BK Fórum - Bejárati csarnok

Egészen abszurd érzés volt arra gondolni, hogy milyen szerencse, hogy az évnyitókon csak a legjobb eredményt elérőket szokás kihirdetni, és azokról jótékonyan nem beszél az igazgató, akiknek nem sikerült évet lépniük. Ahogy Lilla az évnyitón ült, és ezen elmélkedett, kedve lett volna elátkozni maga alatt a padlót, hogy elsüllyedhessen benne szégyenében. De talán egyszerűbb, és kevésbé destruktív lenne egyszerűen felállnia az asztaltól és még azelőtt távozni, hogy minden tekintet a Rothman professzorra szegeződik.
De valahogy képtelen volt mozdulni, és nem csak a gyötrő éhség tartotta az asztalnál, hanem mert egész egyszerűen összeegyeztethetetlennek érezte nem meghallgatni az évnyitó beszédet. Mintha nem állna föl és hallgatná végig a himnuszt. De legalábbis eléggé helytelennek találta, és ebben az évben mindent jól akart csinálni. Nem kezdhette azzal, hogy nem tiszteli meg az iskola vezetőjét, és nem figyel oda, mikor a tanári gárdában történt változásokat taglalja. Mert, hogy ez őt is érintette, ha a dicsőségfalra felkerülés nem is.
De aztán nem csak azt bánta meg, hogy maradt, hanem azt is, hogy egyáltalán felkelt ma az ágyból. Egy név ütött szöget a fejében, és onnantól kezdve a többi bejelentett oktatót már nem is hallotta. Frida. Frida Bergstein. A vezetéknév nem csengett ismerősen, de ami előtte állt, olyanból Lilla csak egyet ismert, akiről tudta, hogy a tanári pálya szóba jöhet. A szentségit!
Miután meggyőződött róla, hogy bizony ez az a Frida, és nem egy másik, komolyan elkezdett gondolkodni rajta, hogy hogyan is volt az az átok, de végül elvette az ötletet, hogy lyukat üssön a nagyterem kövébe. Végül inkább megpróbált láthatatlan lenni, ami persze kimerült abban, hogy megpróbált elbújni társai takarásában, akik nem értették, mit izeg-mozog. Aztán ahogy az étkezés véget ért (egy falatot se tudott lenyelni), az elsők között pattant fel, és indult el kifelé a teremből. Ha közel lett volna a kijárathoz, még jó is lett volna, de így elég sokáig tartott, mire kiverekedte magát, és közben a Süveges csajt is fellökte, aki átesett a padon, és lábaival ott kalimpált. De erre Lillának nem volt ideje, valaki majd úgyis felsegíti.
Végre kiért a bejárati csarnokba, és már épp indult is volna fel a lépcsőn, mikor megtorpant. Rájött ugyanis, hogy addig babrált a pálcájával, hogy aztán nem tette el azt, csak lehelyezte az asztalra, mintha az is egy lenne a kihelyezett evőeszközök között. És persze, hogy ott maradt! Annyira mehetnékje volt.. most mehetett vissza.
Megfordult, és fáradt sóhajt hallatva sarkon fordult, hogy visszamenjen a varázsvesszőért. Remélhetőleg már nincs odabent senki, akivel túl kínos lenne találkoznia. Nem mintha örökre elkerülhetné. De ez legyen a holnap, majd a holnapután és az azután problémája.