Evelin Ordassy

Csegettyű ismét unatkozott. Nagyon is, hiszen valamiért nemigen talált senki arra, ahol épp heverészett. Pedig igencsak szép hely volt az, kint, az erdő szélén, egy vihar kidöntötte, korhadt törzsön. A levegő is kellemes volt, igaz, a szellő nem tudta borzolni a szőrét, de elképzelte, mennyire kellemes is lett volna az. Persze, ez mellett még mindig unatkozott, rettentően, hatalmasakat is ásítozott a törzsön, és lustán meglóbálta farkincáját. Muszáj volt valakit tennie ez ellen, ez nem maradhat így! Felkelt hát, vagyis fellibben a törzs fölé, és megpördült a levegőben, megmozgatva tagjait, hatalmas szemeivel pedig a környéket pásztázva. Sehol semmi, senki, pár madárka húzott el felette, tűntek el a távolban. Sóhajtott, majd, ravasz mosolyt húzott szájára, széles, fogvillantó mosolyt, és már indult is.
Nemigen járt mostanság a kastélyban, sőt, nagyon rég volt, hogy sikerült bemerésszkednie, hiszen Samu nem szívlelte őt. Nem is érti, miért, hiszen nagyon jó társaság ám, főleg annak a lókötőnek, biztos találnának közös témát. Vagy nem. De elég nagy a kastély, elférnének ketten ezen a hatalmas helyen, de nem, ez a másik félnek nagyon nem tetszett. Ennek már sok ideje, most viszont úgy döntött, nem érdekli őt Samu. Az iskola felé vette az irányt, menet közben, szokásosan felöltötte láthatatlan alakját, még hatalmas szemei sem látszottak, úgy igyekezett célja felé. Menet közben, a néhol fel-felbukkanó diákok mellett haladt el, megcirógatva őket, majd jót kacagott magában, mikor azok kissé meglepve, hüledezve forgolódtak körbe, hogy ki volt az, kit keressenek. Ugyan nem kapott sikoltozást, bár mintha az egyik apró lányka felsikkantott volna, de jelenleg jól szórakozott ezen is. A kastélyhoz közeledve, majd odaérve pillantott szét, vizsgálta meg jobban a külső látványt, azt figyelve, merre lehet mozgás, élet, majd miután kibámészkodta magát, besurrant.
A bejárati csarnok kellemes látványa fogadta, de ő ezt ásítva fogadta, unottan. Itt nincs izgalom! Kell tennie valamit ez ellen! Talán a macskaistenek hallották meg kérését, vagy egyszerűen csak rettentően szerencsés figura. Pár perccel érkezése után, egy lánykát pillantott meg, pontosabban csak a fényt, mely kísérte őt. Újabb, széles vigyor terült szét arcán, mikor megiramodott felé, egyelőre láthatatlanul még. Mögéérve lebegett a levegőben, figyelve a lányt, aki kissé zaklatott lehetett, talán félt is, ami csak neki volt jó. A hosszas csend után, megnyitotta végül ajkait, miközben a lány elé került, de nem fedte fel magát.
- Merre tartunk? - kérdezte végül, hatalmas szemei jelentek meg a lány előtt, és vigyorral húzódó szája, pontosan a feje fölött kicsivel. Hangja kellemesen cseverésző, érdeklődő volt, mégis, mosolyában benne volt az a kis cinkosság, amely mindig ott lapul zsigereiben.

Evelin

Körbe-körbe szemlélt, leginkább azt figyelte, milyen is a kastély, milyen ábrázatot mutat ilyen sok idő után. Nem aggódott Samutól már, el is felejtette igazándiból azt a bolondot, hiszen most nagyszerűen lefoglalta magát azzal, hogy a portréalakokat figyeli fél szemmel, majd a lánykát, akihez odacsapódott. Egy ideje nem látott már diákot, hiszen igencsak nem kívánta őket – persze, unatkozni unatkozott, és nem vette volna rossz néven, ha valaki odasétál a búvóhelyére -, de makacssága tarthatatlan volt, és fújt arra, hogy legutóbb nem foglalkoztak vele eleget. Nem hiába, ő is macska, öntörvényű, de imádja, ha csak szavakkal is, de kényeztetik, és ha nem kapja meg.. hajaj!
De most nem azzal kell foglalkoznia, ki sértette meg, és ki nem, hiszen most jött a dolog legjobb része, a felbukkanás és a… sikoly! De rég is hallott ilyen szép sikolyt. Rögtön kacagni kezdett, a hátára fordult a levegőben – amelyet a lány még nem láthatott igazán, hiszen még mindig csak a szemét, és száját fedte fel, és hahotázott. A mostani kisdiákok már nem félnek semmitől, nem lehet rájuk ijeszteni, ha nem is komolyan gondolja a dolgot, csak mókázik. Most viszont, nagyon is jól esett a lelkecskéjének. Ahogy a lányka elesett, majd fel is kelt, úgy pillantott rá vissza, immáron csak vigyorogva, és csillogó szemekkel vizslatta végig, kivel is sikerült összefutnia. Igencsak fiatalka, és ahogy fejben saccolja az időt, már rég alukálnia kellene. Na de, jobb is, hogy nem, most akkor kivel mulatna?!
- Ohh! Hát én ki lennék? Csengettyű a becses nevem. – pördült meg a levegőben, miközben a semmiből tűnt elő többi része, a bundája, lábacskái, végül pedig a farkincája, melyet szórakozottan csavart maga köré, miközben „leült” a levegőben lebegve.
- Hogy hogyan? Csengettyű oda megy, ahova akar, akkor, amikor akar. Mit nekem szabályok.. ahh. Én ilyenkor élek, nappal.. nappal nincs semmi izgalom, de ilyenkor.. – sóhajtott fel, majd máris széles vigyor terült szét szájacskáján, és figyelte őt. Neki nem kell ok semmire, itt van, mert itt akar lenni, és senki nem néz fényesre polírozott körmöcskéire, hogy mit csinál. Ő szabad, a legszabadabb.
- Na és te..? – röppent oda válla fölé, mintha épp arra feküdt volna, és szellemfarkincáját a lány nyaka köré csavarta, finoman, mintha tényleg érezhetne bármit a hűs érintésen kívül.
- Egy ilyen fiatal kislány mit keres ilyenkor a csendes, sötét folyosón? Izgalmat keresel, vagy tán eltévedtél? – sunyi mosoly a kérdés mellé, majd visszareppent elé, és a levegőben lebegve várta mohó tekintettel a választ, hátha valami mókásat ki tud sajtolni belőle.

Csengettyű türelmesen várt. Érezte, hogy a lány még mindig nem volt nyugodt, és, hogy kis magánakció, ahogy hozzáért, mégjobban a frászt hozhatta rá. Naaagyon jó! Persze, nem szokott ő halálra ijeszteni senkit sem, szándékosan, ez csupán a kedvenc időtöltése. Olykor, nagyon kedves is tud lenni, vagy épp viccmester, vagy vén bölcs. Épp milyen kedve van, de legfőként viccelődve szokott frászt hozni az emberekre. Most is ilyesmin dolgozott, és mohón itta a siker minden egyes kortyát, falta a falatkáit, majd elkönyvelte, hogy még mindig jó ebben, semmit sem kopott tudománya. Ahogyan ismét a lány elé kerül, még mindig ott volt arcán a diadalittas mosoly, amellyel győzedelmét ünnepelte meg. Egyelőre viszont hagyta a másikat, hiszen egyszerre nem lehet ellőni mindent, no meg, ha nagyon ijesztő, vagy épp rosszmájú, senki nem fog vele mókázni, és azt nem szeretné. Mondhatjuk úgy is, hogy speciális fajtájú társaságfüggésben szenved, de ki nem? Ő az egyetlen szellemmacska, ki erre él, amit sajnál, mert ketten biztosan viccesebben jönne ki minden, de örül is neki, mert irigyelné tőle a lehetőségeket. Bonyolult dolog ez, kérem szépen! De most mégsem a macskatárs hiányával kell foglalkoznia, hiszen a lányka végül megszólalt, nem vitte el a cica a nyelvét sem – haha -, így ő, ha nem is a legőszintébb kíváncsisággal, de figyelte.
- Óóó! Hát értem! Akkor mégiscsak kis izgalmat keresel, ugyebár? – kérdezte ismét, csilingelő hangon, hiszen a kalandból, és az izgalomból sosem elég! Nem ismeri őt, sem a legtöbb diákot itt, nem tudja, mennyire hajlandóak, meddig mennek el, látott ő már bolondot ész nélkül szaladni a vész felé, de félős kisegeret is, aki inkább kuporgott a szobájában. Bizony, sok mindent látott ő, és úgy gondolja, valahol a kettő közt van a helyes irány.
- Az álmatlanság csúnya rossz dolog. Karikás szemekkel nem szép a kishölgy. – rázta meg fejét, utalva arra, hogy a kevés alvásnak mi lesz az eredménye, és sóhajtva tekintett el a csarnok másik végébe, majd vissza a másikra.
- Hjaj! Hát erre mi izgalmat lehet lelni? Csak tanulni, és tanulni, vagy olykor.. van veszély is? – ismét mohó kíváncsiság költözött hatalmas szemeibe. Noha nagyjából tudja, hogy merre mit lelhet, ki tudja, mi változott azóta, mióta nem tudott erre bohóckodni. Addig is, míg a lányka ezen töprengett, egy portréhoz libbent, akinek orrát szellemfarkincájával csiklandozta meg, és jót vihogott, mikor öreg lakója rákiáltott, két tüsszentés között, hogy ezt hogy merte. Mennyire viccesek ezek a portrék!
- Mit szeretek csinálni itt, ilyenkor? Hmmmm. - elmélkedett, miközben elfordult a morgó, káráló portrélakótól, és visszalebegett a lányhoz.
- Ó, elkísérni! Mily' kedves tőled. Mutass akkor nekem egy izgalmas helyet! - adta ki a "parancsot", mint valami kiskirály, és pont úgy törleszkedett a levegőben. Már csak korona kellene hozzá. Vagy egy díszes kalap. Miért is nincs neki még olyanja? Hallatlan.

Nem rossz ő igazándiból, csak furcsa a humora. De ezt nyilván már a lányka is tudta, hiszen ahogyan az arcocskát figyelte, nem vélt rajta már olyasfajta félelmet, melyet a legelső pillanatban. Jelenleg nem is tett érte, elszórakozott azzal, hogy a levegőben pördülve nyújtózkodott egyet, és szélesen vigyorgott a nemrég piszkált portréalak felé. Bizonyára a festett alakon – ha eddig nem – kitör a harag, és kerülni fog minden vászonmacskát, vagy olyat, mint ő, de belőle nincs több, ő az egyetlen, és utánozhatatlan, így maradnak a festett mások. Ha jól tudna rajzolni, illetve festeni, meg bírná fogni az ecsetet, szívesen pingálna az alaknak egy róla készült másolatot, hogy szinten tartsa a paprikavörös, dühös ábrázatot, de ez csak egy kellemes álom marad, és rémálom a másiknak. Milyen kár pedig, hogy nem tudja mindenhova magát odafesteni. Sóhajt is, ekkor veszi azt is észre, hogy nincs egyedül, így hát visszahúzza magát a szőrpamacsos álmai közül, ahol már bőszen festi arcképét az iskola falaira, és lepillant a lányra.
- Nekem mindig igazam van, ha nincs, akkor is. – vigyorgott egy sort önelégülten, mivel általában jókat mond, persze, él ő már egy ideje, hogy ilyesmiket biztosra tudjon.
- Micsoda lázadó szellem! Mármint, ezt most csak metaforikusan értettem rád. De örülök, ha megbecsülöd a társaságom. – hízelgett neki a dolog, de még hogy, hízott is a kicsi mája, nem, mintha nem lenne elég kövér így is. A további dolgokra is választ vár, csendben, elhasalva a levegőben lebegve, kíváncsi tekintettel, de nem kapja meg a várt tájékoztatást. Hova is gondolt. Bizonyára elsőéves, azok pedig még nagyon nem ismerik a kastélyt, bár, lehet, az idősebbek sem, mivel rettentően szeszélyes. De hát ez benne volt a pakliban, csak az apró betűs részt nem olvassák oly’ sűrűn a felek. Micsoda hiba!
- Pedig a kaland jó, a kaland izgalmas, a kaland.. az kaland. Örök emlék. Mindenki szereti a kalandokat, még ha nem is hangoztatja. Az pedig, hogy nem jár sehol senki, olyan nincs. Mindig mindenhol van valaki. Csak jól körbe kell nézni. – bölcselkedett egy kicsit, ha már megteheti, majd felült, és a szavakra peckesen húzta ki magát, felszegve a fejét, büszkén, nem a sértettségtől, amely most fel sem lobbant benne.
- Persze, hogy nekem nem esik nehezemre. – vigyorgott egy sort, miközben ismét leheveredve, lustán terült el, és hümmögött párat arra, hogy ő milyen izgalmas helyet tudna. Lehet, hogy nem lenne a legjobb dolog, ha tényleg az ő ízlésére bízna bármit is.
- Erre csak tantermek vannak, meg olyan dolgok, melyek titeket szórakoztatnak. Na persze, ott az alagsor is, de lejutni nehéz éés.. túúl ijesztő még neked. Azt majd egyszer, később. De addig is.. lássuk csak. – pillantott körbe, de nem jutott semmivel sem előrébb. Neki az erdő az ismert terepe, nem folyosók hada. De megoldja ő!