Leonie
beköltözés, 2. felvonás, március 29. éjjel fél 12 körül.

- Váuhuhuhuhu...- Suttogja izgatottan, miközben egyre közelebb érkeznek a Kastélyhoz. A haja ennek megfelelően kel életre, és néha úgy látszik, hogy még a ládája is meg-megemelkedik egy pillanatra. Az a néhány csendes másodperc közöttük, amíg csak a tücskök zenéjét, a ritmusos lépteiket és a ládája kereke alatt ropogó kis kavicsokat hallgatták, elég volt neki, hogy ismét átjárja a beköltözés tüdőt feszítő izgalma. Őszintén szólva,  míg Leonie beszél, nem nagyon tud másra koncentrálni, de lehet, hogy ez azért van, mert a vörös folyamatosan előtte ugrál.
- Szőke és öt éves...úgy tudom szereti a túrós rétest, de nem beszélgettem vele a vakondokról. - Újra elvigyorodik és rápillant a mellette rohangáló lányra. Igazából nem is bánja, hogy elterelik a figyelmét a gyönyörködéstől, mert Leonie legalább olyan érdekes élményt biztosít.
- Szuper...mázlim van. - Jegyzi meg nevetve. Simán el tudja képzelni, hogy Leonie csak egy lökött falulakó, aki valahonnan szerzett egy jelvényt, és most poénból össze-vissza fognak császkálni a kastélyban anélkül, hogy bármelyikük is ismerné a helyet - aztán eljön a napfelkelte, Leonie eltűnik, ő meg felébred a vonaton, mert a szemébe sütött a lenyugvó Nap, és rájön, hogy az egészet csak álmodta.
A legkisebb ellenszegülés nélkül tűri, hogy a prefektus szó szerint betuszkolja őt a csarnokba és már jönne az újabb ámuldozós O, mikor -ma már sokadjára- megragadják a karját, és igen erélyes módon elkezdik kifelé húzni. Már éppen örülne, hogy legalább a ládája a kezében maradt, mikor eléri a gömbvillám, ő pedig reflexből elengedi a ládáját, hogy az jó nagy visszhangot kelthessen az egész csarnokban. A jó hír az, hogy legalább talpon maradt, Leonie pedig éppen hogy, de elkerülte a márvánnyal való kellemetlen találkozást.
- Szóval errefelé az a szokás, hogy a lányokat a karunkban visszük át a küszöbökön? Kellemetlen, állítólag még másik 500 lánnyal lakok egy helyen. - Kérdezi vigyorogva, miközben egy apró kis igazító dobás után hősiesen belép a csarnokba. A Hold szépségesen megvilágítja őket, a csarnokban csak a portrék békés szuszogását hallani, Keith pedig állatira örül, hogy Leonie nem nehezebb a súlyánál, mert komoly bajban lenne, ha egy 60-65 kg környékén járó lány vetődött volna rá ilyen hirtelen.  
- Nem sok filmet láttam életemben, de ígérem, hogy ezentúl minden küszöbön át foglak vinni. - Ehhez természetesen kijár egy katonás szalutálás, csak a tenyerét a halántéka helyett a szívére helyezi, de még ez a rövid fegyelmezettség se tart sokáig, mert megint felhangzik csengő nevetése.
- Legalább többen felfigyelnek rám és van ürügyem beszélgetni velük. A szokásos segítségkéréses duma már úgy is unalmas, így mondhatom, hogy épp most verekedtem át magamat egy csapat sárkánytojás-csempészen. - Magyarázza lelkesen, miközben beljebb húzza a ládáját, ami eddig félig kilógott a kastélyból.
- Anyának nem is valószínű, hogy feltű...azta! - Itt természetesen helyet kell szorítani a Kviddics és a Házkupa megcsodálásának, meg a freskóknak, a tudósok portréjának, a hirdetőtáblának és legfőképpen a pontversenyt jelző homokórának - Keith időközben felrohan a márványlépcsőn, zajosan maga után vonszolva a ládáját.
- Ezek a freskók a kastély alapítását ábrázolják? Gyönyörű munka. Nézd csak, Leonie... - Kérdezi ragyogó arccal, áhítatosan felfelé bámulva. Sajnos a rossz fényviszonyok miatt csak egy-egy apró jelenetet lát rendesen, de azok körvonalát lelkesen rajzolja a levegőbe, jó magasra kinyújtva bal karját és hosszú mutatóujját, mintha csak cirógatná a képeket. Ilyenkor már nem nagyon tud mit csinálni, önkéntelenül is feltör belőle egy gyönyörködő sóhaj, és valószínűleg ugyanebben reménykedik a lány esetében is, mert a neve említésekor féloldalasan rámosolyog. A művészsuliba járó összes barátjának elmesélte, hogy ahová megy, ott olyan sokat fog tanulni a festészetről, mint eddig soha, mert itt valódi, rég elhunyt művészekkel beszélhet majd.
- Arra mi van? - Kérdezi végül felocsúdva, csillogó szemekkel a nyugati kastélyrészhez vezető folyosó felé mászkálva. Most, hogy bent van, meglehetősen felfokozódott a mászkálási vágya/kényszere, és feltett szándéka, hogy Leonie-t is elcipelje magával.

Lelloly
//kérlek csak zenével olvasd. akkor válts, mikor újat linkeltem.//

Don't be a naughty Eskimo! Don't be a naughty Eskimo...
Kellemes füstös.
A füst kellemes.
Leonie igen határozottan ma érkezik s Keith akármekkora elégedettséggel is hempereg a puha selyemmé változott padlón, egy perccel se húzná tovább az időt, hogy újra láthassa őt. További engedményekre is hajlandó; lemond arról, hogy anyaszült meztelenül osonjon ki a vasútállomásig, bár sokan azt a köldökig felnyesett, indiántollakkal tarkított inget se mondanák feltétlenül elfogadható viseletnek, amit gyorsan magára kap. A nadrág Lelloly kedvence.
One Size Fits All...
Bizonytalan céltudattal vág neki az útnak, elugráló lépcsőfokokkal, fallal, képekkel, ködben úszó pulzáló foltokkal és narancssárga léggömbökkel maga körül, hajába túrva meg is áll néha röhögni a semmin. Olykor az elsőre határozott támasznak tűnő fal se bizonyul elég erősnek, hogy megtartsák a keresztbe-kasul táncikáló fiút, de legalább
legalább...
legalább...
Mi ez, az északi torony?
uplalla! Rükverc.

Legalább szép az idő. Szép?
Keith autóban utazó kutyát idézve dől ki derékig a legközelebbi ablakból és az erős kora tavaszi szél némileg segít is szétfújni a körülötte terjengő...áradó átható illatfelhőt. Sajnos nem tudni, ez eddig hány gyanútlan elsőssel találkozott már, akik már a cseppet árulkodó illatától is szárnyas vízilovakkal akarnak utazni, mert Keith mély gondolataiba merülve nem nagyon figyelte maga körül az embereket.
Valamivel el kellett ütni az időt, míg hazajön a kedvenc kis csipkebokra. Különben se szívesen adna neki olyan cukorkát, amiről nem tudja, hogy nagyon-nagyon finom, és a ma szopogatott édesség merőben újszerű.
Sálak, repülő parókák...ja, csak egy kóbor macska, fanyar festménylakók, nemigen esik ám el. Ilyenformán alig fél órába kerül, míg elér a bejárati csarnokig. Szól a blues. ómamám.  
Your mouth...
- Your mouth is your religion...
I heard your story when you come home
You said you went to see your sister last night. - És így szól Keith. Kellemes csípőrázós jazzes tánclépések a csarnokon át.

Lelloly
Ez upendi, csupa vidám szenvedély, olyan bíztató sőt oly izgató, ahogy elborít az éj.

Eljut hozzá a hatalmas ajtó felől érkező jelentős hideg levegő, de a fázós borzongás ellenére nem úgy néz ki, mint akinek tényleg összeállt a kép, miért és honnan is érkezett ez az érzés; a tág pupillák mögött meglapuló utolsó gondolat, hogy a csarnokba igazán óriási kárpitokat lehetne fellebegtetni a falakra, utána egy lassú és lusta mozdulattal odébb fordul - talán már épp megörülne a bejáratnál álló jelenségnek, de elvigyorodni sincs ideje, mikor már érkezik is a békés, szelíd köszönés s ő természetesen ahelyett, hogy megtámasztaná magukat, hagyja, hogy ezt a fal tegye meg helyette - így a háta és a mellkasa egyaránt kiveheti a részét az ütközésből, nem lesz később sértődés belőle.
- Leonie...! - Sóhajtja meglepően magas hangon felderülve, miközben már úgy szorítja magához a lányt, mintha legalábbis évek óta szem elől vesztették volna egymást.
- Azt hittem kiérek a vonatodhoz. - Mormogja, miután alaposan körbenézett és biztosan megállapította, hogy tényleg nem a vasútállomáson vannak - komoly teljesítmény egy olyan szituációban, amikor három napot és két holdat látva (zárt térben) valaki a napszakot se tudná eldönteni. A viszontlátás öröme s a hamarosan érkező, játékosan üdvözlő ujjacskák azonban hamar lényegtelenné is teszik a helyszínt vagy az órát. Keith puszit nyom Leonie fejbúbjára, majd ráhajtja a fejét.
- Szeretlek. - Vallja be ismét ő is, s ezután egy másodpercig, vagy hetekig tartó békés, pihentető képszakadás következik, aminek megnyugtató volta már majdnem elaltatná Keith-t, mikor Leonie újra megmoccan, ránéz. Más nem is szakíthatta volna meg a pillanatot, hiszen Keith jelenleg (és szó szerint) mindent és mindenki mást száműzött a világából.
- ...hiányoztál. - Rögtön befejezi a pajtás mondatát, noha most abszolút nem tudja értelmezi Leonie nyugtalan tekintetét. Ő a maga részéről megint vigyorog és nem is húzza tovább az üdítő nevetést, mikor felkapaszkodnak rá. A fal csakhamar újra okos ötletnek bizonyul, Keith egészen biztos, hogy most nem tudná megtartani magukat nélküle, főleg nem azután, hogy meztelen talpától kezdve a derekáig megremeg, mikor Leonie a nyakához bújik. Már így is úgy érzi, hogy vízszintesen fekszenek a függőleges falon, nem sokat változik tehát a szédelgő észlelése akkor se, mikor úgy dönt, jól átkarolva Leonie-t lefekteti őt a hideg márványlapra, ahol jelenleg sokkal logikusabbnak tűnik lenniük és csókolózniuk. Tulajdonképpen a válasza is csak ennyi.