Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=752208#post752208][b]Juhász Laura - 2019.03.18. 19:31[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=753378#post753378][b]Juhász Laura - 2019.03.28. 16:14[/b][/url]

Már éppen megfordulnék, amikor meghallom a beinvitáló hangot. Elnyomok egy nagy nyögést, és benyitok a szobába. Hagyom, hogy teljesen kinyíljon az ajtó, amíg én gyorsan végigpásztázom az elém táruló látványt. Oké, semmi gond, menni fog ez.
- Köszönöm! – biccentettem az engem figyelő nőnek, akit nem tudok hova tenni. Mindenesetre belépek a szobába és halkan becsukom magam után az ajtót. Az egyetlen menekülési útvonalamat. Visszafordulok és egyenesen a hatalmas nagy ablakra pillantok, ami vagy nem volt ott eddig, vagy teljesen meghibbantam és már nem veszek észre semmit sem.
- Igen, öö, köszönöm. – nem tudom palástolni a meghökkenésem, amikor bemutatkozik. Ő a doktor? Azt hittem, hogy a Riley férfinév! Annyi furcsa név van, amiről sose tudom eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik. Ezt is felírom a kis listámra. Közelebb lépek én is hozzá, kezeimet tördelve majd kinyögöm az első eszembe jutó dolgot. – Öhm, teát kérnék szépen. – a fotelok és kanapé felé pillantok és az ajtóhoz legközelebbibe huppanok le. Biztos, ami tuti.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám. Biztos, sok dolga van ilyentájt, nem szeretném nagyon zavarni. – sikerül végre valami értelmes és udvarias dolgot kinyögnöm. Azért még továbbra is reménykedem, hogy hamar túlesünk az egészen, hiszen a vizsgák elmúltával biztos vannak siránkozók, hisztériás esetek, hogy nem úgy sikerült lezárniuk az évet, ahogy szerették volna. A végzősök főleg. Szóval nem fogok sokat itt időzni. Nem akarok sokat itt időzni. Sőt, jobban belegondolva beszélgetni se nagyon akarok. Nem akarom újra feltépni a sebeket, és beavatni egy vadidegent abba, ami velem történt. Nem akarok szánakozó pillantásokat látni, sem megdöbbenőt, sem mindent tudót, sőt, még együttérzőt sem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy múljon el az egész, elfelejtsem azt, ami történt, és soha többé ne jusson eszembe. És ne hasson ki az életemre. Vajon vállal memóriatörlést is, vagy csak beszélget?
Vetek egy zárkózott pillantást a még mindig mosolygó dokira és anélkül, hogy megakadályozhatnám kiszalad a számon egy kérdés: - És most?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=756385#post756385][b]Juhász Laura - 2019.04.24. 19:09[/b][/url]

Hiába a kellemesnek ható környezet, csak nem tudok feloldódni. Bár az a hatalmas nagy ablak az eléggé ütős, nem is értem, hogy a diákok szobájába miért nincs ilyen. Akár az illúziója is elég lenne. Legszívesebben odasietnék és kitárnám az ablakot, hogy beengedjem a kinti levegőt, és ott telepednék le a párkányon. De nem szabad elfelejtenem, hogy miért is vagyok itt, így inkább maradok a választott fotelomban.
- Köszönöm szépen. – sikerül összehoznom egy halvány mosolyt, amikor elém kerülnek a teázás kellékei. Kíváncsian mérem fel a választékot, majd egy epres filtert választok ki, nagyon rég nem ittam már epres teát. Kibontom és beleteszem a mókás bögrébe. Valaha otthon is volt ilyen, akkor a kedvenc bögrém volt, de emlékeim szerint az anyám … öhm nevelőanyám a falhoz vágta. Arra már nem is emlékszem, hogy miért. Végül is mindegy, a bögrémnek befellegzett.
- Azért nyilván jobb elfoglaltságai is akadnának így a szünetben. – felelem felpillantva a pöttyök tanulmányozásából, kissé meghökkenve a doktor arckifejezésétől. Oké, tehát akkor tényleg őszinte, és nem csak azért mondja, hogy elnyerje a bizalmamat. Vagy mert ez a munkája. Talán tényleg jól fog elsülni ez a dolog. Gyorsan öntök a bögrémbe forró vizet, egy kevés cukrot és citromlevet teszek bele, éppen annyit, hogy ne változtassa meg túlságosan az alap gyümölcsös aromát, majd meg se várom, hogy kihűljön, aprókat kortyolgatok belőle. Ahogy a kellemes forróság szétárad bennem úgy oldódik egy kicsit a feszültség is.
- Semmi notesz és jegyzetelés? – szalad ki a számon meglepődve. Az összes filmbe amit láttam a dilidoki vesébe néző pillantással nézi a pácienst és közbe firkál valamit. Na nem mintha én ezt szeretném, valószínűleg idegesítene a dolog, és azon gondolkodnék végig, hogy vajon mit tudhat meg abból, ha azt mondom, hogy finom ez a tea.
- Tulajdonképpen is-is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy fontolgatom, hogyan kéne helyrehozni a problémát. Aztán megkérdeztem az egyik barátomat, és ő azt mondta, hogy neki segített, hogy szakemberhez fordult a saját gondjával. Ezután már fontolgattam, és próbáltam elég bátorságot gyűjteni, hogy el is jöjjek. – válaszolom a forró bögrémet forgatva a kezeim között. Még egy hálás pillantást is vetek a doktornőre, amibe némi elismerés is vegyül. Ez jó kérdés volt, tetszik. Nem rögtön azzal indít, hogy na akkor mi bajom van, valószínűleg ha így tett volna, akkor egy órán át csak nézzük egymást. Vagy hasonló. Veszek egy nagy levegőt és szinte egy szuszra elhadarom a jövetelem okát.
– A helyzet az, hogy nem igazán viselem jól a fizikai kontaktusokat. A nőneműekét sem, bár azt azért lényegesen jobban, de az is feszélyez. A hímneműéket meg egyáltalán nem. Igyekszem is elkerülni minden olyan helyzetet, amikor ez véletlenül vagy szándékosan megtörténhetne, de már kezdek belefáradni, hogy állandóan figyelek, állandóan stresszelek ha tömeg van, és azt nézem merre tudok menekülni egy-egy szituáció elől. – fürkésző tekintettel figyelem, hogyan reagál Dr. Meyers mindarra, amit elmondtam. Nem mélyedek bele jobban a témába, úgyis rá fog kérdezni az őt érdeklő dolgokra, amikre szüksége van ahhoz, hogy segítsen. Remélem tud is segíteni. Átszalad a fejemen a gondolat, hogy most körülbelül úgy nézhetek ki, mintha én elemezném őt, nem pedig fordítva. Talán így is van, talán már megszoktam, hogy folyton nézem és analizálom a körülöttem lévőket önvédelemből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=758516#post758516][b]Juhász Laura - 2019.05.16. 19:42[/b][/url]

Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor a doki azt mondja, hogy örülne, ha nem lenne rájuk szükség. Jó persze, az lenne az ideális, ha a világon minden ember tök jól lenne, de akkor ő sem csinálhatná ezt, amit szeret. Érdekes meglátás mindenesetre, majd később eltöprengek rajta.
Így csupán bólintok és figyelem, hogy mit is csinál. Nem egészen értem, hogy miért nevet fel, de nem kommentálom a dolgot. Nem azért vagyunk itt, hogy én kérdezgessem mindenféléről. Pedig ha másban nem is, de ebben igazán profi vagyok.
- Tehát, ha jól értem, akkor a beszélgetésünk után majd meghallgatja a felvételt, és ír egy rövid vázlatot legközelebbre, amikre vissza kell térnünk? – megnyugtató, hogy nem fog körmölni, amíg én próbálom elmakogni, hogy mi is a bajom; de biztos vagyok benne, hogy valami feljegyzés majd fog készülni. Ha valami történne és máshoz kerülnék át vagy ilyenek, akkor annak az embernek is tudnia kell, hogy mi hol merre hány méter. Meddig jutottunk, meg ilyenek.
- Szerintem nekem nem csak az első lesz az – halványan elmosolyodom, szó szerint véve azt az említett lépést. Jó, tudom, hogy a doki mire gondolt, csak éppen pont találó a szóhasználat. Annak amúgy én is örülök, hogy nem teljesen egyedül nézek szembe ezzel az egésszel, bár most jut eszembe, hogy el is felejtettem mondani a fiúnak, hogy eljövök ide. Mindegy, majd akkor azt mondom, hogy milyen volt.
Nehezemre esik elmondani, hogy mi a baj. Tudtam, hogy az lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Szinte félve várom a válaszát, a reakcióját a doktornőnek, hiszen most fog kezdődni úgy igazán a „munka”. Biztos találkozott már ennél ezerszer rosszabb helyzetekkel is, úgyhogy szégyenkezni nem szégyenkezem. Csak pocsék elmondani. Bólintok egyet, amikor végre válaszol, és bármennyire is izgulok azon, hogy folytatja, mégis kíváncsi leszek a fogalmazásmódja miatt. Teljesen tárgyilagos, lényegre törő. Felszalad ugyan a szemöldököm, amíg beszél, de nem szakítom félbe, ő se tette.
- Inkább kihagynám egy másik ember bevonását. Ha nem muszáj nem csinálnám végig ezt az egészet megint egy idegennel. – felelem finoman magamra mutatva, majd összeszorítom a számat, jelezve, hogy nem biztos, hogy még egyszer neki fogok tudni futni ennek az egész terapeutásosdinak. Neki képes voltam eddig ennyit elmondani, ne kísérletezgessünk azzal, hogy vajon más doki jobb lenne-e. De oké, megjegyeztem. Ha bármi bajom lenne a személyével, akkor majd szólok. Gondolom ez a lényeg.
– Nem, nem tudtam. És ugyanazt az alakot ölti mindig, vagyis csak azt tudja, vagy bármikor bárkinek a bőrébe bele tud bújni? – ez a téma viszont annyira érdekes, hogy el is felejtem, hogy miért is vagyok itt. Még a fejemet is félrebillentem, ahogy felcsillan a szemem. Tök jó ez a képesség, az elemi mágia, sőt a legilimencia az semmi ehhez képest. Aztán eljut a tudatomig, hogy az én esetemben ez miért is olyan fontos. Oh. Oké. De mi az, hogy ha nem érzem magam biztonságban? Nincs ebben semmi ha.
– Legközelebb elhozom magammal Thomast, és akkor majd nem lesz gond a biztonságérzetemmel. – felnevetek, hiszen pont ezért vagyok itt. Mert nem érzem magam biztonságban. A nagy általánosságban. Na meg mert ilyen butaság is csak nekem juthat eszembe … kísérettel járni pszichológushoz. Remélem a doki is sejti, hogy csak viccelek.
- Ameddig a doktor úr vagy doktor nő nem jön túl közel hozzám, vagy nem néz rám úgy, addig nagyjából rendben leszek. Akármelyik alakjában is van. És nem tudom, hogy zavar-e ha hirtelen váltani tetszik. Valószínűleg nem, ha nagyjából marad ez a távolság. – vonom meg a vállamat immáron teljesen a helyzetre koncentrálva. Igazából még jól is elsülhet ez a dolog, és csak mert nem teljesen átlagos a doki, attól én még nem fogok hanyatt homlok menekülni egy másikhoz. Ki kell próbálni, hogy mi lesz ha cserélgeti az alakját. A lényeg, hogy tudjam, hogy ő ő, különben nem biztos, hogy legközelebb be is lépek a szobába, ha egy vadidegent látok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=759002#post759002][b]Juhász Laura - 2019.05.21. 19:24[/b][/url]

Az biztos, hogy sok elgondolkozni valóval szolgált már a doki; de egyelőre félreteszem ezeket, most inkább a jelenre koncentrálnék. Ráérek feldolgozni a többit. És tényleg nem tudom, hogyan másképp lehetne még érteni azt, hogy keresünk mást, ha szeretném. Hogy miért mondhatja, azon kívül amire én gondoltam.
- Azta! Bárkinek? Azta! – ez egyszerre írtó klassz és írtó ijesztő is. Nem valószínű, hogy nagyon tetszene ha valaki olyan bőrébe bújna, akit jól ismerek. Hiszen a kinézet az csupán egy dolog, a személyiségüket nem fogja tudni visszaadni.A nyuszifülek láttán azonban rögtön elvigyorodom, majd kikerekedik a szemem, ahogy meglibben a vége az egyiknek. Ez nagyon cuki. – Awwh.
Visszakormányozom a figyelmemet a beszélgetésre, és rögtön egy újabb érdekességgel kerülök szembe. „Két egyenrangú alak”. Ezen is el fogok gondolkozni később.
- Milyen érzés alakot váltani? Érzi egyáltalán amikor például kibújnak a fülek? – kérdezek egyet a millió kérdés közül, amivel tele lesz a fejem. Jó, tudom, hogy nem ezért vagyunk itt; viszont úgy veszem észre, hogy könnyebben feloldódom, így, hogy beszélgetünk normálisan. Ő is mond valamit magával kapcsolatban, én is. Így nem olyan dilidokis az egész.
- Persze, hogy jól nevelt, hiszen angol. Szobati..., hogy mi? – bólogatva kezdek bele a válaszba, aztán leesik, hogy miről is beszélünk. Nem állom meg vigyorgás nélkül a dolgot. Szobatiszta, ó ez jó! Szegényt állatnak gondolja a doki.
– Biztosan az. Thomas, ő nem … , szóval ő az a barát, akit említettem. De, nem gondoltam komolyan, mármint azt, hogy velem jöjjön. – felelem végül egy vállvonás kíséretében továbbra is mosolyogva. Nem, ez olyan dolog, amit egyedül nekem kell megoldanom és rendbe tennem magamban. Illetve egy kis segítséggel. Bólintok egyet, jelezve hogy akkor ezentúl egyszerűsítem a megszólítást, bár szerintem egyelőre még képtelen leszek a keresztnevén hívni a dokit. Talán majd később, ki tudja. És az igazat megvallva már most borzasztóan kíváncsi vagyok a másik alakjára, viszont kicsit tartok tőle, hogy jelenleg visszarántaná az eddig leengedett egyik védőpajzsomat. A kérdések így is eléggé ostromolják a tudatomat, hogy zárkózzak vissza, hogy ne adjak rájuk választ.
- Azt hiszem igen. Gyerekek körébe nem igazán forgolódom, így ezt nem tudom biztosra mondani. De ők őszinték és ártatlanok. Kimondanak mindent, és egyenesek. Igen, velük valószínűleg nem lenne gondom. – lassan, vontatottan válaszolok, ahogy igyekszem végiggondolni a helyzetet. Minden egyes példát alaposan végig kell rágnom magamban, hogy egy teljesen helytálló választ tudjak adni. Még soha nem merült fel bennem, hogy ennyire ki kellene elemeznem. Egyszerűbb volt menekülőre fogni. – A családtagok, hát … Apuék ők már nem közeledtek úgy igazán felém miután … szóval ... A többi rokon látta, hogy valami nem stimmel, hiszen addig az ölelések gyakoriak voltak nálunk, így ők is leálltak vele. Gondolom azt mondták nekik, hogy a hormonok vagy ilyesmi miatt nem szeretem. De amikor nagy ritkán még is összeölelkeztünk akkor nem zavart. Végül is kiskoromtól kezdve ismerem őket. – vonok vállat egy újabb szünetet tartva. Belekortyolok a teámba, ami szinte teljesen kihűlt már. Aztán rögtön egy kérdéssel folytatom. – Mi az, hogy közeli barát? Vannak az ismerősök, akikkel csak úgy összefutok itt-ott, néha eldumálunk de körülbelül ennyi. Vannak a barátok, akik hát … szóval barátok. Akikkel szeretek együtt lenni, megosztunk egymással mindenféle gondolatokat, dolgokat. Eddig ezeket ismerem. – tényleg nem értem a kifejezést. Új nekem ez az egész barátosdi is, vagyis már nem annyira, de még mindig vannak olyan dolgok benne, ami meglep. Ismét forgatni kezdem a bögrémet ide-oda, mert úgy érzem képtelen vagyok ennél többet mondani. Nem megy. Ha elmondom, hogy mit érzek olyankor, akkor … hát, attól félek, hogy elő is jönnek azok az érzések. A csend egyre hosszabbra nyúlik, majd az üres bögre alját szuggerálva halkan újra megszólalok.
- Változó. Ha lány, vagy ha csak egy pillanatnyi vagy véletlenszerű a dolog, akkor pusztán egy erősebb kellemetlen érzés. Ha nem, akkor eléggé durva is tud lenni. Minél ijesztőbb a szituáció, vagy minél idősebb esetleg ijesztőbb a pasi annál rosszabb. Olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, teljesen lefagyok, pedig minden porcikám sikítva követeli, hogy meneküljek. Érzem, hogy zihálva veszem a levegőt, még se jut a tüdőmbe oxigén. Szédülni kezdek, a gyomromba mintha tonnányi súlyokat raktak volna. Olyan eset is volt már, hogy végül elájultam, de az már régen volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=763121#post763121][b]Juhász Laura - 2019.07.04. 20:09[/b][/url]

Bólogatva hallgatom, hogy is van ez az átváltozással. Arra ugyan nem kapok választ, hogy a doki végül is akkor érzi-e vagy sem. Arra tippelnék, hogy igen, hiszen egy pillanat alatt megjelentek és eltűntek a tapsifülek. Persze még bőven lenne kérdésem, de inkább visszafogom magam. Ha sokat fogok idejárni előbb-utóbb kiderülnek azok is. Ha meg nem, nos, nem kéne tolakodónak lenni csak mert kíváncsi vagyok.
- Majd kifaggatom arról a szobatisztaságról azért – vigyorgok rá a dokira. És amúgy nem jöttem rá, hogy vicc áldozata lettem. Én tényleg azt hittem, hogy a doki arra gondolt, hogy egy állatról beszéltem korábban. Láttam én már Lujza meg Ferenc nevű macskát csak, hogy példát mondjak.
- A családommal? Hát, olyan semleges vagyis természetes. Tényleg kicsi voltam, amikor volt ez a változás. Hát, velem senki nem beszélt meg semmit sem. Egyáltalán semmit – amennyire eddig nyílt voltam, most annyira kezdek megint visszazárkózni. Mert már tudom, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy a hozzám legközelebb állók nem érintenek meg, és az sem, hogy nem magyaráznak el semmit sem egy kislánynak. Arról sem, hogy mi történt vele. Ne beszélj róla senkinek és ennyi. Megtettem, amit kértek és nem lett jobb.
- Áh, akkor igen. Van közeli barátom, aki kivétel – bólintok mosolyogva. Azt ugyan nem teszem hozzá, hogy csak egy ilyen van. Közeli barátom van több is, ezek szerint nevezhetjük őket annak, de aki hozzámérhet anélkül, hogy pánikba essek, csak egy. És én ennek nagyon örülök, hogy legalább egy ilyen ember van.
- Hogyne, kerülöm a nagy társaságokat és folyton azt figyelem, hogy ki mennyire jön közel hozzám. Amíg megtehetem addig igyekszem fenntartani a megfelelő távolságot. A gond akkor van, amikor sarokba vagyok szorítva, vagy váratlanul ér, mert nem figyeltem eléggé – nem valami nagy forgatókönyv, de nagyjából beválik. Nagyjából.
– Rontani az ront, ha olyan szándékkal közelítenek. Javítani? Háát, talán ha én kezdeményezem az érintést? A csajokkal nagyon ritkán szoktam, vigasztaláskor meg ilyesmi. Vacak érzés, de nem annyira rémes, mintha ők ölelgetnének össze. Ez bíztató?
Végre felpillantok a bögrémről egyenesen a doki szemébe nézve. Eddig nem nyilatkozott semmivel kapcsolatban sem, de most valamiféle megnyugtatásra lenne szükségem. Hogy nem vagyok teljesen tönkremenve, hogy javíthatunk a dolgokon, hogy van még remény a számomra. Ha meg nincs, hát, legalább megpróbáltam. Most veszem csak észre, hogy mennyire feszült a testtartásom, így leteszem a bögrémet és hátradőlök a kényelmes fotelban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=764486#post764486][b]Juhász Laura - 2019.07.20. 21:16[/b][/url]

Hümmögök csak egyet a doki reakciójára. Kicsit megkésve jövök rá, hogy valamiféle véleménynek adott hangot azzal kapcsolatban, amit elmondtam. Talán most először azóta, hogy belekezdtünk a témába. És igen, tényleg szomorú, bár én inkább a dühítő szót használnám rá, legalábbis most ezt érzem.
- Vagy legalább annyit elmondani, hogy semmi baj, nem a te hibád, nem tehetsz róla – fűzöm még hozzá kicsit remegő hangon. Az a furcsa, hogy dühös vagyok rájuk. Mindent elfogadtam, elkönyveltem eddig úgy, ahogy volt. Nem hagytam, hogy mélyebben megérintsen. Erre tessék, most itt van ez. Őszintén örülök neki mikor egy kicsit vidámabb irányba kanyarodunk, még ha csak röpke időre is. A barátaim felé. Azonnal újra nyugodtabbá válnak a vonásaim, ahogy rájuk gondolok.
- Tervem – ismétlem el kissé vontatottan a szót, ahogy gondolkodom. Főképp az elkerülésre szoktam figyelni, hiszen ha nem tudom elkerülni, akkor már tehetetlen vagyok. – Nyilván az lenne a jó terv, ha mondjuk újra én irányítanám az eseményeket, és visszaállítanám a normális közelséget. Mondjuk hátrébb lépek például. De hiába tudom én ezt így fejben, ha ott vagyok a szituációban akkor nem megy. Egyszerűen, megbénulok. Szóval, nem, nem igazán van azt hiszem – mondjuk inkább azt, hogy nincs. Végül is, olyan ami működne is tényleg nincs. Kezdjünk inkább nulláról, maximum kiderül, hogy tévedek. Ez a jobbik eset.
- Sokszor a tekintetükből. Vagy testbeszédből. Esetleg abból mit mondanak és hogyan. A baj csak az, hogy ezekkel mind lehet hazudni is, igaz? Szóval nem 100%-os a dolog. – nehéz rendesen összeszedni a jeleket, hiszen nem szoktam kielemezni, hogy na ez most az. Csak látom és tudom. És valljuk be, már fáradok az érzéseim, gondolataim analízisétől. Kezdek tényleg arra a pontra eljutni, hogy mindenre az a válasz, hogy nem tudom.
- Nekik nagyon jó és nagyon megnyugtató. Én meg túlélem. Nagyon ritkán csinálok ilyet, és amilyen távolságtartó vagyok a fizikai dolgokkal kapcsolatban nekik eszükbe se jut, hogy viszonozzák az ilyeneket. Vagy ha igen, akkor meg elejét veszem a dolgoknak és megmondom nekik, hogy inkább ne – vonom meg a vállamat. Értem, hogy nem jó ha erőltetem az ilyen dolgokat de tényleg eszemben sincs ezt tenni, főleg mert nekem nem annyira kellemes a dolog. Kellemetlen, de nem annyira, hogy ha muszáj akkor ne tegyem meg. Szerencsére ritkán muszáj. – Ne értsen félre, ez tényleg nem gyakori egyáltalán. Talán ha kettő vagy három ilyen eset volt. És csak azokkal fordult elő, akiket tényleg a barátomnak tartok és valamennyire megbízom bennük.