Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=443571#post443571][b]Catherine Shayleen Black - 2014.12.28. 19:42[/b][/url]

Ilyen a földön nem létezik. Végre eljön otthonról, végre nincsen felügyelet, erre valaki, legyen az akárki, szülő vagy iskola, valójában egy kutya, szól a pszichológusnak, hogy látogasson már oda Shayleen az anorexiájával. De ezerszer megmondta már, hogy nem beteg. Nincs szüksége segítségre, csak hagyják, hogy azt és annyit egyen, amit és amennyit akar, illetve az edzés ne legyen tiltva. Miért hiszi mindenki azt, hogy nála jobban tudják? Shiemi bezzeg milyen normális volt vele otthon! Jó, utált eljárni a külön bejáratú pszichiáteréhez, de valahol meg kedvelte is a nőt. A harmincas évei közepén járhatott, mosolygós, kedves és jó hallgatóság. Bármit is beszélt Shayleen, azt érdeklődve hallgatta, nem akart ráerőltetni semmit. Még tök rendes is volt, recepteket adott neki! Most meg minden mehet elölről. Ha ismételten csak arról lesz szó, hogy kajával akarják megtömni, végleges sztrájkba lép és nem fog enni egy falatot sem. Arról nem beszélve, ha ez Gwen fülébe jut! Mert hát, ha már a suli vezetősége és valószínűleg tantestülete tudja, akkor innen csak egy lépés a diákság. Shayleen fejében komplett összeesküvés elmélet születik arra vonatkozóan, hogy bántani akarják, ismét gyötörni. Felhizlalni, mint egy disznót. Retteg tőle. Bármit, csak pszichológust ne. De a levél megérkezett, kötelező elmennie.
Morcosan kel ki reggel az ágyából, előre látja a napja kimenetelét. Ebből a szempontból egyértelműen kimutatható a betegség: tiltakozik minden ellen, ami segíthet rajta, pedig nem is ismeri ezeket a dolgokat. Vagy embereket. Amúgy sem nagy evő lévén nem tesz jót neki a kialakult stresszhelyzet, így megajándékozza magát egy adag semmivel reggelire. Még futni is elmegy, csak hogy jobban érezze magát, miközben észre sem veszi, hogy a visszaesés küszöbén táncol. Egyre csak az jár a fejében, hogy az irányítás megint kicsúszik a kezéből, nem ura semminek. Dübörög benne a vágy, hogy legalább a saját testét uralhassa, miközben rég nyilvánvaló, hogy a teste uralja őt. De nem. Csak tiltakozik.
Délután a rendelőhöz érve elég fancsali képet vág. Nincs hangulata az egész cécóhoz, ami rá vár. El is határozza, hogy maximum tőmondatokban hajlandó beszélni. A magában lefestett pszichológusi kép nagyjából egy 80 és a halál között ingadozó, műfogsoros baltás gyilkos néni, aki fakanállal és egy svédasztalnyi kajával várja. És disznótorossal. Ez nála az apokalipszis, az armageddon, az abszolút végítélet eljövetelét jelenti. Fő a pozitív hozzáállás. Halkan kopog és ha megérkezik a válasz, igen indiszponáltan nyit be a helyiségbe.
- Jó napot - köszönése bár halk, azért benne van a Shayleen-i határozottság. Nem fűlik a foga ahhoz, hogy a nőre nézzen, vagy bármire is, így csak lehuppan az asztallal szemben lévő kanapéra. A hideg is kirázza a beszélgetés gondolatától. Essen már túl rajta!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=444835#post444835][b]Catherine Shayleen Black - 2014.12.30. 20:21[/b][/url]

Minden idegszála tiltakozik az események ellen, de nem futhat el. Az amúgy sem rá vall. Bár beszélni nem nagyon tervez, elviseli a kötelező raportot, azért elszökni nem fog a problémák elől. A probléma azzal van, hogy azt hiszik, probléma van. Most ekörül forog a sztori, de majd mindenki szépen rájön úgyis, hogy békében kell hagyni. Ezt reméli legalábbis.
Belépve le is csüccsen a kanapéra, miután illedelmesen köszön. Mikor a nő üdvözli, végre hajlandó megemelni a fejét és konstatálni, hogy rémképei máris sántítanak. Egy teljesen normális, rendes pszichológus ül vele szemben, aki valamelyest nyugalmat is áraszt. Függetlenül attól, hogy gyűlöl eljárni, a kezeléseken lassanként már Shieminél is feloldódott, az asszony jelenléte egyszerűen megnyugtatta. Foglalkoztak vele, ez pedig hihetetlen szükségszerű volt a számára. Egy picit megérezte ilyenkor azt, hogy sajnálják: sajnálják, mert tudatlan, mert olyan életmódot folytat, amiből nem látja a kiutat, csak a sűrűjét. Ezért vannak a kezelések, jó úton halad, de az elszakadás, az új közeg merőben más.
A kötelező körös résznél bólint egyet. Talán nem vérengző. Talán mégis beszélgetnek egy kicsit. De semmiképp se többet. Shayleen elég bizalmatlan ebből a szempontból, mert fél, ha beszél, azzal valamilyen lavinát indít el. Így inkább terel és begubózik. Az igazság sokkal nehezebb teher, mint a hazugság, ezért is fogja fel muszájnak a mostani találkozást. De nem tudhatja még ő sem, hogy fog-e később jönni.
- Most jöttem pár napja - igazítja ki rögtön a nőt, majd ezzel egy időben le is pillant a kezére. Kerüli az éles szemkontaktust, óvakodik, mint a tűztől. Megvan az a rendkívül rossz szokása a szakembereknek, hogy a veséjéig látnak a szemén keresztül. Nem hiába, amúgy is árulkodó kiskutyaszemei még inkább kifejezőek, mikor sebezhetőnek érzi magát.
- Nagyon különös a nagyterem - halkan kezd beszélni, de még így is erősnek hat a helyiségben, legalábbis számára. - Mindig mikor lehet menni enni... Néznek. Nekem pedig nincs étvágyam. Zavar, hogy néznek és várnak valamit - mondja lassan, jól megrágcsálva minden szót. Igen, tulajdonképpen ez végtelenül zavarja! Ahelyett, hogy a saját kajájukkal foglalkoznának, azt lesik, mikor emeli a falatot a szájához. Azért az itt megjegyzendő, hogy ez csak Shayleen paranoid képzete. Nem nézi senki. Ő csak fél attól, hogy mások előtt kelljen ennie. Gyűlöli, ha látják mit és hogyan eszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=447737#post447737][b]Catherine Shayleen Black - 2015.01.04. 13:06[/b][/url]

Kissé feszeng a kanapén ülve, nem igazán tudja, hogyan oldódjon fel. Beszélnie olyasmiről, amiről még senkinek sem tette, csupa olyan kérdés merül fel, amire még maga sem tudja a választ. Fél attól, hogy valóban rájön: beteg. A következő kérdésre felkapja a fejét.
- Ez a szabály, nem? - kérdőn pislog a pszichológusra. Ő úgy tudja, hogy kötelező nagyjából egyszerre menni, szóval állandóan ha nagy nem is, de kisebb csoportok ücsörögnek a nagyteremben. Bárki láthatja, ahogy nem eszik, neki ez pedig kínos. Megszokta az elmúlt években, hogy egyedül falatozik, már amikor hajlandó arra, hogy harapjon valamit. Csendben hallgatja a nőt. Ő ezt így nem tudta. Ha mehetne korábban is, vagy inkább később, az sokkal jobb lenne. Egyáltalán miért hitte, hogy elő van írva, hogy csordaként kell kajálni? Talán csak az ismételt megfelelési kényszer készteti arra, hogy a többiekkel vonuljon, hogy ne legyen megint egyedül. Hogy tartozzon valahová. Meg sem fordult a fejében ennek ellenkezője. A nő mondandójának vége pedig gombócot szorít a torkába.
- De nekem nincsen semmi bajom - makacsul néz Zója szemeibe, annyira konok öntudattal állítja az elhangzottak ellenkezőjét, ami már veszélyes. Ijesztő. - Mindenki azt hiszi, hogy bekattantam. Pszichiáterhez járatnak, hogy meggyógyítson. De a betegség csak az ő agyszüleményük, jól érzem magam, nem vagyok éhes! - hirtelen csattan fel és rögtön keresztbe is fonja a karját maga előtt. Rögtön elzárkózik az egésztől. Azért, mert odafigyel arra, hogy mit és mennyit eszik és edz? Ez az egészséges életmód! Ezt sulykolják beléjük egy életen át, hogy kevesebbet kell enni, többet mozogni, vigyázz, mit adsz a szervezetednek. Shayleen odafigyel, gondosan ügyel mindenre. És ezért betegnek bélyegzik meg.
- Ugyanazt várják ők is, a szüleim is és valószínűleg Ön is. Hogy egyek. Hogy normálisan egyek. De mi a normális? Mi számít elfogadottnak? - teszi fel a kérdéseit immáron higgadtabban. Sosem tudta igazán, mit kéne valóban tennie. Dobálózhatnak kilokalóriákkal, meg mindenféle betegségnevekkel, de akkor azt mondja meg valaki, mi a normális és mitől lesz az? Egyáltalán miért rossz Shayleen módszere? Csak szép és vékony akar lenni. Most is ott a felesleg az alhasán és combján. Ültében össze tudná csípni a bőrt odalent és ez dühíti. Gusztustalan. Épp ekkor érkezik a kérdés, Shay pedig kissé tétován feláll és oldalt fordul a nőnek.
- Látja ezt itt? - a combját összefogja és mutatja a "sok" zsírt rajta. Mondanom sem kell, bőrt fog a lány magán. - És ha ez nem lenne elég, a hasam is mekkora... - mormogja immáron csak maga elé és most ott csípi össze a bőrt. Nagyon vékony a navinés, de egyenesen úgy érzi, hogy hájas. Csalódottan ül vissza a helyére. Sokkal szebb volt, mielőtt elkezdték volna négy hónapja a kezelést. - Borzalmasan festek - ajka lejjebb görbül egy kissé, szégyelli a méreteit, amiket ő lát. Borzasztóan reménytelen az egész.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=460685#post460685][b]Catherine Shayleen Black - 2015.02.01. 22:27[/b][/url]

Hallgatja a jobbnál-jobb ötleteket Zójától, de valójában minden érve csak kifogás. Nyilván, ha csak ennyi zavarná, meg tudná oldani, hogy ételhez jusson, sőt, bőségesebben is ehetne, mint bárki más ebben a kastélyban. De nem kell neki. Nincs rá szüksége. Illetve a szervezetének volna, hiszen az eddig felszedett tartalékokkal tartja el Shayleent, ami őt egyáltalán nem érdekli. Makacsul hallgat a felvetésre, amúgy sincs semmi humora rebellist játszani, főleg nem olyan felesleges és jelentéktelen dolog miatt, mint az étkezés.
- De én nem vagyok éhes - ugyanaz a nóta minden áldott alkalommal. Talán addig a legjobb, míg tiltakozik, ha ugyanis beletörődve rávágja, hogy jó, lesz nála, csak hagyják békén, az a vég kezdete. Mert az jelenti a végső ellenállást. - Nézze, tudom, hogy másoknak ezek alapdolgok, állandóan esznek, de én nem érzem úgy, hogy kell. Látom, ahogy falnak és csak tömik magukat, én viszont rosszul vagyok tőle. Nem bírom nézni, képtelen vagyok rá és nem vagyok hajlandó több áldozatot hozni holmi kajamennyiségért, mint amennyit eddig hoztam - nem támadó jellegű a hangja, inkább amolyan "tegyél le róla, hogy meggyőzöl". Félreértés ne essék, egészen szimpatikus számára a nő, de ez még nem jelenti azt, hogy minden egy csapásra rendeződik benne. A higgadt válaszon elgondolkodik. Kissé csillapodik vérmérséklete és figyelmesen hallgatja a nőt.
- Tudja, hogy mennyi kalória van egy-egy ropogtatni valóban? Rengeteg. Minél több kalóriát juttatok a szervezetembe, annál kövérebb leszek, nekem pedig az a célom, hogy lefogyjak, a kettő nem összeegyeztethető - széttárja a karját és ismét hátradől. - Próbáltam elmagyarázni a szüleimnek is, hogy egyenek egészségesebben, főztem nekik otthon, de állandóan csak azt szajkózzák, hogy beteg vagyok. Szinte már fizikai fájdalmat jelent nekik, ha nem látják, hogy eszem - keresztbe veti lábait és úgy dönt, ha már itt van, egy élete, egy halála, mesél pár dolgot. Többek között azt, hogy mennyire elege van a szüleiből. Meg sem próbálnak megérteni semmit, a fejével gondolkodni. Minél inkább erőltetik az étkezéseket, Shayleen annál inkább ellenáll, ez pedig ösztönszerű és természetes reakció.
- Én nem azért kezdtem fogyni, hogy valakivé váljak. A fogyás egy életmód, egy olyan kitűzött feladat, amit teljesíteni kell. Csak eleje van, vége nincs. Mert tulajdonképpen, ki számít csinosnak? Angeline Jolie például gyönyörű vékony. De hol vagyok hozzá képest? Félreértés ne essék, nem akarok rá hasonlítani, csak... Csak ha azt kérdezi, ki az, aki szép, na akkor ő az. De például Önön sincs felesleg, velem ellentétben. Szép karcsú - a szél fújdogálása másmilyen. Míg teljesen tökéletesen megállapítja, milyenek mások, magát kövérnek titulálja. Nem akar hasonlítani, csak fogyni. Fogyni, míg nem lesz elég. De hol a határ? Hol húzódik az a mezsgye, amikor már ő is belátja, hogy súlyos az állapot és az ebbe fektetett energia pazarlás és életveszélyes?
- Mindig is szerettem sportolni - halkan kezdi el, mert ezt a kérdést még Shiemi se tette fel neki. - De tudtam, hogy jól jönne, ha megszabadulnék pár kilótól, tudja, úgy könnyebb futni, jobb a teherbíró képesség, ha kevesebb súlyt kell cipelni. Rengeteget olvastam erről, különböző fogyókúrás technikákat, de egyik sem tetszett, így csak ráálltam arra, hogy kevesebbet egyek - az ujjait kezdi piszkálni, ahogy beszél. - Aztán megdicsértek, irigyek voltak. Nem tudták elhinni, hogy mindössze ennyi elég volt ahhoz, hogy fogyjak. Aztán arra gondoltam, ez megy, talán lehetne máshogy is. Milliónyi kalóriatáblázatot tudok fejből, kérdezzen akármit. Különféle recepteket kezdtem elkészíteni, a szüleim talán még büszkék is voltak, de sosem vettek észre - felemeli a fejét és mély levegőt vesz. - Tudja, könnyű úgy szeretni valakit, hogy tökéletesnek látjuk. De ha probléma adódik, akkor a megoldás mindössze annyi, hogy homokba dugjuk a fejünket. Sosem vették észre, ha fogytam. Nem is figyeltek rá. Aztán egyik este, anya bejött a szobámba, fürdés után csak egy törülköző volt rajtam és szinte felsikított, mikor meglátott. Azóta se értem miért. Azt mondta, csont sovány vagyok és ez ijesztő. Akkor vett rólam tudomást először úgy, mint probléma - felkel és járkálni kezd a helyiségben, míg megállapodik az ablaknál. Nyel egy hatalmasat, mielőtt megint belekezdene a történetbe.
- Elkezdtek orvosokhoz cipelni. Milliónyi szakemberhez. Aztán pszichológushoz, én viszont hallgattam. Állandóan csak az volt a lemez, hogy beteg vagyok, segítségre van szükségem. Aztán egymást kezdték okolni, hogy melyikük nem foglalkozott velem eleget, kinek a hibája. A barátaik előtt letagadtak, elvágták a közösségi életemet, hogy senki se lássa a szégyenüket. Engem - hátat fordít az ablaknak és a nőre pillant, tekintete dacos. - De én sosem voltam probléma. Csak a gyerekük akartam lenni. Végig a kezemben volt az irányítás, tudtam, meddig mehetek - hazugság. Hazugság. Hazugság. - De már késő volt. Tökéletesből átmentem szégyenletesbe. Aztán közölték, hogy anorexiás vagyok, de nem igaz. Mert nem lehetek az, nem? Én csak vigyázok az alakomra, egészségesen eszem, az még nem betegség, nem? - megerősítést vár. Valamit, amibe belekapaszkodhat. Fogalma sincs, miért beszélt ennyit. Egyáltalán minek? Nem kéne kiadnia magát, de nem tudta tovább magában tartani a fájdalmat. Minden feszültség és idegesség rajta csattant, senki sem volt kíváncsi rá. Talán a bizalom nem kifizetődő. De jobb, mint a semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=470005#post470005][b]Catherine Shayleen Black - 2015.03.02. 22:03[/b][/url]

- Óóó, az én szüleim legnagyobb problémája az, hogy nem úgy van semmi sem, ahogy ők elképzelik - kissé megemelkedik pulzusa, ahogy kiejti ezeket a szavakat és dühe csak egyre kitörni készül. Érzi a benne rekedt feszültséget. Amit eddig keserűségként élt meg, most hirtelen elemi erővel felfelé kúszó idegességgé és haraggá alakul. - Még szilveszterkor is megszöktem a kastélyból, csak mert ők úgy akarták, hogy itt maradjak és tudja mit? Élveztem! - széttárja a karját, szemeiben dac csillan. - Az étrendet pedig nem nekem találták ki. Magát az evést se nekem találták ki és különben is, honnan veszik, hogy sorvadok lassan? Semmit sem tudnak rólam, senki sem tud semmit. Mindenki csak mondja a magáét, így nem jó, úgy nem jó, állandóan csak a hatalmas és bölcs tanácsok záporoznak, de vették a fáradtságot, hogy egyáltalán komolyan foglalkozzanak velem? Csak hogy tudja, Ön már jobb anyám lenne, mint a vér szerinti, mert Ön már többet foglalkozik velem, mint Ő egész eddigi életemben - fújtat egyet, ez nála tipikus szokás, mikor az érzelmi kitörései alább hagynak. Annyira ingerülten beszélt a szüleiről, ami még őt is meglepte, de valószínűleg Zóját is sokkolni fogja. Mintha egyenesen gyűlölné őket, minden szó, amit csak úgy első felindulásból a nőnek fröcsögött az ő története szerint igaz. Hogy a szülei hogyan látják, az más kérdés. Talán nem zárt volna ki senkit az életéből, ha nem szolgáltak volna rá.
- Mondtam már, a sport miatt kezdtem fogyókúrázni. Ők meg sosem figyeltek annyira, hogy bármit észrevegyenek, így igazából fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy szerettem és szeretem csinálni. Ez megy - határozottan válaszol, érezhető hangján, hogy ebben keresi a kapaszkodót. A kapaszkodót, hogy a maga ura legyen és irányítson. "Ez az egyetlen dolog, amiben érek is valamit." Már csendülne a hangja, hogy kimondja, de végül nem teszi meg. - Az Ön lánya szerencsés - a suttogás alig hallatszik a szobában, Shayleen mégis iszonyúan hangosnak érzékeli. Szinte rögtön vissza is szívná, amit mondott, de úgyis mindegy. Megint a kezét kezdi babrálgatni, csak akkor néz fel ismét, mikor a példaképekre terelődik a szó. Figyelmesen hallgat, de először nem válaszol semmit, hagyja, hogy a nő leguggoljon mellé, bár számára ez a közeli kapcsolat furcsa. Régen fordult elő vele, hogy valaki így beszélt volna hozzá, mindig csak a fenyegető póz jött elő, vagy a remegő kezek. Az idegtől remegő kezek. Zója viszont nyugodt és ezt a lelki békét sikerül valamelyest átragasztania a navinésre. A képeket nézve furcsa fintor jelenik meg az arcán. Félreértés ne essék, nem találja a nőket csúnyának, csak nem tudja elképzelni, hogy ugyanígy nézzen ki. Mert ami nekik jól áll, mármint ez a telt idomok és effektíve a gömbölydedség, addig Shay még csak a gondolattól is retteg. Az első pszichológus például photoshoppal megmutatta neki, milyennek kéne lennie. Mondanunk sem kell, leányzónk olyan hévvel küldte el melegebb égtájakra a szerencsétlent, hogy az attól koldult. Még hogy ő, telten? Vagy akár csak ennél is kövérebben? Ki van zárva. El lehet felejteni.
- Kriszta tényleg szép nő, Katinka talán picit telt, de való igaz, hogy a mosolya ragadós - apró görbét kanyarint az arcára, ahogy visszaemlékszik az előbb látott képekre. - Az a baj, hogy nem tudom, mit csináljak. Mikor Shiemi, az előző pszichológusom elkezdett kezelni, minden olyan különös nézőpontba került. Borzalmas és értelmetlen feladatokat adott. Képzelje, egyik alkalommal azt adta feladatnak, hogy ültessek fűszernövényeket - hitetlenül csóválja meg a fejét, ezzel is mutatva, mekkora baromság az egész, de szinte rögtön folytatja is. - Viszont, ahogy elkezdtem őket nevelgetni, volt valami furcsa késztetésem, hogy törődjek velük. Először utáltam. Aztán minden nap nézegettem őket, hogy biztosan jól meglocsoltam-e őket, a föld rendben van-e és aztán nem sokkal később kicsírázott az első. Tudom, butaság, de olyan büszke voltam magamra, hogy sikerült - elkeseredetten mosolyodik el ismét, mert tudja, hogy azokat a fűszernövényeket nem kapja vissza többször. Arcán legördül egy könnycsepp, ahogy egyik keze nekifeszül a másiknak. Elfehérednek ujjai, ahogy szorongatja a kezeit, azokat a vékony, csontos perceket. A többi sportoló lányt hallgatja, a szüleiről mondott dolgot, majd újabb könny gördül végig vékony arcélén.
- Annyira reménytelen az egész - elcsukló hangon válaszol, de nem tudja, hol is folytassa. - Én nem akartam semmi rosszat, érti? Én csak szerettem volna... Szerettem volna, ha valamiben jó vagyok. De nem sikerült, még ez sem megy. És próbáltam, próbáltam enni, de egyszerűen nem megy. Valahányszor megpróbálom, érzem, hogy kilököm magamból, a gondolattól is rettegek - durván törli le a sós folyadékot az arcáról, ami immáron patakokban ömlik végig rajta. - Mindenki mondja, hogy nem jó és talán tényleg nem jó, de ez az egyetlen, amim van. Nekem nincs más, csak ez - megragadja pólója alját és gyűrögetni kezdi, nem pillant a nőre. A szülei szégyene ráragadt. Szégyelli, hogy olyan, amilyen. De nem is hajlandó tántorítani. Ha valamije még lehet, az a makacssága és a kitartása. De vajon megéri akkor is, ha ez az életébe kerülhet? Nem néz fel, egy pillanatra sem. Ott legbelül tudja, hogy segítségre van szüksége, már csak el kéne fogadni, amit adni akarnak. De ez tűnik a legnehezebb lépésnek. Ismét bízni.