Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=818174#post818174][b]Návay Fanni - 2020.10.01. 11:18[/b][/url]

Összébb húzom magamon a mustársárga kardigánt, ahogy a csoportokba verődött diákokat kerülgetem a folyosón. Hűvös van, hiszen hirtelen váltással csöppentünk a nyárból a hideg őszbe, mégis inkább azt érzem, hogy a hideg helyett valami mást szeretnék távol tartani magamtól.
Valami elromlott bennem. Vagy valószínűbb az, hogy valami mindig is romlott volt, csak sosem tudott megjavulni? Őszintén fogalmam sincs. A múlt tanévnek változásokat kellett volna hoznia. És ha jól belegondolok... végülis hozott is. Csak nem olyanokat, amire számítottam.
Felhúzott lábakkal, hátamat a falnak vetve ülök az Eridon toronybeli szobámban. A hajókabinra emlékeztető terem üres, csak az én torkomból feltörő zihálást verik vissza a falak. A hevesen verő szívem rendezetlen dobbanásai a fülemnek kész hangrobbanásokkal érnek fel, amin a fülemre tapasztott kezek sem segítenek. A számban egyszerre keveredik a veríték és a könnyek sós íze. Nem vagyok jól. Nyomást érzek a mellkasomban, és attól félek, hogy pillanatokon belül elveszítem az eszméletemet. De nem. Az izmaim feszültsége pár perc múlva alábbhagy, érzem, ahogy a testem elernyed az előbbi állapothoz képest, és a szívem is majdhogynem újra normális tempóban működik tovább. Elmúlt. Még néhány pillanatig csukott szemmel, a fejemet a falnak döntve pihegek, majd amikor már készen állok rá, végre kinyitom a szememet. Haragosan leborítom a tankönyveket az ágyamról, és elnyúlok a takaró alatt.
Bizonytalan lépésekkel közelítem meg a rendelő ajtaját. Még nem jártam odabent, de a korábbi tapasztalataim alapján azért van némi fogalmam arról, hogy mire számíthatok. És ha minden igaz, mostantól gyakori vendég leszek errefelé.
Óvatos mozdulattal nyomom le a váróterem kilincsét, be-bekukkantva mielőtt teljesen be is lépnék. Nagy kő esik le a szívemről, amikor rájövök: a váróban most nincs senki. Időpontra jöttem, talán ezért van szerencsém. Halkan becsukom magam után az ajtót, és újból végigpillantok a termen, most már kicsit elidőzve a látványon. A váróterem a meleg sárga színeivel egészen nyugtató hatást kelt, ami minden bizonnyal szándékos. Az alsó ajkamat kissé beharapva foglalok helyet a kanapén, és várakozva pislogok hol az egyik, hol a másik ajtó felé, végül mégiscsak leköti a figyelmemet a kanapé aljában létrehozott kis polcrendszer. A két lábam közé hajolva, fejjel lefelé olvasgatom a könyvcímeket.