Noel
-R.I.P. hegedű-

Noel
-R.I.P. hegedű-

R.I.P. Misi

Az ágy alatt hagyta, ebben száz százalékig biztos, de most legfeljebb ragadozóméretű pormacskák szemeztek vele az említett helyről - és egy üresen tátongó tok, a szoba sarkába lökve. Hegedű sehol...
Ez volt tulajdonképpen az első értékes dolog - a pálcája után -, amit a saját megkeresett pénzéből vett, így lényegében duplán fontos volt a számára, inkább szentimentális okokból, mint ténylegesen az anyagiak miatt. Alapvetően nem is tartotta a szobában, pontosan ezért, ami most történt; semmi olyat nem hagyott elöl, aminek az elvesztését bánná, hegedűt meg főleg nem, mert továbbra is kitartott amellett, hogy titkolja a melodimágus képességeit, ezt pedig úgy volt a legkönnyebb, ha nem látták hangszerrel a kezében. Még a végén valakiben felmerülne a kérdés, hogy mégis hogyan tanult meg egy év alatt így játszani.
Az egyetlen ok, amiért most mégis kénytelen volt otthagyni, az volt, hogy hírét vette, a húgát néhány idióta bántja az előkészítőben, úgyhogy ideálisnak látta a pillanatot, hogy bemutassa egy-két tízéves kis gyökérnek az elbűvölő mosolyt, amit sebhelye kölcsönzött neki. Meg se kell szólalnia mellé, és a tanárok sem kifogásolhatnak semmit - szegény, szerencsétlen tinédzser fiú nem tehet róla, hogy ijesztően néz ki. Nem hát. Fáj is az áldottjó lelkének.
Nem volt távol húsz percig se, de mire visszajött, a hangszernek tokostul-vonóstul nyoma veszett. Az. Ő. Hegedűjének.
Kérdőre vonja a klubhelyiség festményét, aki - lévén Noel valaha prefektus volt, mielőtt még mindenki rájött volna, ez mennyire nevetséges ötlet - egész készségesen segít, vagy legalábbis önmagához képest, és néhány további portré, valamint egy szellem bevonásával az egyenletbe, meg is tudta, merre tart kedves szobatársa, innentől kezdve pedig csak azt a szörnyű hangot kell követnie, amit szerencsétlen, megkínzott hegedű produkál. Komolyan, szinte fizikai fájdalmat okoz számára, hogy ennek fültanúja, és ha épp nem a bosszún járna az agya, meg is borzongana, de most épp azon munkálkodik, hogy beérje a másikat - és mivel az szépen, komótosan gyilkolja épp Noel egyik legértékesebb tulajdonát, a fiúnak talán van is esélye beérni, még mielőtt valami visszafordíthatatlant tesz a másik.
Felkap egy cserepesvirágot az egyik ablakpárkányról, némi sztoikus sajnálattal a szemében vizslatva a hippiszínre festett porcelánt. Igen, tökéletes lesz.
Két további sarkot kell csak megtennie futólépésben, hogy beérje a másikat, aki épp azzal foglalatoskodik, hogy felszerelje szerencsétlen megkínzott hangszert az ajtóra, és ha volt is bármiféle hajlandóság Noelben a tárgyalásra, ez a látvány igen gyorsan elfeledtette vele a békés problémamegoldás fontosságát.
Mindenféle figyelmeztetés nélkül megküldi a cserepet, Misi tarkóját célozva, elvégre nincs is jobb altató ennél az új készítménynél, amelyet a köznyelv csak "ibolya cseréppel" néven emleget, de ennél valami hangzatosabb címmel fognak eladni.
Hogy sokkal sportszerűbb lett volna, ha megvárja, hogy a másik szemben álljon vele és felkészüljön a küzdelemre? Ahhoz egy kicsit nagyobb gerincet kellene növesztenie, hogy érdekelje...ha pedig támadása sikeres, azt is bemutatja, mi a hangszergyilkosság ára.
 - Jaj, megcsúszott a kezem... - jegyzi meg.