Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=731748#post731748][b]Emma Renae Weißling - 2018.08.11. 13:30[/b][/url]

Úgy bámultam kékjeimmel az előttem lévő ajtót, mintha legalább a halálos ítéletemre várnék. Olyan rémálom-szerű volt az egész... láttam, ahogy az ajtó egyre növekszik előttem, s már elképzeltem, ahogy átváltozik egy hegyes fogakkal teli szájjá és elnyel engem, ahogy minden mást is körülöttem...
Gyenge vagyok. Gyűlölöm ezt az érzést. Még mindig nem tudtam felülkerekedni mindezen, pedig ezen dolgoztak másfél évig. Fejlődtem, tény, hogy sokat fejlődtem, már nem nyúlok a fiókom mélyén tartott penge felé, ha fáj. Képes vagyok elviselni, megemészteni és nehezen bár, de tovább lépni. De ennél több nem megy... Ott ültem az ajtó előtt, tudtam mi vár rám, hisz napi szinten szemeztem hasonlóval korábban, mégis féltem belépni. Féltem meghallani bentről a saját nevem. Féltem újra és újra csupasszá tenni a lelkem valaki előtt.
Erős akarok lenni. Merni megszólalni bárki felé, kimondani, ha valami nem tetszik, ha megbántanak. Emelt fővel szeretnék járni és nem attól rettegni, hogy mikor súgnak össze a hátam mögött a múltban elkövetett hibáim miatt. Magasan, mindenki más fölött szárnyalni, a nap fényében fürdeni, tündökölni. Egyszer majd...
Lehunyt szemmel sóhajtottam és képzeletemben visszatuszkoltam az ajtót az eredeti vaskos állapotába. Sokszor elhatározom, hogy na most, igen, ma lesz a pillanat, hogy magam fölé kerekedek és nyíltan, pozitívan szemlélem az embereket, mert ha én így állok hozzájuk, ők is hasonlóképp viszonyulnak majd hozzám. Mert mindenki azt látja, amit te látni engedsz nekik. Mégis... miért ennyire nehéz ezt átültetni a gyakorlatba?
Erős akarok lenni. Mégis ahogy egyre közelebb értem a kastélyhoz, úgy párolgott el minden önbizalmam szépen, fokozatosan. Rég volt már, hogy utoljára itt jártam. Legszívesebben inkább elfutottam volna, mint régen. Olykor úgy érzem, mintha még mindig csak 16 éves lennék és lenne hová bújnom. Pedig már magam vagyok, egyedül kell valahogy rájönnöm, hogy miképp lehet csak egy picit is erősebb.
Mégis ott ültem, mégis leküzdöttem a görcsöt a gyomromban, markoltam a padot és szemeztem a nagy ajtóval, ami újra meg újra nőni kezdett előttem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=732304#post732304][b]Emma Renae Weißling - 2018.08.19. 14:15[/b][/url]

Szeretném én is elhinni, hogy tényleg jól vagyok. Hogy nem csak azért lehetek újra itt, szabadon, mert menthetetlennek találtak és megunták a velem való foglalkozást. Tény, hogy a világot már sokkal színesebbnek látom és nem hiszem azt, hogy mindenki ellenem van. Már nem azt látom, hogy egyféle menekülési útvonal létezik csak. Valahol tudom, hogy felül tudtam kerekedni saját magamon, de mégis... úgy érzem, hogy a saját gondolataim a legnagyobb ellenségeim. Olyan vagyok, mint egy hirtelen lecsapó vihar; mikor gyönyörű, napos időben egyszer csak elsötétedik minden és a ordító felhők könnyeikkel áztatják a földet, mik ki tuja honnan kerültek hirtelen ide. Majd amilyen gyorsan jött, akár olyan gyorsan tova is tűnhet. Saját magam gerjesztem a viharokat a lelkemben és nem kis erőbe telik, mire szét tudom őket oszlatni. De már felismerem a saját fellegeimet.
Ha tényleg jól lennék, akkor miért kellett volna ott ülnöm és várnom? Én sem bízom teljesen magamban, nem csodálkozhatok azon, ha más sem teszi ezt. De talán jobb lesz így. Talán megtanulhatok beszélni, nyíltan, újra valakinek.
Nehezen jutottak el hozzám a szavak, ahogy saját magam próbáltam egyszerre győzködni és elbizonytalanítani. Viszont, ahogy sikerült keresztüllátnom a magamban folytatott vitán, hirtelen kaptam a tekintetem a lányra és zavartan pislogtam rá. Egy pillanatra tán a gyomrom is görcsbe rándult, egyre egy huncut, kétségbeesett gondolat próbált utat vájni magának;
vajon tudja?
- Szia... öhm, igen... - Nehézkesen nyögtem ki a szavakat, majd sóhajtottam egyet és lányos zavaromban elmosolyodtam. Nem számít, hogy tudja-e... én tiszta lappal akartam kezdeni. És úgy is akartam tenni. Sőt, még örültem is, hogy megszabadított az ajtó bámulásának súlya alól.
- Vagyis egyelőre csak időpontot kell kérnem. - Nyitottam még a számat, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még, pedig beszélni akartam. Beszélgetni, hogy naivan megfeledkezhessek minden másról a következő pár percben.
- Renae vagyok. - Egy szusszanás után nyújtottam a kezem. A karjaimat nem fedte semmi a melegre való tekintettel, így ha Ő könnyedén észre is vehette akár a hegeket. Ez volt a bátorságom legnagyobb bizonyítéka; már nem akartam elrejtőzni.