Jeremy

A varázsvilágban sok klassz dolog létezik, de ami igazán pöpec, az többek között a bagolyposta. Mivel elkeveredtem a mugli világból, így az elektronikus kütyüknek is búcsút mondhattam, az igazgató bácsi pedig azt mondta, hogy az egyetlen mód a kapcsolattartásra az iskola falain belül az nem más, mint a bagolyposta. Ezt a különös levelezési módszert már sok filmben és könyvben fedeztem fel. Baglyot csak a mesében láttam, no meg egyszer egy fenyőfa lombjai között pihent egy hófehér gyönyörűség, amikor hivatali ügyben voltak a szüleim és a tesóimmal kinn maradtam a levegőn egy parkban. Az egyik osztálykirándulásomon pedig eljött hozzánk egy solymász, aki a védőkesztyűben oda is adta nekünk a madarát. Na, nagyjából ennyi a madarakkal kapcsolatos élményem "bő" emléktára. Ja és még talán az sorolható ide, amikor Beni kapott a szülinapjára egy papagájt, csak az pár nap múlva megdöglött. Kár érte, állítólag beszélni is megtanulhatott volna.
Szóval ez az egész már nagyon izgatott és eddig nem nagyon éltem a lehetőséggel, egyszer mentem le a faluba a postára, hogy jelt adjak magamról. Most azonban elhatároztam, hogy baglyot fogok küldeni. Ugyan nincs sajátom, egy olyan is megteszi, aminek nincs gazdája. Az eljárás menetét tudom, nincs mitől félnem...
Begombolom az ingem, felveszem mély zsebű farmernadrágom, cipőt húzok és elindulok a bagolyházba. Rutinosan járok a célterület környékén, hamar eltalálok oda.
~Fújj, de büüdösek ezek a baglyok!~
Nagyjából ez volt az első gondolat, ami akkor eszembe jutott. Arcomon némi undorral belöktem az ajtót, kezemet pedig legyezőként kellett használjam, hogy a bűzt valamelyest elűzzem. Aztán a furcsa szaghoz hamar hozzászokott az orrom, beljebb is mehettem. Csak őszintén reméltem, hogy egyik sem potyogtat rám, mert akkor kiverem a hisztit, nem érdekel, hogy fiú vagyok.
A szobámból már hoztam magammal egy agyon gyűrött, szamárfüles papírost, s a pennám is a zsebemben hevert, nem véletlenül választottam olyat, amibe gond nélkül belefér. Sajnos azonban egy picit tintafoltos lett belülről a gatyám, na sebaj... Meg a kezeim is maszatosak lettek, amit szintén a farmerba töröltem bele, mert nem volt zsepim és a koszos falba pedig pláne nem akartam. Ha már lúd, legyen kövér.
~Bakker, bakker...~
Összeráncolt szemöldökkel leültem az egyik legközelebbi lépcsőfokra. Az ablakpárkányon félretoltam magamnak egy fikarcnyi helyet, ahová lehetettem azt a papírt és nekiláthattam írni. A szüleim megtanítottak a levélfeladás szabályira, bár nem tudom, itt lesz-e rá szükség. Azért elkezdtem mindent szabályosan úgy, ahogy tanították.
Írtam, írtam. Betűket, szavakat, mondatokat, bekezdéseket. Egész sokat terveztem írni. A maszatos és pacás kéztől a levél is kapott egy Levita feelinget, de remélem nem lesz katasztrófa. Nagyjából mindent le akartam írni, ami eddig történt velem, és az nem is esemény. Elsősorban viszont nyugtatni szerettem volna őket, hogy minden rendben velem és amint lehet, meglátogatom őket. Úgy hiányoznak... Közben persze bagoly után is kémkedtem, hátha odarepül hozzám az egyik, bár egyelőre nincs nyoma.

Jeremy

Fokozatosan születtek a gondolatok a fejemben. Először a legfontosabbakkal kezdtem, s az írás közepette megfogantak olyan ötletek is, amikkel kiegészíthettem mesémet. Gondosan, szépen és fokozatosan nőtt terjedelme a maszatos papírlapnak.
Nagyjából a felénél jártam, amikor hangosan felsóhajtottam és megtöröltem homlokom. Nem mintha megizzadtam volna, csupán elfáradtam, főleg a kezeim. Igyekeztem gyöngybetűkkel írni, hogy ne hozzak szégyent otthont, és bebizonyítsam, hogy fejlődtem is valamit. Akkor legalább anya boldog lesz, hogy legalább erre jó volt ez a suli, hogy szépen megtanuljak írni. Csakhogy én alapjába véve nem írok valami helyesen, se szépen. Talán apróbb helyesírási hibák elszórtan előfordulnak a levélben, nyelvtanból négyes voltam nyolcadikban, mert az istennek se akarta a tanár megadni az ötöst, bármennyire is küzdöttem a második félévben. Szóval totál megterhelő szépen és jól írni valamit a szüleimnek, ha már az eltelt hetek alatt hozzászoktam az órákon való körmöléshez, firkantásokhoz, jegyzetelésekhez, amik tökre mindegy, hogy hogyan is festenek.
Éppen ráhelyeztem a papírra a pennát, ingereim monotonon kanyarították volna a betűket, ha nem lépett volna be valaki a bagolyházba. A hang egyértelmű volt, társaságom akadt. Először kérdőn felkaptam a fejem, majd újra készülő levelem felé pillantottam.
Az alakkal eleinte nem nagyon törődtem, félszemmel rápillantva egy diákot, feltehetőleg velem egykorút pillantottam meg. Nem volt valami ellenséges kisugárzása, nyilván nem elpáholni jött, így nyugodt szívvel merültem bele az írásba. Hangja, mely úgy verte fel a csendet, mint derült égből a villámcsapás, picit összerezzentett, mondhatni kizökkentett tevékenységemből.
Félrecsaptam a pennát, majd felvont szemöldökkel, kérdően fúrtam bele izgatott szempárom a fiúéba.
- Neked is szervusz... Egyébként nem hinném, hogy annyira rossz lenne a helyzet. És ez nem is kisregény. Csak eleget teszek szüleim kérésének, semmi több. Jobbnak láttam hamar eljönni ide, itt legalább nincs akkora mozgás, mint a szobámban, miért baj az? - vontam meg a vállam, válaszom oly hangnemben hangzott el, amilyenben a fiú is szólt hozzám. Ahogy elnéztem, rögtön tovább is haladt, mintha mit sem törődne velem. Tökéletes alkalom, hogy visszavágjak.
- Ahogy elnézem, neked pláne nem akadt a baglyoknál jobb társaságod. Bizonyára azzal a problémával küzdesz, amivel te támadtál nekem. Egyáltalán minek szólítottál meg, ha látszólag nem is érdekellek? - mosolyodtam el -