Tündérke.

Nem jön... Nem jön... Egyszerűen nem jön! Pedig ígéretet kaptam rá, hogy még a héten elküldi és ide is fog érni... Ehhez képest már vasárnap hajnal van, és még mindig semmi hír a levelem felől. Megfojtom! Egyszerűen meg fogom fojtani! Ha bármilyen károm származik az ő felelőtlenségéből, akkor véget vetek neki. Ennyi.
Uhm, elnézést, azt hiszem egy picikét elragadtattam magamat az előbb. De akkor is idegesít, hogy más miatt kell szívnom! Az meg még jobban dühít, hogy ez a más a tulajdon öcsém. Ez csak ilyen slussz poén. Nem annyira vicces, mikor az embert a saját családtagjai hátráltatják a munkában. Ó, igen, nem említettem még, hogy miért vagyok ennyire türelmetlen: drága öcsém bestiakutató szakos egy külföldi mágusképzőben. Éppen féléves terepmunkán vannak kint valahol az isten háta mögött Mozambikban, hogy az ott őshonos fajokat tanulmányozni tudják. Egy havi jelentést várok tőle, amit továbbítanom kell majd egy megadott címre, meg nekem is szükségem lenne az új információkra. Állítólag találtak ott valami érdekeset, de még nem tudok semmilyen bennfentes infót.
Hiába a kései időpont, egyszerűen nem jön álom a szememre emiatt a dolog miatt. Túl akarok lenni rajta minél hamarabb, Tamásnak is jobb lenne, nekem is, a fogadó félnek is, mindenkinek, csak ez a dinka kis poronty nem képes megküldeni azt a nyamvadt levelet. Nem bírom tovább, muszáj kipattannom az ágyból és megnézni, hogy nem jött-e meg a posta. Gyorsan magamra húzom az előző nap viselt ruhát, és már kint is vagyok a folyosó enyhe sötétjében, hogy célba vegyem a bagolyházat. A papucsom hangosan, kissé dühösen csattog a néptelen térben, a gyér folyosói berendezés miatt pedig elég nagy visszhangot kelt.
Ezer szerencse, hogy nem lakok annyira messze az északi torony ezen részétől, különben végigclappoghattam volna az egész kastélyt. Nyílik az ajtó, talán egy kicsit ingerültebben is, mint kellene, majd kapuzárás után belevetem magam a tollasok sűrűjébe.

Vicces Tündérke.

Hálátlan kölke, hogy nem képes megírni 2-3 oldalt és elküldeni a nővérének. Nem telik az olyan sok időbe, hogy mostanra ne tudta volna borítékba tenni és Hugó lábára kötni, hogy hozza. Ja igen, mert a kis pondró természetesen még a család baglyát is lenyúlta, hogyne. Neki kell, mert muszáj valahogy értekeznie a világgal, miközben ott szívja kit Afrikában a port. Mi meg kukuljunk meg. Már másfél hónapja nem beszéltem apáékkal, lassan ideje lenne hazamenni hozzájuk. Különben nem értem, hogy egy 5 fős család miért csak egyetlen baglyot tart kapcsolattartás céljából, mikor nagyjából a világ minden táján - vagy legalábbis Európában mindenképpen - ott vagyunk. Furcsa szülői szokások.
Amint belépek a helységbe, megcsap a kellemetlen szag, de a kissé feldúlt idegrendszeremet ez nem igazán befolyásolja jelenleg. Szememmel azonnal az uhut kezdem el keresni a bent ülő jószágok között. Alapos nézelődések után sem látom meg sehol, így lemondóan sóhajtok egy nagyot. Szóval még mindig nem volt érkezése elküldeni a szemtelen kölyöknek azt az istenverte jelentést. Szülői engedéllyel agyonütöm. Komolyan.
Már fordulnék is sarkon, mikor ismerős hangfrekvencia üti meg a fülemet Abból a kellemetlenebb kategóriából. Ahogy egy kicst feljebb nézek, egy eléggé koordinálatlan tündérrel találom magamat szemben. Szinte szó szerint, mert nagy visítások közepette a fejem tetején landol. Uh, erre most nem igazán számítottam.
- Szervusz - köszönök kissé zavartan a jelenlevő legkisebb szárnyas teremtménynek a teremben. Tolerálnám, ha szórna rám egy kis tündérport, mert az ég világon semmit nem értek abból, amit mond, csak a konstans magas frekvencia üti a dobhártyámat. Majd egy kicsit aggasztó dolog üti meg az orromat.
- Jesszus Flóra, olyan a szagod, mint a cefrének! Hol voltál te? - kérdezem némi aggodalommal a hangomban. Fene vigye el, ez így sehogy sem lesz jó, valamit tenni kell vele, így semiképp sem maradhat.