Dr. Mácsai Zója
(Pár nappal azután, hogy Ádám elhagyott)

 Nap napot követett, csak néha keltem fel, hogy igyak néhány kortyot és mosdóba menjek, de a tükörbe nem néztem fel. Nem tudtam a saját szemembe nézni, ismerem magam annyira, hogy láthatatlanul lássam hogyan festek most. Élettelen vagyok pedgi lélegzem, ver a szívem és mozogni is tudok, de belül üresnek érzem a testem, hisz a lelkem már talán végleg odaveszett.
 Ma reggel is azzal a rémálommal körülölelve ébredtem fel, mellyel azóta az este óta minden hajnalom pirkad. Gyermekeink közt látom magam, körben állnak körülöttem és nevetünk, aztán hirtelen mindegyikük eltűnik én pedig zuhanni kezdek a semmibe. Nincs erőm mégis felkászálódom ágyamból, takaróim és párnáim, kihűlt koporsóm gyászlepleiként hevernek rendetlenül, pedig mindig meg szoktam igazítani fekhelyem.
 Tennem kell valamit, élnem kell, bár halni vágyom, menni tovább, hátha van még reményem az úton, a rögök között. Segítséget kell kérnem. Meg kell próbálnom. Ezért lemegyek az Átriumba, az iskola pszichológusának irodájába és aztán...lesz ahogyan lesz.
 Fekete minden rajtam és bennem, hajam kiengedve lebben utánam, lépteim enerváltabbak de még mindig keményen koppan talpam alatt a kövezet. Elérek az iroda elé, kezem nehezen emelem, mégis megteszem, három kisebb koppantással kérek bebocsátást. Nincs semmim, már könnyeim sem. Talán ő azokat vissza segít szereznem.

Zója

 A kihallatszó "Szabad" jelzésre lenyomom a kilincset és benyitok a rendelőbe. Erőm nincs sok, de tartom magam ahogy csak tudom, hogy ne törjön ki belőlem azonnal a szavak árja. Inkább ahogy a kedves Kollegina invitál leülök a kerevetre. A hatalmas ablakon árad be a fény, ragyogása bántja homályos lakteremhez szokott szemem, így le is hunyom egy kis ideig és veszek pár mély lélegzetet mielőtt válaszomba kezdenék.

- Boldog voltam. Ez volt az átok, ami beteljesült és ami mára mindent rommá tett, ami valaha egész és ép volt bennem. Megéltem azt amire vágytam, férjet találtam. Egy embert aki szeret és akit viszontszerethetek. Szerelem volt a miénk Ádámmal első látásra, a Játszótéren találkoztunk, macska alakomban napoztam és elaludtam a hintán, ő odajött, felvett az ölébe és dorombolásig simogatott, aztán mikor deanimáltam meghökkent, de randevút beszéltünk meg végül. Ez már történelem, ködös álomkép, ahogy az ardmori esküvőnk és a várandósságom is... Tavaly pont szülés és egyben a születésnapom előtt megtudtam, hogy meghalt az öcsém, Blas, őt szerettem a legjobban, sokban hasonlítottunk, vele értettem meg leginkább magam...Egek olyan fiatal volt még...A hír hatására beindult a szülés, de a gyermekeim közül kettő holtan született, a harmadik pedig pár órával később követte a bátyjait...

 Miközben beszélek hangom, mely eddig hideg és kemény volt, monoton mint egy narráció most akadozik és elfúl. Érzem megtelik élettel, először merek erről beszélni olyannak, aki nem családtag mióta megtörtént. Könnyek égetik a szemem de nem tudok sírni, valami visszafogja a gyöngyök pergését. Elhallgatok, talán mert túl sokat beszéltem ki a bánatomból egyszerre. Zójára nézek, mintha tőle várnék megváltást, pedig tudom, hogy még enyhülést sem biztos, hogy adhat. A történetem vége még bennem van, mint szunnyadó vulkánban a láva, fortyog és kitörni vágyik. De most csendben maradok kicsit. Mert a némaság jól esik.

Zója

 A sajnálat szó hallatán egy pillanatra visszatér eredeti énem szilajsága és szememben fel is csillan a tiltakozás szikrája, hogy azután olyan hirtelen illanjon el, mint ahogyan megjelent. Nincs értelme kikérem magamnak a szánakoást, hisz való igaz kibabrált a sors velem de rendesen, nem csak pár pofont, nagy verést adott nekem.
 Zójára nézek, figyelem miként reagál, tudom magában ő is átgondolja mi lenne, ha... Ha ez mind vele esett volna meg, így hangolódik talán rám... Nem tudom, de a kérdés, amit feltesz ezután, az kardként a csontomba vág. Metsző a név éle, a hagok szilánkok, minden szó jelentése pengeként hasít. Rosszabb mint egy arculcsapás.

- Nem tudom, hogyan élte meg, mert nem voltam mellette. A temetés után elutaztam, magányra vágytam, össze kellett szednem magam. Ami mint a mellékelt ábra mutatja, remekül sikerült. Megigérte megvár és meg is értette mi zajlott le bennem, tudta nem őt büntetem. Csak nem akartam, hogy lássa az agóniámat.  Most pedig, hogy visszatértem, elhagyott, mert nem szeret már. Jogosan persze...

 Önirónia és tömény malícia, tessék, lásd ez vagyok én. Nincs mit szépítsem, Ádámot nem érdemeltem meg, csak azt amit kaptam, azt viszont teljesen. Mit kapálódzom? Nincs helyem ezen a világon, hisz céltalan az életem. Családom nem lehet, a férjem nem szeret, a családom darabokra hullott. Egy mozdulat elég volna, egy lépés a semmibe, egy vágás az erekre, és ennyi...Ezt fogom tenni.

Zója

 Elgondolkozom a Kollegina szavain és ettől talán még rosszabbul kezdem magam érezni, mint mielőtt beléptem volna a helységbe. Egy önző, lelketlen és pont ezen jelzők miatt hitvány némber volnék csupán, aki magát előtérben tartva mindenekfelett elhagyta azt, aki őt a legjobban szerette? Elsöprök arcomból egy kóbor, kócos tincset. Mostanában nem volt erőm még fésülködni sem. A tükröm nem barátkozott velem, az arc amit mutatott olyan üres, fakó és élettelen nézett rám, mint egy halott. Inkább kerültem és fekete lepellel lefedtem.

- Ha így is volt, szólhatott volna, hiszen nem csak hűséget, őszinteséget is esküdtünk egymásnak. Nem mondott ellen, nem tiltakozott, nem ragadta meg a kezem és húzott vissza magához és nem is keresett. Lemondott rólam félúton, csak elfelejtette közölni velem. Amikor visszatértem, mert életképessé tett az eltelt majd egy év, akkor mondta el.

 Pár pillanat hallgatás után belátom mit sem ér itt lennem, hiszen a döntést már magamban meghoztam. El kell mennem, de most másként és talán véglag. A megfelelő alkalom elérkezett arra, amit már többször majdnem megtettem. Nincs már értelme itt lennem, ezért felkelek ültömből.

- Önző vagyok ezt elismerem, ő viszont feladta, és ezért csalódott vagyok és azt hiszem feladom én is. Köszönöm, hogy meghallgattál! További kellemes napot és minden jót neked! Szia!

 Miután elismerem vétkemet, s ezzel egy lépéssel megváltásomhoz közelebb kerülök, elköszönök, majd kisvártatva suhanó léptekkel távozom, magam mögött hagyva az elmondott szavak súlyos terhét. Megkönnyebbülve sétálok vissza szobám rejtekébe, ahol előkészítek mindent a Kastély elhagyására és vele együtt talán a reményére is.