Hát akkor itt az idő, nincs mese. Ki kell állni a kapuba, és kedvesen mosolyogni, és irigykedni azokra, akik ebédelni mennek, mert ő már korábban bekapott valamit, és most csak pár darab kekszet meg egy kis vizet hozott magával. De ez van, így jár, aki az év első dolgozatát olyan gyönyörűen pocsékul írja meg, hogy rásóznak plusz feladatot is. Méghozzá kérdőíveset. Hurrá.

A lényeg tehát, hogy ebédidő előtt pár perccel akkor beáll a bejárati csarnokba, mert ott mindig van forgalom, és tervei szerint ott álldogállna és szólítana le embereket, hogy töltsék ki a kérdőívét. Amibe, mivel kérdőívről van szó, nem fektetett gyakorlatilag semekkora energiát. Írt pár kérdést, oszt jóvan. Amennyire tapasztalatai sejtetni engedik, az ilyen űrlapok a kitöltőket se érdeklik. Őszintén, senkit se érdekelnek. Akkor meg minek fárassza magát, nem? A feldolgozásuk viszont ugye munka, és azt a tanára értékelni fogja. Ennyi.

És itt jön a de, mert ahogy nézi, nem ő az egyedüli kéretlen és zavaró elem a csarnokban. Pont a kinézett felén kiabál egy lány, valami kentaurokról, és közepesen lelkesnek tűnik. Hát ugyanez a navinésról nem mondható el, úgyhogy a lelkesedést látva jobban megnézi a lánykát, és felfedezi a csinos és feliratos pólóját is. Egy igazi aktivista. Hát csodás. Hogy ez most rontja vagy növeli a kérdőívezés esélyeit, majd kiderül, de egy ilyen környezetvédő az már hiányzott a kastélyból. Most komolyan. Mindig érdekes megfigyelni, hogy milyen szerencsétlen állatot választanak ki arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Mindenesetre egyelőre beáll akkor a csarnok másik felére, és minden kedvességét összeszedve, nagy mosolyogva állítja meg a szendéknek tűnő, többnyire lány diákokat, akik ebédelni indultak, és következtetésképpen nem kifejezetten érdeklik őket mindenféle festményes kérdőívek. A többség simán megy tovább, vagy reflexből motyog valamit és rázza a fejét, tehát pontosan azt csinálja, amire a navinés számított és amit maga is tenne hasonló helyzetben. Mire az első ebédelési hullám elül, elment mellette vagy száz diák, és kitöltötte a papírját vagy tíz. Hát, az nem sok, de legalább kedvesek voltak vele. Az is valami.

 - Szia, ne haragudj, van egy ilyen.. - kezdene bele a túlságosan hosszú szövegébe, amikor meglát egy majdnem futó, megkésett diákot, de az egy udvarias és félvállról odavetett "Most nincsen, bocs"-csal továbbkocog. A navinés egyrészt eltűnődik azon, hogy ne fusson-e utána, már csak tiszta bosszúból is, meg azon is, hogy mi nincsen pontosan, és kinek nincs, és miért nincs. Ami biztos, hogy neki nincs szerencséje, azon kívül meg ki tudja.

Szóval most nem nagyon dugaszolhatja senki orra alá a papírjait, bár az átfut az agyán, hogy a festményeket is kikérdezhetné, mert miért is ne, ez de jó ötlet már, de szigorúan csak az után, hogy illedelmesen elcsipegetett pár kekszet, amit a sarokban tett le. De odáig nem ér el, mert a gyanús, erőszakosabb aktivistákra jellemzően kedves - nem, nem ellentmondás, mosolyogva kaparnák ki a szemed, ha nem írod alá, veszed meg, állsz melléjük - lányka felé tart. Mit ne mondjon, egyszer úgy kellett köhögésnek álcáznia a nevetését, mert most komolyan, ne tagadd, hogy szerelmes vagy egy kentaurba, kreatív a kolléganő, azt meg kell hagyni. Ha már kreatívoskodás, lehet, hogy pénzt kéne ajánlania a kitöltésért cserébe. Hátha akkor többen megállnának neki. De csak ajánlani, szigorúan. Hm.  

Hát gondolhatta volna, hogy tud beszélni, ha egyszer ilyen lelkesen sivítozik, de volt egy csepp reménye, hogy esetleg kíméli a hangját a szünetekben. Hát nem. Attól függetlenül, hogy a navinés csak pislogni tud, még a mozdulatában is megállt, a másik lány nem ellenszenves neki, csak egy kicsit sok benne az energia. Mit is várt mondjuk egy kentaurokért küzdő aktivistától.

 - Hát, öhm.. tessék. - dug ténylegesen egy darab papírt a lány orra alá, miután az elhallgatott, mert ez így kicsit sok volt, és a navinés reakcióideje amúgy is kétségbeejtően hosszú. - Festményekről. - kezdi összeszedni magát, annyira, hogy rezignáltan hozzá is tudja tenni azt a szarkasztikus mondatot is, hogy - Ugye, milyen érdekes?

 - Öhm.. kérsz kekszet? - menekül egy minden bizonnyal újra bekövetkező szóáradat elől a cselekvésekbe, és akkor kibont a házi szalvétacsomagolásból egy adag csokis kekszet, és azt is a lány arcába nyomja kínálóan. - Amúgy nagyon érdekes a kentauros... dolgod. Meg a pólód is. - kezd el csevegni nagyban majszolva, mert csevegni kekszevés közben a legjobb. És végeredményben érdeklik is a kentaurok. Illetve hát a lány szemszöge róluk, ami.. hát, ami az elmúlt percek alapján nem túl népszerű. - Én kaphatok olyan brosúrát?

 - Na igen, a házak.. - motyogja elítélően egy harapás keksz után, mert ez olyan fontos megállapítás volt, hogy fel kellett rúgni érte a teli szájjal nem beszélünk ősrégi szabályát. - Érdekes egy dolgok azok. - a második megállapítás már nem kekszevés közben történik, de látszólag ennek sincs több értelme. De ha ő most belekezdene a házakról szól nézeteinek kifejtésébe, hát nem az érdektelen diákokat kéne hibáztatni a kérdőívek kitöltetlensége miatt.

De hát el is foglalja magát a szórólappal, és elolvasása után diplomatikusan úgy dönt, hogy betöm még egy kekszet a szájába, mert ha ő most kinyitná, abból megint nem származnának túlságosan értelmes és használható dolgok. - Nem tévesztettél házat, méghozzá homlokegyenesen más házat ezzel az igazságérzettel? - néz töprengően a lányra. Távol álljon tőle, hogy ezt a kentauros izét kritizálja, szédítlek én itt titeket, hát nagyon szeretné, de jobb, ha nem, mindenesetre ez olyan eridonos, hogy az iskola leírásában is megvan, fogadni merne rá.

 - Volt hát, eddig kétszer kérte meg a kezem, egyszer meg próbálta, de nem jutott el odáig. - vigyorodik el, mert igenis kedveli a festményt, legyen az akármilyen csélcsap nőbűvölő. Először nem mondja, kicsit meglepődött, ne így tervezte el az első lánykérését, de harmadszorra meg kicsit megsajnálta szegényt, de hát a sok borral időnként egy kis rosszullét is jár.

 - De a kedvencem a Rózsaszín Dáma, utánozhatatlan. A múltkor becsatlakoztam hozzá, mondom, legyen a Lakmé, leszek a szolgáló. A végén még meg is dicsért, azt mondta, kicsit csiszolni kell a technikámon, de jó lesz ez. - von vállat, de közben vigyorog is. A Dáma híres arról, hogy három egész áriát tud, amiből egy ráadásul duett, de a biztonság esetére azért írt oda egy Egyéb lehetőséget is, hátha újított, de nem valószínű. Meg arról is híres, hogy juszt se tud énekelni, pláne nem operát. De ez különösebben nem szokta zavarni, és mivel a dáma olyan lelkes, és neki sincs hangja, de szeret énekelni, a navinés nem bánja, ha áriázik. Egy ilyen szaktekintélytől egy ilyen elismerés tehát sokat ér, nagyon sokat.

 - Nem érdekes, megérdemeltem. - keni el nem túl ügyesen a választ, mert az se lenne túl okos, ha itt most elregélné a tanár nevét. - De téged eddig nem láttalak, mi vett rá, hogy..? - tesz bizonytalan kézmozdulatokat a mondat befejezéséül, mert nem sikerült befejezni. Van ilyen. Meg amúgy is az utolsó két kekszen majszolódnak, ilyenkor elég a csonka mondat is.

 - Á, te biztos kitűntél volna bármelyik házban. - rázza meg a fejét, és közben szurkol, hogy a szerencsétlen megfogalmazását a másik ne bántásnak vegye. Egy icipici az is van benne, de főleg egyszerű megállapítás, mert most komolyan; aki kiáll ilyen szöveggel a kentaurokról szórólapozni, az nem kis láthatatlan porfogó. És egyben meg is kapta a válaszát arra a kérdésre, hogy miért pont a kentaurok. Há mer az feltűnő.

 - Így van, a férfiak már csak ilyenek. - próbálja nagyon komolyan kimondani, de azért csak felfele kunkorodik a szája széle. Neki tapasztalata egyelőre ugye nincs, és nem is nagyon vonzza, hogy szerezzen, az itteni szappanoperát meg távolról és nagy élvezettel szemléli. Az alapján mondjuk, meg kell hagyni, nem fog túl pozitív képet kialakítani magában a férfiakról. Vagy úgy a párkapcsolatokról egyáltalán.

 - Őt annyira nem ismerem szerencsére, de ott van az a lovag is a keleti szárnyban, az meg mindig trubadúr-dalokat ad elő. Provanszálul. - először meglepte, az biztos, de azóta szívesen megáll ott költeményeket hallgatni, még ha egy árva szót se ért belőlük. Hát ki ne szeretné hercegnőnek érezni magát, mikor egy eredeti középkori lovag teszi neki a szépet, eredeti középkori nyelven?

 - Khm.. - próbál összehozni egy csuklást meg egy torokköszörülést egyben, mert kirobbant belőle a jóféle neveletlen nevetés, ahogy a korábbi taktikát meghallotta.  - Nem sokat szórakoztál akkor. - néz elismerően a lányra. - Ez igazi rellonos mozdulat volt. És így mennyire haladsz?

A választ azonban nem várja meg, de mentségére szóljon, nem azért, mert udvariatlan kis dög, hanem mert munka van. Jött ugyanis két kósza diáklány, kicsit idősebbek, de nagyon nevetgélnek, bepróbálkozik náluk. Vagy aláírják, vagy elküldik őt jó messzire.

És kitöltik. És elmesélik, hogy a Dáma valami új áriát tanul, persze az ő stílusában, azaz rettentően, meg hogy őket éppen hogy kérte meg a szerzetes. Aminek nem a női ruha vagy a hordóban való álldogálás volt éppen a legfurcsább része, de mindegy is, a lényeg, hogy kitöltötték a cuccost, és még jó fejek is voltak. Cserébe a kezükbe nyomja a saját példányú szórólapját, mert terjeszteni kell az igét a kentaurok jóléte érdekében.

 - Bocs, csak... nyihá, akkor már csak húsz kell. - mondja a lányhoz visszasétálva;  a nyihá az egy közepesen lelkes akármi volt, mert egyrészt megvan a fele, másrészt meg még ugyanannyi kell, és ha ki is tölti még húsz ember az értelmetlen papírját, akkor rámegy majd az estéje, hogy kielemezze. De minek. És hogyan. Na, szóval az is eredmény, hogy legalább közepesen lelkes volt az a nyihá.

 - És a rellonban próbálkoztál már a kentaurokkal? - veszi vissza a társalgás elejtett fonalát, ha kell, ha nem. - Gondolom, ott még kreatívabbnak kell lenni. - most nem mer igazán pontosítani, de vannak ötletei. Szimpla fenyegetés, hogyha nem hallgatja meg, akkor megátkozza az arra járó diákot. De azt se tartja elképzelhetetlennek, hogy stikában elkábít, vagy összekötöz, vagy csúnyán megátkoz egy csomó diákot, és addig nem oldja fel őket a varázslat alól, amíg meg nem osztotta velük, hogy miért is éppen a kentaurok. Igazából a rellonosokról annyi színes pletyka kering, főleg az elsősök között, hogy ő már hallott mindent, levágott kisujjaktól kezdve szándékos ételmérgezésen keresztül mindent a zöldekről.

Sütiosztás, juhé! Mármint, ki ne örülne neki? Na ugye.
A kis navinés is örül, pedig neki most nem is szabad ennie a sütiből - ami nem jelenti azt, hogy nem is fog, amikor éppen senki sincs, akire kókuszcsókot kéne tukmálni. De izgatott a lelkem, mert ezen a ház jó híre múlik. Mármint, persze nem, de azért egy kicsit mégis. És őt ugyan az év nagy részében cseppet se érdekli semmiféle házas dolog, a pontverseny meg pláne, de időnként vannak kivételes időszakok. Ez ilyen.

Az igazat bevallva azért jelentkezett a feladatra - nyilvánvalóan a sütik jelentette csábításon túl -, mert a karácsony egy olyan időszak, amit akár otthon tölt az ember, akár nem, rátelepszik az emberre, és agyon akarja nyomni, annyira unalmas és.. nyomasztó. És akkor most feladata van így mégis - nem túl izgalmas, az igaz, pláne nem mozgalmas, de valami. Elvégre valaki mással kell órákig álldogállnia egy helyben, és közben aprósüteményt kínálgatni. Lehetne rosszab is, valljuk be. Olyan, ahol nincs időkitöltésnek hókifli. Az sokkal rosszabb lenne.

Ahogy - késve, elvégre róla van szó - megérkezik a díszeivel, látja, hogy süti már van, és a társa is megjött. Futólag találkoztak már, de íme két nap, amit együtt kell tölteniük. Akármilyen csendes legyen is, hát, mind a kettőjük, két nap alatt feltételezi, hogy egymás háziállatának nevét is megtudák majd. Muszáj lesz, mert akármilyen forgalmas is a bejárati csarnok, karácsonykor nem nyüzsögnek itt a népek.

 - Szia. - köszön kicsit izgatottan, ahogy elrendezgeti az asztalkájukon a terítőjét meg a plüssunikornist, ami az ő saját darabja, és nem szereti, de ide azért végeredményben illik kicsit. - Voltak már erre valakik? - kérdi nagy sürögve-forogva, aztán beáll az asztal mögé, amivel hivatalosan is kezdetét veszi számára a háznépszerűsítő akció.

 - Na igen, kicsit szerencsétlen az időpont. - bólogat egyetértően, miközben átfut a fején, hogy mióta használ ő olyan szavakat, hogy szerencsétlen, de most nem foglalkozik ilyesmivel.

 - Ó, én meg Annamária vagyok, harmadikos, és öhm, ja, én is láttam egy s mást. - kicsit elcsendesedik a végére, mert újabb filozofikus gondolatai támadnak, nevezetesen például, hogy egészséges-e tizenéveseket egy ilyen iskolába küldeni, ahol gyakorlatilag minden lehetséges. Mindenesetre, meggyőzi magát, hogy ezekkel a gondolatokkal a pangásos időszakban foglalkozzon, ne most.

 - Láttad már Kövér Patrik szobrát a harmadikon? - teszi fel lelkesen a kérdést, mert addig nem teljes jogú tagja az iskolának senki, amíg ő maga is nem diszítette fel a szobrot valahogyan. Az kötelező. Nem mellesleg, sokat elárul az emberről, és a prefektusok is így szokták felfedezni a problémásabb egyéneket.

 - Hozhattam volna tanulnivalót. - jegyzi meg csak úgy magának, miközben szórakozottan a süteményekkel babrál, és persze nem gondolja komolyan. Most, hogy olyan nagyon nem izgul már, érzi, hogy ez hosszú délután lesz.

 - És, mit szólsz az iskolához? - teszi fel a lehető legunalmasabb kérdést, de valahogy el kell kezdeni agyoncsapni az időt, és hát, ő sose volt túl kreatív.

Navinés sütiosztás

 - Szokás, hogy előbb-utóbb feldiszíti az ember szegény szerencsétlent, és voltak már cifra dolgok, na. - a tütü az teljesen normális egy olyan testes személy szobrán, mint a néhai Patrik. Az megszokott.

 - A fene se tudja. - gondolkozik el a másik véleményén a maga módján. - Azért nekem eltartott egy darabig, hogy megszokjak itt, de mondjuk az is igaz, hogy én sose osztottam be az időmet. Nem tudom. - mereng el ezen a problémán. A társa bizony fiatalabb nála, de messze, messze okosabb és tudatosabb. Elismerően néz rá, habár a másik érdemeit nem kicsinyítve, kevés olyasvalakit találni a környéken, aki a navinésnél ne lenne okosabb. Viszont a fiú a legtöbb diákhoz mérten igazán felnőttesen gondolkodik. Így belegondolva, egy-két felnőtt is tanulhatna tőle.

 - Hm. - nyugtázza azt, hogy a bejárati csarnok továbbra se egy népszerű találkahely. Mondjuk ilyen hidegben senki ki se akarja dugni az orrát a kastélyból. - Mi lenne, ha felhívnánk magunkra a figyelmet? Tudsz rajzolni? Csinálhatnánk szórólapot. - na, nem mintha nem lenne minden hirdetőtáblán ott a dolog, de szereti a szórólapokat, gondoljunk csak a baglyos meg kentauros élményeire. - Vagy énekelhetünk, írunk valami dalocskát. - kezd belejönni az ötletbörzébe, nem szabad azt hagyni. - Vagy tehetünk ki sütiket az ablakpárkányokra, és akkor az emberek biztosan idejönnének, tudod, mint a mesében, morzsák és kenyérnyomok. - minden ablakpárkányra egy süti, amit a népek majd szorgalmasan megesznek. Ez annyira rossz ötlet, hogy még akár be is válhatna.

 - De jó, tényleg tetszenek? - néz óvatosan örömködve a partnerére, mert ezek csak úgy jöttek, és ami csak úgy jön, az többnyire olyan is. De mindegy is, a tervezgetéssel legalább megy az idő.

 - Akkor legyen plakát, nézzük csak.. - rögtön neki is áll elképzelni egyet, amit ronda szokás szerint minden ajtóra, ablakra, és elérhető falfelületre ki kéne tenni. Csúnya nagy piros nyíllal, hogy ott a süti, arra menjetek. - Igazából az ugrott be, hogy egy ronda égkék háttérre rárajzoljuk itt ezt a kókuszcsókot, csak sokkal nagyobban ,és teszünk alá egy nagy piros nyilat. Szóval inkább ne. - nem az a grafikus fajta a lelkem, de ha már megfogta a süteményt, akkor meg is eszi. Higiénia, meg minden, ugye. Meg másnak úgyse kell, ahogy így elnézi.

 - Te, ez finom, nem kóstolod meg? - és akkor ők üres tálcákkal galoppoznak majd haza, és mindenki azt hiszi majd, hogy hozzájuk bezzeg tódultak a népek, közben meg csak ők ették meg a sütit. Az összeset. Bizony. A kis navinés borzasztóan sok sütit meg tud enni, jobb is, ha inkább válaszol.

 - Hát, eleinte vándoroltam mindenfelé, de most, hogy már ismerem a könyéket.. hát, mostanában madarakat etetek, viszek nekik szotyit meg ilyeneket. Szeretem a madaakat. Azt nem mondom, hogy biztos vagyok, hogy ezt mind a madarak eszik meg, de azért viszem nekik szorgalmasan.

Egy kicsit azért félt attól, hogy mondjuk a társa rászól, hogy az nem nekünk van, hé, és mit lehet kezdeni azzal, akinek igaza van? De minden igazság nézőpont kérdése, és így is igazuk van, hogy jobb nincs-alapon maguk eszik meg ezt a nagy tálca édességet. A zserbóra már nem is mond semmit, csak közelebb tolja a tálca zserbós sarkát a másikhoz.

 - Az jó ötlet.. - bólogat lelkesen két sütemény meg két prüsszögés között, süteménnyel teli szájjal nevetni ugyanis se nem szép dolog, se nem könnyű, úgyhogy ezt az utat választja. De ha egyszer olyan szépen ecsetelik, hogy micsoda egy ronda plakátjuk lesz nekik, a haspók szó meg úgy, ahogy van, telitalálat. Mármint, találó. A célpontjuk pontosan olyan gátlástalan sütievő egyén, mint a kis navinés, aki immár a harmadik darabnál jár.

 - Dehogyis. - rázza a fejét, és lám, ilyen egy igazi madárbolond műkedvelő, azonnal félreteszi  a habcsókot, amit nem is szeret annyira, de hát nem hagyhatja itt, igaz-e, és akkor elkezdi mondani. Ez az, amit nem szabad, madarakról kérdezni. Nem jó ötlet.

 - Az erdőszélen szoktam főleg, szotyit szórok meg olyan faggyús golyókat viszek, tudod, van abban mag meg mindenféle ilyen izé, meg gondoltam, hogy szalonnát is kéne vinni, csak mindig elfelejtem. De igazából biztos lehet a réten is, csak akkor szórni kell, meg nem is vagyok olyan ügyes, van a szotyi meg a golyó meg a szalonna, mit szoktak még adni? - érzi ám, hogy ez a kutyát nem érdekli és sok, de hát ilyenkor nem tudja leállítani magát. - Meg persze, hogy jöhetsz, úgy értem, ha gondolod, akkor menjünk majd együtt etetni valahova, hozol akkor szalonnát te? - ez a szalonna ez nem hagyja nyugodni.

 - De jó, akkor majd összehozzuk, amint lehet. - be van lelkesedve rendesen, látszik is rajta, épphogy nem hány bukfenceket nagy örömében. Még egy madárbolond, tényleg ünnep a mai nap.

 - Jaj, olyat mi is szoktunk. - csap le a madáretetős részre nagy lendülettel. - Erdőszélen laktunk, és mindig nézegettük a madarakat, és volt ott cinke, meg vörösbegy, meg valami fekete is, meg egyszer egy macska is bepróbálkozott, emlékszem. - a macskás emlék a semmiből jött, de beugrott így hirtelen. Nem jött össze neki az etetés, nem kell félni.

 - Nincs nekem olyan, minden jöhet, ami madár, énnekem még a verebekkel sincsen bajom, hát annak is lenni kell, nem igaz? - senki se szereti szegényeket, a kis navinés meg nem tesz különbséget szárnyas és szárnyas között. Mindennek oka van, ha a természetről van szó, és hát a verebet sok mindenki eszi, nem? A madarak közül, úgy értem. Szóval ő örömmel eteti a kis szürkéket is, hogy másnak is legyen mit enni majd a tavasszal. Ez így megy.

 - És mér pont a gólya? - a sok egyéb lehetőség közül miért pont ez? Ez egy pillanatra kizökkenti végre a folyamatos beszédből, és míg a másik válaszára vár, eszik még egy sütit. Egész jó kis dolog sült ki ebből a, rossz szóvicc, sütizésből. Ha a Navine nem is lesz népszerűbb, azért a háztagok csak megismerik egymást a végén. Az is valami.

 - Én is szeretem a gólyákat, olyan jó lehet nekik olyan magasan, egyáltalán nem törődnek velünk. - mármint az emberekkel, és ez kicsit romantikus. Annyira azért mondjuk nem, hogy ne jusson eszébe a kérdés, amin egy ideje azért tűnődik már, ha gólyafészket lát. - Megeszi valami a gólyát? - kérdi olyan naivitással, hogy majdnem felesleges is megharagudni rá. A kis navinés annyira van tekintettel másokra és eközben annyira direkt, mint egy ötéves gyerek. Lehet, hogy ez változik majd, de őszintén, nem túl valószínű.

 - Most mér, a galambokkal sincs semmi baj. - áll ki rögvest az elesettekért. - Valakinek a szemetet is meg kell ennie - így visszahallva azért ez egy furcsa mondat volt -, és a galambok a takarítók. Nincs azzal semmi baj, aranyosan tudnak erőszakosak lenni. - látszik a lánykán, hogy hallja magát, amint ezeket így kimondja, de hát na. A galambok kis tyúkok: kis esetlen dinoszaurusz-származékok, akik nem csak hogy a maradékon élnek, de kikapják a fél kiflit a kezedből, mondván, hogy azt te már úgy se kéred. A kis navinés ilyenkor annyit mond, hogy de aranyosak vagytok, és keres még egy fél kiflit.

 - Amúgy meg, egészen elképesztő, hogy senki se kér sütit. Az is, hogy nincs itt senki. Ez mégis csak a bejárati csarnok. - néz körül, de sehol senki. Belegondolva, ki a fene akarna ilyen hidegben itt kódorogni, a szellemek meg nem fárazstják magukat olyannal, amit úgysem tudnak megenni. - Vajon mit szólnának a festmények, ha megkínálnánk őket? - egy picit kaján, de nkább butus ötlet. Mindenesetre, egy-két festmény tuti megsértődne, és hát, az is valami.

Oké, erre nem számított. Nem csak arra, hogy valaki ennyire utája a galambokat - felvetődik az az érdekes kérdés, hogy mért is pontosan -, hanem hogy az idős nénik is belekeverednek a dologba. Mármint.. most hogy? Miért? A kis navinés láthatólag nem érti a dolgot, de úgy dönt, hogy inkább nem kérdez rá. Jobb a békesség-alapon, de azért ez meredek volt. Ő még sose hozta kapcsolatba az idős néniket a galambokkal. Ennek is eljött az ideje, úgy tűnik.

 - Nincs semmi baj. - rázza a fejét még kicsit meglepetten, de azért nem változtat a galambokkal kapcsolatos véleményén. Kis pofátlan dögök, de most mit csináljon, aranyosak, na.

 - Áh, fölösleges, ők már tudják. - legyint nagyvonalúan a festményekre, minden tisztelettel, persze. - Ők már rég tudják, hogy mi itt esszük ezt a jó kis zserbót, mert nem kell másnak, és a kastély másik felén valószínűleg azt is tudják, hogy azért nem kell senkinek, mert minimum megmérgeztük őket nagy unalmunkban. Egészen csodálatos, mennyire kreatívak ezek a festények, ha pletykálkodásról va szó. A Edictum hozzájuk képest a afsorban sincs. - na nem mintha baja lenne az iskolaújsággal, éppen csak fölösleges elolvasnia, mert vagy rejtvény van benne, amihez ő túl buta, vagy petyka, ami meg nem érdekli. Evvan.

 - Jaj, én is úgy voltam vele sokáig. - bólogat egyetértően a festmények okozta folyamatos kényelmetlenségekre, és mindannyiszor, ahányszor kitör belőle ez a falusi jaj, keres valami ehetőt, amivel ezt nyomatékosíthatja. - Meg a páncélok, azt mondjuk a mai napig nem szeretem, ahogy utánazörögnek az embernek... - a kis nyelvújító. Mindenesetre időnként tényleg ilyesmit csinálnak a páncélok; figyelik az embert és ezt tudatják is vele. - Olyanok, mint valami mágusvilágbeli robotok. Nem kell. - kicsit fél tőlük, az az igazság, úgyhogy még sose csinálta meg, ami mondjuk tervbe van véve, hogy Valentin-napra a legtöbbjükre akasztgat kis rózsaszín csillámos szíveket. Van egy olyan érzése, hogy nem szeretnék érte.

 - A navinés újság, tényleg.. és te abba írsz? Miket szoktál bele írni? - mint kiderült, valahogy törölte az újság létezését is az agyából, ami mondjuk teljesítmény, ha egyszer a klubhelyiség tele van szórva velük. Mármint, kiadás napján minden egyes ülőhelyen van belőle. A kis navinés ilyenkor reflexszerűen dobja át a szomszéd fotelbe, már bele se gondol, hogy mit is fogott meg az imént. Túl sok az unikornis a címlapon. Meg a sárga. Egy picit még hadilábon áll a háza jelképeivel.

 - És tényleg, kaptok visszajelzést? Mármint, állítanak meg folyosón, hogy hú, az a cikk az de jó lett? Meg küldenek levelet, ilyesmit? - egy kicsit belelendült, de érdekli a dolog. Újságírás, még ha az a legjelentéktelenebb házé is, minden tisztelettel persze, az olyan felnőttes meg misztikus meg okos dolog. Valami olyasmi, amihez neki nem egyhamar lesz köze.

 - A hónap albuma.. hm.. - igyekszik megjegyezni, hogy legközelebb majd elolvassa először ezt, aztán ki tudja, talán a többi cikket is. Ahogy kitűnik, a társa is tisztában van vele, hogy a legtöbben a kiömlött tea felitatására használják a házújságot, ami így belegondolva, csúnya hálátlanság. De a diákok többsége ilyen, el van kényelmesedve, ami itt a kastélyban nem is csoda. A széket is odatolják nekik gyakorlatilag, és ezen az időnkénti üstsúrolós büntetőmunka se nagyon tud változtatni.

 - Csak írjad csak, biztos azért nem szólnak, mert jók. - egész komolyan is gondolja végeredményben, sütiosztogató partnere elég szépen beszél, írni is biztos tud. A cikksorozata kicsit szerencsétlen, mert a zenénél kevés szubjektívebb dolog létezik, de hát nem baj.

 - Hiszen a legtöbbnek nem is tudják a nevét ők sem, leszámítva egy-két rögzött bajkeverőt. De elég az nekik, hogy unatkoznak, és fantáziájuk az van. Mi itt ketten sütit osztogatunk, de nem jön senki, vajon miért? Vajon megmérgeztük a zserbót, vagy szimplán azért, mert én ronda vagyok, te meg mulya? Nem vagy az, csak hát valahol el kell kezdeniük, és rosszat szólni a legegyszerűbb. - picit kifakadt itt a festményekre, pedig akármilyen kellemetlenek is tudnak lenni, hiányoznának, ha nem lennének. Azt hiszem.