozni az órarendjeiket, hogy ha lehet, akár egy egész napot is együtt tudjanak tölteni. Esténként hiányolta a másik testét maga mellől, és reggelente csókjait. De nem tudtak mit tenni, és most végre eltölthettek egy kellemes napot. Együtt.
Reggel Zalán első dolga volt a hoppközpontba menni, hogy minél gyorsabban odaérjen Roxyhoz, és karjaiban tarthassa a lányt. Annyira hiányolta már őt. Az illatát, a mosolyát, egyszerűen mindent. Egész nap a városba mászkáltak. Zalán még sosem volt Londonban, így egy egészen más világ volt számára. Pláne az ellenkező oldali forgalommal. Szidta is rendesen a szigetországbelieket, hogy minek kell nekik különcködni.
A nap folyamán elmentek minden tipikus látványosságot megnézni, ebédre fish and chips-et folyasztottak, vagy legalábbis kipróbálták, délután pedig kifeküdtek a parlament melletti parkba, és élvezték, hogy együtt lehetnek. Zalán annyira elengedte magát Roxy mellett, hogy még azt a kicsi angol tudást is megpróbálta használni, amit tud.
A Temze partján sétálva egy utcai zenész lassú, andalító zenébe kezdett, melyre Zalán válaszként azonnal megpörgette Ariana-t, és közel húzva magához lassúzásba kezdett. Nem szokott ilyet, pláne nem utcán, de ez a nő már csak ilyen hatással volt rá.
- Annyira hiányzol - suttogta kettejük közé, és belecsókolt a nyakába. Egész nap próbált nem gondolni arra, hogy ott kell majd hagynia a lányt, de lassan eljött a búcsú ideje. Ahogy eléri a horizontot a nap, ott kell hagynia őt, és visszamenni újra az akadémiára. - Mikor jössz megint Magyarországra? - kérdezte gyengéden. Tudta, hogy Roxynak is sok a dolga, főleg az új panzió miatt, meg hát az apjával se könnyű, de alig várta, hogy egy szobába maradjanak ketten. Újra, mint rég.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=806065#post806065][b]Ariana Roxanne Payne - 2020.04.19. 18:19[/b][/url]

Ha azt kérdezné valaki, hogy egy tízes skálán mennyire vagyok feszült az ittléttől, akkor azt mondanám, hogy erősen kibassza a mércét a foka. Kezdjük ott, hogy miután januárban letettem az utolsó vizsgáimat is, és februárban átvettem a friss ropogós diplomámat, amivel hivatalos átoktörő lettem, szedhettem is a sátorfámat a koleszból, ahol négy hosszú éven keresztül laktam. Kissé meglepetten ért a dolog, mert az utóbbi időben annyi felé volt az agyam: vizsgák, munka, konzultációk és hivatalos ügyek intézése dédivel, hogy az az aprócska információ, hogy február közepétől mehetek az utcára lakni, elkerülte a figyelmemet. Jó, persze annyira nem volt drámai a helyzet, hiszen mi vagyunk a nagy Payne család, majdnem több ingatlannal, mint a brit királynőnek van, mégis, kicsit végiggondolva, végül is a drága apámnál kötöttem ki Westminsterben. Gondolhatjátok, milyen édes jelenet volt a fél életemmel megpakolt bőrönddel beállítani a villába, és a lábtörlőn könyörögni a családomat megnyomorító apának, hogy ugyan fogadjon má' be egy időre a régi szobámba, ha már hajléktalan lettem. Persze nem teljesen így kell elképzelni, de Max szemében az én-megmondtam-hogy-jobban-járnál-ha-férjhez-mentél-volna-és-nem-tagadod-meg-az-örökségedet csillogás az persze ott volt. Ja, végül is, mostanra lehetne egy nagy családi házam, kutyámmacskámkisegerem tíz kölyköm és egy idegesítő férjem, aki csak kanapéhájat növeszteni jár haza és néha megdugni, ha úgy tartja kedve, de én ezt elnézem neki, mert amúgy fürdünk a pénzben. Hol itt a gond?
Ja, szóval egy ideje már a csodás Payne-birtokon csövezek, és pozitívum, hogy talán, mondom talán megtanultam fékezni az indulataimat, ha Maxról vagy a kedves feleségéről van szó. Legalábbis még nem löktem ki egyiket se az üvegajtón a másodikról. Bár, kit tudja, még megtörténhet.
- Tudod, hogy ki se látszom a munkából - reagálom le a kérdést, és igyekszem csak kicsit szúrósan nézni rá a hirtelen egyensúlykibillentés miatt - Kivettem két hét szabit a kocsmából, hogy tudjak koncentrálni a panzióra. - Azt mondjuk már nem említem, hogy a múlt héten Ricsi és a legújabb sógorom péppé verték egymást a pubban, én meg zárásig véres pacákat törölgettem és üvegszilánkokat söpörtem, leginkább a Vajda név említése, és a nyakamat borító csókok miatt.