Csengettyű

Nem bírtam aludni. Végülis nem volt annyira késő. Egész nap csak tanultam. Kicsit pihenni volt kedvem. Sétálni indultam. A folyosón gyertyával világítottam, mert elveszett a zseblámpám. Kissé feledékeny vagyok. Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, azt is elhagynám. Na, nem baj. Nézegetem a falon lévő festményeket. Némelyik elég régi lehet. Páran elég szépre sikerültek. Én is festegetek, de csak hobbiból. Én nem vagyok ilyen ügyes. Vagyis ki tudja. Mintha lenne még itt valaki. Világítok a gyertyával és nézelődök.
- Van itt valaki?
Semmi hang. Megint körbenézek.
- Biztos nincs itt senki. Na, mennyünk tovább.
Elindulok, de az érzés nem szűnik. Hiába akarom magamnak bemesélni hogy nincs itt senki, nem sikerül. Kezd megfagyni a vér az ereimben. Nem vagyok egy félős ember, de ez kezd ijesztő lenni. Majd csak lesz valahogy. Sietősen elindulok a Levita felé, de nálam a sietős nem jelent semmit. Lassú gyerek vagyok. Nem nagyon iparkodom sehova. Van egy mottóm: időm annyi, mint a tenger. Inkább a halál mint hogy siessek.

Csengettyű

Nem bírtam aludni. Végülis nem volt annyira késő. Egész nap csak tanultam. Kicsit pihenni volt kedvem. Sétálni indultam. A folyosón gyertyával világítottam, mert elveszett a zseblámpám. Kissé feledékeny vagyok. Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, azt is elhagynám. Na, nem baj. Nézegetem a falon lévő festményeket. Némelyik elég régi lehet. Páran elég szépre sikerültek. Én is festegetek, de csak hobbiból. Én nem vagyok ilyen ügyes. Vagyis ki tudja. Mintha lenne még itt valaki. Világítok a gyertyával és nézelődök.
- Van itt valaki?
Semmi hang. Megint körbenézek.
- Biztos nincs itt senki. Na, mennyünk tovább.
Elindulok, de az érzés nem szűnik. Hiába akarom magamnak bemesélni hogy nincs itt senki, nem sikerül. Kezd megfagyni a vér az ereimben. Nem vagyok egy félős ember, de ez kezd ijesztő lenni. Majd csak lesz valahogy. Sietősen elindulok a Levita felé, de nálam a sietős nem jelent semmit. Lassú gyerek vagyok. Nem nagyon iparkodom sehova. Van egy mottóm: időm annyi, mint a tenger. Inkább a halál mint hogy siessek.

Evelin Ordassy

Csegettyű ismét unatkozott. Nagyon is, hiszen valamiért nemigen talált senki arra, ahol épp heverészett. Pedig igencsak szép hely volt az, kint, az erdő szélén, egy vihar kidöntötte, korhadt törzsön. A levegő is kellemes volt, igaz, a szellő nem tudta borzolni a szőrét, de elképzelte, mennyire kellemes is lett volna az. Persze, ez mellett még mindig unatkozott, rettentően, hatalmasakat is ásítozott a törzsön, és lustán meglóbálta farkincáját. Muszáj volt valakit tennie ez ellen, ez nem maradhat így! Felkelt hát, vagyis fellibben a törzs fölé, és megpördült a levegőben, megmozgatva tagjait, hatalmas szemeivel pedig a környéket pásztázva. Sehol semmi, senki, pár madárka húzott el felette, tűntek el a távolban. Sóhajtott, majd, ravasz mosolyt húzott szájára, széles, fogvillantó mosolyt, és már indult is.
Nemigen járt mostanság a kastélyban, sőt, nagyon rég volt, hogy sikerült bemerésszkednie, hiszen Samu nem szívlelte őt. Nem is érti, miért, hiszen nagyon jó társaság ám, főleg annak a lókötőnek, biztos találnának közös témát. Vagy nem. De elég nagy a kastély, elférnének ketten ezen a hatalmas helyen, de nem, ez a másik félnek nagyon nem tetszett. Ennek már sok ideje, most viszont úgy döntött, nem érdekli őt Samu. Az iskola felé vette az irányt, menet közben, szokásosan felöltötte láthatatlan alakját, még hatalmas szemei sem látszottak, úgy igyekezett célja felé. Menet közben, a néhol fel-felbukkanó diákok mellett haladt el, megcirógatva őket, majd jót kacagott magában, mikor azok kissé meglepve, hüledezve forgolódtak körbe, hogy ki volt az, kit keressenek. Ugyan nem kapott sikoltozást, bár mintha az egyik apró lányka felsikkantott volna, de jelenleg jól szórakozott ezen is. A kastélyhoz közeledve, majd odaérve pillantott szét, vizsgálta meg jobban a külső látványt, azt figyelve, merre lehet mozgás, élet, majd miután kibámészkodta magát, besurrant.
A bejárati csarnok kellemes látványa fogadta, de ő ezt ásítva fogadta, unottan. Itt nincs izgalom! Kell tennie valamit ez ellen! Talán a macskaistenek hallották meg kérését, vagy egyszerűen csak rettentően szerencsés figura. Pár perccel érkezése után, egy lánykát pillantott meg, pontosabban csak a fényt, mely kísérte őt. Újabb, széles vigyor terült szét arcán, mikor megiramodott felé, egyelőre láthatatlanul még. Mögéérve lebegett a levegőben, figyelve a lányt, aki kissé zaklatott lehetett, talán félt is, ami csak neki volt jó. A hosszas csend után, megnyitotta végül ajkait, miközben a lány elé került, de nem fedte fel magát.
- Merre tartunk? - kérdezte végül, hatalmas szemei jelentek meg a lány előtt, és vigyorral húzódó szája, pontosan a feje fölött kicsivel. Hangja kellemesen cseverésző, érdeklődő volt, mégis, mosolyában benne volt az a kis cinkosság, amely mindig ott lapul zsigereiben.

Miközben próbáltam meggyőzni magam, hogy nincs itt senki, egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy van itt valaki. Nem vagyok az a félős típus, de most kicsit elkezdtem félni.
Amikor valaki megszólított akkor sikítottam egy hatalmasai. Halálra ijedtem. A sikolyomtól zengett a csarnok. Ennyire még soha életemben nem ijedtem meg. Egy kicsit hátraestem. Hamar feltápászkodtam, egy szempárt és egy vigyorgó szájat láttam. Egy darabig meg sem bírtam szólalni, de a végén sikerült. Szerintem örült neki, hogy sikerült megijesztenie. Az a csoda, hogy nem nevetett rajtam. De ha belegondolok nem is volt olyan félelmetes. Sőt egész aranyos volt utólag.
- Te meg ki vagy?
Kérdeztem a szempártól.
- Hogy kerülsz ide ilyen későn?
Ha most utólag belegondolok nincs is még olyan késő.
- Mi járatban erre?
Kérdeztem érdeklődve. Abban a pillanatban átfutott az az agyamon. Ő biztosan csak egy szellem lehet. Azok szoktak ilyen későn erre járni, és ijesztgetni a járó-kelő emberkéket a folyosón. Én egy cseppet se haragszom. Nem vagyok haragtartó személy. Sőt egyenesen örültem a társaságnak. Végre megismerhetek egy szellemet, életemben először. Ez a szerencsenapom.
- Örülök hogy megismertelek.
Szeretettel köszöntöttem az új ismerőst.

Evelin

Körbe-körbe szemlélt, leginkább azt figyelte, milyen is a kastély, milyen ábrázatot mutat ilyen sok idő után. Nem aggódott Samutól már, el is felejtette igazándiból azt a bolondot, hiszen most nagyszerűen lefoglalta magát azzal, hogy a portréalakokat figyeli fél szemmel, majd a lánykát, akihez odacsapódott. Egy ideje nem látott már diákot, hiszen igencsak nem kívánta őket – persze, unatkozni unatkozott, és nem vette volna rossz néven, ha valaki odasétál a búvóhelyére -, de makacssága tarthatatlan volt, és fújt arra, hogy legutóbb nem foglalkoztak vele eleget. Nem hiába, ő is macska, öntörvényű, de imádja, ha csak szavakkal is, de kényeztetik, és ha nem kapja meg.. hajaj!
De most nem azzal kell foglalkoznia, ki sértette meg, és ki nem, hiszen most jött a dolog legjobb része, a felbukkanás és a… sikoly! De rég is hallott ilyen szép sikolyt. Rögtön kacagni kezdett, a hátára fordult a levegőben – amelyet a lány még nem láthatott igazán, hiszen még mindig csak a szemét, és száját fedte fel, és hahotázott. A mostani kisdiákok már nem félnek semmitől, nem lehet rájuk ijeszteni, ha nem is komolyan gondolja a dolgot, csak mókázik. Most viszont, nagyon is jól esett a lelkecskéjének. Ahogy a lányka elesett, majd fel is kelt, úgy pillantott rá vissza, immáron csak vigyorogva, és csillogó szemekkel vizslatta végig, kivel is sikerült összefutnia. Igencsak fiatalka, és ahogy fejben saccolja az időt, már rég alukálnia kellene. Na de, jobb is, hogy nem, most akkor kivel mulatna?!
- Ohh! Hát én ki lennék? Csengettyű a becses nevem. – pördült meg a levegőben, miközben a semmiből tűnt elő többi része, a bundája, lábacskái, végül pedig a farkincája, melyet szórakozottan csavart maga köré, miközben „leült” a levegőben lebegve.
- Hogy hogyan? Csengettyű oda megy, ahova akar, akkor, amikor akar. Mit nekem szabályok.. ahh. Én ilyenkor élek, nappal.. nappal nincs semmi izgalom, de ilyenkor.. – sóhajtott fel, majd máris széles vigyor terült szét szájacskáján, és figyelte őt. Neki nem kell ok semmire, itt van, mert itt akar lenni, és senki nem néz fényesre polírozott körmöcskéire, hogy mit csinál. Ő szabad, a legszabadabb.
- Na és te..? – röppent oda válla fölé, mintha épp arra feküdt volna, és szellemfarkincáját a lány nyaka köré csavarta, finoman, mintha tényleg érezhetne bármit a hűs érintésen kívül.
- Egy ilyen fiatal kislány mit keres ilyenkor a csendes, sötét folyosón? Izgalmat keresel, vagy tán eltévedtél? – sunyi mosoly a kérdés mellé, majd visszareppent elé, és a levegőben lebegve várta mohó tekintettel a választ, hátha valami mókásat ki tud sajtolni belőle.

Végre kezdtem megnyugodni. Szerencsére nem egy gonosz hanem egy jó szellemmel hozott össze a sors. Kezdtem megörülni. Végre nem a tanuláson jár az eszem. Mint köztudott mindjárt itt a vizsgaidőszak és nem áll szándékomban megbukni. Végül is már szinte mindent tudok. Már csak egy kis gyakorlás kérdése. Ahogy megjelent előttem, már tudom, hogy egy aranyos cica. A nevét pedig a fejembe vésem. Csengettyű. Na, ezt is megjegyeztem. Minden nap tanul valami újat az ember. Ez csak jó. Ma is tanultam valami újat. Ahogy a hátam mögé, vagyis pontosabban a vállamhoz lebegett egyenesen kirázott a hideg. Már nem a félelemtől, hanem mert tényleg hideg volt. Ahogy látom tetszik neki, hogy féltem tőle, de már nem félek. Bizonyára kedves szellem. Az már kicsit sok volt, hogy a farkincáját a nyakam köre fonja. Ért hozzá hogyan kell az embert halálra ijeszteni. Túlságosan is. Az még ijesztőbb hogy ez is tetszett neki és boldoggá tette a tudat hogy ijesztőnek találom. De még amikor megkérdezte, hogy mit keresek erre, akkor igazán szívroham körüli helyzetbe kerültem. Pont a fülem mellett volt. Ráadásul az a sunyi hangsúlya. Megfagyott bennem a vér. Győzködtem magam, hogy ő egy macska és azok általában kedvelnek engem, de csak egy szellem. Végül válaszoltam neki.
- Csak nem bírtam aludni és sétálni indultam. Ez az én érdekes kis szokásom. Nem tévedtem el szerencsére. Tudom merről jöttem. Emlékszem a visszafelé vezető útra.
Amikor ezt elmondtam, végre kezdtem megnyugodni. Már nem annyira féltem tőle. A nyakam felé nyúlni viszont nem mertem. Azért olyan bátor nem vagyok. Abban reménykedtem, hogy hátha elenged.
- Ilyenkor mit szeretnél csinálni a kastélyban? Szívesen elkísérlek. Úgy sincs más dolgom.
Mondtam eléggé elszánt hangnemben. Hátha elkísérhetem, mert álmos még mindig nem vagyok. Egyedül meg nem nagyon szeretek lenni. Az túl unalmas. Mármint már akinek. Azért még mindig nem vagyok nyugodt teljesen. Végül is egy kis izgalom nem is árt. Legalább egyszer. És még úgy sem ismerem a kastélyt. Legalább akad aki körbevezet.

Csengettyű türelmesen várt. Érezte, hogy a lány még mindig nem volt nyugodt, és, hogy kis magánakció, ahogy hozzáért, mégjobban a frászt hozhatta rá. Naaagyon jó! Persze, nem szokott ő halálra ijeszteni senkit sem, szándékosan, ez csupán a kedvenc időtöltése. Olykor, nagyon kedves is tud lenni, vagy épp viccmester, vagy vén bölcs. Épp milyen kedve van, de legfőként viccelődve szokott frászt hozni az emberekre. Most is ilyesmin dolgozott, és mohón itta a siker minden egyes kortyát, falta a falatkáit, majd elkönyvelte, hogy még mindig jó ebben, semmit sem kopott tudománya. Ahogyan ismét a lány elé kerül, még mindig ott volt arcán a diadalittas mosoly, amellyel győzedelmét ünnepelte meg. Egyelőre viszont hagyta a másikat, hiszen egyszerre nem lehet ellőni mindent, no meg, ha nagyon ijesztő, vagy épp rosszmájú, senki nem fog vele mókázni, és azt nem szeretné. Mondhatjuk úgy is, hogy speciális fajtájú társaságfüggésben szenved, de ki nem? Ő az egyetlen szellemmacska, ki erre él, amit sajnál, mert ketten biztosan viccesebben jönne ki minden, de örül is neki, mert irigyelné tőle a lehetőségeket. Bonyolult dolog ez, kérem szépen! De most mégsem a macskatárs hiányával kell foglalkoznia, hiszen a lányka végül megszólalt, nem vitte el a cica a nyelvét sem – haha -, így ő, ha nem is a legőszintébb kíváncsisággal, de figyelte.
- Óóó! Hát értem! Akkor mégiscsak kis izgalmat keresel, ugyebár? – kérdezte ismét, csilingelő hangon, hiszen a kalandból, és az izgalomból sosem elég! Nem ismeri őt, sem a legtöbb diákot itt, nem tudja, mennyire hajlandóak, meddig mennek el, látott ő már bolondot ész nélkül szaladni a vész felé, de félős kisegeret is, aki inkább kuporgott a szobájában. Bizony, sok mindent látott ő, és úgy gondolja, valahol a kettő közt van a helyes irány.
- Az álmatlanság csúnya rossz dolog. Karikás szemekkel nem szép a kishölgy. – rázta meg fejét, utalva arra, hogy a kevés alvásnak mi lesz az eredménye, és sóhajtva tekintett el a csarnok másik végébe, majd vissza a másikra.
- Hjaj! Hát erre mi izgalmat lehet lelni? Csak tanulni, és tanulni, vagy olykor.. van veszély is? – ismét mohó kíváncsiság költözött hatalmas szemeibe. Noha nagyjából tudja, hogy merre mit lelhet, ki tudja, mi változott azóta, mióta nem tudott erre bohóckodni. Addig is, míg a lányka ezen töprengett, egy portréhoz libbent, akinek orrát szellemfarkincájával csiklandozta meg, és jót vihogott, mikor öreg lakója rákiáltott, két tüsszentés között, hogy ezt hogy merte. Mennyire viccesek ezek a portrék!
- Mit szeretek csinálni itt, ilyenkor? Hmmmm. - elmélkedett, miközben elfordult a morgó, káráló portrélakótól, és visszalebegett a lányhoz.
- Ó, elkísérni! Mily' kedves tőled. Mutass akkor nekem egy izgalmas helyet! - adta ki a "parancsot", mint valami kiskirály, és pont úgy törleszkedett a levegőben. Már csak korona kellene hozzá. Vagy egy díszes kalap. Miért is nincs neki még olyanja? Hallatlan.

Már csak abban reménykedtem hogy hamar megnyugodok. Nem is olyan félelmetes ez a cica, pontosabban szellem cica. Ha belegondolok egészen aranyos, így utólag. Csak az a sunyi mosolya, meg ahogy belenézek a szemecskéibe, na, az már ijesztő. Kifejezetten örültem a társaságnak. Már félelem nélkül szóltam hozzá. Végül is elengedte a nyakam. Hálás voltam ezért. Utána is éreztem azt a hideget, mintha még ott lett volna, de sebaj. Lesz még rosszabb is. Talán.
- Milyen igazad van, hogy már aludni kéne. Még nem áll szándékomban. Főleg azért, mert akadt társaságom.
Ezzel a cicára célozgattam. Már megint ilyen érdekes társaságba sodort a szél. Mint mindig. Már szinte mindennel találkoztam, de szellemmel még nem. Szerencsére most volt a szerencsenapon, ma megismertem egyet, név szerint Csengettyűt. Milyen aranyos kis neve van. Szellemhez képest. Na ezt is megjegyzem, egy életre.
- Nem azért jöttem, hogy kalandot keressek. Azt hittem nem jár erre senki, helyesbítek élő lélek. Rád kifejezetten nem számítottam, de ha már itt vagyok. Izgalmas helyet még nem tudok, abban reménykedem, hogy majd mutatsz egyet. Szerintem nem esne nehezedre.
Már végképp megnyugodtam. Ebben a cicában nincs semmi ijesztő. Sőt inkább aranyos, mint félelmetes. Nagyon kedvelem a cicákat. Most már azt is tudom, hogy mindegy élő, vagy halott. Akkor is aranyosak. Minden nap tanul valami újat az ember. Ez is egy olyan nap. Ez a cica, helyesbítek szellem cica kitűnő tanár. Az iskolában eddig csak két szellemről hallottam. Mind a kettő kopogószellem. Na, ez nem is annyira számít. Bizonyára ő az egyik.
- Remélem mutatsz valami izgalmas helyet?
Kérdeztem a cicától miközben mosolyogtam rá. Tudom, hogy az én mosolyom nem olyan sunyi, mint az övé, de kezdetnek egész jó. Sok helyen nem jártam még a sulinak. Éppen itt az ideje.

Nem rossz ő igazándiból, csak furcsa a humora. De ezt nyilván már a lányka is tudta, hiszen ahogyan az arcocskát figyelte, nem vélt rajta már olyasfajta félelmet, melyet a legelső pillanatban. Jelenleg nem is tett érte, elszórakozott azzal, hogy a levegőben pördülve nyújtózkodott egyet, és szélesen vigyorgott a nemrég piszkált portréalak felé. Bizonyára a festett alakon – ha eddig nem – kitör a harag, és kerülni fog minden vászonmacskát, vagy olyat, mint ő, de belőle nincs több, ő az egyetlen, és utánozhatatlan, így maradnak a festett mások. Ha jól tudna rajzolni, illetve festeni, meg bírná fogni az ecsetet, szívesen pingálna az alaknak egy róla készült másolatot, hogy szinten tartsa a paprikavörös, dühös ábrázatot, de ez csak egy kellemes álom marad, és rémálom a másiknak. Milyen kár pedig, hogy nem tudja mindenhova magát odafesteni. Sóhajt is, ekkor veszi azt is észre, hogy nincs egyedül, így hát visszahúzza magát a szőrpamacsos álmai közül, ahol már bőszen festi arcképét az iskola falaira, és lepillant a lányra.
- Nekem mindig igazam van, ha nincs, akkor is. – vigyorgott egy sort önelégülten, mivel általában jókat mond, persze, él ő már egy ideje, hogy ilyesmiket biztosra tudjon.
- Micsoda lázadó szellem! Mármint, ezt most csak metaforikusan értettem rád. De örülök, ha megbecsülöd a társaságom. – hízelgett neki a dolog, de még hogy, hízott is a kicsi mája, nem, mintha nem lenne elég kövér így is. A további dolgokra is választ vár, csendben, elhasalva a levegőben lebegve, kíváncsi tekintettel, de nem kapja meg a várt tájékoztatást. Hova is gondolt. Bizonyára elsőéves, azok pedig még nagyon nem ismerik a kastélyt, bár, lehet, az idősebbek sem, mivel rettentően szeszélyes. De hát ez benne volt a pakliban, csak az apró betűs részt nem olvassák oly’ sűrűn a felek. Micsoda hiba!
- Pedig a kaland jó, a kaland izgalmas, a kaland.. az kaland. Örök emlék. Mindenki szereti a kalandokat, még ha nem is hangoztatja. Az pedig, hogy nem jár sehol senki, olyan nincs. Mindig mindenhol van valaki. Csak jól körbe kell nézni. – bölcselkedett egy kicsit, ha már megteheti, majd felült, és a szavakra peckesen húzta ki magát, felszegve a fejét, büszkén, nem a sértettségtől, amely most fel sem lobbant benne.
- Persze, hogy nekem nem esik nehezemre. – vigyorgott egy sort, miközben ismét leheveredve, lustán terült el, és hümmögött párat arra, hogy ő milyen izgalmas helyet tudna. Lehet, hogy nem lenne a legjobb dolog, ha tényleg az ő ízlésére bízna bármit is.
- Erre csak tantermek vannak, meg olyan dolgok, melyek titeket szórakoztatnak. Na persze, ott az alagsor is, de lejutni nehéz éés.. túúl ijesztő még neked. Azt majd egyszer, később. De addig is.. lássuk csak. – pillantott körbe, de nem jutott semmivel sem előrébb. Neki az erdő az ismert terepe, nem folyosók hada. De megoldja ő!

Ez a macska, vagyis szellem, pontosabban kopogószellem, amire az imént jöttem rá, egy tünemény. Ez a macska az első szellem, akivel találkoztam és nagyon élvezem. Eleve imádom a macskákat. Ezek szerint a szellem macskákat jobban. Az ilyennel jó tisztában lenni. Nagyon élvezem a találkozást vele. Eddig. Belátom egy kicsit vicces, hogy azzal a festménnyel szórakozik. Attól még nem valami szép dolog. Előbb-utóbb majd megbékél a festmény, remélem. Ki ne szeretné ezt a macskát. Milyen igaza van a kalandról. Ahogyan beszél róla, olyan mintha mindene, az élete erről szólna. Imádom a szellemeket. Legfőképp az ilyen hozzáállásúakat. Ez a macska nagyon mókás. És nagyon ért az emberek halálra ijesztéséhez. Túlságosan is. Remélem van ideje rám. Szívesen hallgatom a hangját. Még a hangja, vagy is a hangsúlyai is érdekesek. Kiráz tőlük a hideg. Na, sebaj. Egy kis ijesztgetés nem árt senkinek. És kezdem élvezni. Az is bónusz, hogy ő is élvezi, hogy ijesztgethet. Ez engem is boldoggá tesz.
- Mindenben igazad van.
Megerősítettem a macska mondatait. Most kivételesen tényleg mindenben igaza van. Ezt nem csak azért mondom, hogy boldoggá tegyem. Végül is gondolom, hogy ez sikerült. Vagyis remélem. Csak az a kár, hogy mennem kell vissza. Még a végén büntit kapok, végül is ettől nem tartok. Sajnálom itt hagyni ezt a macskát, de muszáj.
- További jó éjszakát.
Elköszöntem, és elindultam arra, ahol lennem kell, az ágyam felé.