36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Emma Renae Weißling
KARANTÉN


Kismadár 2.1
offline
RPG hsz: 95
Összes hsz: 870
Írta: 2018. augusztus 11. 13:30 | Link

R.
A rendelő előtt


Úgy bámultam kékjeimmel az előttem lévő ajtót, mintha legalább a halálos ítéletemre várnék. Olyan rémálom-szerű volt az egész... láttam, ahogy az ajtó egyre növekszik előttem, s már elképzeltem, ahogy átváltozik egy hegyes fogakkal teli szájjá és elnyel engem, ahogy minden mást is körülöttem...
Gyenge vagyok. Gyűlölöm ezt az érzést. Még mindig nem tudtam felülkerekedni mindezen, pedig ezen dolgoztak másfél évig. Fejlődtem, tény, hogy sokat fejlődtem, már nem nyúlok a fiókom mélyén tartott penge felé, ha fáj. Képes vagyok elviselni, megemészteni és nehezen bár, de tovább lépni. De ennél több nem megy... Ott ültem az ajtó előtt, tudtam mi vár rám, hisz napi szinten szemeztem hasonlóval korábban, mégis féltem belépni. Féltem meghallani bentről a saját nevem. Féltem újra és újra csupasszá tenni a lelkem valaki előtt.
Erős akarok lenni. Merni megszólalni bárki felé, kimondani, ha valami nem tetszik, ha megbántanak. Emelt fővel szeretnék járni és nem attól rettegni, hogy mikor súgnak össze a hátam mögött a múltban elkövetett hibáim miatt. Magasan, mindenki más fölött szárnyalni, a nap fényében fürdeni, tündökölni. Egyszer majd...
Lehunyt szemmel sóhajtottam és képzeletemben visszatuszkoltam az ajtót az eredeti vaskos állapotába. Sokszor elhatározom, hogy na most, igen, ma lesz a pillanat, hogy magam fölé kerekedek és nyíltan, pozitívan szemlélem az embereket, mert ha én így állok hozzájuk, ők is hasonlóképp viszonyulnak majd hozzám. Mert mindenki azt látja, amit te látni engedsz nekik. Mégis... miért ennyire nehéz ezt átültetni a gyakorlatba?
Erős akarok lenni. Mégis ahogy egyre közelebb értem a kastélyhoz, úgy párolgott el minden önbizalmam szépen, fokozatosan. Rég volt már, hogy utoljára itt jártam. Legszívesebben inkább elfutottam volna, mint régen. Olykor úgy érzem, mintha még mindig csak 16 éves lennék és lenne hová bújnom. Pedig már magam vagyok, egyedül kell valahogy rájönnöm, hogy miképp lehet csak egy picit is erősebb.
Mégis ott ültem, mégis leküzdöttem a görcsöt a gyomromban, markoltam a padot és szemeztem a nagy ajtóval, ami újra meg újra nőni kezdett előttem.
Hozzászólásai ebben a témában

Rosemary Narcissa Fisher
INAKTÍV


red swan
offline
RPG hsz: 100
Összes hsz: 179
Írta: 2018. augusztus 11. 17:32 | Link

Renae
a rendelő előtt
péntek délután


Két éve kezdődött, két hosszú tanéve, amikor elkezdtem összeomlani és arra kényszerítettek, hogy itt fedezzem fel, mi vezetett odáig és hogyan lesz minden jobb. Gyűlöltem. Az elején nem is beszéltem, csak hallgattam a fejemet ingatva vagy a körmeimet piszkáltam, esetleg a hajamat. Hosszú út vezetett addig, hogy elkezdjek feltárni dolgokat, addig pedig még inkább, hogy már csak heti kétszer kelljen jönnöm. Ebbe már beletörődtem, csak tudomásul veszem, hogy ide is be kell néznem hétfőn a művészettörténet és a táncmágia óráim közötti résben, pénteken pedig a mágikus irodalom órát követően. Ez utóbbi miatt vagyok még egyenruhában. A talár legalább jótékonyan takar el mindent, amit senki másnak sem kell látnia. A kezemben két kötet is van, Eleanor Wright egyik drámája, A néma boszorkány, a másik meg a közismert Rómeó és Júlia. Mindkettőt a könyvtárból kölcsönöztem még az órát megelőzően, azzal a szándékkal, hogy majd hétvégén elolvasom őket és megírom azt a szorgalminak feladott összehasonlító elemzést róluk. Végül is csak hatvan centinek kell lennie pergamenen, az nem is olyan vészes két tragédiáról. A köteteket szorongatva érkezek meg a rendelő elé, ahol valaki már ácsorog, amitől hirtelen megtorpanok. Elkéstem volna? Vagy ma nincs is péntek? De hiszen az imént volt irodalom órám, habár igaz, hogy abból heti kettő van amúgy is. Elbizonytalanodom, ahogy a könyveket szorongatva nézek a lányra, majd az ajtóra, aztán ismét a lányra.
- Szia - köszönök halkan, szinte alig jön ki hang a számon, ezért meg is köszörülöm a torkom, hogy aztán újra megpróbálkozzam a köszönéssel, most már némileg érthetőbben és hangosabban. - Szia. Te is ide vársz? - kérdezem először is, hiszen azért van még ajtó a szomszédban, ahová várhat, csak valahogy olyan egyértelműen ül éppen a rendelő előtt, mintha csak arra várna, hogy valaki szólítsa már be.
Hozzászólásai ebben a témában

Emma Renae Weißling
KARANTÉN


Kismadár 2.1
offline
RPG hsz: 95
Összes hsz: 870
Írta: 2018. augusztus 19. 14:15 | Link

R.
A rendelő előtt


Szeretném én is elhinni, hogy tényleg jól vagyok. Hogy nem csak azért lehetek újra itt, szabadon, mert menthetetlennek találtak és megunták a velem való foglalkozást. Tény, hogy a világot már sokkal színesebbnek látom és nem hiszem azt, hogy mindenki ellenem van. Már nem azt látom, hogy egyféle menekülési útvonal létezik csak. Valahol tudom, hogy felül tudtam kerekedni saját magamon, de mégis... úgy érzem, hogy a saját gondolataim a legnagyobb ellenségeim. Olyan vagyok, mint egy hirtelen lecsapó vihar; mikor gyönyörű, napos időben egyszer csak elsötétedik minden és a ordító felhők könnyeikkel áztatják a földet, mik ki tuja honnan kerültek hirtelen ide. Majd amilyen gyorsan jött, akár olyan gyorsan tova is tűnhet. Saját magam gerjesztem a viharokat a lelkemben és nem kis erőbe telik, mire szét tudom őket oszlatni. De már felismerem a saját fellegeimet.
Ha tényleg jól lennék, akkor miért kellett volna ott ülnöm és várnom? Én sem bízom teljesen magamban, nem csodálkozhatok azon, ha más sem teszi ezt. De talán jobb lesz így. Talán megtanulhatok beszélni, nyíltan, újra valakinek.
Nehezen jutottak el hozzám a szavak, ahogy saját magam próbáltam egyszerre győzködni és elbizonytalanítani. Viszont, ahogy sikerült keresztüllátnom a magamban folytatott vitán, hirtelen kaptam a tekintetem a lányra és zavartan pislogtam rá. Egy pillanatra tán a gyomrom is görcsbe rándult, egyre egy huncut, kétségbeesett gondolat próbált utat vájni magának;
vajon tudja?
- Szia... öhm, igen... - Nehézkesen nyögtem ki a szavakat, majd sóhajtottam egyet és lányos zavaromban elmosolyodtam. Nem számít, hogy tudja-e... én tiszta lappal akartam kezdeni. És úgy is akartam tenni. Sőt, még örültem is, hogy megszabadított az ajtó bámulásának súlya alól.
- Vagyis egyelőre csak időpontot kell kérnem. - Nyitottam még a számat, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még, pedig beszélni akartam. Beszélgetni, hogy naivan megfeledkezhessek minden másról a következő pár percben.
- Renae vagyok. - Egy szusszanás után nyújtottam a kezem. A karjaimat nem fedte semmi a melegre való tekintettel, így ha Ő könnyedén észre is vehette akár a hegeket. Ez volt a bátorságom legnagyobb bizonyítéka; már nem akartam elrejtőzni.
Hozzászólásai ebben a témában

Rosemary Narcissa Fisher
INAKTÍV


red swan
offline
RPG hsz: 100
Összes hsz: 179
Írta: 2018. szeptember 17. 20:04 | Link

Renae
a rendelő előtt
péntek délután


Megzavar, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az ajtó előtt ácsorog ebben az időpontban. Nem tudom hirtelen, hogy elnéztem-e az időt, és ha igen melyik irányban és mennyivel sikerült akaratlanul is. Siettem? Késtem? Nehéz kitalálni és nincs órám. Már beláthatatlanul hosszúnak tűnő ideje csak hozzávetőlegesen érzékelem egyébként is az időt. Többnyire hihetetlenül lassan vánszorog, kínos csigatempóban, hogy úgy érzem, apró kis darabokra hullok szét közben. Mint amikor a kép szétesik a képernyőn pixelekre. Mégis itt vagyok még, mint tétlen szemlélője ennek a folyamatnak, ahogy a kis darabkáim ott ragadnak egy-egy pillanatban, én pedig már nem igazán tudom, ki is vagyok. Úgy szedegetem össze őket, egyenként, közben felfedezve azért egy-egy újabb árnyalatot, meglepő kis apróságot, amit eddig nem tudtam magamról vagy nem akartam tudomásul venni. Nehézkes útja ez az önismeretnek. Nagyon nem szerettem az elején. Most, ha őszinte akarok lenni, már egészen megszoktam. Olyan mindennapos része lett az életemnek, mintha csak csukamájolajat nyelnék reggel, vagy akár az a folyamatos fájdalom, ami nélkül már furcsa az élet, annyira hozzám nőtt a tánccal együtt. Olyan lett ez is. Meg tudnék lenni nélküle, de mégiscsak beleépült a mindennapokba. Miközben azt latolgatom, hogy elkéshettem és elmaradhat ez a nem éppen szívem csücske, de már az életem részévé kopott alkalom, a hangom is alig hallható. Mintha itt sem lennék. Olyan, mintha egy szellem lennék csupán, árnya önmagamnak. Ismét megpróbálkozom azért egy hangosabb köszönéssel és egy béna kísérlettel, hogy feltérképezzem, mennyire csúsztam meg időben, egyáltalán jó napon jöttem-e.
- Óh - szinte már megkönnyebbülten szakad fel ajkamról a röpke szócska. Azt hiszem, csak hamarabb érkezhettem némileg, ha puszta időpontkérésről van szó mindössze. A bemutatkozás aztán némileg meglep, és az első pillanatban csak az ajkam nyílik el szótlanul, mire feleszmélnem sikerül, hogy kezet nyújtsak én is. Összehúzom a vállam a mozdulat közben. A talár rejtekében kényelmes, de azon kívül ijesztőnek érzem magam. Tegnap azt mondták a hátam mögött, hogy olyan vagyok, akár egy csontváz.
- Rosie - közlöm a nevemet. Futólag az ajtó felé pillantok, majd a kezemet visszahúzva mellkasomhoz ölelem a két kötetet, akár a pajzsot. - Önszántadból vagy itt, vagy... neked is muszáj? Már ha... nem muszáj válaszolnod. Igazán, túl kíváncsi vagyok, azt hiszem - magyarázkodom máris, és leülök a padra közben. Úgyis övé lesz az elsőbbség, hiszen nem egy ötven perces beszélgetés vár rá.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium