Bori az elmúlt hetekben kikészült. Gyakorlatilag nem is engedték tovább, hogy a főcsapattal szerepeljen, a beugrókhoz tették, mert a másik srác mellett szoszo lenyugodott, és nem kapott pánikot – annyira.
A fiolához, ami csak imitáció volt, rettegett hozzányúlni, meg úgy egyáltalán a problémásabb kellékekhez. A szemei karikássá váltak az alváshiánytól, általában csak akkor tudott végre kidőlni, amikor már a szervezete átvette felette az irányítást, és kidőlt.
Akárhogy bizonygatta neki a rendező, sajnos igaza volt: Bori fóbiás lett, és alvászavaros is. Emellett ott volt az az aprócska zűr a fejében, hogy nem szívesen adta volna le a projektfeladat végéhez közeledve Ingridet, a műbabáját, és hiába mű, ő már teljesen az övének érezte, az összes hozzátartozó gonddal, feladattal együtt.
Az orvosokat is utálta, úgyhogy ennél borzasztóbb már nem is lehetett volna számára a helyzet, mikor a rendező végül is meghozta a döntést: márpedig ő pszichológushoz fog járni, úgyhogy ez ellen semmit sem tehetett, mert a szülei is beleegyeztek.
Nem is tudom, kit féltsek jobban… a Mácsai tanárnőt, vagy utána a környezetét, ha vége a kezelésemnek…
Lassan. Nagyon lassan vette rá magát, hogy „alkalomhoz illően” kiöltözzön, és le is caplasson a Navine-toronyból az Átriumba, ahol a rendelő terpeszkedett.
Bár ez az utóbbi szó inkább rá jellemző, mikor tanulni kéne.
Ezt a csigatempót tovább folytatta a benyitással, és még jó, hogy volt két perce az időpontig. Menni, vagy húzni a nyúlcipőt, ez itt a kérdés.
 - Jó napot! – köszönt nagyot nyelve, miután végre betette kis patáit a rendelőbe, és szembenézett egyik félelmével. – Időpontra jöttem… szóval…
Nos, ritkán látni ilyennek a sárga lányt, de egy biztos, felbecsülhetetlen pillanat. Kevés dolog van, amitől kimondottan kiveri a víz, vagy megszeppenésre készteti, hogy visszavegyen az egyébként kissé naggyá vált arcából, ez a délelőtt pedig éppen ilyen alkalomnak számított.
Ne is szépítsünk a száraz tényeken: Bori félt.
Nem magától a helytől, hanem attól, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Utált betegnek lenni, akármilyen értelemben is.
 - Bocsánat, én csak… jó, őszinte leszek, a rendező szerint nem normális, ami azon a vacak papíron áll – nyújtotta át a kérelmet, amin Bori problémái szerepeltek, és az említett kis kölök természetesen ezt nem volt hajlandó beismerni, hogy ez gond lenne. Jó, a projektbabás rész az már nem volt ráfirkantva, de azért még ezt megkérdezheti, ha már túlestek a lélekturkáláson.

Bori az elmúlt hetekben kikészült. Gyakorlatilag nem is engedték tovább, hogy a főcsapattal szerepeljen, a beugrókhoz tették, mert a másik srác mellett szoszo lenyugodott, és nem kapott pánikot – annyira.
A fiolához, ami csak imitáció volt, rettegett hozzányúlni, meg úgy egyáltalán a problémásabb kellékekhez. A szemei karikássá váltak az alváshiánytól, általában csak akkor tudott végre kidőlni, amikor már a szervezete átvette felette az irányítást, és kidőlt.
Akárhogy bizonygatta neki a rendező, sajnos igaza volt: Bori fóbiás lett, és alvászavaros is. Emellett ott volt az az aprócska zűr a fejében, hogy nem szívesen adta volna le a projektfeladat végéhez közeledve Ingridet, a műbabáját, és hiába mű, ő már teljesen az övének érezte, az összes hozzátartozó gonddal, feladattal együtt.
Az orvosokat is utálta, úgyhogy ennél borzasztóbb már nem is lehetett volna számára a helyzet, mikor a rendező végül is meghozta a döntést: márpedig ő pszichológushoz fog járni, úgyhogy ez ellen semmit sem tehetett, mert a szülei is beleegyeztek.
Nem is tudom, kit féltsek jobban… a Mácsai tanárnőt, vagy utána a környezetét, ha vége a kezelésemnek…
Lassan. Nagyon lassan vette rá magát, hogy „alkalomhoz illően” kiöltözzön, és le is caplasson a Navine-toronyból az Átriumba, ahol a rendelő terpeszkedett.
Bár ez az utóbbi szó inkább rá jellemző, mikor tanulni kéne.
Ezt a csigatempót tovább folytatta a benyitással, és még jó, hogy volt két perce az időpontig. Menni, vagy húzni a nyúlcipőt, ez itt a kérdés.
 - Jó napot! – köszönt nagyot nyelve, miután végre betette kis patáit a rendelőbe, és szembenézett egyik félelmével. – Időpontra jöttem… szóval…
Nos, ritkán látni ilyennek a sárga lányt, de egy biztos, felbecsülhetetlen pillanat. Kevés dolog van, amitől kimondottan kiveri a víz, vagy megszeppenésre készteti, hogy visszavegyen az egyébként kissé naggyá vált arcából, ez a délelőtt pedig éppen ilyen alkalomnak számított.
Ne is szépítsünk a száraz tényeken: Bori félt.
Nem magától a helytől, hanem attól, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Utált betegnek lenni, akármilyen értelemben is.
 - Bocsánat, én csak… jó, őszinte leszek, a rendező szerint nem normális, ami azon a vacak papíron áll – nyújtotta át a kérelmet, amin Bori problémái szerepeltek, és az említett kis kölök természetesen ezt nem volt hajlandó beismerni, hogy ez gond lenne. Jó, a projektbabás rész az már nem volt ráfirkantva, de azért még ezt megkérdezheti, ha már túlestek a lélekturkáláson.

Bori

Mácsai tanárnő hellyel kínálta, és itallal. Habozott. Hol az italra nézett, hol a tanárnőre. Ezt jó néhány percig eljátszotta, az ötödiknél úgy döntött, inkább vall, mielőtt még cikisebb helyzetbe kerülne.
 - Bocsánat, inkább nem. A teától álmos lennék – ingatta a fejét, de leülni azért leült még, azért így mégis kényelmesebb, és kevésbé „hivatalos” ez a procedúra.
Az az összevont szemöldök nem sejtetett semmi jót, úgyhogy Bori magában fohászkodott Merlinhez, hogy ha lehet, akkor minél kevésbé nézzék őrültnek, vagy betegnek.
 - Mert aztán a normálist annyira körül lehet határolni… ez hülyeség… bocsánat, butaság – forgatta a szemeit értetlenül.
Tagadott. Tagadta, de fáradt volt, szeretett volna egy jót aludni, csak éppen nem mert. Ahogy nem mert senki mástól sem semmilyen italt elfogadni egész addig, amíg le nem futtattak rajta egy diagnosztika-bűbájt, hogy méreg – és bájitalmentes.
- Inkább az a nem normális, aki azt a senkiházit egyáltalán iskolaérettnek, vagy bármilyen formában közösségbe engedhetőnek merte nyilvánítani… - morogta mérgesen. Nem szokott ennyire megnyílni, de ha Norbiról volt szó, az a bicska máris nyílt helyette a zsebében, képzeletben persze.
 - Nem tudom, mit kéne gondolnom. Sok a dolgom, és úgy érzem magam, mint egy holdkóros zombi, de nem alhatok, annyi a dolgom – kertelt. Félt bevallani, hogy félt elaludni, és mástól elfogadni innivalót. Mindig a saját üvegét vitte magával az elmúlt időszakban, és azt is úgy, hogy rendszeresen tisztította, ellenőrizte, hogy kizárólag víz legyen a tartalma.
Mondhatni, eljutott a fóbia-szintre, ami már egészségtelen rá nézve. – Egyszerűen nem tehetem meg, hogy elalszom, különben nem…
Nem biztos, hogy felkelek… főleg időben.

Bori

Zója tanárnő

Elutasítón megrázta fejét a másodszori kínálásra.
Ugyan azt mondták neki, hogy itt nyugodtan használhat szalonképtelenebb szavakat, ő mégis inkább azt választotta, hogy moderálja magát, hiába nem fog innen a négy fal közül kikerülni, nem tartotta szépnek, hogy így fejezze ki magát lány létére.
A nem illendőség mellett sokkal nyomósabb indoka is volt erre: attól, hogy trágárkodna, még nem oldódna meg a problémája. Fölösleges idő – és szópocsékolás lenne.
Az, hogy tökélete biztonságban van, szintén nem nyugtatja meg egészen, főleg, amíg ott árválkodnak az asztalon a poharak limonádéval és teával.
Aztán rá is tértek a tárgyra, miután a tanárnő tejes kávéja is elkészült. Borcsa szuggerálni kezdte, szép finoman.
- Én a kakaóra esküszöm, tejszínhabbal, és fehér csoki-reszelékkel rajta. Próbálja ki, valami mennyei – javasolta, bár nem biztos, hogy újat mondott ezzel a nőnek.
A fiola szó említésére megrezzent. A szemébe ismét beköltözött a félelem gonosz kis árulkodó jele, amit itt hiába is próbálta volna, nem tagadhatta volna le.
 - Tényleg nincs sok dolgom. Sőt, tele vagyok lyukasórákkal, a dolgok többségét meg elég hamar elintézem. Utálok sokat szöszmötölni az elmélettel – és ez még szofisztikált és enyhe megfogalmazása annak, mennyire nem részletezett.
Az alvás azonban valóban problémát jelentett számára, pontosabban annak a hiánya, de félt, hogyha megmutatná, hogy ennyire gyenge, akkor eltiltanák a foglalkozástól, márpedig abból ő nem szívesen engedett volna.
Szerette a színházat – a váltáscsapatban.
 - Bájitalt… soha többet – érezte, hogy megfeszültek a vállizmai, ahogy az a szócska elhangzott, igazság szerint itt hagyta volna legszívesebben a nőt, mint Miskolc a papot, de azzal csak megerősítette volna, hogy alkalmatlan.
Arról viszont szó sem lehetett. Megküzd ezzel a problémával is, ha törik, ha szakad. Megoldja. Nincs olyan, hogy nincs megoldás. Valami mindig van.

Bori

Bori halványan elmosolyodott, hisz a kakaót csak szeretni lehet. Az elképzelései szerint. Neki nem indulhatott el úgy egy napja, hogy ne ivott volna legalább egy bögrével az édes nedűből, az meg, hogy kakaószeretők is vannak a környezetében: főnyeremény.
 Fontolgatta is, hogy kéne Kakaó Rajongói Klubot létrehozni.
A kakaó mindennek a megoldását jelentette, főleg, ha az előbb említett változatban guríthatja le a torkán.
 - Nem is értem, az alkoholisták miért nem kakaót vedelnek inkább? – csóválta a fejét játékosan hangosan kimondott gondolatára. – Ez nekem kicsit abszurd. A kakaó a legjobb.
Aztán ráterelődött a szó hirtelen a félelemre. Sejtette, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége, és muszáj lesz szembenéznie ezzel az egésszel, ha azt szerette volna, hogy a színházban maradhasson.
Leütötte a szemét.
 - Maga talán nem ugyanígy reagált volna? Komolyan azt hittem, hogy ott maradok. Maga talán nem tartaná szemétségnek? Jó, én se voltam épp egy ártatlan bárány, miattam kórházba is került Norbi, de… az nem volt egészen szándékos. Ha tudtam volna, hogy glutén allergiája van, eskü nem adok neki belőle. -  Haladás. Nulláról az egyre már eljutott.
Azt eddig is elismerte, hogy nem volt valami tisztességes tőle, és jó, talán azok a pofonok se voltak feltétlenül szükségesek, de mindketten feszültek voltak azokban a pillanatokban. Jogos is, életük első főszerepe, minden rajtuk állt vagy bukott – jelen esetben félig ez, félig az, csak a második előadást tolták el.
- Nem akarok para-izé lenni. Nincs erre köznyelvibb szó? – Valahogy nem tetszett neki ez a pszichológiai szakkifejezés, az is túlságosan ijesztő volt, legalábbis semmi jót nem ígért.
Szünetet tartott a megnyílásban, végiggondolta a lehetőségeit, hogy most ennyire fogja magát is, meg a másikat is elvágni. Nem árulkodós strébernek nevelték azért.
- Norbival nem igazán jövünk ki jól, ő… hogy mondjam szépen. Igazi házisárkány, a rellonba járt. Állandóan piszkált a marhaságaival, én meg… nem a legszebben reagáltam – és ez enyhe megfogalmazás volt azokra a pofozkodós veszekedésekre, amiket lerendeztek a közelmúltban.
 - Révay úr, és a beugró Romeó, Tomi. Ő aranyos – felelte arra a kérdésre, miszerint kiben, kikben bízik meg a legjobban.