Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Thomas


A fagyöngyös megszólalásomra egy jó nagy nyeléssel reagál, amitől a gyomrom egy pillanat alatt gombostűfejnyire zsugorodik össze. Nem túl kellemes érzés. Ahogyan az sem, ami a verbális reakciója után következik. Azonnal elsápadok és képtelen vagyok értelmesen gondolkozni.
- Nem-nem tudom. – nyögöm ki nagy nehezen miközben  a fiú szavait visszhangozza egy belső hang a fejemben. Szinte látom magam előtt a jelenetet, amit felvázol, annyira de annyira élethűen adja elő. Végig amíg a Falatozó felé bandukolunk ezt látom magam előtt. Néha fel-felvillan egy-egy arc, amiken meghökkenést, irigy pillantásokat, és sejtelmes vigyorokat fedezek fel, de nem tudom hova tenni őket.  Csak nem képzelgek úgy, hogy megelevenedik előttem az egész! Vagy igen?
Mindenesetre kellemesen megkönnyebbülök, amikor belépünk az étterembe. Végre nincs több kíváncsi pillantás! Itt annyian vannak, hogy a kutya nem törődik velünk. Gyorsan lepillantok a sárkányleopárdra és biccentek neki egyet, tudja a dolgát.  A kicsi jószág el is inal kerülgetve a betérő vendégeket. Ahogy beljebb jutunk már a szemem elé tárul az üvegpult, ami mögött a rengeteg finom étel áll sorban, de persze a karácsonyi dekoráció is jól láthatóvá válik. Naná, hogy itt is vannak fagyöngyök. A végén még indítok egy fagyöngy-ellenes klubbot.
- Hát, mondhatni igen. Annyiféle nép van, annyiféle szokással és különféle ételekkel. Egyszerűen érdekesnek találom őket, és izgalmasnak. Egy rakás újdonságot lehet kipróbálni, aztán vagy bejön a dolog, vagy nem. De szerintem érted te ezt. – magyarázom mosolyogva a fiúnak. Találtam egy közös dolgot, és ez szuper. Legszívesebben örömtáncot is lejtenék, csak azt nem tudom, hogy miért.
- Profi. – dícsérem meg a szép bűbájt, majd hirtelen beugrik, hogy miért volt az a sok fura nézés odakinn. – Oh, a kezed! – kiáltok hát fel önkéntelenül is. Halvány pír szökik az arcomra, hiszen nyilván a minket látott emberek szerint nagy jelentőségű a dolog. Legalábbis az emberek nem szoktak csak úgy kézen fogva mászkálni, miután elértek egy bizonyos kort. Rásandítok Thomasra, aki valószínűleg vagy lököttnek néz, vagy pedig valamiféle pontosítást vár, hogy mit ordibálok én itt értelmetlen dolgokat.
- Úgy értem, a kezed már nincs buborékba. Észre se vettem. – magyarázkodok még jobban elpirulva. Ez bizony hazugság a javából. Vagyis az a része nem, hogy nem vettem észre, mert tényleg nem. De ennek semmi köze nem volt a felkiáltáshoz. Én pedig utálok füllenteni, hazudni meg még jobban, és szóval ez bizony meglátszik rajtam azonnal.
- Igen, valószínűleg kipróbálom azt a rózsaszínű izét. Borsos neve van. – mondom a kirakat felé mutatva, ahol ott díszeleg ez a hagyományos orosz leves. Elveszek hát egy tálcát, majd a kiszolgáló legnagyobb derültségére kérek is belőle egy kis adagot.
- Ó és olyan habos fahéjas kávét is kérek szépen. Azt meg kell kóstolnod, isteni! Ilyen speciális ünnepi különlegesség, sajnos nem szokott mindig lenni.– teszem hozzá Thomasnak címezve az ajánlást. Szinte nyálcsorgatva várom, hogy felbukkanjon a hatalmas bögre, tele isteni, gőzölgő forró kávé, rápúpozott csavarogva tekergő tejszínhabbal, megszórva a fantasztikus fahéjjal. Kisvártatva fel is bukkan az ital, majd miután Thomas is végzett jelzem, hogy indulás az asztalunk felé.
- Benito foglal nekünk helyet, ha szerencsénk van akkor az ablak mellett. – magyarázom, ahogy céltudatosan vonulok el pár üres asztal mellett. És valóban, sárkányleopárdom ott kuporog egy ablak melletti asztal közepén, égnek meredő szőrrel a tarkóján. Amikor odaérünk mellé, akkor persze azonnal megnyugszik, és levonul az asztal alá, valószínűleg aludni egyet. Belekóstolok az italomba, ami úgy tűnik kellő bátorságot ad az elkezdett beszélgetésünk folytatására.
- Igazából fogalmam sincs, hogy mit tennék. Soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valaki meg akart volna csókolni. Hisz, miért pont engem?! – mondom zavarodottan, egy ügyetlen mozdulattal végigmutatva magamon. A fiúk mindig is egyértelműen kifejezték a véleményüket arról, hogy nem éppen vagyok számukra eléggé tetszetős. De ha híre megy, hogy én pofánverek mindenkit, aki közel merészkedik hozzám, akkor ez soha nem is fog változni.
- Ha valami ápolatlan hajléktalan jönne felém a fagyöngy alatt, lehet hogy megütném. De valószínűbb, hogy annyira meglepődnék, hogy teljesen lefagynék, és csak pislognék nagyokat.  Az ahogy te leírtad az úgy olyan…tökéletes, biztos madarat lehetett utána fogatni a szerencsés lánnyal, de te mit akkor csinálsz, amikor valaki olyan csókol meg, aki iránt nem érzel úgy? – kérdezek vissza teljesen kizárva az ilyen eset fordítottját, miszerint van olyan lány, aki ellenezné ha ő meg akarná csókolni. Elég népszerűnek tűnik a lányok körében a velem szemben ülő fiú, hallottam ám egy-két társam róla áradozni, és ábrándozni. Mialatt leveszem a vastag pulcsimat eszembe jut, hogy mennyien akarnák kitekerni a nyakamat ha megtudnák, hogy jöttünk ide.

Thomas


- Gyakorlat teszi a mestert. –bólogatok lelkesen örök érvényű igazságokat közölve. – Mi az, ami zsigerből megy? Miből vagy a legjobb? – láttam már pár olyan esetet, akik életükbe először fogtak a kezükbe mondjuk seprűt és mégis kiderül, hogy vérprofik repülésben. Na, én például nem tartozom közéjük. Komolyan el kellene gondolkoznom, hogy én miben is vagyok a legjobb, de mivel jelenleg sokkal de sokkal jobb dolgom is van annál, így nem teszem.
Csupán mosolygok a csodacica elnevezésen, örülve, hogy ezt nem hallotta a szóban forgó állat. Tuti, hogy most Thomas nyakába vetné magát hálásan végignyalogatva az arcát. Azért meg külön hálás vagyok, hogy nem hozza fel jobban ezt a kezes témát, mert így több esélyem van hamar lenyugtatni felborzolódott idegrendszeremet és buta gondolataimat. Mostanság elő szokott ez jönni nálam, és ilyen esetekben azt veszem észre, hogy megint az a hebegő habogó félős lány leszek, aki voltam.
Türelmesen megvárom, amíg Thomas is választ, bár nagyon éhes vagyok. A választása meglep, elég egyszerű és főleg szokványos étel. De nem lehet mindenkinek mindig gusztusa a fura kajákhoz, szóval nem is teszem szóvá a dolgot.
- Sima fekete tea? Tej nélkül? – ezt viszont már nem bírom megállni. Két okból hökkenek meg rajta, az egyik, hogy nem fogadta meg a tanácsom, de majd talán máskor. A másik meg hogy anno ő ajánlotta, hogy kóstoljam meg úgy a teát mert isteni. Az emlék egy fájdalmas grimasszal elevenedik meg előttem, mivel én akkor megfogadtam a tanácsát. És körülbelül fél órát öleltem is a porcelánt utána.
- Emlékszel, hogy mondtad, hogy kóstoljam meg? El is felejtettem mondani, hogy megtettem, és a barackos feketeteámba kértem tejet a teaházban. Őszintén és főleg finoman szólva nem az én gyomromnak való a dolog. – osztottam meg vele is a fintorgásom okát, mialatt letelepedtünk a helyünkre. Mosolyogva viszonzom a jó étvágyra vonatkozó kívánságot, már nem is tudom, hogy mikor hallottam ezt a kifejezést. Odahaza nem szokás nálunk, a nagyteremben meg mindenki össze-vissza beszél, maximum lakomáknál kezdik meg egyszerre a diákok az evést. Elkapom a fura mozdulatot, amit a kezével tesz és hirtelen nem is nagyon tudom hova tenni a dolgot. Aztán lassan beugrik a speciális fordító amulettje, meg az, hogy misére mennek a gyámjával, ezekből pedig arra következtetek, hogy a valláshoz van köze a mozdulatnak.
- Áh, csináld nyugodtan, amit ilyenkor szoktatok. Csak mert én nem szoktam imádkozni vagy hálát adni vagy ilyenek attól neked még nem kell másnak lenni. – azt tudom, hogy sokféle vallás van, és mindegyik hajlamos totálisan más kifejezéseket alkalmazni, mint a többi. Csak, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket….mondjuk a keresztből kiindulva alaposan lecsökken a lehetőségek száma. – Tényleg, Liam bácsival milyen vallási irányzatot követtek? Római katolikus? Anglikán?
A gyerekkori szokásomhoz híven csak azután kezdek bele az evésbe, hogy az asztaltársam megkezdte ugyanezen tevékenységet. Teljesen logikátlan módon sikerült kicsavarnom azt az illemszabályt, hogy nem kezdünk bele amíg mindenki nem ül le és nem kezd el enni. Kanalammal kíváncsian beletúrok a levesbe – szintén „jó” szokásaim egyike – majd valami pirosas izét és persze rózsaszín lét lapátolok a számba. Az arcom az izgatott érdeklődésből egy pillanat alatt vált át az undor és hányinger kifejezésbe. Legszívesebben kiköpném az egészet, úgy ahogy van, de mivel vagy Thomason landolna, vagy pedig csak simán nem illendő és gusztustalan tett lenne, így nagy küszködés árán lenyelem a falatot.
- Ez….fúú, ez nem finom! – azt is mondhatnám rá, hogy ritka szar, de hátha valaki más épp ezt eszi és a kedvence. A köhögőroham közben újra kanalat ragadok és kihúzom a tányér szélére az egyik piros karikát. Alapos szemlélgetés után már meg is van a diagnózis: cékla.
- Azt hittem, hogy ez valami meggy, vagy eperleves. – most aztán tényleg csalódott vagyok, mehetek majd vissza valami ehetőért a pulthoz. – Hogyhogy miért ne engem? Az unalmas szürke kisegeret, akivel egy épkézláb mondatot nem lehet váltani? – legyintek mosolyogva. Sokat fejlődtem az elmúlt években, de én még élénken emlékszem az első találkozásunkra, amikor még nagyon hasonlítottam az előbb leírt Laurához. Nem nehéz még több félénkséget hozzátenni, és máris megértheti a dolgot. Azt viszont nagyon nem sikerül megértetnem vele, hogyan érzek ezzel az engedély nélküli közelítéses dologgal kapcsolatban, legyen szó akár fagyöngyös akár fagyöngy nélküli dologról. Egészen elkomorodom, hiszen már látom, hogy hova fog ez vezetni.
- De az idegenség az fontos, csak az iskola háromnegyede idegen számomra….és…hajléktalan, mert….félek tőlük. Volt egy … - dadogok egyre jobban, ahogy próbálom elmagyarázni anélkül, hogy nagyon belegondolnék. – Szóval volt egy nem túl kellemes incidensem kiskoromban egy hajléktalannal. Ho-hozzám ért, meg … nem … akartam .. és nem volt jó és bántott. Kicsi voltam, nem értettem, hogy mit akar. Végül szerencsém volt, de akkor azt mondta Apu, hogy ha még egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy valaki közelebb jön hozzám, mint szeretném, akkor üssem meg és kiabáljak. – és siker. Sikerült sírás nélkül végigmondanom, szerintem egészen érthetően. Ha meg nem, akkor ez van. Ennél érthetőbben biztos, hogy nem fogom elmagyarázni mi is történt akkor. Zavaromban egy újabb kanál leves kerül a számba, de most meg sem érzem az ízét. Az egyet aztán még kettő követi, aztán odébb tolom a tányért mielőtt folytatom.
- Szóval nem, nem tudom, hogy mit tennék, ha egy olyan ember közelíteni, akinek a kisugárzásától a frász kerülgetne. – az eddig lesütött tekintetemet most felemelem és határozottan belenézek Thomas szemeibe. Nem várok sem szánakozást, sem együttérzést, sőt még megértést sem, csupán egyetlen dolgot, amit közlök is vele. – Ez maradjon köztünk, Apámon kívül senki más nem tudja, és ez így is van jól. Viszont, egy jó tanács: amikor találsz olyan lányt, akit érdemesnek tartassz rá…fagyöngy ide vagy oda, de valahogy úgy csináld, ahogy leírtad. Tuti siker. – sikerül egy huncut kacsintást is összehoznom, majd a két kezembe véve a bögrét, halkan dobolva rajta pislogok kifelé az ablakon. Az jár a fejemben, hogy nem is csoda, hogy világ életemben féltem a fiúktól, az már annál inkább, hogy sikerült egész jól felülemelkednem a félelmeimen. A fiú tükörképét szemlélve rájövök, hogy vele például tök biztonságban érzem magam. Kellemes érzés, amíg valami marhaság az eszembe nem jut.
- És tudod, hogy mit veszel neki? Vagy saját készítésű ajándékot adsz? – teszem fel az első kérdéseket, amik eszembe jutnak, hogy újabb vidámabb témák felé tereljem a beszélgetést. Természetesen a nagy igyekezetemben el is felejtem megnevezni, hogy kire gondolok, de remélhetőleg hamar leesik Thomasnak a dolog.

Thomas


Kíváncsian várom a válaszát, hogy ő szerinte miben remekel. Elég sok mindent meg lehet tudni abból, hogy mit tart magáról az illető. Főleg úgy, hogy háztársként azért egy vadidegennél jobban ismerem, igaz nem sokkal. Azonban arra nem számítok, amit mond.
- Az biztos! Ezt bárhol bármikor hajlandó vagyok tanúsítani is! Sőt, Beni is! – nevetek vele én is. Képes volt egy bizalmatlan vadóc sárkányleopárdot egy pillanat alatt doromboló kiscicává változtatni. Mi ez ha nem Isten adta tehetség!? Jobban belegondolva viszont, egy érdekes dolgot fedezek fel. Benito nagyon hasonlít hozzám, és ez eddig fel sem tűnt. – Akkor neked valami zoológiás dolog fekszik. Az mennyire érdekel?
Csupán bólintok, jelezve hogy oké, persze semmi gond, menjen csak vadászni tea ízésítéshez szükséges dolgokra...és amíg távol van kihasználom az alkalmat és szépen hozzáírom a fejemben lévő kis listához az új információkat Thomas jellemrajzáról. Ha már „előző életemben” nem voltak barátaim, hát megfigyeltem az embereket. Sok dolgot előbb megláttam másokban, mint ők magukban. Vagy másokban. Magány ellen kiváló szórakozási mód.
- Lehet, hogy pont a gyümölcsös íz volt a gond. Ahogy nézem a tiéd natúr tea. – vonok vállat, figyelve ahogy beleszór még egy kevés cukrot a teába és precízen belecsurgatja a tejszínt. Nem tejet, tejszínt, újabb feljegyzés magamnak.
- Az a lényeg, hogy neked jó. Más nem nagyon számít. Persze el lehet menni misére meg hittanra meg mindenre, anélkül, hogy az ember bármit is komolyan venne belőle, mert azt várják el tőle, de sok értelme úgy nincs. – micsoda bölcsességek áradnak belőlem, egek. Pedig ha tudná, hogy fogalmam sincsen ám róla, hogy mi a különbség a kétféle katolikus között – jó nyilván a nevük, meg hogy honnan „származik”, de itt ki is merül a dolog – na meg az összes többiről se sokat tudok. Ha választanom kéne tuti valami reinkarnációs dolgot választanék. Azon mindenesetre csak pislogok, hogy a szokásos imapóz után csönd van. Azt gondoltam, hogy nem fog dalra fakadni, de hát ugye a templomban általában hangosan megy az ima. Mindegy, ő jobban tudja, hogy mit hogy kell.
- Hát úgy… - kezdek bele az egeres kifejtésbe, de félbehagyom a mondatot, amikor a villára tapadt krumplidarab kezd el felém repülni. Elő is jön rögtön az ösztönös mozdulat, arcom elé kapom a kezem, elhárítva ezzel a brassóis esőt, a célját tévesztett krumpli szinte szomorkásan pottyan a fehér terítőre. Felkapom és gyorsan a számba pottyantom, magamban kuncogva azon, hogy micsoda heves reakciót sikerült kiváltanom társamból.
- Nézőpont kérdése a dolog. Egy színpompás hiperszuper dolgokra képes madárhoz képest például egy egyszerű szürke kisegér nem épp a legjobb választás. De amúgy meg iszonyat okosak az egerek. Megnézném, hogy a labirintusos IQ teszteket mikor végez el olyan gyorsan egy madár. Ráadásul cukik is. Rózsaszín farkinca, pici folyton mozgó nózi, gomb szemek. De sokan nem szeretik őket mert nem látják meg bennük az értéket vagy nemtom. – nyugtatom meg Thomast, hogy nem vagyok egérellenes, meg semmilyen állat ellenes sem. Esetleg pók-ellenes, vagyis azt nem szeretem, nem is tartanék, de attól még nem irtom őket sem.
A múltba történt túrám után szinte tapintható a feszültség és zavartság az asztalnál, igazából nem is tudom, hogy melyikünket viseli meg jobban a dolog. Bárcsak tudnám, hogy miért mondtam el neki? A reakciója mindenesetre bíztató, nem néz rám sem undorodva sem gúnyosan, szóval végülis nem bánom, hogy megtettem. Hatalmas utat jártam be, lehet, hogy ő már nem emlékszik az első találkozásunkra, amikor egy mozdulatra pánikba estem, szinte képtelen voltam bármit is kinyögni. És most tessék….itt ülünk, egész normálisan beszélgetünk. És legnagyobb megdöbbenésemre az is kiderült, hogy megbízok benne. Jesszusom, csak ne legyek teljesen olyan, mint Benito! A dorombolás fura lenne, talán még ciki is!
- De nézd, már tök jól haladok! Beszélgetünk, meg meg minden! – mondom gyorsan, mielőtt felröhögök a képtelen gondolataimtól. Nagy lelkesen, hogy alátámasszam az állításomat kinyújtom a kezem és hozzáérek Thomaséhoz pár pillantra, hogy lám, ezzel sincs gond. Azt mondjuk nem közlöm vele, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy ezt kikkel tenném meg. – Egyszer talán minden gond nélkül odasétálok egy hajléktalanhoz adni neki valamit, ami boldogabbá teszi, még ha csak pár percre is.
Sejtelmesen mosolygok Thomasra, ahogy őszintén bevallja, hogy nem merné megtenni úgy a fagyöngyös dolgot, ahogy lefestette. Félénk, és őszinte. És marhára nem látja magát tisztán.
- Több van benned, mint hinnéd. – mondom neki lágyan. Úgysem fogja nekem elhinni, sose szokta senki sem. Majd rájön, amikor szükséges lesz megtalálja magában azt az elveszett bátorságot, ami nem is veszett el, csak ő nem tudja hol keresse.
- Például? Lehet, hogy tudok segíteni a technikai részében ha olyanról van szó. – jövök lázba a gondolattól. Kézműves dolgokban egész otthon vagyok, saját kezűleg készteni valamit meg izgis. Kár, hogy én már szinte az összes értelmes dolgot megcsináltam a szüleimnek. Tehát marad a vásárlás.
- Hű, köszi! Inkább valami tésztát, ha van. Levesből ennyi elég volt. – pislogok hálásan a fiúra. Igazából a repülő krumpli esete óta azon agyalok, hogy vajon mekkora bunkóságnak számít kunyerálni a kajájából. De hála a lovagias angol neveltetésnek, vagy szimplán a lovagiasságnak erre nem kerül sor.
Amint eltűnik az asztaltól, hogy beálljon a sorba, Benito dugja ki a fejét az asztal alól, szemében huncut, mindent tudó csillogással.
- Ne, egy szót se szólj. Tudom. - morgom neki. Szinte hallom a válasz gondolatot: "oké, de vigyázz!". Nincs szükségem a sárkányleopárdra, sem senki másra, hogy tudjam, hogy totál idiótán viselkedem néha. Össze kéne szednem magam, de hogy ha egyszer minden csak úgy jön magától?!

Thomas


Meg se lepődök a válaszán hiszen illik hozzá, hogy többrétű az érdeklődési köre. Na meg hogy nem agyal azon, hogy mi is lesz belőle ha nagy lesz. Vagy, hogy miben jó. Sajnos én nem vagyok ilyen nyugodt ezen a téren, hiszen egy totál ismeretlen világba csöppentem, ami ezerszer jobb, mint amiből jöttem. Elég erősen él bennem az az érzés, hogy szeretnék helyt is állni itt….nehogy visszakerüljek oda. Nem, azt semmiféleképpen nem akarom.
- Hogyhogy nincs még állatod? – teszem fel a kérdést, hiszen ő pont olyan ember, akinek való egy állat. Ért hozzájuk, imádja őket. Azok is őt. – Ha a bácsikád engedné akkor mondjuk örökbe is fogadhatnál egyet, megmentve egy szerencsétlen sorsút. Biztos nagyon hálás lenne a második esélyért, bármit is választanál. Csak egy ötlet. – vonulok vissza az óvatos megjegyzéseimből. Lehet, hogy nem akar elköteleződni, sok olyannal találkoztam már. Meg végül is ő tudja. Azt most inkább nem mondom neki, hogy ha nem kaptam volna Benitot, akkor én biztos hogy az örökbefogadást választottam volna, és már gondolkoztam is azon, hogy mim legyen. De jött ez az egész vízmágiás dolog és lett egy állatom. Aki tuti megharagudna, ha azt hangoztatnám, hogy nekem más gondolatom támadt valaha kisállatka téren.
- Hümm, akkor velem van a baj. – vonok vállat a teatémára. Az ő gyomra már hozzá van edződve a dologhoz, ki tudja, lehet hogy idővel nekem is menne. De mivel szeretem a teát úgy, ahogy most szoktam inni, így nem valószínű, hogy ezen változtatok valaha is. De azért nem mondom soha. – Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem nyúlom le előled a teádat. A kajádat viszont féltheted, ez nagyon finom! Semmi gond, bár fura módja a másik megkínálásának. – kacagok egy nagyot a dolgon. Mini-kajacsata, jó dolog az, mókás. Valószínűleg ha az arcomra vagy a ruhámra meg a hajamra került volna akkor is így nevetnék. Letörölni, lemosni, megmosni, kimosni lehet, bele meg nem halok. Úrilány meg végképp nem vagyok, aki sikítófrászt kap ha letörik egy körme.
- Csak nem mindenkinek ugyan az. – tessék, még egy klisé tőlem. Könyvet fogok írni a leghülyébb mondatok, amik elhangzanak egy kellemes beszélgetés közben címmel. Bár úgyse akarná elolvasni senki se.
Hálás pillantással nyugtázom a fiú reakcióját, nem húzta el a kezét! Egy kicsit azért tartottam ettől, de szerencsére alaptalanul. Nem is kerít neki nagy feneket, szóval nem is jövök zavarba én sem. És ez így van jól. Határozottan szerencsés vagyok, hogy pont egy ilyen normális sráccal akadtam össze, sőt barátkoztam össze.
- Gondolom varázslat nélkül. – teszem hozzá az ötleteit hallgatva. Na ez sem szokványos. – A gyertya jó dolog, lehet különféle illatokkal és formákkal játszani, egészen különleges dolgok tudnak kijönni belőle. A kötés sem rossz, bár sokáig tart teszem azt egy sálat összehozni, muglimódon tuti. De jó dolgokat lehet csinálni például bőrből is, karkötőt meg minden. – igen, ezek jó ötletek, gond nélkül szerzek hozzájuk alapanyagot, amennyiben nehézségei akadnának. Sőt szakirodalmat is tudod adni, amibe remekül részletesen le van rajzolva minden. Rajz… ó a rajz. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy rajzol vagy fest. Milyen technikával, milyen témát. De amíg ő sem tudja, hogy mi is lesz, addig nem terhelem egy rakás infóval, feleslegesen meg pláne nem. Zenei dolgot nem mondott, vajon csak nekem jutna eszembe zenét ajándékozni?
Teljesen a gondolataimba mélyedek amikor feltűnik, hogy a falatozó egy része egy irányba néz. Furcsállom a dolgot, aztán megértem az okát. Thomas igyekszik felhívni a figyelmemet a választékra. Hupsz, szegény.
- Mi? – rázom meg a fejemet értetlenül. Aztán belekezd egy némajátékba, ha nem mutogatna, akkor egy kukkot sem értenék az egészből. Egy darabig csak figyelek, majd amikor egy brokkolis tésztakölteményre bök akkor felemelem a hüvelykujjam, hogy az nyerő lesz, tuti finom. Remélem tejszínes is, bár ha sima sajtszószos az is tökéletes. Amíg ő visszaér az asztalunkhoz addig lassan kortyolgatom a félig kihűlt kávémat, jobban telik az idő, mint gondoltam.
- Köszönöm szépen, egy hős vagy! – hálálkodom neki mosolyogva miután hallótávolságon belülre ér. Gyorsan be is kapok pár falatot , ami valóban mennyei, végre a gyomrom sem háborog annyira. – Hamarosan vissza kell majd mennünk, különben elkapnak a.. – intek az ablak felé, hogy felhívjam Thomas figyelmét a sötétedő utcára, de a mozdulat félbeszakad. Azt akartam mondani, hogy különben elkapnak a prefektusok, viszont ő is az. Ha miatta szegem meg a házirendet akkor az enyhítő körülmény vajon? – Mond csak, ha nem érek vissza időben, akkor megbüntetsz?
Nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el vigyorogni az elképzelésen. Az csak késve esik le, hogy mivel ő nem fog visszajönni a kastélyba, így nem fog tudni megvédeni a többi prefitől. Tehát egy jó kis büntetés kinéz nekem, ha összefutok valakivel. Hacsak nem indulunk hamarosan.