Egy olyan hely, melyen hiába beszélsz hangosan, vagy akár kiabálhatsz is, nem sokat ér, hiszen ezek a portrék mindent és mindenkit leköröznek. Egyes privát statisztikák szerint a legtöbb célba ért hátsó támadás ezen a folyosón hangzott el, hiszen elég kimondani az átkot, a pálcáig eljut az információ a célba vett azonban mindezt már nem hallja meg. Itt mindenféle és fajta ember keveredik, vidéki képek keverednek a városiakkal, mind egymásnak kiabálnak át, nem veszik a fáradtságot, hogy kisétáljanak a keretből, náluk így is tökéletesen megy az információcsere, melyből olyan szintű keveredés van, hogy még az Edicumban se lehet megjelentetni. Az emberi hangokhoz keveredik a különböző foglalkozások, piaci kofák hangja, valamint a szabadon tartott állatok sokaságának különböző hangmagasságokon történő kommunikációja. Ezen a helyen vigyázni kell a tettekkel, hiszen sokan azt hiszik, hogy ha nem hallják nem is látják a dolgokat, pedig szinte ki vannak éhezve arra, hogy valami új dolgot kürtölhessenek szét a kastély egész területén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=230651#post230651][b]Várnai Zsófia - 2014.01.29. 00:20[/b][/url]

A harcunk már nem a mai nappal kezdődött. Mindig megtaláltuk egymást a tanév kezdete óta különböző hülyeségeinkkel. Jókat beszélgettünk, és sokat lógtunk együtt, legalább is a többi emberhez képest. És akkor kezdődött ez az egész. Settenkedés a folyosón, mindenféle átok és ártás szórása, persze csak az ésszerűség határain belül. Most is tudom, hogy milyen nap van, nem véletlenül van a pálcám a cipőmben. Hogy miért nem hagytam otthon, ahogy megbeszéltük? Mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs nálam ez a kis szépség, pontosan ott, ahol lennie kell. Ugyan használni nem szándékozom, egyelőre, de nem tudom még, mi lesz a vége.. hát semmit se tudhatunk előre.
A nyugati szárnyban megyek végig, folyamatosan balra tartok, mintha csak céltalanul bolyonganék.. illetve.. pontosítok. Épp azt teszem. Nem szívesen kötök ki a harsogó portrék folyosóján, ugyanis a hangzavart nem szeretem, hiába élek néha otthon is abba. Fülemre szorítottam fél kezem, miközben másikkal előtúrtam fegyverem, és készenlétbe álltam, hogy ha esetleg támadás ér, hárítsak. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lestem át a hátam felett, majd meghallottam az első koppanást a portrén, és mire szembe fordultam, már elölről ért a támadás.
- Hééééé!! - torpantam meg, majd visszatüzeltem a kezemben levő fegyverrel, mely azt a cukorból készült szivacsos anyagot lövi ki, amelyikkel az amerikai gyerekek szokták megviccelni egymást. Ezesetben kicseréltem egy-két összetevőt és egy rózsaszín édességet kaptam, mely ha telibe találja, igencsak nehezen vakarja le magáról. Nekem ugyan nem pisztolyom volt, másféle eszközzel oldottam meg a problémát, de így is tökéletesen eltaláltam. - Nemááár! - nevettem fel, majd elkezdtem felé futni, takargatva arcomat, folyamatosan tüzelve, végül beleakasztottam bal kezemet, megforogtam körülötte, majd lendületet véve a hátára ugrottam.
- Na most mi lesz, Cukorka? - kérdeztem hangosan nevetve, nem foglalkozva a portrék megvető pillantásaival és szitkozódó szavaival. Mi közük van nekik bármihez is? Ádival meglehetősen jóba vagyok ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek vele. Miért zavar ez bárkit is? Semmi.közük.hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=230867#post230867][b]Várnai Zsófia - 2014.01.29. 23:20[/b][/url]

Mindketten nevetgélve estünk egymásnak, azt hiszem az eridonos vér hajt bennünket úgy általánosságban véve. A cukorháborúnk már nem ezen a héten kezdődött, annál azért egy kicsit régebben, mondjuk úgy néhány hónapja. Így, hogy közeleg az év vége, és a vizsgaidőszak pedig már igencsak tág lett a baráti köröm. Már nem csak az eddig előkészítőből ismert barátaim vannak, hanem szereztem újakat a felsőbb évfolyamokon. Éljen az érettség, igenis lehet felsőbb éves barátja az embernek, csak nem szabad gyerekesnek lennie, ami hihetetlen egybeesés, de nem vagyok. Sose voltam annyira, mint az adott időben kellett volna. Azért annyira nem is értem túl, de jó ez így. A cukor és a csoki imádat mindenképpen gondoskodik gyermeki énemről.
- Nem üt, csak ragad... - rántottam vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, pedig cseppet sem az. Nem kevés kísérletezés következménye lett az, amit elértem ezzel a pink ragaccsal, ami több volt, mint egy egyszerű töltény. Bár nem mondom az a lé se semmi, amivel engem lőtt össze, ugyanis legalább 3x betalált, plusz amíg futottam, hogy a hátára ugorhassak, igencsak sokszor célba ért a lötyi, így mondhatni a tiszta ruhám mehet kifele a mosásba. Akcióm igencsak balul sül el ahhoz képest, ahogy a fejemben létezik az adott verzió, így igencsak meglepődök, mikor nagy puffanással zuhanunk le a földre mindketten, és ugyan nem én vagyok az, aki megüti magát, tekintve, hogy Ádám van akkora tekintettel rám, hogy alám fordítja magát, így én a hasára érkezem, mintha csak békésen ott ücsörögnék.
- Áááá! - kisebb sikítás hagyja el ajkaimat, melyet ugyan megpróbáltam elnyomni, de nagyon megijedtem. A levegő is megfagyott egy pillanatra, teljesen olyan érzésem volt, mintha megállt volna az idő, aztán egyszerre nyert értelmet minden.  A hirtelen adrenalin szint megnövekedésétől majd' kiugrott szívem a helyéről, ahogy próbáltam szaggatott, közben mégis gyors légzésemet lelassítani. - Úristen, Ádám! Jól vagy ?! - nyúltam bal kezemmel fejéhez, pontosan oda, ahol beverte, de mire legközelebb észbe kaptam, egy pisztoly volt az orromhoz tolva. Elengedtem hát kobakját, és félig felvont szemöldökkel néztem rá.
- Cukorfalat, szerintem ne provokálj... - jelentettem ki egyszerűen majd egy kevés pink ragacsot nyomtam a hajába, és összeborzoltam azt. - Vruuuh. Hát, nem tudom, ez a pink... annyira a te színed. Kiemeli nőies vonásaidat! Esküszöm szebb vagy, mint 1-2 lány az iskolában. Már pedig ez dicséret... - forgattam meg szemeimet mosolyogva, majd megragadtam kezemmel a pisztolyát, legurultam róla, így mellette feküdtem ki a folyosón, a fal felé irányítva a fegyver végét. Muszáj volt felnevetnem. - Hihetetlenek vagyunk, azt hiszem ki fogjuk készíteni egyszer a manókat.. - nem vagyok egy rossz szándékú ember, de szerencsétlenek mennyit gürizhetnek, mire végre felnyalják ezt a ragacsáradatot, amit i idecsináltunk? A portrék ismét rosszalló morajlásban törnek ki, de nem szegik kedvemet, vidáman fekszem ott, ahol eddig is.
- És mizu Cuki? Várod már az év végét? - vetettem oda egy mosollyal, felé fordítva arcomat, hogy fürkésző tekintetemmel ne az üres plafont kelljen bámulnom. Ilyen a mi barátságunk; eseménnyel teli.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=237135#post237135][b]Várnai Zsófia - 2014.02.13. 21:29[/b][/url]

Sokat nevettem. Szinte mást sem lehetett hallani,mint a portrék szitkozódását, és vidáman csengő nevetésemet, mert valóban nem kellett tagadnom, hogy jól érzem magam. Egyre közelebb éreztem magamhoz Cukit, mégha csak hülyülés terén is. Amióta csak ismerem ilyen bolond volt, és mindig tudtam, hogy hozzá kell fordulnom, ha netán borúsabb a napom. Arra azonban nem számítottam, hogy a súlyomnak köszönhetően -, vagy épp valami másnak, de kikérem magamnak, nő vagyok! - elesik, és mondhatni majdhogynem összetöri magát. Meglepetten ültem felül, és ijedten kaptam oda hozzá lecsekkolni, hogy jól van e. Persze, nyilván nem fog óvodásat játszani, és elsírni magát, de őszintén szólva, a csattanás hangjából ítélve ezen sem lepődtem volna meg. Jó, hogy nem tört be a feje, vagy valami hasonló, mert akkor nem is kell mondanom, hogy most nagyon ijedt lennék.
- Ha pillecukorból lenne, most nem csillogna a szemed a visszafojtott könnyeidtől. - jegyzem meg kissé talán epésebben, hiszen zavar, hogy még ebből is viccet csinál. Miért nem tudja egy kicsit rendbe tenni magát, és komolyan venni valamit, ami fontos, mint például ez? Nem tudom, hogy bírja, de néha esküszöm rosszul vagyok a puszta gondolattól, hogy mennyi mindent elviccel. Látom, hogy a nőies vonással belenyúltam, ugyanis hiába nem akarja mutatni, egy pillanatra megrándul az arca, ezzel is kifejezve nem tetszését. ÁdiÁdiÁdi, hát ennyire nem megy? Csak egy nevetést nyomok el szimpla mosollyá, az egésznek hitelessége csak akkor lenne, ha mindezt én is komolyan gondoltam volna, de nem így volt.
- És én a szebbik világ része vagyok? - érzem, hogy valamelyest égni kezd arcom a kérdés kimondása után, de valahol mégiscsak el kell kezdeni, nem? Bátorság, egyenesen arányos boldogság. Ezután kecmergek le róla, látom ő is megkönnyebbül, meg nekem is kényelmesebb, így legalább elfordulhatok, ha szeretnék.
- Lehetséges. Pedig én nem akarom őket bántani. A plafonra lőnöd meg esélytelen. - rázom meg kissé fejem, csalódott arcot vágva, mintha fontos lenne. Nem az, és ezt mindketten tudjuk, így fel is nevetek egy kicsit, belegondolva a bolondságokba, amiket az elmúlt kábé tíz-húsz perc alatt leműveltünk. Nem tudom, hogy ezért van e ez a fura bizsergés, amit már nem most érzek először, vagy más miatt, de teljesen új ez a dolog. Illetve körülbelül az utolsó 2-3 találkozásunknál éreztem, de nem tudtam, és azóta se tudom eldönteni mi ez. Lehet elrontottam a gyomrom valamivel?
- Mikor mentek? - mosolyodtam el kedvesen, miután befejezte monológját. A síelés jó dolog, mi is voltunk már, habár apa nem lelkesedik túlzottan érte, én nagyon megszerettem, ugyanúgy, minthogy jég korizni is szeretek, csak nincs rá mindig lehetőségem. - Apu megvan, most valami új munkán ügyködik, mindig csak az aurori teendők.. olykor nekem is hiányzik. Anyu is otthon van legtöbbször, főz, mos, takarít, háziasszonykodik, ellátja a sérüléseimet, na meg a testvéreimet. - felelem először a családomra vonatkozó részt, aztán elgondolkozok, mit is mondhatnék magamról. A bizsergést, vagy azt, hogy kicsit félek a vizsgáktól, mert fogalmam sincs milyen ez, vagy hogy nem tudom. Tényleg, annyi mindent tudnék mondani, és mégis annyira keveset vagyok képes kinyögni. Hirtelen, mintha elveszteném az önkontrollt ülök fel félig, és pillantok le Ádámra. - Megvagyok. De... valamit ki kell próbálnom, már a múltkor is akartam. - inkább volt halálra vált arcom, mintsem bátor, vagy éppen mosolygós, és a gyomrom is görcsbe rándult. Komolyan el kell gondolkoznom, mit is ettem mostanában, de lehet csak át kéne jobban gondolni mit jelenthetnek ezek a dolgok. Tudatlanság fél egészség. Jobb kezemmel rátámaszkodtam a mellkasára, odahajoltam hozzá, és nyomtam a szájára egy puszit. Vagy valami olyasmit, én magam sem tudtam volna megmondani, mi is szeretne az lenne pontosan. Aztán hátrébb hajoltam, az arcom úgy égett, mintha képen vágtak volna, és lenéztem Ádám szemeibe. - Bocsánat.. - olyan cikinek éreztem hirtelen a helyzetet, hogy az valami hihetetlen, nem csoda hát, hogy belepirultam. Ilyen amúgy se volt még sose velem.