-  Ha már ott vagy, igazán meg is simogathatnál vagy valami.
Hallatszik a negédes hang a kanapé mélyéről. Talán csak a szellő furcsa játéka mindez, vagy a pszichológusnő tényleg kezd véglegesen becsavarodni, hiszen ez nem lehet más, csak gonosz kis káprázat.
A gonosz kis káprázat azonban feláll, U alakban megnyújtóztatja a hátát, majd a kanapét kezdi el gyúrni félig áttetsző, kékes szellem- mancsaival. Mindeközben pedig laposakat pislogva bámul a nőre.
   -  Jól hallottad. Ráérsz. Simogass meg.

Az undok visszakérdezésre megáll a mozdulatban, a farka megrezzen. Undok nőszemély, annyi szent, az lenne a legjobb, ha távozna, egy ilyen ember meg sem érdemli az Ő fényes társaságát. Ez a kanapé azonban annyira puha és illatos... a mancsaival még néhányszor megnyomja az ülőalkalmatosságot - nem mintha az bármit változna a mozdulattól, majd párszor körbefordul a tengelye körül és letelepszik.
   -  Mert nagyon puha vagyok és mert megkértelek.
Ásít egyet, leteszi a fejét a kanapéra, türelmesen vár. Néha kiereszti a karmait, majd az összegömbölyödött testhelyzetet megunva hamarosan már teljes szélességében elnyúlik, a hasát mutatva az ég felé.
Hosszú idő telik el, mire az undok nőszemély először megmozdul. Lustán felemeli a szemhéját, mintha nem is érdekelné különösebben a felajánlás, az egyre erősödő dorombolás azonban galádul elárulja. Felkel, nyújtózik egyet ismét, majd áttelepszik a nő ölébe... vagy, jelen esetben fölötte kicsivel kezd el lebegni.
   -  Szőrgombóc Úr, ha kérhetem. És lassú vagy. És unalmas. Mesélj valami szépet és simogass. Az állam simogasd!