Mihael~délután 4 körül~

    Újabb rémálom. Zihálva néz körül a kis szobában, mint eddig minden reggel. Könnyei arcán csorognak végig, hangtalan sírás ez, melyet nem látott még senki. A félelem szülte ezt a gyáva, rémült, jövőtlen teremtményt, amely akárhogy vergődik, nem talál kiutat. Biztonságot keres, de sehol sem talál. Ma kell a kastélyba mennie, hogy beszéljen pár tanárral, akik majd segítenek neki elsajátítani a pálcahasználat alapjait. Mondjuk ehhez először kéne az a nyüves fadarab, de az legyen a legkisebb gondja. Mi alapján válasszon? Egyáltalán neki kell választania? Temérdek kérdés, amik a fejében keringenek. Meg kell acéloznia magát és teljesítenie kell a kitűzött célt. Hamarosan lakást és munkát is kell keresnie magának, de ez sem lesz egyszerű feladat.
    Miután összekaparta összetört valóját és magához vette szokásos kávéját, elindult a kastély felé. A kapuban egy kissé ijesztő, dromedár zsiráf várta, az arcán lévő kifejezés pedig inkább bizonyult vicsornak, mint mosolynak. Mint amikor a kecske segíteni akar a káposztán és megeszi, vagy valami ilyesmi volt a mese… Mindenesetre nem rettent meg tőle, vagy legalábbis nem mutatta. Hűvösen, távolságtartóan biccentett vissza és úgy léptek be a Bejárati csarnokba. Úgy látszik segítséget küldtek neki, csak azt nem kalkulálták bele, hogy nem egy rellonos gyilkos zugdoktort lett volna javallott recept gyanánt a páciens részére kiutalni… Ettől függetlenül, kapjon bármilyen szemérmetlen, kacér pillantást, arcán semmi sem tükröződik.
- Nem kell, de ha felajánlod, elfogadom – finoman, hangjában némi kimértséggel és távolsággal javítja ki a fiút, véletlenül sem provokatívan. Ha ezek után a másik úgy dönt, nem segít, hát menjen útjára, a Julesban felgyülemlett feszültség legalább csökkenne egy picit. Már amennyiben ennyivel el lehetne intézni. Ettől függetlenül a kérdésre valamilyen módon reagálnia kell, így miután jól megízlelte a lehetségesen adható válaszok lehetőségét, a tompított igazságot választotta.
- Konzultációra jöttem. Pálcát kell szereznem és alapgyakorlatot, ennyi az egész – sem életkor, sem indokok, csak nyers, eldobható információk. Balját óvatosan jobb felkarjára csúsztatta, ahol még mindig hatalmas folt éktelenkedett. Nem akartak múlni, az Istenért sem akartak eltűnni ezek a nyomorult színes jelek, kenhette, ápolhatta, vigyázhatott, egyszerűen csak ott éktelenkedtek rajta. A háta volt a legborzasztóbb, de egyben azt is lehetett a legkönnyebben takarni. Challenge accepted.