Bence

A hangok iszonyatosan zavarták őt. Ha nem lett volna szüksége a kezeire, melyeket mindig készenlétben tartott mellkasán, akkor már rég a fülére nyomta volna ujjait, hogy csak Zorut legyen képes meghallani. Olyan sokan beszéltek körülötte, és mind egyszerre, a szavak összefolytak, de néhány foszlány még így is érthetően találta meg a leányt. Nagyrészt róla csacsogtak. A vak szó többször belekúszott fülébe, visszhangként kongott a falakról, még ha Csermely próbálta is elültetni a nemtörődömség magját, kicsit bántotta a dolog. Úgy nézhették, mintha valami különc lenne, egy furcsa teremtmény. Talán mások is így vélekedtek róla, csak nem akarták az arcába mondani. Lebiggyesztette ajkait és lehajtotta fejét, hagyva, hogy kissé túlnőtt frufruja eltakarja szemeinek egy részét.
Amikor az utolsó tanórájának is vége szakadt és még így is túl sok, unalommal kecsegtető hosszú órákat látott maga előtt, melyeket nem tudott mivel kitölteni, a könyvtárban pedig ilyentájt rengeteg diák gyülekezett, ezért inkább amellett döntött, hogy egy másik úton indul vissza a házba, csakhogy több folyosót is megismerhessen a kastélyból. Pontosan tudta, hogy merre járt, ám nem számolt ilyen lármás akadályokkal, melyek teljesen elvették az ember kedvét nemcsak a felfedezéstől, de magától az örömtől és boldogságtól is.
A közelről támadt, hirtelen és hangosabb tanács megrémítette a lányt, vállai megugrottak, kezeiből kihullottak a könyvek, egy újabb téma, melyről a festmények hamarosan pletykálni tudnak majd.
Az előbb hallott beszéd forrásához fordult, legalábbis megpróbált minél pontosabban arra fordulni, ez különbözött kicsit a többitől. Az eddig fület bántó kerepelés a fojtott suttogások normális beszédénél hangosabb példányai voltak, míg a későbbi egy nyílt üzenet. Egyenesen neki.
- Azt hiszem igazad van képúr... - bólintott, lágy mosolyra húzva ajkait. Ki gondolta volna, hogy egy festmény még lehet kedves? Mert, hogy szinte egészen biztos volt abban, hogy műalkotásról volt szó. Elvégre melyik másik diák tenné be a lábát erre a borzalmas folyosóra?

Bence

- Nem, ez nem a te hibád volt -Amint hallotta a kép szabadkozását hamar elkezdte rázni a fejét. - Ne is törődj az ilyen buta reakcióimmal - tette még gyorsan hozzá, füle mögé tűrve egy tincset.  A fiú párkányról való lesiklását és közeledő lépéseit nem észlelte a sok, körbefogó zajforrás miatt, melyek majdnem minden neszt és egyéb, halkabb zajokat eltiportak kegyetlenül. Talán ezért is lehetett, hogy mikor egy hideg kéz érintette meg bőrét a lány egy nagyot ugrott hátra, a könyvek -melyeket pedig valószínűséggel a karmai közé akartak tenni-vagy a másik kacsójában maradtak, vagy ismételten, hatalmas robaj kíséretével a földre zuhantak.
- Jaj, nem akartam! - ajaki elé kapta ujjait, mikor tudatosult benne mit is csinált. Még néhányszor elrebegte a bocsánatot és sajnálom kifejezéseket, felváltva. Amikor pedig kiderült, hogy mindvégig diákról volt szó, bár miután hozzáért már maga is kezdte egészen sejteni a dolgot, elvörösödve újabb elnézésekért könyörgő szavakat zúdított a fiú nyakába.
Zoru csak kacagott a leányon közben, valószínűleg mindenről tudott csak érdekesebbnek találta a jelenetet úgy, ha nem szól egy szót sem arról, amit látott. De miután a hahota abbamaradt a részéről, készségesen elregélte azt, hogy a fiú a párkányról került a gyermek elé és akivel épp szemben állt megsaccolva harminc centiméterrel nőtte őt túl, kócos, barna haj terpeszkedett fején és barna sötétség nyelné el a leány tekintetét, ha látna valamit az életből.
- Biztos rossz lehet bezárva lenni egy képben - nem akart rosszat mondani az őt kifecsegő-kinevető népségről sem, mert az nem rá vallott volna. Helyette inkább gyorsan a védelmükre kelt. És különben is borzalmas lehetett odabenn ücsörögni az örökkévalóságig. Csak nézni, ahogy mások mennek a dolgukra, folyik az életük, ahogy valaki kivirágzik és elhervad, megvénül vagy épp felcseperedik, ők pedig csak vannak és lesznek. Ugyanolyan testben és helyzetben, ugyanúgy semmi dologgal sem felruházva. Azon kapta magát, hogy iszonyatos sajnálat fakadt ki szívéből és áradt el teljes testében. Már majdnem sírt, mikor egy másik kérdés magjai találtak termékeny talajt fejében.
- Te miért maradtál itt? Köztük? - a Zorutól hallottak alapján nem átsétáló túlélőről volt szó, hanem valakiről, aki beült a vihar kellős közepébe lakni. Legalábbis percek helyett talán órákat töltött el itt. Önként.

Bence

A fiú kijelentését Csermely egy kicsit másként látta. Először egy képnek nézte a falon, egy elvarázsolt tárgynak, azután pedig, ha ez nem lett volna elég, még újabb galibát is okozott a buta ijedségével. Azonban mégsem szólt vagy ellenkezett, mert érezte a másik hangján a mosolyt, és ezt semmiképpen sem akarta elrontani. Helyette csak paradicsom vörösen engedte, hogy az ő arcán is megjelenjen egy halvány görbe.
- Mhm - lelkesen bólintott, sőt még karjait is előre nyújtotta, hogy a másiknak megkönnyítse a dolgát. Zoru segítségével sikerült besaccolnia az irányt, ahonnan a leejtett tárgyait várta és mikor azok és a fiú ujjai megérintették őt, csak egy kicsit rezzent össze. Éppen annyira, hogy talán még a másik sem vette észre.
- Nagyon szépen köszönöm, nagyon kedves vagy! - lágy mosolya egy erősebb, vidámabb formát öltött ahogy újból mellkasához nyomta egyik kezével a könyveket, másikkal pedig ismét az idegen felé nyúlt.
- Éjkerti Csermely
- Kicsit balra - Zoru halk morgására gyors arrébb vitte kacsóját a lányka és nevetve árulta  el újra nevét, mintha az előbb a rossz irány miatt a hangja is odaveszett volna és nem nyerne érvényességet a bemutatkozás, ha megint meg nem ismétli az egészet. Pedig általában elsőre is el szokta találni az embereket, a hangok irányából. Nem volt ez olyan nehéz, csak figyelni kellett, minden hang és illat olyan erős volt, hogy mikor picit is összpontosított arra, hogy megérezze és meghallja őket nem okozott nagyobb problémát rájuk lelni.
Azt hitte, már nem fog választ kapni elmélkedésére, és míg a másik hallgatott, addig ő elgondolkodott a képek életén. Addig nyúzta magát a szomorú légképekkel, míg ajkai is picit lejjebb konyultak és megérintette valami a festmények sajnálatából származó sötét bánat. A fiú válasza épp időben jött, hogy picit megvigasztalja Csermelyt.
- Gondolod? - billentette oldalra fejét, visszanyelve könnyeit. Bele se gondolt ebbe az oldalba.
Mikor társa meglepődött a dolgon, a lány felkuncogott, bár csak ujjai közül szűrődhettek ki a csengő hangocskák.
- Van egy kis segítségem - megengedett magának egy visszafogottabb vigyort, miközben arrébb tolta a trükkös ékszert rejtő fehérarany hajtincseket, hogy a másik is lássa, mire is célzott az előbb. Nem szokta rejtegetni segítőjét, bár ha nem kerül szóba Zoru, nem is szokta mutogatni. Olyan dolog ez, mely nem titok, de nem is köti azonnal az ember a másik orrára csak úgy, oda nem illő témák vagy beszélgetésfoszlányok nélkül.
- Megértelek. - mikor újra megszólalt halkabb és megértőbb hang siklott elő torkából, mint korábban. Mára nem küzd ilyen, vagy ehhez hasonló problémákkal, de voltak az életében olyan napok, mikor akármit megadott volna, hogy elhallgassanak a gondolatok üvöltő forgatagai a fejében. Leginkább akkor törtek rá ezek az általában negatív és kétségbeesett gondolatok, mikor egy újabb orvos dobta ki őket a rendelőjéből, és egy újabb remény kélt szárnyra és reppent el örökre. Viszont mára nem bánja az egészet. Ha így akarta a sors, akkor állt elébe, őt ugyan nem zavarta.

Bence

- Nos, örülök, hogy megismerhetlek HaEgBence - egy üdvözlő mosolyt villantott felé, olyat, melyben feje oldalra billent és fogai kibújtak rejtekükről. Leginkább a másik torkából feltörő megbánó sóhaj ellen szólt.
Miután a fiú visszahúzta kezeit a lány is inkább óvón könyvei köré fonta sajátját, nehogy ismét kicsússzanak és a földre essenek a rakoncátlan kellékek. Szorosan mellkasához szorította azokat, apró ujjainak vége bele is fehéredett, de bőre sápadtsága miatt nem lehetett kiszúrni igazán. Talán csak ha az illető nagyon figyelne, de miért bámulná valaki a lány kacsóját?
A képekről való elmélázás Csermely fejében hirtelen, éles kanyart vett, mikor majdnem könnybe lábadt a szeme, de a fiú az utolsó pillanatban kirángatta abból a szomorú gondolatcsapdából, még ha erről Bence mit sem tudott.
Amikor az ékszer került szóba, a lány izgatottabb lett, készségesen elhúzta tincseit és felfedte Zorut társa előtt. Egyik lábáról a másikra billentette teste súlyát, aztán vissza, míg társa reakciójára várt, mert biztos volt benne, hogy még soha nem látott ilyet a rellonos. Igazából még ő sem találkozott hasonló célt szolgáló ketyerével, pedig érdekes helyeken is megfordult néhanap. Nem gyakran, de egyszer-kétszer lesz egy kis kiváltsága az ember lányának.
- Zoru azt érzékeli, amit normális esetben a szememmel éppen láthatnék, és erről tájékoztat többek között. De különben nagyon lepcses szájú, folyton mondja a magáét.
- Hallottam ám! - mordult rá a mütyűr, habár a másik nem hallhatta, csak, hogy valamiért ismét széles mosoly terült el Csermely arcocskáján.
- Ne kérj bocsánatot - szólt rá, megrázva fejét - Nem szép dolog a elsőre megformált véleményedért bocsánatot kérni, mert az olyan, mintha visszavonnád, és ha visszavonnád, akkor azt hiszem meghazudtolnád önmagad. - Gondolkodott el, ruhája szegélyével játszva.
- Bár ami azt illeti talán én is csúnyán fogalmaztam. Inkább az érzést értem meg. - tette hozzá egy kevés szünet után.