A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=800853#post800853][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.03.26. 08:21[/b][/url]

Hangosan csapódik ki az átváltoztatástan terem ajtaja, és ezernyi negyedikes diák indul meg boldogan, hogy kipihenhesse az óra fáradalmait. A fiúk hangosan kiabálnak, a lányok pedig kacarászva szedik lábaikat; ki bájosan, ki csupán figyelemfelkeltés gyanánt. Elérkezett a negyedik évem az iskolában, de még soha nem vártam ennyire tanévet, mint most. Ivett barátnőm mellett sétálok kigombolt talárral, lágy mosollyal az arcomon. Hajam kiengedve, ami lezseren hullik alá vékonyka vállamra. Kék szemeimet szempillaspirállal tettem hangsúlyosabbá, illetve kevés pirosítót is tettem fehérszín arcomra. Ez valami új, ez valami más Babett. Kacagva hajtom le fejemet, miközben barátnőm a volt fiújáról beszél és arról, hogyha rá küldene egy féreggé változtató varázslatot semmi nem változna, mert a srác egy csúszómászó. Kacagásom végül mosollyá szelídül, miközben könyveimet erősebben szorítva mellkasomhoz szlalomozunk a többi diák között. Magam mellé tekintek barátnőmre – akinek hajkoronája most is a szivárvány minden színében játszik –, és megosztok vele néhány gondolatot arról, hogy mégis mit kellene ma délután csinálnunk, amire ő egy teljesen más irányba tekint, hiszen ex fiúja közelít felénk. „Mennem kell” hadarja nekem a lány, majd a tömeget kihasználva tűnik el egy pillanat alatt szemem elől. A vézna magas srác viszont megáll előttem, tekintete kétségbeesetten keresi Ivettet, de már sehol nem találja. Én nem szeretnék jobban belekeveredni, ezért összeszorítom ajkaimat, és dülledt szemekkel vonom meg a vállam, egy „sajnálom-szerű” mosolyt engedve felé.
Mélyet sóhajtok, majd megnyomva a némítás gombot fejemben sétálgatok tovább a folyosón, amíg el nem érek a bejárati csarnokhoz. Van még egy kis idő a következő óráig, ezért úgy döntöttem, hogy kihasználva a Nap fényét és melegét, kiülök a rétre, és olvasgatok egy keveset. Az oldalamat húzó feketére festett, bőr oldaltáskámhoz nyúlok, hogy átváltoztatástan könyveimet beletemethessem, amikor szinte beleszaladok valakibe. Unott arcomat emelem fel, hogy szokásos monotonmód elmondjam, hogy mennyire sajnálom a figyelmetlenségemet, azonban ismerős hang üti meg fülemet, sőt amikor megemelem barna hajkoronámat, kék szemeimet egy ismerős, szintén kék szempárba kell fúrnom. Az unottság felfedezhető zavarba csap át, így ügyetlenül táskám mellé ejtem tankönyveimet, amire halkan káromkodok egyet. Lehajolni készülök, hogy összeszedjem őket, amikor megüti a fülemet a randi szó. Lassan egyenesedek fel, és ha a pirosító nem lenne elég, még vörösebb lesz arcom, és érzem, ahogyan ez a pironkodás érzetté válik, ami végig égeti felsőtestemet.
– Mi-minden rendben. Nálad? – kezdem teszetosza módon hangom túlvilágian cseng. Nagyot nyelek, s a beállt csendben lehajolok könyveimért. Ujjaim szinte elfehérednek, ahogyan gerincükre markolok, és felegyenesedek. Ismét Bence tekintetébe fúrom magamét, egy pillanatra szűkítve enyémeket, majd egy gyors mozdulattal a táskába rejtem a köteteket. – Jaaa, persze – „aznap este”, visszhangzik a fejemben a két szó, egy újabb meleg hullámot végig söpörve testemen. – Kaptam egy kisebb fejmosást – nyúlok vékonyka ujjaimmal nyakamhoz, amin zavartan simítok végig. Közben az ablakon keresztül törő napfény kíváncsian világít meg bennünket reflektorszerűn, amibe hunyorítva bámulok néhány másodpercre, majd a következő kérdésre villámgyorsan kapom vissza tekintetemet Bencére, s amikor meghallom a hiányoztál szót először ledöbbenek, majd halvány mosoly látszik megbújni vastag ajkaim szegletében.
– Van még egy kis időm bűbájtanig – tekintek le színpadiasan törékeny bal csuklómat körbefonó aranyórámra. Természetesnek szántam, de zavaromban minden olyan esetlennek és mesterkéltnek tűnhet. Nyelek egyet, úgy emelem szempáromat Bence tengerkékjeibe. Majd végig kúsznak nyakán, és szemeimmel hunyorítva állapodok meg a levitás jelvényen. Lemaradtam valamitől? Először csak szájamat tátva mutatok finom mutatóujjammal a kitűzőre, majd végül a hang is párosul hozzá. – Levita?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=800878#post800878][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.03.26. 13:16[/b][/url]

A hangzavar egyre feszültebbé tesz, ezért karba tett kézzel ácsorgok tovább Bence előtt. Nem vagyok túl közel, de nem is vagyok annyira távol tőle, hogy esetlegesen azt éreztessem nagyobb távolságot szeretnék tartani kettőnk között. Vagyis… mi? Mit akarok egyáltalán érzékeltetni? Sok ismerős sétál el mellettünk, valaki Bence ismerőse, néhányan meg az enyémek, így többször kell egy-egy köszönéssel megszakítani a beszélgetést. Nem mintha annyira szószátyár volnék. Bólogatva, gyengéd mosollyal hallgatom, hogy megvan, jól van, de valami mégis olyan más. Egy pillanatra nem hiszek neki vagy nem is értem, hogy miért állunk így egymással szemben. Engem is megtámad a kétely, miszerint egy megbánt éjszaka emlékeként él a fiúban az „aznap este”. Szomorkás tekintettel nyelek egyet, és egy erősebb levegőáradat távozik tüdőmből mazsolányira zsugorítva légzőszervemet.
– Aha – válaszolok végre, s teszek felé akaratlanul egy lépést, szinte suttogni szeretném, nehogy mások fülébe jusson. Pajkos fény csillan kékjeimben, és egy újabb ismerősnek biccentve lépek közelebb Bencéhez. – Nővérem nem volt elragadtatva a látványomtól – bandzsítok egyet játékosan arra utalva, hogy nem voltam szomjas „aznap este” a jónéhány sörtől, amit bepusziltunk a stégen. A dicséretre ismét elakad a szavam, és mesebeli tekintettel érek hajzuhatagomhoz. Egy halk „ó” hagyja el ajkaimat, és kékjeim egy „köszönömöt” is küldenek a szőke fiú felé. Összezavarodtam.
Ekkor meghallom Masa nevét, s mintha egy jól célzott ütést kapnék gyomromba. Úgy érzem, valóban össze is görnyedek, pedig csupán belső feszültséget szült a leányzó neve. Miért is? Ezt a kérdést megválaszolatlan hagyom keringeni koponyámban a többi Bence-okozta kérdőjellel együtt. Azonban arcom nem tud hazudni. Ajkamba harapok egy kelletlen fintor kíséretében, amit a fiú vállvonása varázsol el onnan.
– Tiszta sor – mondom megértő hangnemben, pedig egyáltalán nem tudom, hogy mit kellene erre mondani. Hangom mégis hitelesen cseng, még ha tekintetemben mindig felfedezhető az a furcsa csillogás, amit én magam sem tudok megmagyarázni. Lélegzetvételeim egyre erősebbek, mintha levegőért kellene kapkodnom, elvégre már a második olyan fiúcsoport sétál el mellettünk, akik összesúgnak kettősünk látványán. – Ismered őket? – mutatok utánuk, majd kérdem ártatlannak szánt hangsúllyal.
Bence a Levitában. Elgondolkodóan húzom el vöröslő ajkaimat, miközben szemeimet szűkítve indulok meg a fiú mögött, majd mellett az egyik közeli ablakhoz. Furcsa ez a magabiztosabbnak, érettebbnek ható Bence. Még akkor is, ha ezzel olyan titokzatossá teszi saját magát, hogy nem is tudom hová tenni a kettőnk ügyét. Van egyáltalán akármilyen ügyünk is együtt? Felkacag. Elmosolyodok. A szokásos forgatókönyv. Ajkaira tekintek, ahogyan ő a falnak támaszkodva figyel engem. Ez nem kínos. Ez szuperkínos. Ugyan kevésbé vagyunk már kitéve a diáktársaink kíváncsi vagy éppen értetlen tekintetének, mégis zavarban érzem magam. Megtámaszkodnék a párkányon, de mellé nyúlok, így úgy csinálok, mintha szoknyámat szeretném megigazítani, így kicsit arrébb húzom taláromat. Ennek következtében egy pillanatra több mutatkozik combomból. Hirtelen nyúlok oda, és húzom lejjebb a ruhadarabot, riadt tekintetem Bence kékjeibe fúrom. Felejtsük el…
– Nem sok mindent – kezdem, s közben szempárom folyamatosan a fiú mozdulatait követi. Ahogyan az ablakpárkányra könyököl, és rám néz ismét megcsillan valami a tekintetében, ami újra összezavar. – Barátnőm volt nálunk, én voltam náluk – folytatom, majd torkomat köszörülve nézek el a diákok irányába. Elmosolyodok saját esetlenségemen, és azon, hogy valóban mennyire unalmasan hangzik, amikről beszélek. Nem csoda, hogy Bence lassan elalszik. Szelíd mosollyal fordulok hát vissza felé, s ugyanabban a könyöklő pozícióban találom, amire ellágyul tekintem, és a párkánynak dőlök hátsómmal, így Bence a bal oldalamra kerül. Bambán tekintek le rá, és megigazítom ismét neveletlen taláromat, hiszen ahogyan egymás elé helyeztem lábaimat, újfent elmozdult helyéről. – Igen – mondom halkan, majd ismétlem meg, amit ő mondott. – Többet találkozhatunk – szünet. – Tanulhatunk is – szünet, és közelebb húzódok alig észrevehetően. Bal kezemmel támaszkodok magam mellett a párkányon, Bence könyökétől nem messze. Zavaromban kopogok egyet, majd még egyet a párkányon a beállt csend okozta szorongás miatt. Ajkamba harapok és Bence irányába fordítom pirospozsgás arcomat. – Mmm… van már programod tanítás után? – halkan kérdem, suttogom a levegőbe, a szemkontaktust szigorúan tartva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=801163#post801163][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.03.27. 12:09[/b][/url]

Most rajtam a sor, hogy felnevessek, hiszen lelki szemeim elé kerül a kép a stégen. A nevetések, a találkozó tekintetek. Igaz, kissé homályos néhány kép. Mint amikor készítesz egy képet a fényképezőgéppel, de kisebb kosz van a lencséjén. Elgondolkodóan sóhajtok egyet, sőt inkább felhorkanok, és kacagásom lágy mosollyá alakul, miközben fejemet csóválva fúrom kékjeimet Bence tekintetébe. Vonásaim arról árulkodnak, hogy talán mondani szeretnék valamit, amit nem merek. Így a sóhaj távozása után szólásra nyitom ajkaimat, de érezhető, hogy mégsem azt mondom, ami a koponyámban van. Egy picit közelebb hajolok, de nem nézek a fiú szemeibe, csupán elnézek mellette a távolba, miközben lélektükreim egyik sétáló diákról a másikra ugranak. Lassan nyitom fel ajkamat, miután rózsaszín nyelvemmel megnedvesítem azt.
– Ez nem elég? – utalok arra, hogy több mindentől elázva jelentem meg nővérem ajtajában. Erre ismét felnevetek, és visszahúzódok abba a pozícióba, amiben eddig is ácsorogtam. Az ismeretlen tanulótársak felé emelem arcomat, majd vissza Bencére. Nyugtalanító, hogy nem ismerjük őket, mégis minket néznek. Ismét karba tett kézzel nézelődök tovább. Bence tényleg jól kezeli a helyzetet. Talán nekem is itt lenne az ideje, hogy felnőttmód viszonyuljak a kapcsolatunkhoz, de annyira nehéz. Tartok a fiúktól. Mindig is tartottam. Ezért nincsen Dai-on kívül egy olyan hímnemű sem, akivel tartanám a kapcsolatot. Boldizsár – nővérem ex férje – jól elintézte ezt bennem egy időre. Még ha tudat alatt is gondolok rá néha. Megrázom fejemet, és újra Bencére tekintek.
– Dehogy – csóválom meg fejemet. – Gerda nagyon jó fej – mosolyodok el testvérem gondolatára. Aztán egy pillanatra elkomolyodok, hiszen eszembe jut Ivett minden tanácsa. Elmondtam neki, ami a stégen történt, persze. Sokat beszélgettünk róla, de nem gondolnám, hogy ezt Bence orrára kellene kötnöm. Ezért ismét zavart mosoly jelenik meg arcomon. – Beszélgettünk erről, arról – zavart mosolyom sejtelmessé válik, s tekintetem lecsúszik a fiú zárt ajkaira. Furcsa érzés, hogy azok valaha az enyémre tapadtak. Sóhajok hangja erőszakolja belső füleimet, közben tekintetem egyre homályosul, majd… Babett, fókuszálj, kérlek! – Ez eléggé sztereotipikus, nem gondolod? – válaszolok a levitásokról alkotott gondolatmenetre, de pajkos mosoly jelenik meg vastag ajkam szegletében. Csak piszkálom természetesen. Én sem vagyok a kitűnő tanuló, habár vannak tárgyak, amiket kifejezetten szeretek, és még szabadidőmben is szeretek velük foglalkozni. Apám mindig azt mondja, hogy keményen kell tanulni annak érdekében, hogy a jövőnk biztos legyen. Tinédzser aggyal elég nehéz ezt felfogni, de próbálom kihozni a legtöbbet magamból. Amikor éppen nem veszik át a hormonok a hatalmat felettem. – Nem fognak kinézni – tekintek el a távolba, majd lassan vissza Bencére. – Ha mégis, akkor meg maximum ketten leszünk – harapom be ajkaimat, és nézek nagyon mélyen Bence tekintetébe. Amikor érzem, hogy szívverésem felgyorsul, nyelnem kell egy hatalmasat, és zavartan kapom el kékjeimet, hogy a díszes márványpadlót kezdjem vizsgálni. Annyi hülyeséget beszélek, annyira zavarodott minden egyes szavam. Vajon azt gondolja, hogy nem érdekel engem? Érdekel? Miért nem reagáltam a randi említésére? És miért hagytam szó nélkül azt, hogy hiányoztam neki?
Kezünk alig pár centire fekszik egymástól, s ettől érzem, ahogyan vágyakozó lüktetés indul meg ujjbegyeimben. Szinte teljesen elzsibbadnak olyan érzést keltve, mintha egy teljesen idegen testrész kapcsolódna az ujjaim többi részéhez. Itt az idő, Drinóczi; reagálj azokra, amikre eddig nem mertél. Szedd össze magad! Egy ideg mozgatja meg bal kezem mutatóujját, és szívem szerint megindítanám a fiú keze felé, de mégsem teszem. Nézem a fájdalmasnak érzett távolságot közöttük, majd kiskutya mód oldalra döntöm a fejemet, és ujjaimmal mindenféle alakzatot rajzolok a párkányra.
– Arra… - elmegy a hangom egy pillanatra, de torkot köszörülök. – Arra gondoltam, hogy – szünet. – Hogy…. tudod… - szünet, és megjátszott nemtörődömséggel vonom meg vékonyka vállaimat. – Hogy csinálhatnánk valamit tanítás után – nyelek egyet, majd kékjeimet Bence szemeibe fúrom. – Együtt – fújom ki végre a levegőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=801672#post801672][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.03.30. 13:12[/b][/url]

Nem, nem gondoltam azt, hogy Bence ilyen csókkirály szerepben tengeti napjait a kastélyban és környékén arra várva, hogy egy elveszett királylány arra sétáljon, és csókot lophasson tőle. Sőt az igazat megvallva; semmit nem kombináltam a dologgal kapcsolatban. Azon kívül, hogy néha szemérmetlenül kirázott a hideg a csók gondolatára vagy sétálás közben fülig pirultam az érzés felidézésekor. Elvégre nem tudom, hogy mi ilyenkor a következő lépés; még sosem jutottam el idáig. És a szünet is jókor jött, hiszen így nem kényszerítette egyikünket sem a helyzet arra, hogy mindenképpen beszélnünk kell a másikkal. Miről is? Ivett azt mondja, hogy ez nem nagy cucc. Akkor én miért érzem mégis mellkasomat nyomó, hatalmas dolognak ezt?
Gerdáról esik végül néhány szó, én pedig csillogó tekintettel bólogatok arra, amikor Bence is kiejti a dics szókat ajkain. Ez az utolsó szócska visszhangzik kicsit fejemben, miközben mélyre hunyom szemeimet, mintha egy rossz álmot szeretnék eltüntetni lelki kékjeim elől. Eléggé nehezen megy ma a koncentráció. Biztosan azért, mert már néhány órán túl vagyok, és még… nem is ettem, csak reggel egy fél narancsot osztottunk meg barátnőmmel, aminek nyoma valahol talárom alján árulkodik a végül folyosói aprócska kajacsatába fajuló történetről. Éppen el is szeretném mesélni ezt az előttem lévő fiúnak, de amilyen sebesen távozott volna nevetésem, úgy maradt meg a visszafojtott levegő mellkasomban. Így az csupán megemelkedni látszik, de nem kerül kezdőhelyzetbe.
– Ja, ööö… fiúkról – váltok át kislányos, megjátszott lazaságba. – Persze – mutogatok a levegőben össze-vissza. – Szoktunk… fiúkról beszélni. Igen – ehhez teljesen vaknak és süketnek kell lennie valakinek, hogy ne vegye ki beszédemből, s minden egyes mozdulatomból azt, hogy minden vagyok jelenleg csak laza és nyugodt nem.
Mikor a levegő csakhogy távozni kényszerül mellkasomból, egy halk leányos kuncogás elrejtése végett kapok dús ajkaimhoz. Megnevettet a levitás gondolatmenettel, így a padlóra tekintek, majd boldogan csillogó, huncut tekintetemet fújom az övébe.
– Ismertem egy lányt, aki egyszer kapott egy V-t rúnaismeretből – hangom sejtelmessé válik, arcom elkomorodik. Egyet lépek Bence felé, majd suttogva kezdek mondandómba. – Azóta ő a háziszellem – nevetek fel végül hangosan. Kacajom szokatlanul harsány, mégis van benne valami füleket simogató. Lármásságom aztán megszelídül, főképpen Bence azon kijelentésére, miszerint mi nem unatkoznánk ketten. Hát nem is szeretnék… Mi? Megrázom gondolatban a fejemet, majd érzékelem, ahogyan a fiú meg szeretné fejteni, hogy mégis mire gondolok. Nem tudom, hogy rendelkezik-e ezzel a képességgel, azonban a bizalmat megadva nem is feltételezem, hogy kutakodna a koponyámban. Kékjeimet titokzatosan szűkítem össze, majd kinézek az ablakon. Valamiért elbizonytalanodok, és egy nagyot kell nyelnem, azonban meghallom a beleegyezés „ühüm”-jét, amire széles mosoly terül szét az arcomon. Érzem, ahogyan megfagyott vérem ismét útnak indul ereimben, és szívem a most már megszokottnak mondható Bence-jelenlétiállapotba helyezi magát. Megköszörülöm torkomat.
– Hát – hápogok. – Hát ez szuper! – a megkönnyebbültségtől egy újabb kis nevetés hagyja el szájamat, majd boldogságtól fénylő kéjeimmel, kipirosodott ajkaimat beharapva bólogatok. – Ugyanitt háromkor? – kérdem gyengéden, majd egyszerre sóhajtok Bencével, s ő is megerősíti még egyszer a találkozót. – Délután – aztán én is még egyszer hatalmas zavaromban, majd már nyúlnék is táskámért, hogy előszedjem a következő órára jegyzeteimet, amikor a fiú hirtelen előttem terem, és karjaiba vesz. Ahol az ő teste éri törékeny kis testemet érzem, hogy fellángolok, és a vérem, amivel már mugli kémia órát élek meg többszörösen, bugyborékolva fűti fel még jobban szervezetem. Ugyanaz az illat csap meg, mint a stégen. Szemhéjaimat lehunyva ölelek vissza, de eléggé lassú felfogású voltam, így már a fiú enged is engem utamra. Mosolya hangosan csattan mellkasom ajtaján, én pedig csak állok egy ideig, és figyelem őt. Aztán hirtelen a folyosó közepe felé kapom tekintetemet, ahol Ivett szemeit forgatva, karba tett kézzel vár rám. „Elkésünk, Júlia” motyogja monoton hangon, és belém karolva rángat tovább a Bűbájtan terem felé. „Hallod, az a barom megtalált a mosdóban. Érted? A női mosdóban. Bejött utánam, nem hiszem el…” folytatja nekem sztoriját az exről, aki a szünet elején próbálta elcsípni őt. De én mindezt csak félhangosan csacsogásnak hallom. Ajkaimat beharapva, jegyzeteimet szabad kezemmel mellkasomnak szorítva sétálok tovább, ám egy mély sóhaj után barátnőm felé tekintek, és kezdek reflektálni a mondandójára. Elhívtam Lóránt Bencét. El sem hiszem.