Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Arvid

Zsebre dugott kézzel halad a gyéren megvilágított utcákon, fázósan húzva össze magát a nyárra nem jellemző hűvös szelet érezve. Az elmúlt néhány napon gyakran megfordult a környéken, ugyanazzal a célzattal kopogtatva a különböző üzletek, boltok ajtaján, de egyelőre minden próbálkozása eredménytelenül zárult. Ez a tény nem lepte meg a fiút, és nem is keseredett el, hiszen nem számított másra; elég tapasztalata van a témakörben ahhoz, hogy tudja, ez nem megy rögtön, bár szerette volna egy kicsit sürgetni az eseményeket, mert az elmúlt két-három hónap igencsak meggyőzte, hogy össze kell szednie magát és csinálnia kell valamit, hogy az otthoni helyzetet kizökkentse a megszokás medréből.
Benyit az étterembe,tekintetével a helyiséget pásztázva, ami számára meglepően hangulatos és barátságos volt ahhoz képest, hogy a tulaj vak, a párja pedig egy szociopata őrült...igaz, talán valami enteriőr dizájner keze van a dologban, de ízlés tekintetében meglehetősen hasonlít ahhoz, amit a Gamajun-házban tapasztalt, így ez az elmélet hamar megbukik a fejében. Pillantása megpihen a bentlévőkön, majd megtalálja a személyt, akivel beszélni szeretne.
Megköszörüli a torkát, majd kérdéstől-kéréstől mentesen, nemes egyszerűséggel leül a házigazdával szemben.
 - Helló. Munkát szeretnék - jelenti ki kertelés nélkül, elvégre nem bájcsevegni jött, hanem határozott célja van, és ha a válasz nemleges, megy valahová máshová házalni - nem létezik, hogy egész Bogolyfalván egy nyamvadék szabad állás sincs, és ha valami akad, akkor feltett szándéka megtalálni. Igaz, tényleg sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni az utánajárást, hiszen az előző tanévben - bár tegyük hozzá, évek óta először - nem csinált semmit, és nem is nagyon lobbizott érte. Túlságosan nem aggódik, hiszen nem finnyás és nem hiszi, hogy egyes munkaköröket elvégezni számára derogál, ami nem azt jelenti, hogy bármit megcsinál, de elszánt.
Nem tudja, Arvidnak mennyire jó a memóriája, de őszintén nem feltételezi, hogy emlékszik a hangjára azok után, hogy több, mint egy évvel ezelőtt betévedt a Gamajun-házba eligazításért. Nem mintha ez Noel szemében változtatna bármit is, nem kifejezetten szívbajos és nem retteg a lehetőségtől, hogy a vak srác punkkutyája talán vérét veszi, amiért újra a konyhájuk közelébe merészkedett.

Arvid

A szőke srác kissé meglepettnek tűnik, valószínűleg nem számított rá, hogy asztaltársa akad, de ez a legkevésbé sem zavarja Noelt abban, hogy társaságával "megtisztelje" - traktálja -, főleg, mert nem egészségügyi vizit kapcsán jött; igaz, akkor sem terhelné túl a lelkiismeretét a kérdéssel, hogy vajh' zavarja-e a másikat. Ilyesmi nem szokott eszébe jutni, bár lehet csak azért, mert a válasz többnyire igen, és őt ez többnyire teljességgel hidegen hagyja.
 - Nem egyezünk ki előbb simán elektronikában? - teszi fel a kérdést egy vigyorral, elvégre egyelőre nem nagyon van lehetőség bármire is használni azt a wifit, legyen mégoly jövőbeli - és mellesleg olyannyira fiktív, hogy megvalósulása esélytelen - is.
Belépője azonban nem okozhatott olyan gigantikus visszatetszést a szőkénél, ugyanis a fiatal étterem-tulajdonos nem küldi el csuklóból zabot hegyezni, hanem némi további információval szeretne gazdagodni, ami a sebhelyes srác szemében egyenlő a szintlépéssel. Ez máris több, mint amit eddig tapasztalt, elvégre nem elég dekoratív ahhoz, hogy az emberek alkalmazni akarják. Még a végén elriasztaná a vevőket/vendégeket torz képével, és egyébként sem megy senkinek olyan jól a bolt manapság, hogy ezt megengedhesse magának.
 - Noel Rainsworth, tizenhat - válaszol, majd megáll egy pillanatra, elvégre nem a legjobb motivációs szöveg, hogy aggyá' pénzt, mer' csóró vagyok. - Miért ne akarnék? Jó a munkaidő és dolgoztam már étteremben, tudom, mik az elvárások  - vonja meg a vállát, bár utóbbit vak asztaltársa nem láthatja.
Oké, egy kicsit jobban is erőlködhetne, hogy eladja magát, de erős kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy Arvid szeretne valami sablonszöveget hallani arról, hogy milyen fantasztikus munkaerő is ő, és egyébként is, sem személyiségében, sem lényében nincs hiba, miért is gondolná bárki is? Ugyan, ez teljesen más típusú embereknek van fenntartva, nem a szőke rellonosnak, és ha őszinték akarunk lenni, talán egy egészen picit már Noel is belefáradt abba, hogy próbálja bebizonyítani önnön fenomenalitását, egyelőre eredménytelenül.

- Akkor lennék az, ha megpróbálkoznék ismét útbaigazítást kérni - vigyorodik el, de nem tart attól, hogy itthagyja a fogát. Nem mintha nem tartana a sráctól, akit mindenki Konként emleget, elvégre a közfelfogás ellenére Noel nincs teljesen megőrülve, de a diákok elhullása nem tenne jót a biznisznek. Legfeljebb egy kicsit izgalmas környezetben fog dolgozni, úgyis hajlamos hamar elunni magát, és mindenképpen segítene fenntartani a munkamorált, ha időnként valaki megpróbálná felfalatni a kígyójával, macskájával, thesztráljával, baziliszkuszával, nundujával...és a felsorolás folytatódik.
Arvidnak szemet szúr a tény, hogy Noel még kicsit fiatal ahhoz, hogy lényeges munkatapasztalattal rendelkezzen, és ezt meg is említi.
 - Igen - válaszolja röviden, bár majdnem hozzáteszi hogy ki mondta, hogy legálisan, de végül Arvid nem ragozza a témát, úgyhogy Noel is befogja a száját. Mert képes rá. Bizony-bizony. Sőt, még arról is mélyen hallgat, hogy csak mosogatott egy sarokban, és azt is csak azért tehette meg, mert kihasználta, hogy a tulajdonos nő volt, így rájátszhatott a szerencsétlen, vézna kisfiú szerepére, akit csecsemőkorú húgával együtt anyukája egyedül nevel, aki mellesleg rákos beteg.
Az pedig a legkevésbé sem okozott neki lelkiismeret-furdalást, hogy az előadott történt nagy hányada nem volt több a képzelete szüleményénél.
A próbaidő tényét hallva vidoran bólint, aztán rájön, hogy Arvid ezt nem láthatja, úgyhogy szóban is kifejezi, jó neki így.
 - És...pontosan milyen munkakörben fogok dolgozni? - teszi fel az enyhén szuggesztív kérdést, elvégre nem teljesen mindegy, hogy a padlót fogja sikálni, mert a varázsÁNTSZ nem engedélyezi a mágikus tisztogatást, vagy bárddal fogja vagdalni az alapanyagokat, például. Utóbbi esetben meditál néhány órát idejövetel előtt, nehogy a pulyka helyett valaki más combját pécézze ki a kés végállomásaként.
Azt meglepve hallja, hogy már ezért is kapni fog fizetést, sőt, hogy munkaideje konkrétan az ő órarendjéhez lesz igazítva. Hitetlenkedve, kissé gyanakvó tekintettel méregeti a szőke srácot, hogy milyen fajból szalasztották, de azt nem feltételezte, hogy Arvid csak szívatja; akármennyire is szokatlan, tőle ez teljesen őszintén jött.
 - Hétvégente nem tudok dolgozni. Haza kell vinnem a húgomat, tíz éves, nem utazhat egyedül - jegyzi meg. - De az órarendem nagyon flexibilis - vigyorodik el. A legkevésbé sem zavarja, ha el kell lógnia néhány órát, egyébként is meg szokta tenni. A gyakorlatokra bejár, azt nem akarja elsumákolni, de arra semmi szüksége, hogy valaki felolvassa a könyvet tanóra néven, mert köszöni szépen, olvasni ő is tud, nincs szüksége hangoskönyvre.
Nem tudja, hogy Arvid így is hajlandó-e alkalmazni - ha őszinték akarunk lenni, Noel megértené a nemleges választ, hétvégente nagyobb a forgalom, akkor lenne szükség a plusz két kézre -, úgyhogy egyelőre a másik válaszát várja, noha az esetek többségében nem kell neki kétszer mondani, hogy lehetősége van enni, az a nap egyik fénypontja.

Kollegina


Halkan fütyörészve, egyik kezét zsebre dugva, másikkal a kulcskarikával játszadozva közelíti meg az éttermet. Nem zavarja túlzottan Ophelia üzenete, miszerint azonnal tolja le szebbik felét - vagyis a hátsót - az étterembe, és méltóztasson kulcsot is hozni magával, különben egész este ott fognak strázsálni, míg másnap Arvid meg nem érkezik, ezt pedig ugyebár egyikőjük se szeretné. Semmi érdemlegeset nem szakított meg Oph, éppenséggel az üvegház növénypopulációjával volt elfoglalva - ha már ott lakik, muszáj rendben tartania a környezetét, nemde? -, néhány túl nagyra nőtt példányt rakott át egy méretesebb cserépbe, hogy legyen helyük nőni. Mióta se Ly, se Oph nem lakik a környéken, egyedül kell megbirkóznia a feladattal, de nem bánja túlzottan, szeret a zöldségekkel bíbelődni, és néha még Wickler is felbukkant, Noel pedig egészen megkedvelte a flúgos botanikust. Érdekes dolgokat mesél, a fiú tudásának nagy részét a témában ő kupálta ki, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta, hogy a srác lényegében ott lakik. Elmondása szerint ő is ezt tenné, ha nem fájna hozzá túlzottan a háta.
Letett hát arról, hogy a mai estén önjelölt kertész lesz, és úgy, ahogy volt - atlétában-rövidnadrágban, nyakig földesen, csak a kesztyűt hagyva maga mögött - megindult a munkahelye felé, hogy felszabadítsa a lányt az őrségállás alól.
 - Hát ez meg mi? - kérdezi egy fintorral, miközben leteszi a kulcsot az egyik pultra. Nem Oph énektudásán húzza az orrát, de nem igazán jön be neki az ilyen stílusú zene, szereti, ha a szöveg tartalmas. Vagy ha nincs szöveg, de igényes a hangszerelés - nem feltétlenül klasszikus, inkább filmzene, azokat bírja, régebben ilyesmire futott, de most már ugye elég esélytelen, lévén nem működik az mp3 lejátszó kastélyon belül. Kár érte, zene nélkül futni kínszenvedés.
Ha már itt van, úgy dönt, besegít egy kicsit, és gyorsan elrak néhány megtörölt poharat a megfelelő helyre, vetve egy pillantást arra is, Oph mit csinál a mosogatónál.
Talán már meg sem lepi a vízzel vegyülő vér halványpiros színe.
 - Nehh. Keresek fertőtlenítőt, kell lennie itt valahol - jegyzi meg, miközben elkezd kutakodni az egyik szekrény mélyén, ahol az elsősegély-doboznak kellene lennie. Ideje lenne már megtanulnia sebet meg csontot forrasztani, neki is jócskán szüksége lenne rá, de amíg ez várat magára, Oph kénytelen beérni a mugli módszerekkel.
 - Siker - jelenti ki diadalmas mosollyal, ahogy előhúzza a kérdéses dobozt és felcsapja a tetejét, de nem nyúl bele, ahhoz egyelőre túl koszos, több bajt okozna, mint hasznot.
 - Segíthetek? - néz a lányra, elvégre tisztában van vele, hogy Oph egyrészt utálja, ha hozzáérnek, másrészt mostanában valahogy nem találták meg a közös hangot - amilyen ritkán találkoztak, nem csoda -, és még Noelnek is ki kellett tapogatnia, hogy pontosan hányadán állnak. Ismeretségüknek nem tett túlságosan jót a mód, ahogyan válaszolt a lánynak, ezzel ő is tisztában van, de...de nem vállalhatta magára egy újabb személy terheit, elég van az ő vállán. Rosszabb lett volna, ha megteszi, és akkor hagyja cserben, amikor Ophnak sokkal jobban szüksége lenne rá, mert az még erősebbet üt, így még egészen kíméletes volt. Lehet, hogy ez mentegetőzés, de a tény, hogy folyamatosan ingázik, és lényegében csak dolgozni, meg gyakorlatokra jár be, önmagáért beszél. Most már könnyebb, megszokta, adaptálódott - akkor még nem vette ennyire egyszerűnek a helyzetet, és bár nem élte meg nagy érzelmi nyomásnak a dolgot, fizikailag kimerítő volt. Most jobb.

Oph

Csak megrázza a fejét a leírást hallgatva, próbálva kitörölni elméjéből a képet, ami ezek alapján megjelent lelki szemei előtt. Nem, határozottan nem volt kíváncsi erre a nőre, úgyhogy hálásan fogadta, amikor Oph zenével örvendeztette meg őket.
 - Ez már sokkal jobban hangzik - bólint, ezt az együttest szereti, kedvencei közé tartozik. A többi számukban előforduló rapes részek idegesítik, de ezzel hajlandó kiegyezni, elvégre hála a jó égnek nem erre épül a zene váza.
A köszönetet hallva megvonja a vállát, igazán nem nagy dolog elpakolni néhány poharat, majd vigyorogva bólint a kérdésre.
 - Olyasmi. De véres küzdelem árán legyőztem minden zöldséget! - jelenti be diadalittasan, elvégre az apró győzelmeknek is örülni kell.
Lesújtó pillantással válaszol a megjegyzésre, de leküzdi a késztetést, hogy közölje Ophal, hogy akkor nyugodtan vérezzen tovább. A lány kisugárzása nem sok pozitívval kecsegtetett, ő pedig nem élvezte volna, ha rúg bele még egyet.
 - Akkor bemosakszom - vigyorodik el nem sok jót sejtetően a bólintást látva, majd felemelt kézzel a mosdókagylóhoz lép ő is, mozdulataival megszólalásig hasonlítva egy sebészre, aki nagyműtétre készül. Eleget látott már ilyet, hiszen anyja is ezt a munkát űzte valamikor régen, és azt többnyire megengedte Noelnek, hogy a fertőtlenítésig elkísérje és megnézze, hogy kell csinálni - túl kíváncsi volt a gyerek ahhoz, hogy könnyen le lehessen pattintani.
Nos persze ez akkor volt még, amikor anyjának volt munkája, és nem azzal töltötte a napjait, hogy a hálóban fekve a plafont nézze, néha nagy erőfeszítéssel a másik oldalára fordulva, vagy felemelve egy poharat.
Miután kellően tiszta lett, elővette a fertőtlenítőt meg némi kötszert, és igyekezett minél gyorsabban teljesíteni a harci feladatot, amit a seb kitisztítása, néhány gézlap ráhelyezése és kötszerrel való rögzítése jelentett.
 - Milyen nyaklánc? Mit csinált? - teszi fel automatikusan a kérdést, fürkész pillantást vetve a rellonosra. Nem vájkál - igaz, ebben a tekintetben sem szokta türtőztetni magát, nem tehet róla, érdeklik az emberek -, de nincs is rá szükség, Oph magától folytatja.
Egy pillanatra végigfut a hátán a hideg hallgatva a történetet, nem is a tények miatt - az emberi aljasság már nem sokszor lepte meg -, inkább a lány hangjában csendülő mélységes közöny az, ami borzongásra készteti. Minden porcikájában érzi, hogy a másik már-már haldoklik, nem fizikailag, azt könnyebben viselné talán...de fokozatosan tűnik el belőle minden, ami érzéseket vált ki belőle, és ez a tekintetében tükröződő üresség az, ami egy pillanatra megriasztja Noelt, hiszen szinte bőrén tapintja a jeget, ami körülveszi a másikat.
Ha Oph így folytatja, mindent elveszít, ami emberré teszi.
 - Rohadék - fejezi ki a véleményét egy egyszerű, de annál érzékletesebb szóval. - Megkeressük? - kérdezi harciasan, és fel sem merül benne, hogy esélye sem lenne egy olyan mágus ellen, aki hasonló nyakláncot tud bűvölni. Noelnek mindig is volt valami halhatatlanságérzete, nem tudja felfogni, hogy a veszély nem csak az adrenalinlöketről szól, hanem tényleg meghalhat.
 - Velünk? Hatökör lettem? - vigyorog. - Nincs egyébként semmi említésre méltó. Csak az üvegház forrósodik az idővel, meg lehet dögleni, de Swati bírja. Swati amúgy a denevérem, találtam a barlangoknál egy reggel, aztán úgy döntöttem, hazaviszem. Mondjuk eleinte nem díjazta túlzottan a dolgot - jegyzi meg, ennél a pontnál felemelve a kezét, ami tele van félig gyógyult karmolásnyomokkal -, de mostanra megszokta a társaságot. Ha egyszer eljössz, megmutatom - ömlik belőle a szó, mint általában. A neveléséből valahogy kimaradt az a részleg, amikor közlik vele, hogy hogyan kell csendben maradni, de ez talán a legártalmatlanabb hiányosság, amit elkövettek felmenői. Vagyis inkább amit nem követtek el, lévén az egyik olyan volt, mint a népmese - hol volt, hol nem volt -, a másik pedig alig emlékeztet most már emberi lényre.
 - Nem tom. Tusázik, gondolom Maurice nembácsi válogatott szörnyekkel próbálja megetetni - vonja meg a vállát - Bia úgyis nyer, efelől nincs kétsége -, tekintetében némi kérdéssel. Nem nagyon van hozzászokva, hogy más emberek hogylétéről nála érdeklődnek, ennyire soha nem volt társasági lény, hacsak nem épp gallyra vágta az illetőt. Biát persze nem bántotta...bár lehet, Oph hallott róla, hogy ő mentorálja, ez elég köztudott tény manapság mindenkinek, aki olvas Edictumot.
 - Ha van - csillan fel a szeme a kaja gondolatára. Nála nem kérdés, hogy kér-e, inkább csak az, mennyit.
Közben elpakolja a maradék néhány poharat és tányért, legalább ennyivel kevesebb munkájuk lesz később. Szeret itt dolgozni, egy pillanatig sem bánja, hogy ma már bőven véget ért a munkaideje - Ophal pont váltották egymást -, ahányszor Arvid megengedte, hogy ő is, meg a húga is ingyen egyenek, ez a minimum. Nadia most már rendszeresen ide jár azzal a felkiáltással, hogy náluk borzalmas a menza, valószínűleg azzal a hátsó szándékkal, hogy többet lássa a bátyját, nem volt hozzászokva még, hogy ennyi időre el legyen szakítva tőle.

Oph

Egyetértően bólogat, a Linkin Park tényleg jó. Napi zenemánia megtárgyalva.
 - Ó igen. Visítás helyett engem dicsőítenek - jegyzi meg áhitatos arccal, elvégre mi sem természetesebb, mint a nagy Noel Rainsworth nevét zengeni az üvegházban, ahol lassan reped az üveg a nagy hangzavartól. Hogyne.
 - Nem-e? - mereszti a szemét Ophra. - Ápolónőkérem, engem félreinformáltak, de súlyosan! - háborodik fel a nemlétező alakkal szemezve, tekintetével tehát jobb híján a levegőt szurkálva.
 - Nem kéne ennyire természetesnek venni ezt az egészet - jegyzi meg. Nem akarja a lányra erőltetni a gondolatait, csak közli a véleményét, amivel azt kezd a másik, amit akar. - Nem, inkább nem szerettem volna látni... - válaszolja a szófordulatot hallva. Hangzásra sem túl kellemes, egyébként sem élvezi nézni, ahogy mások szenvednek.
 - Nem feltétlenül kell elé állni, de lehet jó volna tudni, hogy ki az - javasolja, vagy legalábbis ha magából indul ki, ő tuti felforgatná a fél világot utána, akárki legyen is az, hogy legalább tudjon róla.
 - Mellesleg meg inkább ne akarjon semmit - közli, vetve egy furcsa pillantást Ophra, amiért ennyire lazán veszi. Nem maradt benne semmi küzdeni akarás?
 - Kamaszodó kanári? Ez jó - mosolyodik el. - Nem hiszem egyébként, hogy bármi bajuk lenne egymással, bár kétlem, hogy világraszóló cimborákat faraghatnánk belőle - jegyzi meg. Nem, nem ők fogják a Csőrike és Szilveszter koncepcióját átírni új szereplőkkel és új karakterkapcsolattal.
 - Nekem nincs bajom a szobatársakkal, de nem vagyok túl közkedvelt - vonja meg a vállát. Nem kifejezetten zavarja, ő vidáman szekál tovább mindenkit, csak épp sokan nem díjazzák a humorát. - Plusz nem nagy élmény egy prefektussal lakni együtt. Szerintem meggyőződésük, hogy folyamatosan az ajtó mellett strázsálnék, nehogy kilopózzanak este, pedig bőven lesz*om - teszi még hozzá. Ha tehetné, visszaadná egyébként a jelvényét, de nincs pillanatnyilag senki a helyére, így kénytelen viselni, hiába unja. Sokkal viccesebb volt, amikor még volt valami tétje, hogy merre járkál az éjszaka közepén, ráadásul nem nagyon hiányzik neki a plusz feladat. Igaz, nem kérte a jelvényt se, egyszer csak ott volt az asztalán egy levéllel, hogy másszon be a házvezetői irodába, ahol egy meglehetősen kész helyzethez állították, és máig sem értette, milyen kimondatlan teszten kell keresztülmennie annak, aki rellonos prefektus lesz. Átkozási ráta? Ütőkészség? Valami hasonló lehet, ha magából indul ki.
Uff felvetésére nemlegesen megrázza a fejét, noha semmi baja a gyógyítókkal összességében - néhánnyal már volt dolga, nem zavarják -, ez a példány nem lett a szíve csücske.
 - Nem nagyon hiányzik, hogy folyton bámuljon - jegyzi meg egy szájhúzással, ugyanis az egyetlen alkalom, amikor személyesen találkozott Uffal, a kviddicspályán volt, amikor is a gyógyító, ha nem akadt dolga, végig Noel arcát fixírozta. A fiú megszokta már a kéretlen figyelmet, de ha van rá lehetőség, elkerüli inkább.
 - Amúgy is, ha valami bajom lenne, az most már kiderült volna, nem tegnapiak - teszi hozzá. Nemcsak Oph nemtörődöm sebek terén, és Noel úgy van vele, ha azt a sok évvel ezelőtti balesetet képes volt elviselni, mindent kibír. Igaz, akkoriban majdnem beleőrült a fájdalomba - a gyógyítók szerint kész csoda volt, hogy nem tette -, de itt van, és semmi baja.
 - Azt lesheted - vigyorog, elvégre a kitartás fontos.
Az előkerülő kajának egész gyorsan neki is lát, már egészen négy órája nem evett, ez szörnyű, pótolni kell. Egyetértően bólogat, tényleg csoda, ha csak ennyi idióta vetődik be - az ő kedvence az a típus, aki mindenre rákérdez, a biztonság kedvéért háromszor-négyszer, és lehetőleg a legegyértelműbb dolgokra.
 - Hát ja. De valószínűleg az én hibám, folyton rohanok valamerre, aztán ott van a húgom is, Nad, meg haza is kell járnom, szóval elég könnyű elkerülni - mondja, és tényleg, a folyosókon többnyire noelhurrikán tombol - pillanatok alatt átrohan a helyiségen, embereket borítva fel, tárgyakat kavarva fel a levegőbe, megkezdett tábla csokikat ragadva magával.