Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Leonie
zabára készen!

Úgy szeretem a hasamat! Habár nincs pocakom, sőt, elég vékonyka egy fiú vagyok, tehát nem látszik rajtam. Akárhányszor is próbálkoztam, még sosem sikerült elhíznom. Amikor megszülettem, anya és apa szerint elég dundi kisfiú voltam, de aztán az idők folyamán szépen eltűntek a kilók és nem tudok visszahízni. Nem is nagyon akarok... Bár nemrég a fejembe vettem, hogy egy picivel kövérebben nem is mutatnék olyan rosszul. Hülye ötlet, mi?
Ezen szerencsés adottságomnak köszönhetően nem is nagyon kell odafigyelnem arra, hogy miből és mennyit eszem. Habár a gyomrom egy picikét érzékenyebb az átlagtól, így hajlamos a sok össze-vissza evéstől kikészülni, azért mindig vigyázok és nem történik semmi baj. Mindenfajta éttermet szeretek, sokat járta el a családommal. Voltam már belvárosiban, vidékiben, kiscsárdában, nagycsárdában, folyóparti vendéglőben, bisztróban, gyorsétteremben, önkiszolgálóban, kóstoltam már különböző nemzetiségi éttermek kínálatait, mint például az olasz, görög, török, kínai, japán, szlovák, cseh [utóbbi kettő mondjuk otthon sem ritka nálunk, a bátyáim már egész jól tudnak főzni otthon] szóval minden kutyafüle.
De kanyarodjunk el a Fandlerek étkezési szokásaitól. Az egész ott kezdődött, hogy pletykát hallottam. Igen, már megint. És mivel én olyan kíváncsi fáncsika vagyok, most is, szokásomhoz híven odatelepedtem a közelbe és hallgatóztam. Állítólag nyílt valami új kajálda a faluban, és hogy az hű, de milyen finom is és próbáljuk ki egyszer. Mivel annyira nem voltam jóban az illetővel, azaz nem ismertem annyira, inkább egyedül vállalkoztam a feladatra. Cipőt húztam, felvettem valami olyan öltözetet, amiben a faluban is mutatkozhatok és elindultam. Eredetileg lassú sétát terveztem, de mivel kezdtem éhes lenni, a végére belehúztam. Direkt kihagytam a nagytermi közös étkezést, hogy sok kaja férjen belém.
Egy darabig keresgélnem kellett a faluban, mire megláttam az épületet. Fejet csóválva megálltam a bejárat előtt, felmértem, hogy mennyien is vannak odabenn. Féltem bemenni... Mi van, ha egyedül leszek elsős odabenn? És ha megbámulnak és kinevetnek?

Leonie

Én nagyon is jól elvoltam a kinti ácsorgással. Habár éhes voltam, mégis féltem bemenni. Aztán arra jutottam, hogy jobb nekem a kastély, inkább visszafordulok, ez amúgy is fizetős, drága, nem lenne jó ötlet elherdálnom a zsebpénzem, inkább költöm szuvenírre és érdekes varázslótárgyakra. Ekkor azonban megjelent egy vörös hajú lány, aki elég hiperaktív volt. Legalább annyira, mint amennyire én szoktam lenni otthon, de talán még jobban is.
- Jaa, hát én... Áu, hé, mit csinálsz?!
Majdnem sikítottam, amikor megfogott és elkezdett rángatni, de inkább csak vihogtam és lépést tartottam vele, hogy ne tépjen szét. Odabenn igen étvágygerjesztő illatok uralkodtak, hirtelen nem tudtam dönteni, hogy mit is válasszak, mit kívánok.
Kicsit megilletődtem. Félelmem úgy néz ki, beigazolódott. Arra, hogy engem, Ágostont valósággal beráncigált egy vörös hajú lány, gondolom sokan felkapták a fejüket. Néhány ember rosszallóan odapillantott, hogy miért vertem fel a csendet. Én egy picit elpirultam, aztán félősen integettem egyet. Szép kis bevonulást rendeztem.
- Csókolom! - ennyit nyögtem ki halkan, elharapva szám, ezzel köszöntem is, meg nem is.
A lányt nem nagyon ismertem, bár ez a vörös haj talán ismerősnek tűnt. Nem sok ilyen hajszínű leányzót ismerek, főleg nem, akinek ennyire szépen kijön a színe. Mint egy igazi eridonos, köbö.
- Nekem is jó a rántott sajt, meg valami rántott hús, ha van. És sült krumpli hozzá! De milyen üdítőt kérjünk?
Lelkesen megindulok a pult felé, veszek magamnak egy tálcát, evőeszközt, majd el is kezdem a mondókámat.
- Szeretnék kérni abból, ebből, meg egy picit abból is! - mutogattam az üvegen a kaják irányába mosolygósan - És majd gyömbért kérek innivalónak!
Közben a lányhoz fordultam és halkan odamotyogtam neki, hogy kezdjen el kiszemelni egy szabad asztalt. Hogy ő mit kér, azt nem tudom.

Leonie

- Áu, áu, nyugi már! Te mindig ilyen... ilyen... - kapkodtam a szavak után, kezeimmel a levegőben hadonászva - szeleburdi és szétszórt vagy? Vigyázz máskor, mert a végén még bajod esik! - oktattam ki lágy és kellemes hangon, mert hát lányokkal mégsem viselkedhet gorombán az ember. Maximum a buta gyerekek, de azok meg nem ide járnak, hanem a mi utcánktól néhány sarokra arrébb, de szerencsére a másik irányba, így amikor utazom, vagy valami, akkor nem arra megyek.
Türelmesen megvártam, amíg ő is kér magának. Az szerencsére nem volt olyan lassú dolog. Meg hát ő is kivárt, akkor úgy illik, hogy én is őt. Ez már csak így megy. Ezt tanultam. Azután következett volna a leülés, de az meg nem ment olyan könnyen. Az volt a baj, hogy az a tökfilkó kiszolgáló nagyon sokat adott, ezért minden lépésemmel az ital és az étel kilötyögtetését vagy kipotyogását kockáztattam, igencsak súrolva a határt. Ráadásul olyan nehéz volt már maga a tálca is, hogy minden erőmmel tartanom kellett, nehogy kiejtsem a kezeim közül. Csakhogy azok ilyenkor eléggé izzadósak tudnak lenni. És milyen kényelmetlen a fogás a tálcán... Nem lehet rendesen megfogni. Fájtak az ujjaim, én pedig elkeseredett arccal sürgettem a lányt. Egyetlen vigaszom volt az, ha letehettem valahová egy pillanat erejéig, amíg új erőre nem kaptam.
Majdnem dühbe gurultam, de végül mosolyogva leültem oda, ahol már minden tökéletes volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, leporoltam magam, majd a plafont bámulva gondolkodóba estem. Szerettem volna VÉGRE beszélgetni, de sajnos NEM TUDTAM.
- Vannak bará... - sajnos pont belevágott a szavamba, így gyorsan elhallgattam. Utána pedig nagyon közel hajolt hozzám. Kicsit megijedtem. A szívem kalapálni kezdett, amíg én kíváncsi tekintettel naaagyon közelről tanulmányoztam az arcát. A bőrét, a szemét, a szemöldökét, meg minden apró szépséghibáját. Kicsit zavarba hozott, így hátrébb toltam a széket és igyekeztem eelhajolni tőle, de közben ügyelve, hogy nehogy hátraessek.
- Őőő, na de kérem! Úgy megfájdul a pocid! - jelentettem ki elváltoztatott hangon, mintha a lány apukája lettem volna.
Ezen pillanatot kihasználva odanyúltam a vöröske tányérjához, elmarkoltam onnan két-három szelet krumplit és az egyiket a fejének célozva lazán odavágtam. Azon darabka pedig önfeledten ütötte meg iskolatársam állát, majd landolt az asztal szélén.
- Én inkább a kajacsata híve vagyok. - vigyorodtam el, szürcsölve az italomból - Áhh, de fincsi! Én is csomót játszottam régen a testvéreimmel, amikor még kisebbek voltunk vagy amikor még nem vittek el ide a ... kastélyba. Itt már sajnos kevesebb idő jut a játékra. Annyi játékot tudtam! Csomó kártyánk meg társasunk van otthon, van katonakészletünk, PlayMobil farmunk, egy jelmezes ládánk. Amíg valamelyikünk zenélt, addig a másikunk beöltözött és táncolt rá, a harmadik videózta. És te? - böktem rá -

Leonie

- De megfájdul! - győzködtem erőszakosan, fonott karokkal.
Nagyon furi egy leányzó ez a kis vöröske, de nincs mit tenni. Ráadásul olyan makacs, mint egy öszvér. Ezt szokták mondani, ugye? De igazából olyan makacs, mint én vagyok. Látjátok, az ilyen embereket a szívem mélyén megértem, átérzem a helyzetüket és lelkivilágukat, mégis teljességgel elítélem őket.
Őh, a szokásai. Hát, szokatlanok. Főleg egy Fandler fiúhoz. Bizonyára a szülők hibájából adódóan nem nevelték meg eléggé a porontyot. Lehet, hogy árva? Akkor megmagyarázná a viselkedését, mert illemet tuti, hogy nem tanult. Mondjuk én mindig elfelejtem, hogy nekem anya tanító néni, így természetes, hogy minden okosságot beletölt a buksimba és jó nevelést kapok. Nem mindenkinek vannak olyan jó szülei, mint nekem! Igazuk van mindig!
Undi lány. Megfelelő arcmimikával viszonzásra kerül gusztustalan cselekedete. Vagy nem is tudom, talán én bámulom annyira és tulajdonítok túlzott jelentőséget neki azok után, amiket eddig velem csinált. Csak úgy beviharzott az ajtón, vele együtt az életembe is, én pedig kezdem roppant zavarban érezni magam. Segítség, mentsenek meeg! Ilyenkor hol vannak a segítőkész felnőttek, hümm?
Erőteljesen hozzám vágott egy krumplit. Egy nyálas, büdös, szétcsócsált, kutyaütő, ketchupos krumplit! Itt telt be a pohár. Volt időm reflexszerűen összehúzni a szemeim és vele együtt a testem is, de éreztem, hogy a szemhéjamat is érinti. Tette után pedig a nyálat, a zsírt és a paradicsomszószt, annak furcsa, idegen és hideg jelenlétét bőrömön.
Fintorogva töröltem meg ingem ujjával az arcom. Ami sok, az sok! Ha harc, hát legyen harc, engem nem érdekel! Nincs itt anya, hogy elverjen. És nála nincs rosszabb!
Megfogtam az összes krumplit és az ölébe vágtam, utána pedig minden erőmmel szürcsöltem némi üdítőitalt és az arcába próbáltam spriccelni. Ez az első csata, annak is első hadművelete, melyet a visszavonulás követ. Sikítozva, kacarászva elbújtam az asztal alatt, párszor beütve a hátam az asztallapba. Sokat nőttem az évek alatt, már nem olyan a világ, mint régen. Az ágy alá se férek be.
- Háhá, háhá! - mutogattam ki az asztal alól a lány felé - Pedig játszhatnánk célba dobó versenyt, megpróbálnám beledobni a szádba a krumplit!

Leonie

Őszinte leszek, igazából még sosem vettem részt igazi kajacsatán. Ha otthon szerettük volna kezdeményezni, akkor anya mindig leállított minket. De azért dobálóztunk mi már... Balatoni iszappal, nagymama körtéjével, sufniból előbányászott gumilabdákkal. Mindig találtunk valamit, amivel különösebb baleseteket elkerülve lehetett jól szórakozni. A kaja azonban szent dolog volt. Mindig azt tanultam, hogy csak annyit szedjek magamnak, amennyit meg is fogok tudni enni. A maradékot pedig rendszerint eltettük, vagy a szegényeknek adtuk. Otthon ez a módi. Kajacsata? Álmomba se... Maximum a filmekben.
De most, hogy elkerültem otthonról, elég magányosnak érzem magam és olyan igazi komiszságos kalandban sem volt részem. Szó sincs arról, hogy lázadni akarok, szóval ki is hangsúlyozom, NINCS SEMMIFÉLE LELKI PROBLÉMÁM, mielőtt a pszichológusokat eresztenék rám, csupán mókát keresek és megtaláltam egy olyan kisugárzású, vidám lányt, akivel könnyen elfelejthetem a tankönyvek felett való gürcölést és a dolgozatok izgalmait. Nem a suliban vagyok, hanem a faluban, ott is valami nemrég nyílt, ismeretlen vendéglátó egységben. Nagy baj nem lehet, az iskolából nem fognak kicsapni. Vagyis... ugye nem?
Késő leállni... A lány teljes üzemmódba váltott, ütemesen hajigálta felém a krumplikat, amiket én a fejem elé tartott kezeimmel védtem ki. Jó koszos voltam már... A ruhámon sok zsír, kajamaradék és ketchupfolt tanyázott, nem beszélve a földről, amin térdeltem. De a vöröske sem úszta meg szárazon, hála az én dicsőséges támadási hadjáratomnak, amire most különösen büszke vagyok!
- Ketchup-bomba, mindenki fedezékbe! - vágtam magam erőteljesen a padlóra, azonban így sem úsztam meg, hogy a csapódás hatására felszabaduló paradicsomszósz ne fröccsenjen bizonyos mennyiségben a bal karomra végig. Néhány másodpercig szenvedést színlelve nyöszörögtem a földön teljes beleéléssel, előadva a hattyú halálát, amihez ez a vérhez hasonlító sűrű öntet különösen jól passzolt, majd előkapva egy ketchupos és egy mustáros palackot, gonosz tekintettel a lányra céloztam.
-Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt!
Egyik markomban a piros flakon, másik markomban a sárga. Csak az igazán buták nem tudják kitalálni, hogy most mi következik. Az ellenfél gyenge, elesett a földön úszó csúszós, kárba veszett ínyencségek sorában, így védtelenül puffant személyem mellett. Nincs menekvés.
- Figyu már, nem is vagy elég vörös, várjál, befestem a hajad, mindjárt jobb lesz! - kacagtam gyermeki gonoszsággal a hangomban, majd ördögi tekintettel nyomattam ki a műanyagflakonból a tartalmát Leonie fejére. Volt benne rendesen, így egész nagy volt a hatótávolsága.
- Muhahahaha, na erre mit lépsz? - öltöttem ki a nyelvem olyan nagyra, amennyire csak tudtam, rázva a fejem, ennél ugyanis nemigen lehetett mélyebbre süllyedni.
- Feladod, vagy feladod?

Wolgast

Szívesen töltöm egy-egy nyugalmasabb napom az iskolán kívül. Ilyenkor általában a faluba megyek le, ha nem a természetbe. A családom ebben a hónapban anyagi gondokkal küzd, nehezebben jöttek ki, de ez nem tartozik senkire. Ebből adódóan a havi költőpénzem is kevesebb lett.
Nem szeretem szórni a pénzt, de így a hó végén már jobban megengedem magamnak a költekezést, mert tudom, hogy hamarosan érkezik otthonról az utánpótlás. Délelőtt jártam egyet a tavacska környékén, kiültem a stégre, amíg nem volt olyan meleg az idő, aztán visszafelé jövet már nagyon korogni kezdett a gyomrom. Be is tértem a legközelebbi étkezdébe, ami még olcsó árajánlataival is kedvező választásnak bizonyult. Nem hiába tömte a hasát a fele falu, na meg az ország minden tájáról összeverbuválódott turistacsoport, akik nagyon viccesen néztek ki.
Oltári nagy szerencsém volt, hogy nekem jutott az utolsó szabad asztal. A többiekre bizonyára számítottak az üzemeltetők, ezért előre főztek rájuk. Nekem tehát volt miből válogatnom, a nagy forgalom ellenére is. A jól bevált, kedves emlékeket idéző hamburger és sültkrumpli kombináció mellett döntöttem, de kértem hozzá egy kis adag ketchupot és mustárt is. Üdítőnek természetesen a kóla társult. Azért reméltem, hogy a tősgyökeres varázslóturisták nem néznek olyan morcos szemmel rám, ahogy egy varázslófaluban eszem a kifejezetten mugli ételeket.
Miután leültem, először csak szemenként ettem a krumplit. Még mindig végtelen hálás voltam az égnek, hogy nem ült le mellém senki. De ami késik, nem múlik, így volt ez akkor is. Új vendég érkezett, így a vak is kitalálhatta, hogy mellettem fog lecsüccsenni. Így legyen ötösöm a lottón.
- Persze, nyugodtan. - egy pillanatig meglepetten meredtem magam elé, hiszen egyértelmű, hogy engedem leülni. Mi történne, ha nemet mondok?
Egy kicsit kínosan éreztem magam a kéznyújtása miatt, mert pont a jobb kezemmel tettem a számba a krumpliszálakat, így az csupa zsír volt már akkor, amikor ő jött. Volt azonban az asztalon szalvéta, így egy gyors törlés után viszonoztam a fiú, azaz Wolgast kéznyújtását.
- Fandler Ágoston, engem is hívhatsz akárhogy. Tetszik a neved, még nem találkoztam olyannal, akit így hívnak. - mosolyodtam el - Persze, ahogy az itteni diákok kilencvenkilenc százaléka. - jegyeztem meg egy kicsit zavartan.
- Elviselhetetlen ez a tömeg, mi? Így egyszerűen nem lehet normálisan enni! De azért mégiscsak jobb, mint amit a kastélyban kapunk... - panaszkodtam egy kicsit, majd beleharaptam a hamburgerembe.

Wolgast

Tőlem aztán hívhat akárhogyan, csak logikus módon képezze a nevemből.
- Jó választás - mosolyogtam vissza.
Azt hiszem jellemző szokás volt még az általánosban, hogy a menzán a folyamatos locsogás miatt elhúztam az időt, ezért nagyon kellett sietnem a buszhoz, és még éhes is maradtam, mert alig fogyott valami a tányéromból. Pedig igazán nem én tehettem róla! Azok a sunyi konyhásnénik direkt tűzforróra csinálták, hogy még az ízlelőbimbóink is leégjenek. Mivel most sem akartam túlzottan elnyújtani az étkezést, újabb falattal haraptam az ételből. Nagyon nem szerettem volna, ha Wolgi előbb végez, mint én.
- Azért jó, hogy nem egy idegen turistával szemben ülök most. - motyogtam teli szájjal egy vállvonás kíséretében. Azért persze a szám előtt tartottam az egyik kezem, hogy véletlenül se repüljön át onnan semmi az ő térfelére.
- Dehogy... Navinés vagyok. - válaszoltam két harapásnyi szünet között, amikor az adagom felén már túl voltam - Ami azt illeti, nekem látásból ismerős vagy, de még nem futottunk eddig össze.
Ami ezután következett, az nagyon megdöbbentett. Akaratlanul is elnevettem magam, mert nagyon emlékeztetett az első itteni látogatásomra. Sajnáltam a bácsit, de tényleg az ő hibája, hogy leverte szegény Wolgi kajáját.
- Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani - hebegtem egy kissé elvörösödött arccal - Ez pech. De ha szerinted az a finomabb, akkor örülök. Most már ügyelj jobban! - pillantottam körbe a helyiségen belül, majd a tálcát egy kicsit beljebb húztam az asztalon, hogy még véletlenül se essen le.

Wolgast

Egy darabig csend volt, ami a hasznomra vált, mert folytathattam az evést. Közben valahogy átfutott a fejemen, hogy mit is akarok csinálni a nap hátralévő részében, de biztos elhatározásra még nem jutottam. Egyelőre Wolgi ült velem szemben, aki kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Valahogy jobb kedvre derültem a jelenlététől. Nem is siettem a távozással, pont emiatt.
- A pálcakészítő? - kérdeztem vissza, amíg elpillanthattam az egyik ablak felé, hogy nagyjából betájoljam magam - Hát a téren! - vágtam rá mosolyogva -
- Láthatnám? - kérdeztem udvariasabb hangsúllyal - Én is kínlódok a varázslással, sajnos még mindig nem megy úgy, mint kellene. Lehet, hogy nálad sem a pálca lesz a ludas, de csak az én esetemből következtetek. Én a mugli származásomból adódóan hadonászok gyengébben a bottal. - nevettem el magam a kínossá vált mesélésben, ami nem is igazán tartozott a fiúra. Utálok erről beszélni. Ki ne tenné? Ez az én gyengém, ami jobb, ha nem kürtölődik szét.
- Ne aggódj, bőven lesz még alkalmad felfedezni a falut. Ha gondolod, akár én is segíthetek. Ha teszem azt innen sétálsz a térre, akkor a szálloda közelében fogod megtalálni a pálcakészítő üzlet táblácskáját. A bazinagy hotelt gondolom nem lesz nehéz kiszúrni. Vagy menjek veled? - csillantak fel rajtra készen a szemeim -
A hamburgerem már a végét járta. A krumpliból szokás szerint hagytam néhányat, mert utólag jobban szeretek csipegetni belőle. Itt még a kevés is soknak számít, ha azt kérek, így még az is előfordul, hogy nem eszem meg mind.
- Egyébként mit szoktál csinálni, ha épp nem tanulsz? Van valami különös hobbid? - bátorkodtam feltenni a kérdést

Wolgast

Nem sokat értem a pálcájával, hiába landolt a kezemben. Felvilágosított, hogy mit kell róla tudni, én pedig jól nevelt kisfiúként bólogattam párat.
- Egy lány állapította meg... - néztem fel vigyorogva - Micsoda titokzatoskodás. Nagy népszerűséged van a lányok körében? - próbáltam puhatolózni ebben a témában.
- Egyébként nem értek a pálcákhoz, csak gondoltam megnézem. Látszik, hogy nem egy mai darab. Köszönöm, hogy láthattam. - adtam vissza a kezébe a kinézegetésem után.
Valószínűleg nem várt különösebb szakértői véleményt a részemről, mégis úgy éreztem, hogy pár mondatot illene mondanom, ha már így elkértem.
- Örökölt pálca... Azokkal mindig csak a baj van, ne emészd magad! A pálca választja a varázslót, ne feledd! Szerintem tuti elboldogulsz majd, ha megtalálod a megfelelőt. - kacsintottam biztatásképpen Wolgira.
Természetesen szívesen elkísértem volna. Persze csak akkor, ha ő is szeretné. Mondjuk én is csak úgy vagyok nyugodt, ha vele vagyok, és nem hagyom magára a faluban bóklászni.
- Ezzel egyetértek - mosolyogtam vissza - Az az igazság, hogy én sem szívesen lennék most egyedül, ráadásul nem sietek különösebben sehová. Úgyhogy felőlem akár most is indulhatunk, ha végeztél.
Az én adagom már a végét járta. Az asztalon könyökölve figyeltem a beszélgetőpartneremre. Szerencsénkre a turisták nagyobbik hányada is távozni készült. Ez a turnus is lement, a falunézésüknek pedig még nincs vége. Gondolom a szállásukra mennek vissza... De mit is törődöm velük, amikor itt van Wolgast, aki a hobbijairól mesél?
- Én egy kicsit félek a kutyáktól - sütöttem le a szemeim - De a tiéd biztos aranyos és szelíd lehet. Szereti az embereket?
Rossz emlékeim vannak a kutyákról. Mindig megijesztenek a kerítés túloldaláról, ha a járdán sétálok. Máskor meg összeverekszenek, vagy engem ugatnak, ne adj Isten megkergetnek. Nem sokszor fordult elő, de nagyon félek attól, hogy egyszer valamelyik megharap.
- Répaa. Az finom, de csak úgy simán. Különös hobbi... Azt mondják, ha sokat eszel, te is sárga leszel.
Ez azt hiszem tényleg igaz, de csak egy bizonyos mennyiség után következik be, amit normális ember nem ér el. Egy répafanatikusnál azonban megeshet. Csak jó tanácsként mondtam neki, nem volt kedvem hirtelen virággal a gyengélkedőre készülni.
Ledermedtem, mert az én hobbijaimról kérdezett, amiről nagyon rég gondolkodtam, az elmúlt egy évben ellustultam és szinte csak a tanulásra koncentráltam.
- A tanulás és a dök tevékenységek után csak punnyadok. Régebben kajakoztam, jártam zongorára is, de manapság alig van kedvem és időm valamire. Azt hiszem szívem szerint a barátaimmal lógnék állandóan. Nem tudom... Régebben sokkal több hobbim volt, aztán a kastélyban az évek alatt kikoptak. Fura. - vontam vállat - Van még a kajádból?

Wolgast

- Akkor gondolom barátnő még nincs. - tudtam le a dolgot - Jó is, ha szót ért az ember velük.
Furcsán hangzott, hogy nem bánt az a kutya senkit. Pontosabban Negró, mert megtudtam a nevét is. Hát persze, fekete szőrű kutyának találó név. Anya barátnője valami kutatóközpontban dolgozik, ahol többek között kutyákkal is foglalkoznak. Érdekes lehet... Állítólag rengeteg kapcsolat és hasonlóság van a kisgyerekek és a felnőtt kutyák között. Másrészt csomó ideje háziasított állat, aki az ember legjobb barátja. De akkor is vigyázni kell, néhány fajta olyan durva tud lenni.
- De jó, ez tök érdekes - mosolyogtam - Tanítottál neki trükköket is?
Napi négy-öt... Hirtelen azt sem tudtam, mennyibe kerül a zöldségesnél. Az azért sok. Egy idő után ráununk arra, amit napi szinten túlzott számban fogyasztunk, legyen az bármilyen finom. Wolgi sajnos súlyos répafüggő lehet, ha a szervezete nem akadályozza ezt meg. Megmutatta viszont a karját, ami tényleg nem volt olyan színű. Egy darabig gyanakodva vizsgáltam át tetőtől talpig a gyereket, de mindent rendben találtam.
- Csoda! - lepődtem meg, s néztem rá úgy, mint egy különös tiszteletet érdemlő emberre.
- Én anno nem a felsőtestem miatt kezdtem el, de az is lesz, ja. Mondjuk nekem most annyira nem az igazi. - néztem be a pólóm alá a nyakamnál egy pillanat erejéig - Nálad a sport sosem játszott szerepet az életedben? - érdeklődtem.
- Hát, ne is mondd... Én vagyok az elnökhelyettes, nem hencegésből. Nagyon fárasztó dolog tud lenni, de szeretek segédkezni egy-egy program szervezésében. Mindig van valami jó dolog, és így az elsők között értesülök ezekről, sőt, még bele is szólhatok. Egy ideje már tag vagyok, szerintem jó. De te tudod...
De nem akartam a DÖKös gondokat felidézni, örültem, hogy egy picit kikapcsolódhattam az asztalnál ülve. Mindkettőnk végzett, úgyhogy felálltam, leporoltam magam és eltakarítottam magam után. Jó volt beugrani ide, mert a legutóbbi látogatásom óta már el is felejtettem a krumpli ízét. Még jövök párszor, ha tudok.
Wolgi is összekészült, aztán távoztunk. Utunk még nem ért véget, hiszen én kísértem őt a pálcakészítőhöz.